Évsoroló - az NFL 1946-ban

Az új komisszár

Korábbi elbeszélésünk fonalát fölvéve megállapíthatjuk, hogy 1945-ben az NFL-nek az All-American Football Conference jóvoltából erős vetélytársa jelentkezett. Ennek egyik jeleként a kihívó liga még tényleges elindulását megelőzően sikeresnek bizonyult NFL-játékosok tucatjainak elszipkázásában. A legnagyobb feltűnést az keltette, amikor Dan Topping, a baseball Yankees és az NFL-ben játszó Brooklyn Dodgers tulajdonosa egész futballcsapatát átvitte az AAFC-be. Az NFL csapattulajdonosainak többsége a liga komisszárját, Elmer Laydent tette felelőssé azért, hogy képtelen volt áthidalni a két New York-i együttes, a Topping-féle Dodgers és Tim Mara New York Giants-e között a territoriális jogok és stadionhasználat miatt fellángolt érdekkonfliktust, s így megakadályozni Topping távozását. George Halas és társai egyébként is attól tartottak, hogy Laydenből hiányzik a küzdőszellem, amit a hajdani Notre Dame-es cimborája, Arch Ward által gründolt AAFC-vel való rivalizálás követel, így könnyen elhatározásra jutottak mielőbbi elmozdítását illetően.
 

A tulajdonosok 1946 januárjában megtartott menetrendszerinti tanácskozásán már az új komisszár elnökölt. Halasék saját soraikból választották ki Layden utódját, s ezzel elérték, hogy olyan személy kerüljön a liga élére, aki teljes mértékben tisztában van a csapatok helyzetével, problémáival, maximálisan elkötelezett a liga iránt, és aki konfliktuskezelő képessége révén sokat tehet az NFL integritásának megőrzése érdekében. A posztra kiszemelt Bert Bell némi győzködés után igent mondott tulajdonostársai felkérésére. Az Eagles alapítója már régóta a „belső kör” tagjának számított, de 1945-ben csupán a gyengécske Steelers kisebbségi tulajdonosi hányadával bírt, így voltaképpen neki kellett a legkevesebbről lemondania ahhoz, hogy elvállalhassa a komisszári tisztséget. A sport iránti gyógyíthatatlan szenvedéllyel áthatott Bert Bellnek minden bizonnyal így is nehezére esett feladnia, hogy tevőleges rész vállaljon csapata ügyeinek további intézéséből, de az elkövetkező bő évtizedben végül minden gárda szempontjából áldásos tevékenységet fejtett ki a liga élén.
 

Ultimátumok – a nyugati part és az integráció felé
 

Bell és a tulajdonosok előtt álló első kihívás a Dan Reeves, a Cleveland Rams tulajdonosa által előidézett krízis rendezése volt. Reeves 1945-ben csapata bajnoki címe ellenére is tetemes anyagi veszteségeket volt kénytelen elkönyvelni, s a Kosok jövőbeli kilátásai az AAFC és azon belül a Cleveland Browns zászlóbontásával még borúsabbnak ígérkeztek. Az ifjú milliomost megigézte a nyugati parti piacon realizálható haszon ígérete, így Los Angeles-t szemelte ki a Rams új állomáshelyének, ám tulajdonostársai egy része (köztük George Halas) aggályosnak tartotta az ötletet és kifogásolta az ezzel csapataikra háruló megnövekedett utazási költségeket. Reeves a vétóra fenyegetéssel válaszolt és kijelentette, hogy amennyiben nem engedélyezik a Kosoknak a költözést, akkor csapatostul hátat fordít az NFL-nek. Végül olyan kompromisszummal sikerült a feleket megegyezésre bírni, amelynek értelmében a Los Angeles-ben vizitáló együttesek fellépéseik alkalmával – plusz kiadásaik fedezésére - 5000 extra dollárt tehetnek zsebre.
 

A Los Angeles Dons és a San Francisco 49ers talpra állítása folytán az AAFC által is nyugati terjeszkedésre ösztönzött NFL történelmi lépést tett a Rams Los Angeles-be telepítésével, de vezető testületének áldása még nem hárított el minden akadályt Reeves terveinek keresztülvitele elől. A Kosoknak stadionra volt szüksége, de a kiszemelt Los Angeles Memorial Coliseum bérbeadásáról határozni hívatott grémium csak szigorú feltétellel volt hajlandó hozzájárulását adni ahhoz, a csapat használhassa a létesítményt. A testület, melyben szép számmal képviseltették magukat a faji szempontból integrált UCLA és USC hajdani végzősei, nem nézték jó szemmel, hogy az NFL – igaz íratlan és hallgatólagos megállapodás révén – korlátot állít afro-amerikai játékosok szereplése elé, ezért a helyi és az országos „fekete” média hathatós lobbijától ösztökélve kikötötte, hogy a Rams csak akkor kaphatja meg a Coliseum használati jogát, ha feloldja a szóban forgó korlátozást. A meghallgatáson jelen lévő Chile Walsh, a Rams általános menedzsere azonnal ígéretet tett arra, hogy felveszi a kapcsolatot a UCLA egykori színesbőrű csillagával, az NFL csapatainak diszkriminatív politikája miatt a minor ligákban tengődő Kenny Washingtonnal esetleges szerződését illetően.
 

