Indianapolis Colts [IND]

Alapítás
1953
Liga
AFC
Divízió
S
Város
Indianapolis, Indiana
Stadion
Lucas Oil Stadium

Weboldal
http://www.colts.com

Tulajdonos
Jim Irsay
Főedző
Chuck Pagano
OC
Rob Chudzinski
DC
Ted Monachino

Dicsőséglista

Super Bowl győzelemek száma: 2 - 1970 (IV.), 2006 (XLI.)
NFL győzelmek száma: 3 - 1958, 1959, 1968
AFC Championship győzelmek száma: 3 - 1970, 2006, 2009
Divíziógyőzelmek száma: 16 - 1968 (NFL Coastal), 1970, 1975, 1976, 1977, 1987, 1999 (AFC East), 2003, 2004, 2005, 2006, 2007, 2009, 2010, 2013, 2014 (AFC South)
Playoff szereplések száma: 27 - 1958, 1959, 1964, 1965, 1968, 1970, 1971, 1975, 1976, 1977, 1987, 1995, 1996, 1999, 2000, 2002, 2003, 2004, 2005, 2006, 2007, 2008, 2009, 2010, 2012, 2013, 2014

A Baltimore Colts

1953-ban egy Carl Rosenbloom vezette baltimore-i érdekeltségű csoport jogot szerzett NFL franchise alapítására. Rosenbloom a hányattatott sorsú Dallas Texans csapatának jogát vehette át, akik korábban számos néven és helyszínen próbáltak eredményesek lenni, minimális sikerrel. Az 1944-ben még Boston Yanks néven induló, majd később a Brooklyn Tigers-szel (az 1910-es évek Dayton Triangles-ével) fuzionáltak, de ez sem volt hosszú egy helyen töltött idő, hiszen 1949-ben már Bulldogs néven játszottak, New Yorkban. 1950-ben aztán létrejött a Yanks, amelynek tagjait javarészt az All-American konferenciából ismert New York Yankees adta. New Yorkban is mindössze két évet bírta a csapat, majd Dallas-ba került, ám hozzá kell tenni, hogy az 1952-es szezon utolsó két „hazai” meccsét Akronban, Ohioban játszotta a csapat. Az NFL tehát megengedte, hogy a Texans játékosanyagát átvéve a Colts beléphessen a ligába. Nem volt tehát igazán új franchise, és nem is vártak többet az új névtől a kívülállók, mint a korábbi csalódást keltő állomásokon. Sikerült azonban sikerre vinni a vállalkozást, a Colts, mint tudjuk a mai napig létezik, és Baltimore-ban is szép időt élt meg, harminc esztendőt.

A sikeresség és a hosszú távú fennmaradás első lépése a jó marketing volt. A Colts volt az első csapat a ligában, amely cheerleadereket alkalmazott, ezt mára a legtöbb franchise át is vette, sőt az első csapathoz tartozó rezesbandát is a Colts szedte össze, hogy élőben fujják a csapat indulóját a meccsek előtt.

