Hall of Fame 2011 - Ed Sabol

„Big Ed” Sabol mindössze a tizenkilencedik olyan személy, aki nem játékosként nyújtott teljesítményéért, hanem egyéb „hozzájárulásainak” köszönhetően lett a Pro Football Hall of Fame tagja. Az ún. „contributor”-ok többsége egykori ligaigazgató vagy csapattulajdonos, így körükben Sabolt egyébként is megkülönböztetett - és egyesek szerint megkérdőjelezhető - hely illeti meg. Noha sohasem igazgatta a ligát vagy annak bármely csapatát, de filmkészítő cége alapító elnökeként mégis rengeteget tett azért, hogy az NFL és gárdái napjainkra rendkívüli népszerűségre tegyenek szert.

Edwin Milton Sabol 1916. szeptember 11-én született Atlantic City-ben. Bár komolyan sohasem focizott, azért akadt olyan sportág, amelyben kortársai közül alig akadt párja. A fiatal Ed leginkább az úszómedencében lubickolva érezte elemében magát. A philadelphiai utcán sétálva addig hisztizett édesanyjának, amíg az meg nem vette neki a többszörös olimpiai bajnok (és később Tarzan szerepében világsztárrá vált) Johnny Weismüller úszásról szóló könyvét, és később a blairstowni Blair Academy diákjaként éppen Weismüller egyik országos rekordját adta át a múltnak. A tanulmányait később az Ohio State-en folytatta, s egy darabig nem szakadt el az úszástól sem, de pár év elteltével már nem hozta őt annyira lázba a hullámok szelése. Állítólag volt esélye rá, hogy bekerüljön az 1936-os müncheni olimpiára készülő csapatba, de egyes források szerint fogyatkozó lelkesedése és romló időeredményei, mások szerint viszont azért, mert öntudatos zsidóként kijelentette, hogy nem hajlandó egy Hitler által építtetett uszodába versenyezni, kihagyta az ötkarikás játékokat. A 2. világháború éveiben aztán Sabol nemcsak szavakkal hadakozhatott a Führer ellen, hiszen katonaként részt vett a normadiai partraszállásban, majd Patton tábornok alatt a Harmadik Birodalom területén folyó harcokban.

Ami a civil életet illeti Ed először a színpadon próbálta ki magát, New Yorkban lépett fel táncos-komikus szerepekben, de végül felelősségteljes családfőként a biztosabb megélhetést választotta és apósa felöltőket készítő vállalkozásánál kezdett dolgozni. Valószínűleg nem jött ki rosszul apósával, mint főnökével, de munkájának kisszerűsége megviselte, és a ruhagyártást és –forgalmazást egyre inkább tehernek találta. Feleségének, Audrey-nak azt mondta, hogy egy idő után minden egyes nap, amikor dolgozni indult, úgy érezte, mintha fogorvoshoz menne. Miután mind az após, mind a vő belátta, hogy további munkakapcsolatuk nem lesz gyümölcsöző, és Ed nem fogja átvenni a vállalkozást, az ex-úszóbajnok felhagyott vele, hogy a ruhaiparban dolgozzon, megkapta a járandóságát és annak köszönhetően elkezdett kizárólag kedvteléseinek élni.

Utóbbiak között ott volt a repülés, amelynek elsősorban Cessná-ja kormánya mögött hódolhatott, de még inkább a privát videók készítése, amelynek eszköze az a 16 mm-es Bell & Howell kamera volt, amelyet Ed és Audrey még esküvői ajándékként kapott. A házilag készített filmek témái zömmel a szokványos családi események voltak és futballhoz csupán azon felvételeknek volt köze, amelyeket fia, Steve középiskolás focimeccsein készített. A sport mindenesetre megragadta Sabol amatőr filmkészítői fantáziáját, különösen annak tükrében, hogy az 1950-es és 1960-as évek fordulóján a televízió képernyőjére készülő futballfilmek fantáziátlanul egysíkúak voltak. Akkoriban egy kis philadelphiai cég a Tel-Ra készítette el a bajnoki döntők összefoglalóit és az egyes csapatok szezonját felölelő összeállításokat, de a filmek egytől-egyig fekete-fehérek voltak, készítésüknél egyetlen kamera-beállítást alkalmaztak, és aláfestő zene gyanánt ugyanazon unalmasan ismerős rézfúvós indulók szolgáltak. Ed Sabol, bár amatőr volt, világosan látta, hogy a sport és a műfaj párosításából ennél sokkalta igényesebb produktumot ki lehetne hozni.