A Kosok vezetésének fogadalma elegendőnek bizonyult a stadionbérlet elnyeréséhez és végeredményben nem maradt üres ígéret. Az együttes 1946 márciusában valóban magához kötötte a korábbi sérülései miatt már messze nem 100 %-os Washingtont, majd két hónappal később annak korábbi UCLA-és csapattársát, a sportolói karrierje zenitjén még inkább túljutott és a javában a színészet felé kacsingató Woody Strode-ot. A szezon folyamán egyik játékos sem zavart sok vizet a futballpályán, de puszta jelenlétük lökést adott a liga elkerülhetetlen integrációjához még azt megelőzően, hogy a profi baseball liga, az MLB Jackie Robinson nagy publicitást kapó alkalmazásával rálépett volna ugyanerre az útra. 1946 tehát legalább két szempontból is korszakos dátum az NFL történetében: a liga a Los Angeles felé való terjeszkedéssel öles lépést tett afelé, hogy valóban „nemzetivé” váljon, illetve ugyanezen cél felé mutató gesztusával – noha egyelőre csak résnyire – ajtót nyitott az afro-amerikai játékosok foglalkoztatása előtt.
 

„Menetrendetlenségek” és szabályváltozások
 

Az új commissioner megválasztása és a Rams ügyének elboronálása után az NFL-es agytröszt az elkövetkező szezon menetrendjének összeállításával, a szabálymódosításokkal, továbbá a draft levezénylésével foglalatoskodott. A schedule rögzítése fárasztó és elhúzódó feladatnak bizonyult. A csapatok az alapszakaszban 11 mérkőzést játszottak, ebből 8-at a csoportellenfeleikkel vívott ún. „home-home series”-ek tettek ki. A maradék 3 összecsapás kijelölése általában roppant nehézkesen ment, hiszen míg Keleten mindenki a sok nézőt vonzó Chicago Bears-t akarta vendégül látni, addig a Nyugati csoport együttesei - hasonló okokból – a leginkább közönségcsalogató attrakciónak számító Redskins fellépését akarták lekötni. A vendégként pályára lépő gárdák ugyanakkor legszívesebben azoknál vizitáltak, akik a legmagasabb nézőszámmal és jegybevétellel dicsekedhettek. Mivel a csapatok szinte kizárólagos bevételi forrása ez utóbbiból származott, így a menetrend megállapítása a tulajdonosok körében mindig késhegyre menő és napokig tartó küzdelmet hozott.
 

Az 1946-os szezon előtt néhány lényeges szabályváltozás született. A második világháború vége és a frontharcosok hazatérte megszüntette a háborús éveket jellemző krónikus játékoshiányt, így a rosterek maximális létszámát 28-ról újra 33 fősre emelték. A megelőző években szintén a rendkívüli idők ihlették a korlátlan számú cserék (unlimited substitution) intézményének bevezetését. Ezt a tulajdonosok 1946 januárjában eltörölték és egyszerre csupán három játékos váltását engedélyezték. Marginálisabb módosítást jelentett, hogy lehetővé vált a puntot a gólvonal mögül is visszahordani, illetve, hogy az 1945-ös bajnoki döntő egyik meghatározó momentumát nehezen megemésztő George Preston Marshall, a Redskins tulajdonosa keresztülvitte, hogy amennyiben a célterületről elindított passz eltalálja a kaput, akkor az 1946-tól fogva ne safety-nek, hanem incomplete passznak számítson.
 

Az 1946-os draft
 

A harminckét körös (!) draftra 1946. január 14-én került sor és nem termett rajta sok babér egyik együttes számára sem. A játékosbörze kapcsán több helyen felemlegetik a Washington Redskins botrányosan rossz döntését, hogy kilencedik pickjével a UCLA junior és ezért 1946-ban még nem szerződtethető backjét, Cal Rossit választotta, de ez a módi akkoriban nagyon is általános volt. Minden együttes draftolt akár több olyan játékost is, aki csak évek múltán vált igazolhatóvá (eligible), azért, hogy az illetők játékjogát mielőbb bebiztosítsa. (A Redskins inkább egy évvel később bakizott, amikor megint Rossit választotta, aki aztán végül sohasem lépett pályára a profik között.) Mind a negyedik helyen a Bears által behúzott Notre Dame-es irányító, Johnny Lujack, mind az ötödikként a Giants révén draftolt és utóbb többszörös cserék révén a Bears-hez került George Connor – a draft class egyetlen majdani Hall of Famere – csak két év múltán, 1948-ban jelentkezhetett játékra az NFL-ben.
 