Első nagy sikerüket az 1958-as csapat alkotta. A Weeb Ewbank edzette Colts 23-17-re múlta felül a New York Giants-et a Yankee stadionban, az NFL döntő mérkőzésén Johnny Unitas quarterback vezetésével. Unitas volt a csapat legnagyobb sztárja ekkoriban, őt a mai napig az NFL történetének egyik legjobb QB-jának tartják. Mellette Hall of Fameig jutott ebből a csapatból a domináns DE, Gino Marchetti, a futó Lenny Moore, az elkapó Raymond Berry, a DT, Art Donovan és a tacklet és guardot is játszó Jim Parker. A Giants elleni mérkőzésen mutatkozott be a máig érvényes hosszabbítás szabályrendszere, és ma már a focitörténelem egyik klasszikusának tekintjük az összecsapást. Egy év múlva megismétlődött a döntő párosítása, és a 31-17-es győzelemnek hála a Colts megvédte NFL bajnoki címét. 1960-ban a triplázásra készült az immár elit franchise-ok közé emelkedő baltimore-i csapat, ám a Cleveland Browns lenullázva a csikókat, 27-0-s kiütéssel hagyta el a játékteret. Négy teljes évet kellett várni a bosszúra. Ekkor már a legendás Don Shula, a Colts egykori DB-je volt a csapat vezetőedzője, miután Ewbanket 1963-ban elküldték a csapattól. A 13-1-es 1968-as szezon lezárásaként ismét a Browns került a Colts útjába az NFL döntőn, ám ezúttal fordult a kocka, és a kékek 34-0-s hengerlésével ért véget a csata. A ’68-as szezon után a média máris a focitörténelem legerősebb csapatának kiáltotta ki az akkori Coltsot. A III. Super Bowlon (tehát az elsőn, amit valóban Super Bowlnak neveztek) a Colts ellenfele az AFL bajnoka, a New York Jets volt. A döntő azonban csak formalitásnak tűnt, hiszen Baltimore-ban ezekben az időkben rengeteg Pro Bowler szerepelt, név szerint Bobby Boyd (DB), Mike Curtis (LB), John Mackey (TE), Tom Matte (RB), Fred Miller (DL), Earl Morrall (QB), Willie Richardson (WR), vagy Bob Vogel (OL). Különösen érdekes történet Morrallé, aki csupán azért  került a csapatba,m mert Unitas súlyos válsérülést szenvedett idény elején. Hatalmasat borult a papírforma a meccsen, mivel a Jets 16-7-es győzelmével elhódította a világbajnoki címet. A Joe Namath és Matt Snell vezette csapatnak ekkor az a Weeb Ewbank volt az edzője, aki a Colts első két bajnoki címét is meghozta. Don Shula az 1969-es idény után távozott a csapattól a Miamihoz.

1970-ben Rosenbloom megegyezett Art Rooney Steelers, és Art Modell Browns tulajdonossal arról, hogy csatlakozik a másik 10 AFL csapathoz, amelyek az AFC-t alkotják az AFL-NFL egyesülés miatt. A ’70-es Colts is kiváló erőkból állt. Az új edzővel, Don McCafferty-vel 11-3-as szezont zártak, és megnyerték az AFC East-et. A playoff első körében nullázták a Bengalst (21-0), majd egy héttel később a Raiderst is kiütötték a rájátszásból (27-17). A Baltimore Colts bejutott a közösülés utáni első nagydöntőbe (Super Bowl V), ahol a Dallas Cowboys sem tudta megállítani őket. Egy végletekig kiélezett csatában Jim O’Brien mezőnygóljával 16-13-ra győztek, amit 5 másodperccel a meccs vége előtt értékesített a kicker. Egy év múlva sem okozott gondot a rájátszásba jutás, első körben a Browns-t verte a Colts, ám az újabb Super Bowl nem jött össze, mivel 1972. január 2-án a Miami Dolphins 21-0-s győzelmével elbúcsúztatta a címvédőt.

1972. július 13.-án Rosenbloom elcserélte a Colts franchise jogát Robert Irsay-vel, aki a Los Angeles Rams tulajdonosa volt, így mindkét helyre új főnök került, ám a játékosok megmaradtak. A Colts sztárjai kiöregedtek, és Joe Thomas Gm-kedésével új irányvonal kezdődött. Szépen sorban megszabadult az inkább már múlt játékosainak tekinthető sztároktól, élükön Unitas-szal, és tradek révén megfiatalította a csapatát. A Colts Thomas első évében több mint 20 draftpickje volt a franchisenak. Az eredmény nem maradt el, 1973-ban wild cardig meneteltek, illetve 1975 és 1977 között zsinorban háromszor nyerték meg az AFC Eastet. Az 1976-os csapatból ráadásul egy szezon MVP is kikerült: Bert Jones quarterback volt a sikerek fő kovácsa a „Sack Pack”-nek becézett félelmetes defense line-on túl. A ’70-es évek közepének sikeressége után azonban három egymást követő negatív szezon következett a csapat életében. 1981-ben a védelem volt katasztrófális, NFL-rekordnak számító 553 pontot engedélyezett. Szintén elsők voltak az örökranglistán minden idők legkevesebb sack-jével (13) és legkevesebb punt return-jével (12). Következő évben a támadók is szétestek. 1982. november 28.-án a Colts nem tudta átlépni a félpályát egész meccsen a Bills ellen! Ez a teljesítmény egészen 2000-ig egyedülálló volt. Végül 0-8-1-es nyeretlen szezont zártak a sztrájk miatt rövid 1982-es esztendőben. A szánalmas teljesítménynek köszönhetően a Colts kapta a jogot, hogy elsőként húzzon a drafton, és ki is szemelték megváltónak a Stanford sztárját, John Elway-t, aki azonban hallani sem akart róla, hogy a Colts játékosa legyen, sőt, azzal zsarolta a csapatot, hogy inkább elmegy a New York Yankees-be baseballozni, ha Baltimore-ban kellene játszania. A hiszti sikeres volt, Elway-t Denverbe cserélték, a védelmet rendbe rakták, és jóval bíztatóbb 7-9-es szezont zártak 1983-ban, mint kiderült, utolsó szezonjukban Baltimore-ban…

