Illinois Fighting Illini [ILL]

Alapítás

1890

Konferencia

Big Ten

Divízió

Nyugati csoport

Város

Urbana–Champaign (Illinois)

Stadion

Memorial Stadium (60,670)

Weboldal

http://www.fightingillini.com

A University of Illinois futballprogramja 1889-ben startolt, mikor egy másik illinoisi egyetem - a State Normal U - hallgatója, Scott Williams átkerült csodálatos nevű Champaign pezsgő városába. Williams megtanította az alapokat a bátor próbálkozóknak, és játékosedzőként vette ki a maga részét a tanulási folyamatból. Kitartó munkájának köszönhetően már a debütáló évben győzelemnek is örülhettek a szimpatizánsok. Igaz, a jelenlegi több tízezer fős bázishoz képest nem voltak valami sokan, körülbelül 300-an látták, ahogy a U of I első hazai mérkőzésén 12-6-os arányban nyer Wesleyan ellen. Az 1891-s évtől indult be komolyan az amerikai futball – ekkor már nem a korábbi edző Williams, hanem Robert Lackey vezetésével – a szezont 6-0-val, valamint az Illinois Intercollegiate Football League trófeájával zárták. 1896-ban beléptek az NCAA legidősebb, napjainkban is működő csoportjába, a Big Ten konferenciába, ezt első ízben Arthur Hall irányításával nyerték meg, 1910-ben. 1913-al vette kezdetét az új, Robert Zuppke edző által fémjelzett éra. Zuppke 28 éves pályafutása alatt négyszer lett nemzeti bajnok és hét Big Ten győzelmet ért el. Forradalmasította a sportot, több tradíció és reformötlet is hozzá kötődik, mint például a huddle és a flea flicker, de a „zseb”, a screen passz, a qb-k karra rögzíthető „stratégiai térképe”, vagy az 5-4-2-es védekezés meghonosítója is a Németországban született szakember volt. Örökmérlege 131-81-12. Messze legismertebb tanítványa Red Grange, minden idők egyik legnagyobbika, aki azt is megérdemli, hogy karrierjének főbb momentumaira külön kitérjünk.

Red Grange:
Harold Edward "Red" Grange 1903-ban született a pennsylvaniai Forksvilleben, egy helyi favágó harmadik gyermekeként. Öt éves korában elhunyt az anyja, ekkor apjával és testvéreivel az illinoisi Wheatonba költöztek. Édesapja keményen dolgozott, egészen a rendőrfőnökségig vitte. Edwardot a Wheaton Középiskolában 16-szorosan tüntették ki, négy sportban (amfoci, baseball, kosárlabda és futás) is jeleskedett. Négy év alatt a focicsapatban 75 TD-t és 532 pontot szerzett, ennek majdnem a felét, 36 touchdownt 11. osztályos korában, természetesen csapata veretlenül zárt. Végzősként is majdnem összejött ez, ám a Scott High 39-0 arányban kiütötte a Wheatont. Grange számára a K.O szó szerint értendő, karrierje egyik durva sérülését ekkor szenvedte el, egy hatalmas szereléstől két napra elvesztette az eszméletét, felkeltekor a beszéd is nehezére esett. Hogy családján segítsen, részmunkaidős állást vállalt jéghordóként heti 37.5 dollárért. A pénzen kívül fizikálisan is profitált ebből, rendkívüli erőre tett szert (és ezért ragadt rá a „wheatoni jégember” név).
Az érettségi letételével Grange az Illinoisi Egyetemre iratkozott be, ahol a Zeta Psi közösségbe nyert bebocsátást. Eredeti tervei szerint csak kosarazott és atletizált volna, de ahogy megérkezett a kampuszra, meggondolta magát. Első egyetemi futballmeccsén, a Nebraska ellen három TD ért el. Sophomore évében hét találkozón 723 yardot és 12 TD-t futott, az Illinois-t makulátlan szezonhoz és az 1923-as nemzeti bajnoki címhez vezetve. Zsenialitására 1924. október 18-án derült országosan fény, mikor az Illini grandiózus stadionnyitóján a Michigant látta vendégül. A kezdő kickoffot 95 yardos touchdownra váltotta, majd még 12 percen belül újabb három hatpontost vitt be a megrogyott ellenfélnek. A Wolverines játékosok döbbenete érthető volt; egy negyed alatt kaptak annyi TD-t, mint amennyit az azt megelőző két teljes idény során összesen... A második negyedben pihent, a harmadikban pedig eldöntötte a mérkőzés sorsát egy 11 yardos futott és egy 20 yardos passzolt TD-vel, így zárult 39-14-es vereséggel a nagy Michigan győzelmi sorozata. A 402 yardos teljesítmény (212 futott, 64 passzolt és 126 visszahordott) az ismert sportriportert, Grantland Rice-t egy költemény megírására is sarkallta: [„A tűz csóvája, a láng nyelve, Leráz mindenkit ki közelébe érne; Egy szürke szellem érkezett a játéktérre, Ellenfél keze meg nem érinthette; Megnyúl és pusztít, Célja a gól – Red Grange Illinois-ból!”]