A játékosbörze „sikertelenségét” az tetőzte be, hogy a Pittsburgh Steelers harmadik pickjével megcélzott Felix Blanchard, az Army Heisman-győztes fullbackje később katonai pályára lépett és egy percet sem játszott a profi ligában, a második helyen a Cardinals által választott Dub Jones (Tulane) pedig az AAFC-ben induló Miami Seahawks-hoz igazolt, majd a Cleveland Browns-nál futott be ragyogó karriert. Az összmérlegen alig javított, hogy a Boston Yanks-nek sikerült magához kötnie az első pickkel megszerzett Notre Dame QB-t, Frank Dancewiczet, hiszen a lengyel származású játékmester három vérszegény szezonjával vajmi kevéssé igazolta előkelő helyen való választásának jogosságát.
 

A helyzet Nyugaton
 

Az 1946-os alapszakasz nem a detroiti Oroszlánok üvöltésétől volt hangos. Az előző két idényben tisztes helytállást mutató alakulat kipukkadt és az első fordulókban hatos vereségszériával alapozta meg csapnivaló, 1-10-es szezonját. Ez a mérleg nem volt véletlen, hiszen a Lions védelme 1946-ban a legtöbb pontot engedélyezte, támadóegysége pedig a második legkevesebb pontot termelte. A Motor City-ben egyedül a punterek teljesítményére nem lehetett panasz, mivel a szezon során az együttes öt játékosa is képes volt legalább 60 yardra rúgni a labdát. A legjobb punter, az újonc Bob Cifers 1946. november 24-én a Chicago Bears ellen máig élő rekordot állított fel, mivel 4 löketével 61,75 yardos meccsátlagot könyvelhetett el. Cifers emellett TD-elkapást jegyzett az összecsapáson, de a Detroit így is sima, 42-6 arányú vereséget szenvedett, majd a következő fordulóban szégyenszemre 34-10-re kapott ki a hagyományos Hálaadás Napi Rangadón a Keleti divízió sereghajtójától, a Boston Yanks-től. Utóbbi kudarc végképp bebiztosította a Lions helyét a táblázat legalján.
 

A detroitiak lejtmenetével ellentétben a Chicago Cardinals, melynek az elmúlt években szinte bérelt helye volt a Nyugati csoport alagsorában, számottevő javulást mutatott. A gárda nem volt könnyű helyzetben, hiszen a hagyományos rivális, Chicago Bears mellett 1946-ban az AAFC-ben debütáló Rockets-szel is meg kellett küzdenie a Szeles Város futballszerető közönségének figyelméért, de Charles Bidwill tulajdonos – részben éppen George Halas biztatására – felvette a kesztyűt és a főedzői székbe visszahívta a csapat korábbi szakvezetőjét, az NFL első évtizedének egyik legendás játékosát, Jimmy Conzelmant. A Rockets és az AAFC kihívása nyomán elszánttá vált tulajdonos a dollárokkal sem fukarkodott, amikor a Cards játékosállományának megerősítéséről volt szó, és az újoncigazolások révén Conzelman már 1946-ban veretes nevekből álló backfieldet küldhetett a pályára. A veterán Marshall Goldberg mellett, aki az ínséges időkben szinte egymaga cipelte hátán a Kardinálispintyeket, a második éves irányító Paul Christman, a Wisconsinról szerződtetett fullback, Pat Harder, továbbá a Notre Dame-es újonc futó, Elmer Angsman testesítette meg az ifjúságot és a fényesebb jövő ígéretét.
 

A Cardinals ugyan még kénytelen volt fejet hajtani az esélyesebb Bears és Giants előtt, de az alapszakasz derekán meglepetést keltő módon és arányban iskolázta le a bajnoki címvédő Los Angeles Rams-t. A 34-10-es diadalból a Rams csillagát, Bob Waterfieldet messze túlragyogó Christman két passzolt és egy futott touchdownnal vette ki a részét. Conzelman fiai ugyan konzisztensen jó és eredményes játékra még nem voltak képesek, ám az utolsó fordulóban sikerült megtréfálniuk helyi vetélytársukat. A december 1-én rendezett rangadón a Cards már 21-7-re, majd 28-14-re is vezetett és bár az utolsó negyedben Halasék kiegyenlítettek, de Papa Bear – érzékeltetve a rivalizálás élességét – nem érte be a döntetlennel és nyomban onside kicket rendelt el. A labdát azonban a vendég Kardinálispintyek kaparintották meg és Christman végül győztes TD-passzt osztott ki Mal Kutnernek. A győzelemmel a Chicago Cardinals 6-5-ös mutatót ért el és ezzel az 1935 óta először zárta pozitívan az alapszakaszt.
 