Áthelyezés Indianapolis-ba

1984 elején, mikor a 64 124 férőhelyes Memorial stadion már elég ramaty állapotba került, Irsay arra kérte Baltimore város képviselőit, hogy építsenek új arénát a Colts-nak. Ám mivel a csapat támogatottsága folyamatosan csökkent, a gárda pedig gyengén szerepelt, Irsay elutasító választ kapott. Egyik fél sem változtatott álláspontján, a hosszú vita végén Irsay kénytelen volt radikálisabb lépéseket tenni, és megkezdte tárgyalásait olyan városokkal, amik már rég ki voltak éhezve egy NFL csapatra. A két fő jelentkező Phoenix és Indianapolis volt. A Richard Lugar majd William Hudnot polgármesterrel történő tárgyalások során egyértelművé vált, hogy Indianapolis egy ambiciózus hely ahhoz, hogy igazi „Nagy Amerikai Város”-sá váljon. Ráadásul a Hoosier Dome (később RCA Dome) révén egy tökéletes stadion is rendelkezésre állt egy új csapat befogadására.

Eközben Baltimore-ban egyre rosszabban álltak a dolgok. A Maryland-i bíróság ugyanis ezidőben be akart vezetni egy új törvényt, amely értelmében elvehették volna Irsay-től a kizárólagos tulajdonjogot, mivel eddig csak bérelték a stadiont. Sürgőssé kezdett válni a költözés, Irsay akcióba lendült, még mielőtt a maryland-i hatóság be nem nyújt egy számlát. Indianapolis városa több, mint boldog volt, hogy csapathoz jutott, ennek örömére Hudnot polgármester úr 12 500 000 dollárról szóló kölcsönt adott a tulajdonosnak, 4 millióért edzőkomplexumot hoztak létre, és rendelkezésre bocsátották a teljesen új, 57 980 fő befogadására alkalmas Hoosier Dome-ot. Az egyesség aláírása után a Mayflower Transit cég hajnali kettőkor megkezdte a csapat áthurcolását Indiana-ba és a kamionok egy óra múlva már meg is érkeztek az új székhelyre március 29.-én.

A költözés

A költözés heves reakciókat váltott ki. 1986 márciusában addig fajultak a dolgok, hogy Baltimore képviselői, valamint a Colts szervezetében lévők kiadtak egy nyilatkozatot, mely szerint nem ismerik el a relokációt, az Indianapolis Colts-ot teljesen új franchise-nak tekintik, és így az a világon semmilyen múlttal sem rendelkezik, a korábbi Colts diadalok maradnak Baltimore város büszkeségei. Az egyik fő felszólaló maga Johnny Unitas volt, aki haláláig állította, hogy ő nem Colts, hanem Baltimore Colts játékos, és szóba se hozzák az indianapolis-i csapat kapcsán. Voltak azonban, akik kötődést éreztek az új csapat iránt az ex-Colts játékosok közül. A legjobb példa John Ehrmann DT, aki 1973 és 1980 között volt a Baltimore Colts játékosa, és játékos pályafutását követően az indianapolis-i szakmai stáb része lett, olyannyira, hogy a 2007-es bajnoki címnél is aktív részes volt.

Baltimore-nak ezután évekig nem is volt csapata, egészen addig, míg Art Modell a Cleveland Browns tulajdonosa nem akarta ide költöztetni csapatát 1995. november 6.-án. Modell szerette volna megtartani a Browns nevet Maryland-ben is, ám az NFL 1996. február 9.-ei kiáltványa szerint a Cleveland Browns csapatának eddigi címei Cleveland városát illeti, és akárhová is költözik a franchise, a nulláról kell indulnia. A baltimore-i csapat neve végülis egy szurkolói szavazás révén Ravens lett, és mi ezzel le is zártuk ezt a mellékszálat.