„A szökellő szellem” (The Galloping Ghost) becenév azonban Warren Brown chicagói újságírótól eredeztethető, ezt egy 1974-es interjúban árulta el Grange. Utolsó egyetemi évében, a Penn Quakers 27-2-es megverésekor állította fel 237 yardos egyéni rekordját, a méteres sár ellenére. Elméletileg Laurence Stallingsnak, a New York World korábbi világháborús tudósítójának kellett beszámolnia az eseményről, ám Grange-t látva elképedten utasította ezt el, az alábbiakat mondva: „Ez a sztori túl nagy nekem. Nem tudok róla írni.” Mindössze 20 alkalommal lépett pályára a college-ban, ezalatt 3362 yardot futott, 253 yardot kapott el 14 passzból, illetve 82-ből 40 átadása lett pontos 575 yardért. 31 TD-jéből tizenhat legalább húsz, kilenc több mint 50 yardos volt, sorozatban háromszor szavazták be az év álomcsapatába, 1925. október 5-én a Time magazin címlapján is megjelent. Távozásakor az Illinois azonnal visszavonultatta 77-es mezszámát, ilyen elismerésben rajta kívül csak az 50-est hordó Dick Butkus részesült.
Grange már ebben az időszakban elképesztően népszerű volt, bárhol megjelent, tömegek várták, a stadionok miatta teltek meg nézőkkel. A George Halas vezette Chicago Bears U of I-tól való távozása napján azonnal leszerződtette, és az abban a korban bevált szokásként túrára indult vele. A financiális siker is nem maradt el, a fellépésenként általában 100 dollárt kereső játékosoktól eltérően a 19 meccses sorozat a bevételből részesülve 100000 dollárt „kalapozott össze”. A New York Giants megmentőjének is tekinthető, korábban soha megközelítőleg sem váltottak annyian jegyet profi csapatok megmérettetésére, mint 1925 decemberében a Chicago-Giants-re, a haldokló New York-i franchise pedig a pénzügyi „injekció” segítségével tudott talpra állni. Bár az NFL-ben nem emelkedett ki már annyira, hírnevét azért a mozivásznon kamatoztatni tudta. 2008-ban az ESPN minden idők legjobb NCAA játékosának szavazta meg.

Visszatérve az Illinihez, Zuppke távozása után Ray Eliot vette át a stafétabotot, és ha elődjét megközelítő ideig nem is, de 1942–1959 között ő dirigálta a Fighting Illini-t. 17 éves pályafutása alatt a csapat pozitív, 83-73-11 mérleggel zárt, 1952-ben egy szervezet őket hozta ki bajnoknak. Ray Eliot-ot Pete Elliot váltotta 1960-ban (rokoni szálak nem fűzték egymáshoz a két edzőt). 1964-ben Butkus vezetésével sikerült újra eljutniuk a Rose Bowlra Pasadenába, hogy szembenézzenek a Washingtonnal. A találkozó 17-7-es arányú illinoisi győzelemmel záródott. Elliotnak ez volt az utolsó sikeres idénye, 2 évre rá 1966-ban lemondott edzői posztjáról. 15 szezonnyi küszködés után az 1982-as esztendő hozott újból némi felüdülést a program és a rajongók számára. A két évvel korábban, 1980-ban érkező Mike White-nak ugyanis sikerült megtörnie a 19 évig tartó bowlmentes időszakot és a Liberty Bowlba vezetni az együttest, ahol az Alabamánál utolsó szezonját töltő edzőóriás, Paul "Bear" Bryant került vele szembe. Habár a Fighting Illini alulmaradt a találkozón, akkori irányítójuk Tony Eason 423 passzolt yarddal – Liberty Bowl rekord - fejezte be a mérkőzést. 1984-ben a 9-0-ás mérleg újra Pasadenába röpítette a gárdát, ahol a UCLA ellen vereségbe futottak bele. A következő évben a Peach (mai nevén Chick-fil-A) Bowl várt White-ékra, azonban az Army erősebbnek bizonyult és 31-29 arányban legyőzte az Illinoist. White még két gyenge szezont töltött el a csapatnál mielőtt megvált irodájától. 1988-ban nevezték ki a Kansas City Chiefs-től távozó John Mackovic-t, aki a '87-es idényben 4-7-es mutatóval záró keretet vette át. Mackovic viszont négy egymást követő évben vezette bowl szereplésig az Illinoist, 1988-ban az All-American Bowl-ban maradtak alul a Floridával szemben 14-10 arányban, 1989-ben a Florida Citrus (jelenlegi nevén Capital One) Bowl-ban arattak győzelmet 31-21-el a Virginia felett, 1990-ben a Hall of Fame (mai nevén Outback) Bowl-ban mért rájuk a Clemson megrázó 30-0-ás vereséget, végül 1991-ben a John Hancock (jelenleg Sun) Bowl-ban kaptak ki a „mumus” UCLA-től. Ezt követően a védekező koordinátor, Lou Tepper, majd a híres/hírhedt (igen ellentmondásos) Ron Turner lett a vezér. Utóbbival 2001-ben megnyerte a Big Ten U of I, de az i-re a Sugar Bowllal nem tudták feltenni a pontot. Ron Zook 2005-től irányította több (vagy inkább kevesebb) sikerrel a csapatot. 2007 alakult álomszerűen, a 2006-os 2-10-ből kiindulva a legvérmesebb fanatikusok sem remélhettek Rose Bowlt, ez a bravúr főleg az akkor no.1. Ohio State idegenbeli megtréfálásával valósulhatott meg. Az álom nem tartott sokáig, Kaliforniából csúnyán megverve kulloghattak haza, majd az elkövetkező két idényben még a bowlról is lemaradtak, holott a nagyszerűnek tartott recruiting jóval többre predesztinálta volna a csapatot, és a vergődés 2008-ban és 2009-ben is folytatódott, Zook-ot a 2010-ben és 2011-ben elért két kis presztízsű bowlon való szereplés (Texas és Kraft Fight Hunger) nem mentette meg