A Cards-szal holtversenyben a Green Bay Packers végzett a Nyugati csoport 3. helyén. Az előző szezon végeztével Don Hutson végleg szögre akasztotta szerelését és Curly Lambeau tanítványai meg is érezték a korszakos játékos hiányát. A Packers passzjátéka 1946-ban alig fele annyi yardot hozott, mint egy évvel korábban, a háborúból visszatért Tony Canadeo és a liga legproduktívabb pontszerzőjének bizonyuló Ted Fritsch fémjelezte futójáték pedig kevéssé pótolta a sztárelkapó kiesését. A Sajtfejűek a Bears és a Rams elleni vereségekkel indították a szezont. A gyenge rajtot feledtető hármas sikerszériájuknak az ősi rivális, Medvékkel szembeni újabb fiaskó vetett véget, amelynek kulcsmomentuma egy Fritsch által elveszített fumble touchdownra való visszahordása volt. A 10-7-es kudarc lényegében megpecsételte Lambeau-ék esélyét a csoportgyőzelemre, de a matematikai sanszot csak három héttel később veszítették el, amikor védelmük az utolsó negyedben 21 pontot engedélyezett az egyre robbanékonyabb Cardinals offense-nek.
 

A Rams Los Angeles-i bemutatkozását magától értetődően nagy várakozás övezte. A helyi drukkerek érdeklődése egyaránt szólt a profi futball nyugati parti debütálásának, a regnáló bajnokoknak, Kenny Washingtonnak és – nem utolsó sorban – a két ünnepelt celebpárnak. Az első számú irányító, Bob Waterfield továbbra is a hollywoodi szexszimbólummal, Jane Russellel járt, míg a Kosok új szerzeménye, az 1940-ben Heismant nyert és világháborúból Ezüst Csillaggal dekoráltan visszatérő Tom Harmon egy másik ünnepelt színésznőt, Elyse Knoxot mondhatta élete párjának. A csapat mindazonáltal a Philadelphia Eagles elleni vereséggel kezdett a Memorial Coliseumban. Waterfieldék a szünetben még 14-6-ra vezettek, de a második félidőben támadóegységük pontképtelensége mellett 19 pontot engedélyeztek vendégeiknek, az utolsó kettőt akkor, amikor Washingtont saját célterületén belül szerelték a Sasok védői. A szezon hátralévő részében az offense - tengelyében a Bob Waterfield-Jim Benton passing combóval - eredményesebben végezte a dolgát, de a védelem sebezhetőségének köszönhetően a Kosok váratlan vereségeket szenvedtek a Cardinals és mindenekelőtt a Boston Yanks otthonában. A címvédő december hónapban már csak kozmetikázni tudott mérlegén és kénytelen volt beérnie a 6-4-1-es mutatóval és a divízió második helyével.
 

Sztárjátékosai többségének katonai kötelezettségvállalása miatt a második világháború évei alatt megtört a Chicago Bears dominanciája. A rendkívüli időszakban a Medvék kénytelenek voltak nélkülözni – többek között - az elsőrangú George McAfee, Hugh Gallarneau, Bulldog Turner, Ken Kavanaugh, Bill Osmanski játékát és George Halas szakmai útmutatását. A haza-, majd a pályára visszatérő, az 1940-es évek első felében dinasztiaként emlegetett veteránok jelenléte azonban újfent sikereket ígért az együttes szimpatizánsai számára. Mivel a Medvék kiváló játékosállományának zömét az AAFC tetemes anyagi csábítása dacára is sikerült együtt tartani, illetve az ellenfelek többsége továbbra is nehezen találta az egykor általuk bevezetett, a T-formáción alapuló támadójáték hathatós ellenszerét, így Halas tanítványai aránylag könnyen realizálták ragyogó esélyeiket. A Bears az idénynyitón – az ellenfelénél közel négyszer több yardot halmozva - könnyen gyűrte le a rivális Packerst, majd a második körben szenzációs negyedik negyeddel hajrázta le a városi vetélytárs Cardinals-t. A verhetetlennek tűnő gépezet a Rams elleni hazai döntetlen, majd a Giants-től a Polo Grounds-on elszenvedett shutout alkalmával ugyan akadozni látszott, de első botlásukat négy zsinórban aratott győzelemmel feledtették és a Lions kiütésével már november végére bebiztosították csoportelsőségüket. Luckmanéket az alapszakasz lezárulása után csupán egyetlen lépés és győzelem választotta el attól, hogy újra a liga királyainak mondhassák magukat.
 

A helyzet Keleten
 

A Brooklyn Dodgers-szel kötött 1945-ös kényszerfrigy után – az előbbiek ligából való kiválása miatt – magára maradt Boston Yanks 1946-ban valóban gyámoltalan produkciót mutatott. Az ugyancsak gyengécske Detroit Lions botrányos szezonkezdését überelve a Herb Kopf trenírozta gárda hét sorozatos vereséggel indította az alapszakaszt. Bár az idény végére a first pickként behúzott, de bustgyanús teljesítményt nyújtó irányító, Frank Danczewicz helyén egyre több lehetőséget kapó Paul Governali játékával a bostoniak feljavultak, de ez csak arra volt jó, hogy kisiklassák a Los Angeles Rams címvédésről szőtt álmait és maguk mögé utasítsák a Lions-t. 2-8-1-es mutatójával ugyanakkor a Yanks csupán az NFL mezőnyének egészét tekintve kerülte el a sereghajtóságot, a Keleti divízió tabelláján szerény eredményük az utolsó helyre képesítette őket.
 