A Colts utolsó baltimore-i hazai meccsét a Houston Oilers ellen játszotta 1983. december 18.-án. 1998-ig nem is tért vissza a franchise előző állomáshelyére. A sors iróniája, hogy az Indianapolis eddigi egyetlen Super Bowl menetelése során a Ravens-nek esélye volt, hogy megverje a Colts-ot, azonban a csikók Adam Vinatieri 5 mezőnygóljával 15-6-ra győzni tudtak Baltimore-ban, ahol az idősebb nézők még emlékezhettek mikor a Colts hazai csapatnak számított volna…

A kezdeti botladozás Indy-ben

A város változott, a forma nem. Az első három szezon kiábrándító játéka mellett 4-12, 5-11 és 3-13-as mérlegekre tellett csak. 1986-ban még az a csúfág is megeshetett volna, hogy a csapat nem nyer meccset (ilyen „bravúrra” a modern érában csak a Bucs volt képes 1976-ban - 0-14). Az első 13 meccs zakója után kirúgták Jim Dowhower főedzőt, és az új HC, a korábbi Patriots mágus Ron Meyer keze alatt utolsó három meccsét behúzta a csapat. 1987-ben úgy tűnt meglesz az első playoff szereplés is a költözés óta. Meyer első fontos lépése az volt, hogy megszerezte a Rams fantasztikus futójátékosát, Eric Dickersont. Dickersonnak az egyetemen Meyer a koordinátora volt. A játékosért elképesztő ellenértéket adott a Colts draftpickek formájában, de ez ki is járt egy olyan futóért, aki első négy szezonjából háromban minimum 1808 yardot ért el. Amikor nem ért ilyen magasságokba, akkor sérülés miatt meccseket mulasztott. Dickerson tartja a mai napig az NFL két fontos rekordját a rookie yardrekorot 1808 yarddal és az abszolút rekordot is egy szezon alatt 2105 yarddal. Ő volt a Colts első sztárja a csapat költözését követően, érkezésével került fel igazán az Inidanapolis a térképre, és miatta kezdtek el egyre többen kijárni a Colts meccseire. A Dickerson vezette csapat 9-7-es mérleggel megnyerte az AFC Eastet. Ez azonban csak pillanatnyi fellángolás volt, a következő szezonok borzalmasak voltak, annak ellenére, hogy Dickerson egészen 1989-ig hozta a szokott jó teljesítményét. 1991-ben 1-15-ös mérleg volt a mélypont, mikor mindössze 143 pontot szerzett a Colts, a legkevesebbet az 1978-as 16 meccses alapszakasz bevezetése óta.

1995-ig nem is volt playoff. Akkor azonban Jim Harbaugh quarterback és Marshall Faulk running back 9-7-es mérleget hoztak össze a csapatnak, ami wild card helyet ért, az AFC döntőben azonban kikaptak Pittsburgh-ben. Egy évre rá, szintén összejött a 9 győzelem, ami újabb WC helyet ért, 1997-ben azonban újabb rémálom: 3-13-as szezon, ami a leggyengébb volt a ligában. Azonban ezzel az 1. számú draftpick is a Colts tulajdonába került, ami a franchise történetének legnagyobb változását hozta.

A Peyton Manning-éra kezdete

Jim Irsay nem bírta a tétlenséget, és kirúgta Lindy Infante főedzőt, valamint kinevezte Bill Poliant general manager-ré. Polian első lépése Jim Mora Sr. Head coach kinevezése volt, majd draftolta a Tennessee Volunteers egyetemről a legendás quarterback Archie Manning fiát, Peytont. Az új csapat építése folytatódott: a ’98-as 3-13-as szezon után, a draft 4.helyén Edgerrin James is csikó lett. 1999-ben 13-3-as mérleget zárt a Colts, ám a főcsoport elődöntőben kikaptak a Titans-től. Az ezredfordulón is összejött a playoff, a wild card meccs hosszabbításba torkollott, ahol nyerni tudott a Miami, holott Mike Vanderjagt-nek volt egy mezőnygólkísérlete 49 yardról, amivel nyerhettek volna, ám ő mellé lőtte. 2001-ben kidőlt Edgerrin James a hatodik meccsen egy ACL szakadás miatt, azonban az ő pótlása sikerült. Dominic Rhodes lett az első undrafted futó, aki elérte az 1000 yardot egy szezon alatt. A 6-10-es siralmas mérleg a védelemnek köszönhető, hiszen 1981 óta nem kapott csapat annyi pontot, mint ekkor a Colts. A szezon után Polian el akarta küldeni Vic Faggio defensive coordinatort a csapattól. Ez Morának nem tetszett, nem akarta, hogy távozzon segítője, ezért inkább lemondott posztjáról. Mora a gyengélkedés mellett a sajtó előtt is lejáratta a csapatot mai napig emlegetett nyilatkozatában, mikor a rájátszásba jutásról kérdezték a szezon folyamán.