Rivalizálások:
- Illibuck: egy fából készült teknős, és az Ohio State Buckeyes – Illinois győztese kapja meg minden évben 1925 óta. Eredetileg a trófea egy élő teknős volt, amely hosszú életével a két csapat között tartó már-már ősi ellentétet hivatott szimbolizálni. Az Illibuck a második legrégebbi hagyományokra visszatekintő trófea a Big Ten konferenciában

- Purdue Cannon: ez a trófea a Purdue – Illinois nyertesét illeti meg. Az ágyút egy Purdue hallgató készítette 95 évvel ezelőtt, de díjként csak 68 éve használják. Története 1905-re vezethető vissza, mikor a Purdue csapata megával vitt egy löveget a találkozóra, hogy sikerük esetén annak lövéseivel ünnepelhessenek

- Land of Lincoln Trophy: a Northwestern Wildcats ellen vívott derbi, a vándorserleg a Sweet Sioux Tomahawk-t váltotta 2009-ben, annak a törekvésnek a részeként, hogy minél kevesebb indián utalás maradjon az NCAA-ben

- Arch Rivalry: az előbbi háromtól eltérően a Missouri Tigers nincs egy kofban az Illinivel, ezért kevésbé is intenzív. Rövid ideig ez a találkozó volt mindkét csapat első szezonbeli mérkőzése, azonban a 2010-es szezon után parkolópályára állították

Érdekességek:
- Chief Illiniwek: mindannak ellenére, hogy 2007 óta már nincs hivatalos kabalája a csapatnak, Illiniwek Nagyfőnök megemlítése szinte kötelező. 1926-tól 81 éven keresztül Chief Illiniwek jelentette a büszkeséget és tiszteletet minden, az Illinois Egyetem Atlétikai programjában versenyző hallgatónak. Eredete az ősi Algonquin törzshöz vezethető vissza, akik a mai Illinois állam területén éltek. Chief Illiniwek angolul annyit tesz, mint „they are men” azaz „ők férfiak”. Minden évben a Pennsylvania elleni mérkőzés félidejében törzsi táncot mutatnak be a hallgatók, melyhez indián ruhákat öltenek magukra

- Zuppkeizmusok: több olyan mára már szállóigévé vált mondat maradt fent az utókor számára Robert Zuppke után, amiket találóan Zuppkeizmusoknak neveznek. Pár bölcsesség: „egy férfi akkor adja legjavát, ha tudja hogy figyelik”, vagy „az öregdiákok hűségesek, ha egy edző megnyeri meccseit” és végül talán a leggyakorlatiasabb; „tanács újoncoknak: ne igyál a kenőcsből”

- Az 1923-ban megnyitott Memorial Stadium az I. és II. VH hős áldozatainak állít emléket. Zöld gyepét a neves főedző tiszteletére Zuppke Fieldre keresztelték el

- Grange és Butkus mellett érdemes kiemelni még Ray Nitschke-t és George Halas-t, utóbbi két futball-legenda is az Illinoison végzett (ahogy mondjuk a futó Bobbie Mitchell). Ráadásul mikor a Decatur Staleys Chicago Bears-re változtatta nevét 1922-ben, Halas javaslatára lett a profi egyesület új színe az U of I-hoz hasonlatos kék és a narancssárga