Az utolsóelőtti helyen a Pittburgh Steelers végzett, de ez a teljesítmény és az együttes 5-5-1-es mérlege a kudarcos évekhez szokott szimpatizánsok szemében szinte bajnoki címmel ért fel. A várakozásokat eleve felsrófolta, hogy Art Rooney a város addig egyetemi szinten bizonyító edzőikonját, Jock Sutherlandet bízta meg a futballcsapat szakmai munkájának irányításával, illetve, hogy katonai szolgálatának letelte után a brilliánsan sokoldalú tailback, Bill Dudley újra a Kohászok csatasorába állhatott. A két messiásként várt úriember nem okozott csalódást. Dudley mindhárom csapategységben tündökölt, ligaelső lett futott yardokban, interceptionökben és punt visszahordásokban, így joggal érdemelte ki az idény legértékesebb játékosának adott, Joe Carr, korábbi komisszárról elnevezett trófeát. Bullet Bill a negyedik és a hetedik játéknap között hat picket gyűjtött be, s ezalatt Sutherland fiai versenybe szálltak a divízió elsőségéért. A sorsdöntő összecsapásra 1946. november 24-én került sor az 5-3-1-es mérleggel bíró Steelers és az 5-2-1-gyel álló New York Giants között. A meccsen a Pittsburgh minden erénye és fogyatékossága kiütközött. Az egész idényben acélos védelem - mely a mezőnyben a legkevesebb pontot engedélyezte - 7 ponton és 150 pontot tartotta az ellenfelet - Dudley lehalászta tizedik interceptionjét -, ám a ligautolsó támadósor nem tudott élni a lehetőséggel. A Kohászok 7-0-ra kaptak ki és így kicsúszott a kezükből a divízió koronája. A szezon után ráadásul robbant a bomba és kiderült, hogy az eredményes szereplés két fő letéteményese, Sutherland és Dudley annyira nem tud kijönni egymással, hogy a frissen megválasztott MVP elcserélését kérte a csapatvezetéstől. A rigorózus mester abbéli igyekezetében, hogy megmutassa, csapatában senki sem élvezhet megkülönböztetett bánásmódot, nem fukarkodott az elsőszámú sztárját illető kritikákkal, de így alaposan elidegenítette őt magától. Dudley távozásával kétségessé vált, vajon a következő idényben a Kohászok képesek lesznek-e továbblépni a sikerek felé vezető úton.
 

Philadelphiában Greasy Neale szisztematikus munkája már 1944-ben és 1945-ben is második helyet hozott és a csapaterősítés a következő offseasonban és az 1946-os alapszakasz alatt is tovább folyt. Sikerült leigazolni a még 1943-ban draftolt megbízható fullbacket, Joe Muhát, a Steve Van Buren erőteljes futójátékát remekül kiegészítő, mozgékony Bosh Pritschardot, egy szezonközbeni trade-del megszerezték a Lions All-Pro center/linebackerét, Alex Wojchiechowiczot, így nem tűnt túlzott elvárásnak a csoportgyőzelem. A Sasok a címvédő Rams Los Angeles-i legyőzésével tették le névjegyüket, a Yanks elleni újabb diadalt azonban egy Packers elleni váratlan bukta, majd a Bears-től elszenvedett bocsánatosabb fiaskó követte. A szezon derekán Van Buren és társai a Redskins-szel szembeni drámai sikerrel, majd a Giants elgáncsolásával (amely meccs hőse a blokkolt punt után TD-t szerző, egy mezőnygólt és három extra pontot értékesítő guard, Augie Lio volt) élesztették újra győzelmi reményeiket, azonban három későbbi, ráadásul csoportellenfelektől elszenvedett, vereségnek köszönhetően még az idény valódi hajrája előtt kiszálltak a versenyből. A Philadelphia Eagles ugyan végül ez alkalommal is megérkezett a tabella második helyére, de az utolsó fordulókban már tét nélkül léptek pályára és nem maradt beleszólásuk a Keleti divízió végkimenetelének alakulásába.
 