„Uh...Playoffs? Dont talk to me about playoffs. You kidding me? Playoffs?! I just hope we can win a game”

(Uh…Rájátszás? Ne beszéljen nekem itt rájátszásról. Szórakozik velem? Rájátszás? Már annak is örülnék, ha tudnánk nyerni egy meccset…”)

Az új edző az a Tony Dungy lett, aki az előző hat Tampa Bay-nél töltött szezon alatt négyszer is playoffba vitte csapatát. Dungy ezúttal is playoffba vezette a csapatot, azonban ott egy irtózatos pofon érkezett a New York Jets-től (0-41), ami véget vetett a szezonnak.

2003-ban Peyton Manning MVP, azaz legértékesebb játékos lett a szezonban a Titans QB, Steve McNairrel megosztva. A Colts megnyerte az AFC South-t a Titans előtt, 12-4-es mérleggel. A wild cardon a Denver Broncos sem volt képes legyűrni a csapatot (41-10-es győzelem), és a konferenciadöntőbe is sikerült bejutni, hála a Kansas City 38-31-es felülmúlásának. A Super Bowl-ig azonban nem sikerült eljutni. A címvédő New England 24-14-re legyőzte a csapatot, Manning 4 interceptiont dobott, ezzel esélyt sem hagyva csapatának a győzelemre. (A meccs egyébként azért is különleges volt, mert mindössze 7 szabálytalanság tarkította, abból is 6 még a snap előtt).

A 2005-ös szezon

A Colts a negyedik csapat lett amely 13 győzelemmel kezdte az alapszakaszt, ám hiába volt a legnagyobb esélyese a bajnoki címnek, a playoffban ismét megégett a csapat a Steelers elleni hazai meccs alkalmával. Manning és Marvin Harrison a hatodik hét hétfő esti rangadóján megdöntötte Steve Young és Jerry Rice irányító-elkapó TD-rekordját, mivel ekkor mutatták be kettejük 86.közös hat pontos akcióját. Két hét múlva Manning élete első győzelmét aratta a New England ellen, hat vesztes találkozót követően. A 14.héten a Jaguars hajtott fejet a csapat előtt, ezzel a 13-0-s kezdéssel már biztosan megvolt a hazai pálya is a playoffban, volt idő tehát rápihenni a rájátszásra. A tökéletes szezon álma azonban a következő héten elrepült, mivel a Chargers 26-17-re legyőzte az Indianapolist. A 16. héten a fiát gyászoló Tony Dungy nélkül kapott ki a Colts az NFC bajnok Seahawks ellen, erősen tartalékos összeállításban. A záró körben sem a legjobbak játszottak, ám Dungy visszatérésével sikerült így is 17-13ra nyerni a Cardinals ellen, a 14-2-es alapszakasz mérleg pedig a legjobb volt a csapat történetében a 16 meccses alapszakasz bevezetése óta.

2006. január 15. volt az újabb fekete nap, hiszen a divisional round meccsen a Colts kiesett a későbbi győztes Steelers ellen a hazai pályán elszenvedett 21-18-as vereség végett. A már 21-10-re is vezető Pittsburgh ellen sikerült még egy TD-t majd egy 2 pontos kísérletet értékesíteni, ám nem állt jól a csapat szénája, mikor az ellenfél goalline helyzetbe került. Minden idők egyik legizgalmasabb végjátékában a Steelers élő legendája Jerome Bettis kapta a labdát néhány yardra az end zone-tól, azonban sikerült kiverni a kezéből a labdát, és alighanem megnyerte volna a visszahordás után a meccset a Colts, ha Ben Roethlisberger, a vendégek újonc irányítója nem mutatja be élete első szerelését a pittsburgh-i térfél közepén. A hosszabbítás azonban így is elérhető közelségbe került, 46 yardról kellett volna Mike Vanderjagt-nek belőni a mezőnygólt, ám ő ismét hibázott, borzalmas rúgása vetett véget a Colts 2005-ös szezonjának…

