Pittsburgh Panthers [PITT]

Alapítás

1890

Konferencia

ACC

Divízió

- Atlantic Coast Conference

Város

Pittsburgh (Pennsylvania)

Stadion

Acrisure Stadium (68,400)

Weboldal

http://www.pittsburghpanthers.com

A University of Pittsburgh felsőoktatási intézményt 1787-ben alapították Pittsburgh Academy néven, két tűzvész, számos költöztetés és két újabb névváltoztatást követően jelenlegi elnevezését és helyét Pittsburgh város Oakland kerületében pedig 1908-ban nyerte el. 1966-ig privát iskolaként működött, ekkor olvadt be az állami rendszerbe. Leghíresebb épületét a kampuszon, a Cathedral of Learning-et 1931-ben adták át, ami 163 méterével a második legmagasabb gótikus épület a világon. A „katedrálist” itt természetesen nem vallási célokra használják, hanem tanításra és tanulásra, külön érdekessége a 29 nemzetiségi osztályterem (a Pittsburgh felépítésében segédkező 29 elismert etnikumé, különböző korabeli stílusokban), melyek között a 121-es szobában a magyart is megtaláljuk.

Az amerikai futball 1889-ben jelent meg az akkor Western University of Pennsylvania-ként elkeresztelt egyetemen, a WUP első hivatalos mérkőzését 1890 októberében játszotta egy helyi sportklub, az Allegheny Athletic Associaton ellen. Mivel a játékosok többsége még bőven csak ismerkedett a sportággal, nem volt meglepő a 38-0-ás vereség, de 1892-ben már egy félprofi focistával is büszkélkedhetettek Joe Tress személyében, aki később, az 1910-es években olajmágnásként mecénása lett a Pittsburgh sportprogramjainak. 1893-ban találkoztak először egyik nagy riválisukkal, a Penn State-tel, 1895-ben a másikkal, a West Virginiával, bár manapság sajnos egyikkel sem küzdenek meg rendszeresen (a PSU elleni derbit 2000 után 2016-ben élesztik újra). A csapat Arthur Mosse főedző irányítása alatt vált számottevő tényezővé az ország futballéletében, aki 1903 végén, egy nyeretlen szezont követően tudta meggyőzni a vezetőséget, hogy érdemes komoly összegekkel támogatni a disznóbőrt kergetőket. Ezt 1904-ben veretlen, 10-0-ás mérleggel hálálták meg, 1905-ben 10-2-vel folytatva. A keret remek futója, Joe Thompson 1909-ben megkapta a vezetőedzői állást is, noha őt megelőzte John A. Moorehead, akit azért érdemes kiemelni, mert Moorehead találta ki a mezszámok használatát 1908-ban. Attól az évtől vált az iskola Pitt néven ismertté, míg a focisták 1909-ben adoptálták kabalának a párducot (Panthers) és költöztek át a legendás Forbes Field-re. 1910-ben megint veretlen idényt produkáltak kapott pont nélkül, jóllehet a bajnoknak a Harvardot kiáltották ki. Thompson politikusnak állt, aztán háborús hőssé avanzsált az I. VH-ban, melyet ő legalább túl is élt utódjától, Joseph Dufftól eltérően... Míg Európa, Afrika és Ázsia lángba borult, 1914 alkonyán Glenn Scooby „Pop” Warner, a játék egyik nagy innovátora (a screen pass, a single- és double-wing formációk és például a vállvédők kiötlője) lett a Panthers HC-ja, akivel 1915-ben, ’16-ban és ’18-ban is nemzeti bajnoki címet szereztek. Ezeket nyilván illik zárójelbe tenni, hiszen háborús évek voltak, ráadásul az 1918-ban kitört a spanyolnátha-járvány jelentősen megrövidítette a szezont (a Pitt 4-1-gyel zárt, igaz a vereség a clevelandi tartalékos tengerészek ellen esett meg, meglehetősen botrányos körülmények közepette). 1921-ben a West Virginiával közösen írtak történelmet, mint az első országos rádiós közvetítés részvevő felei.