Az egy évvel korábbi csoportgyőztes Washington Redskins talán minden más csapatnál nagyobb érvágást szenvedett az AAFC-be dezertáló játékosok távozása miatt. Joe Aguirre, Bob Seymour, Lou Rymkus és Wee Willie Wilkin elvesztése mellett a fővárosiaknak búcsút kellett mondaniuk a Sammy Baugh melletti másodhegedűsi szerepkörrel beérni többé nem hajlandó irányítótól, Frank Filchocktól is, aki ráadásul a vetélytárs Giants-hez igazolt. Az új szakvezető a gárda egykori játékosa és segédedzője, Turk Edwards lett, akinek munkáját továbbra is a T-formáció atyja, Clark Shaughnessy segítette. A Rézbőrüek idénye döcögősen indult, döntetlen a Steelers-szel illetve az ellenfél által kihagyott mezőnygól nyomán kivívott sovány siker a Lions ellen, de négy forduló után még mindig veretlenül álltak. Az Eagles elleni október 27-i csoportderbi meghatározónak ígérkezett és az is lett. A hazaiak 24-0-ás félidei előnyt adtak le és 3 perccel a lefújás előtt még mindig 24-21-re vezettek, amikor saját 40-esénél negyedik kísérletre Edwards vezetőedző punt helyett futójátékra utasította tanítványait. A Sasok védői azonban feltartóztatták Sal Rosatot, majd a Philly Tommy Thompson harmadik TD-passzával 28-24 arányú, a helyi publikumot hidegzuhanyként érő diadallal távozott Washingtonból. A demoralizáló kudarc és néhány kulcsjátékos maródisága kizökkentette nyerő ritmusából a Redskins-t. Bár Baugh többször sérülésén erőt véve vezette sikerre játékostársait, az együttes négy vereséggel a tarsolyában és leharcoltan, kiszipolyozottan készülhetett arra, hogy az utolsó fordulóban egy Giants elleni esetleges diadallal még kicsikarja a csoportelsőséget.
 

A szóban forgó Giants az offseasonban olyan éltes veteránoktól kényszerült búcsút venni, mint a leendő Hall of Famer center, Mel Hein és az ex-Packer irányító, Arnie Herber, - a mezőnygólokat és extra pontokat azért továbbra is a 40 éves Ken Strong rugdosta, - de a távozókat a várakozáson felül pótolta a Redskins-től igazolt Frank Filchock. A játékmester nem csupán 35 000 dolláros kontraktusával keltett feltűnést, hanem azzal is, hogy a megállapodást a tulajdonos Mara-család – a csapat történetében addig példátlan módon! – három évre kötötte a játékossal. Az Óriások három idegenbeli mérkőzéssel és azon két győzelemmel startoltak, majd a Polo Groundson sikerrel debütáltak hazai közönségük előtt. (A találkozón a Cardinals játékosa, Frank Seno új ligacsúcsot állított fel 105 yardos kickoff return touchdownjával, de a remek napot kifogó, majdnem 300 yardot passzoló Filchock végül 28-24-es diadalra vezette csapattársait.) A két chicagói együttes legyőzéséből kétségtelenül a Bears lenullázása volt a nagyobb fegyvertény. A Giants védelme 7 labdaeladásba hajszolta Luckmanéket és különösen nagyot alkotott Frank Liebel, aki saját labdaszerzésével készítette elő Filchock neki kézbesített TD-passzát. November végén a Steelers 7-0-ás térdre kényszerítése megszabadította Steve Owen tanítványait egyik újabb vetélytársuktól és onnantól a csoportgyőzelmet már csak saját hibájukból veszíthették el. A Rams-szel szemben az utolsó előtti játéknapon elszenvedett vereség még belefért, annál is inkább, mivel az elsőségről döntő Redskins elleni rangadót a vártnál sokkal könnyebben, 31-0-ás shutouttal húzták be a new yorkiak. Üröm volt az örömben, hogy az együttes legproduktívabb futóját, Bill Paschal törött állkapoccsal küldték kórházba a Rézbőrűek, aki így kihagyni kényszerült a szezonfinálét, ám a Chicago Bears elleni bajnoki döntő előtt még ennél is baljósabb fellegek árnyékolták be a Giants felkészülését.
 

A döntő: New York Giants – Chicago Bears, 1946. december 15.
 

A csapatok alapszakaszbeli összecsapásán a Polo Groundson a Giants 14-0-val fektette két vállra a Medvéket. A finálénak szintén a Polo Grounds adott otthont, s ennek illetve a csapatok korábbi randevúján született eredménynek az ismeretében jobb esetben csak meglepő, rosszabb esetben gyanús volt, hogy a fogadóirodák egy része a vendég Bears-t tartotta 10 pontos favoritnak. A találkozó megbundázásáról terjengő szóbeszéd kisvártatva még több muníciót kapott, ugyanis a rendőrség látókörébe került egy Alvin Paris nevű alvilági figura, korábbi elítélt csaló és playboy, akiről kiderült, hogy a nagy derbit megelőző napokban vesztegetési szándékkal két Giants játékost is megkörnyékezett. A fullback Merle Hapes és az irányító Frank Filchock fejenként 2500 dollárról szóló ajánlatot kapott Paris-tól és cserében csak annyit kellett tenniük, hogy gyenge játékukkal biztosítják a New York Giants legalább 10 pontos vereségét. Az ügy horderejét jelezte, hogy a döntő előestéjén magas rangú rendőrtisztviselők a polgármester rezidenciáján és a város első emberének, William O’Dwyernek jelenlétében hallgatták ki Hapes-t és Filchockot. A kihallgatáson jelen volt Tim Mara, a Giants tulajdonosa, Steve Owen vezetőedző és részletest tájékoztatást kapott róla Bert Bell komisszár is.
 