A 2006-os szezon

Újabb rekord: a Colts lett az első csapat, amely zsinórban két szezont kezdett 9 győzelemmel. Sajnálatos módon azonban a következő négyből azonban háromszor vesztesen hagyták el a játékteret az indianapolisiak, főként a liga egyik leggyengébb futás elleni védekezésének köszönhetően. Ettől függetlenül a 15. játékhéten sikerült megnyerni az AFC déli csoportját (egymást követő 4. alkalommal) a Bengals elleni MNF alkalmával – meglepő de ezzen a meccsen pont a védelem mutatott be ragyogó játékot. A végső mérleg 12-4 lett, a 3.legjobb az AFC-ben. Ez is rekord: a Colts volt az első csapat, amely zsinórban 5 szezonban nyert legalább tízszer. A 13. héten, a Titans ellen a Manning-Harrison tandem ráadásul minden idők legtöbb TD-jét összehozó párosa lettek.

A wild cardon a Kansas City-t sikerült legyőzni 23-8-ra, úgy, hogy Manning 3 interceptont dobott. A védelem azonban megtáltosodott: összesen 44 yardot engedett futni ellenfelének (amelyben Larry Johnson is szerepelt), és az első félidőben csak 2 yardot engedélyezett passzolni. Sőt, a Chiefs nem csinált 1st downt a 3. negyed végéig. A következő, Ravens elleni meccsről már volt szó: 15-6-os győzelem, ismét kiváló védekezéssel.

A Super Bowl-ba kerüléshez a nagy mumus Patriots-on kellett túljutni az RCA Dome-ban, ez volt a Colts 3. AFC döntője az indianapolis-i idők alatt, és az első AFC döntő fedett pályán. A vendégek már 21-3-ra is vezettek, ám Peyton Manning élete meccsét játszva visszahozta csapatát a sírból, zsinórban harmadik alkalommal legyőzve a Patriots-ot, a végeredmény 38-34 lett. A 18 pontos hátrány megfordítása a legnagyobb az AFC döntők történetében, és a teljes playoff történelemben is csak egy alkalommal fordult elő ezelőtt.

Super Bowl XLI

2007. február 4.-én a Chicago Bears 29-17-es legyőzésével megszerezte története legnagyobb sikerét a franchise, pedig nem indult jól a meccs: Devin Hester azonnal TD-re váltotta Vinatieri kickoffját, és Manning is már a meccs elején eladta a labdát. Nem múlik el Colts meccs rekord nélkül: a két csapat 6 labdaszerzése az első félidőben Super Bowl-rekord. A meccs MVP-je Peyton Manning lett, 38-ból 25 passza célba ért, és volt egy TD-átadása is Reggie Wayne-nek.

A két futó, Dominic Rhodes és Joseph Addai összesen 190 yardot futott 1 TD-nal megspékelve, Vinatieri pedig 4 FG kísérletéből háromszor pontos volt. A védelemben Bob Sanders és Kelvin Hayden is szedett egy interceptiont Rex Grossmantól a meccs hajrájában, a cornerback ráadásul 56 yardos visszafutásával touchdownt is szerzett.

A Colts lett az első „Dome csapat” amely szabad téren nyert (Miamiben), az első amely esőben nyert, és az első, amely statisztikailag a leggyengébb futás elleni védelemmel bírt az alapszakasz mutatók alapján. Tony Dungy lett a harmadik ember, aki játékosként és edzőként is Super Bowl győzelmet ünnepelhetett (Tom Flores és Mike Ditka előzte meg), és az első afro-amerikai főedző lett Super Bowl gyűrűvel az ujján. Végül a Colts lett az első AFC South csapat,a mely nagydöntőt nyert. Érdekesség, hogy három SB részvételük alkalmával, mindig Miamiben volt a döntő.

A 2007-es szezon

Tovább nőtt a rekord 2007-ben, elvégre ismét sikerült tizenvalahány győzelmet összeszorgoskodni, ezúttal 13-3 lett a csapat mérlege, annak ellenére, hogy szezon közben számtalan sérülés tizedelte a csapatot. A rájátszásban a közvélemény azt várta a csapattól, hogy állítsa meg az addig tökéletes Patriots-t, ám a meccs létre sem jöhetett mert a Colts saját pályáján kapott ki a meccs javában Tomlinsont nélkülöző San Diego ellen 28-24-re a divisonal round keretein belül 2008. január 13.-án.