1922 elején Pop Warner bejelentette, hogy a Stanfordhoz távozik, de a kontraktusát kitöltve ezt csak 1924-ben tette meg. Ez az idő arra is elégnek bizonyult, hogy segítsen a Pittsburghnek kellő mennyiségű pénzt összegyűjteni egy saját stadion felépítéséhez, így korábbi játékosa, az őt váltó Jock Sutherland és fiai 1925-től már a 60+ ezer férőhelyes Pitt Stadiumban rendezhették meg otthoni meccseiket. Sutherland tökéletesen ötvözte Warner taktikáját új ötleteivel, a single-wing egy speciális változatát, az úgynevezett „Sutherland Scythe”-ot [sutherlandi sarló] futtatva. 1928 januárjában a Rose Bowlon találkozott mester és tanítványa, az ütközet egy kihagyott XP-nek köszönhetően dőlt el Warner és a Stanford javára. Az 1929-es idény végén hiába bukták el újfent a Rose Bowlt Sutherlandék (47-17-re a USC ellen), retroaktív módon sokan ennek dacára a Panthers-t hozták ki bajnoknak a Notre Dame-mel szemben (az ND a Southern Calt a Soldier Fielden 13-12-re megverte). 1931-ben egyedül a Notre Dame-től kaptak ki, ám pl. a históriás Parke H. Davis szerint a pennsylvaniakat illette a legfőbb cím a USC ellenében, mondjuk ezért az 1933-as Rose Bowlon csúnyán meglakoltak, a Trojans 35-0-lal küldte haza a párducokat Kaliforniából. Vita tárgyát képezi az 1934-es esztendő is, ahogy az 1936-os és ’37-es szezon egyaránt, bár utóbbi kettőnél nagyobb a konszenzus, hogy nem volt erősebb csapat a Pittnél és e két alapszakasz között az 1937-es Rose Bowlt is behúzták (21-0, vs Washington). Azonban az újabb kaliforniai túrára egy évvel később a játékosok szavazással nemet mondtak, mert korábban nem kapták meg a szervezőktől beígért fejenkénti 100 dollárukat. Ekkorra állt össze a „Dream Backfield” futókvartett, a Dick Cassiano, John Chickerneo, Marshall Goldberg és Curly Stebbins négyest csak a Notre Dame híres „Four Horsemen”-jével lehet egy lapon emlegetni. Sutherland 1938-ban mondott végleg búcsút nemcsak a Pittnek, hanem az egyetemi futballnak is, 111-20-12-es mutatóval a háta mögött a Brooklyn Dodgers-hez szegődve (és 1947-ben ő juttatta először a rájátszásba a Steelers-t).

Sutherland távozásának a hátterében az bújt meg, hogy a főedző megelégelte a hadakozást a pénzügyi forrásokért az egyetem dékánjával, John Gabbert Bowmannel, aki teljesen meg is szüntette a sportöszöndíjak kiosztását. Charley Bowser így a lehetetlenre vállalkozott, melybe bele is törött a bicskája, és a helyzetet súlyosbította a második világháború betetőzése. 1943-ban a T-formáció atyja, Clark Shaughnessy próbálkozott, szintén kevés sikerrel. 1946-ban a vaskezű Bowman nyugdíjba vonult, a sportösztöndíjakat újra bevezették, ám az eredményesség a ’37-es bajnokcsapat irányítójának, John Michelosennek a kinevezéséig még nem tért vissza. Az ex-QB 1955-ben, debütálásként rögtön Sugar Bowl-meghívóhoz jutott a Panthers-szel, amivel nagy port kavart, hiszen a fullback/linebacker Bobby Grier személyében egy afro-amerikai játékos is szerepelt a csapatában. Georgiában és Louisianában hiába tiltakoztak pályára lépése ellen, Grier nem ijedt meg, noha egy ellene megítélt kétes szabálytalanság döntötte el aztán a meccset a Georgia Tech javára. 1963-ban a párducok 9-1-gyel zárták az alapszakaszt, de a bowlozásról lemaradtak a John F. Kennedy-t ért halálos merénylet okán. 1965-ben a Mike Ditkát és Marty Schottenheimert is trenírozó Michelosen összeveszett az akkori dékánnal és lemondott, azonban az őt váltó Dave Hart, majd Carl DePasque ténykedésében se volt sok köszönet. 1973-tól John Majors tett gyorsan rendet, az 1956 utáni első utószezoni mérkőzésükre kormányozva a pittsburghieket (’73 Fiesta Bowl). 1974-ben 7-4, ’75-ben 8-4 és Sun Bowl, ’76-ra pedig beérett a munka gyümölcse és a zseniális futó, Tony Dorsett vezényletével 12-0-áig meg sem álltak, bezsebelve a nemzeti bajnoki címet. A Sugar Bowlon az ötödik kiemelt Georgiát verték 27-3-ra, Dorsett ezt megelőzően már decemberben átvehette az NCAA legnagyobb presztízsű díját, év legjobbjának járó Heisman-trófeát. A Majors- és Dorsett-érát nem sokkal követték a Sherrill- és Marino-évek, sőt az irányító Dan Marino oldalán olyan további korszakos egyéniségek is játszottak ebben az időszakban , mint a támadófalember Russ Grimm, Jim Covert és Mark May, illetve a védő Rickey Jackson és Hugh Green (aki DE létére második lett az 1980-as Heisman-szavazáson). 1979-ben, ’80-ban és ’81-ben is csupán egyetlen meccsen múlt a makulátlan mérleg, melyek közül különösen a 81-es lehetett igazán fájdalmas, mivel a Pitt első kiemeltként, az alapszakasz utolsó meccsén, hazai pályán szenvedett megalázó vereséget a rivális Penn State-től, visszazuhanva a top 25 tizedik helyére. A Georgiát a Super Bowlon azért elintézték, hogy Sherrill nyugodtabb lelkiismerettel szerződhessen át a Texas A&M-hez, átadva a stafétát defenzív koordinátorának, Foge Fazio-nak.