A két játékos közül akkor csak Hapes ismerte el, hogy valóban megkereste őt Paris azzal, hogy adja le a döntőt, ám hangsúlyozta, hogy elutasította a megvesztegetési kísérletet. Filchock ugyan a meccs előtt azt állította, hogy nem ért el hozzá az ajánlat, de utóbb kiderült, hogy neki is jutott belőle, noha végül többször elhárította azt. Lényeges volt viszont, hogy sem Hapes, sem Filchock nem tájékoztatta a rendőri szerveket vagy az NFL-t a vesztegetési próbálkozásról és ez okból kifolyólag rajtuk maradt a gyanú árnyéka. Hapes játékjogát ezért Bell komisszár a vizsgálat lezárultáig felfüggesztette, Frank Filchock pedig csak azért léphetett pályára másnap a Bears ellen, mert akkor még tagadta, hogy Alvin Paris bizonyos alvilági körök nevében bundázásra akarta bírni. A sajtó hivatalosan csak december 16-án, azaz a mérkőzés másnapján adott hírt a fejleményekről, de egyik-másik Giants-játékos már korábban megsejthetett valamit, majd a döntő előtti közös imát követően Benedict Dudley tiszteletes mindenki számára megerősítette a skandalum hírét. Az egyházfi állítólag azzal küldte pályára az Óriásokat, hogy „rájuk vár a feladat, hogy visszaállítsák a közönségnek a hivatásos foci iránti, de a botrány miatt megrendült hitét.” Felfogni is nehéz micsoda nagy lelki teherrel kellett kiállniuk a hazaiaknak az idény legfontosabb mérkőzésén, s a nyomás a legnagyobb kétségtelenül Frank Filchockon lehetett, akit állítólag már bevonulásakor kifütyültek a jól értesült szurkolók.
 

Utóbbiakat még gyanakvóbbá tehették az első negyed fejleményei. A Giants backjét George Francket a Bears kőkemény tackle-je, Bulldog Turner késztette fumble-re és a szabad labdát a chicagói Stu Clarkson a hazaiak 32-es vonalán kaparintotta meg. Néhány játékkal később Sid Luckman 21 yardos touchdown-passzt kézbesített Ken Kavanaugh-nak és így a vendégek rögvest 7-0-ás előnyhöz jutottak. Halasék hamar megkettőzték fórjukat, amikor a félelmetes defensive end, Ed Sprinkle elsietett passzba és interceptionbe hajszolta a Giants irányítóját, Filchockot, a disznóbőrt elcsípő Dante Magnani pedig végül 19 yardos return TD-t futott. 0-14! A bundagyanúba keveredett játékos kínját csak tovább fokozta, hogy a megmozdulás során Sprinkle eltörte az orrát, igaz végül felülemelkedett fájdalmán és még az első fertály során előbb Jim Poole-nak, majd Frank Liebelnek adott remekbe szabott passzt. Az utóbbi 38 yardot utazott és hat pontot ért, a Giants pedig ennek révén egy touchdownnyira faragta hátrányát. 7-14! (Az extra ponttal a veterán Ken Strong minden idők addigi legeredményesebb Giants-es pontszerzője lett.)
 

A pontnélküli második negyedet követően a hazaiak a harmadik 15 percben egalizáltak. A chicagói Joe Osmanski saját 20-asán veszítette el a disznóbőrt és a labdaeladást Filchock TD-t érő átadással büntette, melynek célpontja ez alkalommal Steve Filipowicz volt, 14-14! Az utolsó játékrészbe döntetlennel fordultak a csapatok. A sorsdöntő eseménysort a vészpunterként pályára küldött Giants-es Howie Livingston gyengécske rúgása indította el, majd a kedvező mezőnypozícióból startoló Medvéket – többek között – egy „roughing the passer” büntetés terelte tovább a hazaiak célterülete felé. A 19-es vonalnál George Halas egy kifejezetten erre a helyzetre bevetni tervezett játékot hívott. A backfieldből a szélvészgyors George McAfee balra indult, Sid Luckman úgy tett, mintha nekiadná a lasztit, majd a megvezetett Giants-védelem eltolódását kihasználva maga indult meg a játékszerrel az ellenkező irányba. A Bears játékmestere az 5-ösnél még lerázott magáról két szerelni igyekvő kék mezes védőt, majd bevetődött a végzónába és újra vezetéshez juttatta a vendégeket. 14-21! A bravúros akcióra már nem volt válasza a hazaiaknak, Halasék pedig egy mezőnygóllal még jobban bebetonozták sikerüket. A ’40-es évek kezdetének Bears-es dinasztiája 24-14-es diadala révén újabb bajnoki címmel tért vissza a csúcsra.
 