Sabolnak volt annyi pénze, hogy ajánlatot tegyen a fentebb említett Tel-Ra megvételére, de annak tulajdonosai elhárították a megkeresést. Ezek után Ednek nem maradt más választása, minthogy megalapítsa saját cégét, amely a Blair Motion Pictures nevet kapta. (A névválasztás nem a véletlen műve volt, hiszen Ed korábban a blairstown-i Blair Academy-n tanult, és lányát is Blairnek hívták.) A BMP a Tel-Ra riválisaként beszállt abba a licitbe, amelyen az NFL az 1962-es bajnoki döntő megfilmesítésének jogát megvételre kínálta, és Ed Sabol végül vetélytársáét 2500 dollárral felülmúló ajánlattal nyerte el a jogot. Ennek ellenére Sabolnak még meg kellett győznie a BMP gyengécske referenciái miatt aggodalmaskodó ligakomisszárt, Pete Rozelle-t, hogy valóban megkaphassa a szerződést, és a rossz nyelvek szerint Rozelle végül csak jó néhány pohár martini elfogyasztása után állt kötélnek. Valószínűbb azonban, hogy Pete Rozelle nem elsősorban az alkohol hatására tartott ki a BMP mellett, hanem annak alapítójának grandiózus, s utóbb be is teljesített ötleteit és terveit díjazta. Az 1962-es, a New York Giants és a Green Bay Packers között lejátszott bajnoki döntőről készült film, mely a „Pro Football’s Longest Day” címet viselte - ambiciózus módon az 1962-es év egyik meghatározó, a normandiai partraszállást felelevenítő filmopuszára utalva - ugyan baljós körülmények között debütált (a helyszínül szolgáló étteremben egy ügyetlen pincér tönkretette a vetítőgépet), de Pete Rozelle végül nem csak maga nevében beszélt, amikor a valaha látott legkiválóbb futballról készült filmnek titulálta Sabolék munkáját.

A film, és az elkövetkező évek alkotásai, melyek a döntőkön túl felölelték a csapatok évkönyveit is, annyira meggyőzőnek bizonyultak a liga vezetése és a csapatok tulajdonosai számára, hogy 1964-ben elfogadták Big Ed újabb ajánlatát, megvásárolták a Blair Motion Pictures-t és NFL Films néven az NFL égisze alá vonták. Ez a helyzet garantálta a számtalan újítás bevezetése miatt egyre költségesebbé váló filmkészítés anyagi biztonságát, ráadásul úgy, hogy Sabolék széleskörű alkotói önállósága is megmaradt. A stabil pénzügyi háttér az új műfajokkal való kísérletezést is szavatolta, az NFL Films egyre-másra újabb színvonalas műsorokkal rukkolt elő. A meglévők mellett heti rendszerességgel vetített tévéadások és filmek készültek (This Week in Pro Football, NFL Game of the Week), 1966-ban debütált a mérföldkőnek számító „They Call It Pro Football” című kedvcsináló műsor, mely később nagyra becsült és a Super Bowl közvetítések előtt sugárzott szezon-összefoglalóvá alakult, 1968-ben pedig képernyőre került az első „bakiparádé”, melyet ugyan néhány, a negatív reklámtól tartó tulajdonos fenntartással várt, komikuma miatt mégis közönségkedvenc lett. 1978-ben az „Út a Super Bowlig” című műsor miatt az NFL Films megkapta első Emmy-díját, amit még Ed Sabol regnálása alatt 51 további követett, eddig összességében pedig 105 aranyszobrocskával jutalmazták a cég tevékenységét.

Az NFL Films sikere több tényezőben kereshető. A kezdet kezdetén már az is hatalmas újításnak számított, hogy filmek színesben készültek, de ez csupán az alapot biztosította. A következő lépcsőfokra lépést a több kamera használata eredményezte, mely egyebek mellett lehetővé tette, hogy testközelből mutathassák a játékosokat, közelebb hozzák őket a nézőkhöz, akár vérfoltosan és verejtékben fürödve is. A pályán történetek mélyebb átélését tovább segítették a lassított felvételek, de a sajátos, Hollywoodot idéző képi világ hatása nem lett volna teljes az egyedülálló hangok nélkül. A játékosok, játékvezetők, majd edzők bemikrofonozása új, addig nem sejtett lehetőségek előtt nyitotta meg ajtót, a zenei aláfestésről Sam Spence erőteljes zenekari muzsikája gondoskodott, a narrátor szerepében pedig egy philadelphiai hírolvasó, az „Isten Hangja”-ként becézett John Facenda sztentori orgánuma ragadta meg a füleket. Aligha vitatható, hogy a liga elsőrangú propagandaeszközévé vált NFL Films sikere meghatározónak bizonyult a profi futball népszerűségének alakulásában, így annak alapító elnöke, Ed Sabol megérdemli a neki ítélt elismerést.

Maga Ed soha nem kereste ezt. Ő még azt is kétségbe vonta, hogy a játékosokon kívül bárki másnak keresnivalója lenne a cantoni Hírességek Csarnokában. Ennek ellenére, noha voltak olyan hírek, hogy egyesek, például a Paul Tagliabue beválasztása mellett kardoskodó Dan Rooney, kifejezetten Sabol tagsága ellen lobbiztak, az NFL Films 94 éves atyja 2011. február 5-től a Pro Football Hall of Fame választott, augusztus 6-tól pedig hivatalosan is beiktatott tagja. A Hollywoodba illő történet azzal válik teljessé, hogy a beiktatási ceremónián az a Steve Sabol lehet édesapja presentere, aki Ed nyugalomba vonulása után átvette a cég irányítását, de akinél idén márciusban agytumort diagnosztizáltak, és bizony akadtak olyanok, akik kételkedtek abban, hogy Ed vagy Steve egyáltalán megélheti-e az ünnepélyes alkalmat. Egyelőre mindketten velünk vannak, és ha távolból is, de alkalmunk nyílik a ceremónia ürügyén köszönetet mondani nekik hosszú évtizedek színvonalas filmkészítői munkájáért, amelynek jóvoltából milliókat, köztük ezen sorok íróját is, oltottak be a futball szeretetével.

Ed és Steve, köszönjük nektek és jó egészséget kívánunk!

Dorkó Szabolcs (Szabler)