1982-ben, a végzős Marino-val bajnoki álmokat is szövögettek a program háza táján, mely reménykedés novemberig tarthatott ki, mikor a Notre Dame és a Penn State, a Cotton Bowlon meg az SMU ellen is fejet hajtani kényszerültek. 1983-ban még egy Fiesta Bowlra futotta, majd durva lejtmenet vette kezdetét, amiből tulajdonképp máig nem lábalt ki a Panthers. Az iskola végképp letette a voksát a tanulmányok mellett a foci szolgáltatta rivaldafénnyel szemben, persze nem olyan radikálisan, mint mondjuk az Ivy ligások (Harvard, Yale, stb.) vagy a Chicago, de éppen eléggé érezhetően. 1991-ben feladva függetlenségüket beléptek a Big Eastbe, ahol Johnny Majors második pittsburghi időszakában, 1993-tól ’96-ig csak saját szobrát döntögette, és az olyan PR-fogások, mint a közkedvelt Pitt név ideglegenes sutba dobása és a csapatszínek lecserélése sem igen nyerte el a szurkolók tetszését. 1999-ben ráadásul a Pitt Stadiumot bezárták és ledózerolták, így a Pittsburgh összeköltözött a Steelers-szel (egy évre a Three Rivers Stadiumba, 2001-ben a Heinz Fieldre), mely létesítmény nem is az egyetemen területén, hanem attól 4 mérföldnyire található. A Walt Harris-féle, az elkapó Larry Fitzgeraldot is felvonultató keret 2000-es évek elején valamennyire feledtette a negatívumokat, de mikor Harris 2004-ben nemtetszésének adott hangot a háttértámogatást illetően, megakadtak a tárgyalások az edző szerződésének meghosszabbításáról, ami később felmondásba is torkollott. A Harris-t követő Dave Wannstedt gyengén indított, viszont 2009-ben 1981 óta először 10-győzelmes idényt ért el legénységével, igaz 13 meccs kellett hozzá. 2010-ben 7-5-re estek vissza, és a megnövekedett étvágyú AD-nek, Steve Pedersonnak ez már nem bizonyult elegendőnek, bár papíron Wannstedt mondott le. Ezután Mike Haywood 16 napig (!) volt főedző, Todd Graham egy évig és Paul Chryst is csak 2012-től 2014-ig bírt megmaradni. Közben a Pitt a Big Eastből átment az ACC-be, 2015-től a Michigan State addigi védekező koordinátora, Pat Narduzzi látja el a vezetőedzői feladatokat.