A Polo Groundsra kitódult rekordszámú, csaknem 60 ezres nézősereg joggal lehetett csalódott, de a szemtanúk beszámolója szerint a gyanúba keveredett Frank Filchock nem okozott csalódást. Igaz, hogy dobott hat picket, ám ez akkoriban több okból sem kelthetett komoly megütközést. Egyrészt a hajdani kevéssé szofisztikált passzjátéknak legalább annyira része volt az interception, mint a passzolt TD. Kevés olyan passzoló akadt, aki egy idényben több touchdownt írhatott a neve mellé, mint picket. Filchock 1946-ban például 12/25-ös TD/INT arányt könyvelhetett el, de Sammy Baugh (8/17), Paul Christman (13/18), Bob Waterfield (17/17) vagy Sid Luckman (17/16) sem teljesített sokkal jobban. Ezen felül Frank Filchock játékát a Bears elleni döntőben nyilván meghatározta és negatív irányba befolyásolta a bundagyanú és az ellenfél hatékony és agresszív pass rush-a. Utóbbi tényező direkt folyományaként a Giants irányítója már az első negyedben orrtörést szenvedett, ráadásul futói kiesése miatt szinte minden egyes play-ben passzra kényszerült. A korábban maródivá vált Bill Paschal és az eltiltott Merle Hapes mellett a Big Blue még az első félidőben elveszítette a szétzúzott orrú Frank Reagant és a vállsérülést szenvedő George Francket, azaz szinte valamennyi running backjét.
 

Valamennyi körülmény figyelembevételével az utókor végül felmentette Frank Filchockot a bajnoki finálé elcsalásának vádja alól. Mivel azonban a játékosokat behálózni akaró Alvin Paris bírósági tárgyalása során kiderült, hogy Filchock hazudott, amikor letagadta a bűnözővel való kapcsolatát és hogy tudomása lenne a bundázásra felhívó ajánlatról, végül nem kerülhette el az NFL által kiszabott azonnali retorziót. A megvesztegetés miatt elítélt Paris ítélethirdetésének napján Bert Bell komisszár Hapes és Filchock játékjogát határozatlan időre felfüggesztette. Az AAFC-vel folytatott „háború” idején a liga jó hírét különösen szívükön viselő tulajdonosok a jövőre nézve még nagyobb hatáskört adtak Bellnek, hogy ha kell gyorsabban és erélyesebben lépjen fel, ha bármilyen a játék tisztaságát megkérdőjelező cselekmény vagy szándék tudomására jut. Annak pedig, hogy az új ligavezető az első komoly krízisben eredményesen helytállt, meghosszabbított és nagyobb összegről szóló kontraktus lett a jutalma. 1946 végeredményben mozgalmas és számos fontos, jövőbe mutató fejleménnyel teli évnek számított a Nemzeti Futball Liga történetében.
 

Függelék - statisztikák, ligaelsők, All-NFL csapat
 

Offense rangsor (pontok és yardok)

1. Chicago Bears – 289 pont, 3669 yard
2. Los Angeles Rams – 277 pont, 3763 yard
3. Chicago Cardinals – 260 pont, 3480 yard

…

10. Pittburgh Steelers – 136 pont, 2277 yard

Defense rangsor (engedélyezett pontok és yardok)

1. Pittsburgh Steelers – 117 pont, 2693 yard
2. Green Bay Packers – 158 pont, 2660 yard
3. New York Giants – 162 pont, 3112 yard

…

10. Detroit Lions – 310 pont, 3673 yard

Egyéni ligaelsők

Legtöbb passzolt yard: Sid Luckman (CHI), 1826

Legtöbb passzolt touchdown: Sid Luckman (CHI), Bob Waterfield (LA), 17-17

Legjobb passer rating: Sid Luckman (CHI), 71.0

Legtöbb dobott interception: Frank Filchock (NYG), 25

Legtöbb futott yard: Bill Dudley (PIT), 604

Legtöbb futott touchdown: Ted Fritsch (GB), 9

Legtöbb elkapás: Jim Benton (LA), 63

Legtöbb yard elkapással: Jim Benton (LA), 981

Legtöbb elkapott touchdown: Billy Dewell (CRD), 7

Legtöbb pont: Ted Fritsch (GB), 100

Legtöbb kick és punt return yard: Bill Dudley (PIT), 665

Legtöbb sikeres mezőnygól: Ted Fritsch (GB), 9(/17)

Legtöbb meg/visszaszerzett fumble: Bill Dudley (PIT), 7

Legtöbb megszerzett interception: Bill Dudley (PIT), 10

Joe F. Carr Trophy nyertese (MVP): Bill Dudley (PIT)

All-NFL 1st Team (1946)

QB: Sid Luckman (CHI), Bob Waterfield (LA)

TB (single wing tailback): Bill Dudley (PIT), Frank Filchock (NYG)

FB: Ted Fritsch (GB)

LH (left halfback): Steve Van Buren (PHI)

RH (right halfback): Hugh Gallarneau (CHI)

LE (left end): Jim Poole (NYG)

LG: Augie Lio (PHI)

C: Bulldog Turner (CHI), Charley Brock (GB)

RG: Riley Matheson (LA), Len Younce (NYG), Ray Bray (CHI)

RT: Jim White (NYG), Al Wistert (PHI)

RE: Jim Benton (LA)

Dorkó Szabolcs (Szabler)