A 2008-as szezon

Különleges évadnyitóra került sor 2008-ban, hiszen a Lucas Oil Stadium megnyitotta kapuit, így nézőcsúcs beállítással fogadta a Colts a Super Bowl óta nem látott Chicago Bears együttesét. A szieszta azonban elmaradt, az offseasonben 2 térdműtéten átesett Peyton Manning nem találta a ritmust, így az újonc Matt Forté vezette szeles város lakói a forduló meglepetését okozva, nyerni tudtak a stadionavatón. A szezon első fele borzalmas volt Indianapolisban, 3-4-es mérleggel kezdték a szezont, és nagyon úgy tűnt, véget ér a dicsőséges korszak. Ezt követően azonban zsinórban 9 meccset tudtak nyerni, és bár az AFC South megalakulása óta első ízben nem ők nyerték a csoportot, egy Wild Card helyre így is jók voltak. Rengeteg rekord fűződik ehhez a teljesítményhez (is). Egymás után 6 szezonban mutattak be minimum 12 győzelmet. Az első csapat, amely zsinórban 5 szezonban is be tudott mutatni egy minimum 7 győzelemből álló veretlenségi sorozatot. Peyton Manning pedig bezsebelte karrierje harmadik MVP címét, annak ellenére, hogy most nem mutatott annyira impresszív számadatokat mint korábban, de karizmatikus alakja nélkül ez a csapat már nem sok mindenre lett volna hivatott. A végállomást ezúttal is a Chargers jelentette. A playoffba óriási hajrával beeső San Diego nem hagyta levegőhöz jutni a Colts offensét, a Mike Scifres vezette special team rosszabbnál rosszabb mezőnypozíciókba kényszerítette a csikókat és végül 23-17-re győzedelmeskedni tudott.
Január 12-én Tony Dungy bejelentette visszavonulását, másnap pedig hivatalossá vált, hogy Jim Caldwell, eddigi quarterback edző lép a helyébe. Az április drafton a Colts a Connecticut Huskies futóját, Donald Brownt választotta első körös pick-jével, rámutatva, hogy nem szeretnék, ha 2008 után ismét övék lenne a legrosszabb futójáték.

(...)

A csapat főedzői

Keith Molesworth (1953)
Weeb Ewbank (1954-1962)
Don Shula (1963-1969)
Don McCafferty (1970-1972)
John Sandusky (1972)
Howard Schnellenberger (1973-1974)
Joe Thomas (1974)
Ted Marchibroda (1975-1979)
Mike McCormack (1980-1981)
Frank Kush (1982-1984)
Rod Dowhower (1985-1986)
Ron Meyer (1986-1991)
Rick Venturi (1991)
Ted Marchibroda (1992-1995)
Lindy Infante (1996-1997)
Jim E. Mora (1998-2001)
Tony Dungy (2002-2008)
Jim Caldwell (2009-2011)
Chuck Pagano (2012-)

A Pro Football Hall of Fame tagjai

Raymond Berry, WR (1955-1967) Beiktatva: 1973
Eric Dickerson, RB (1987-1991) Beiktatva: 1999
Richard Dent, DE (1996) Beiktatva: 2011
Art Donovan, DT (1950, 1953-1961) Beiktatva: 1968
Weeb Ewbank, edző (1954-1962) Beiktatva: 1978
Marshall Faulk, RB (1994-1998) Beiktatva: 2011
Ted Hendricks, LB (1969-1973) Beiktatva: 1990
John Mackey, TE (1963-1971) Beiktatva: 1992
Gino Marchetti, DE (1953-1964, 1966) Beiktatva: 1972
Lenny Moore, RB (1956-1968) Beiktatva: 1975
Jim Parker, OT/OG (1957-1967) Beiktatva: 1973
Joe Perry, FB (1961-1962) Beiktatva: 1969
Don Shula, edző (1963-1969) Beiktatva: 1997
Johnny Unitas, QB (1956-1972) Beiktatva: 1979


Visszavonultatott mezszámok

18 - Peyton Manning, QB
19 - Johnny Unitas
22 - Buddy Young, RB
24 - Lenny Moore
70 - Art Donovan
77 - Jim Parker
82 - Raymond Berry
89 - Gino Marchetti