Visszapillantó - 2009/13. hét

Reflektorban: Arizona Cardinals – Minnesota Vikings

Minnesota Vikings – St. Louis Cardinals, 1972. október 8.

Főedzők: Bud Grant* (Vikings) és Bob Hollway (Cardinals)
Ismert játékosok: Fran Tarkenton/QB*, Mick Tingelhoff/C, Ron Yary/RT*, Alan Page/DT*, Jim Marshall/DE, Jeff Siemon/LB, Paul Krause/S* (Vikings); Ahmad Rashad/WR, Jackie Smith/TE*, Dan Dierdorf/LT*, Conrad Dobler/G, Roger Wehrli/S*, Larry Wilson/S* (Cardinals)

Ez az 1972-es mérkőzés – izgalmas végkifejletén túl - leginkább a két együttes offseasonbeli tranzakciója miatt lehetett érdekes. Az 1969-es Super Bowl-szereplése óta a sikerek útjára visszatalálni nem tudó Vikingek háza táján nagy volt a jövés-menés az 1972-es idény rajtja előtt. Bud Grant mindenekelőtt irányítóposzton kívánt erősíteni, hiszen a megelőző két évben talán itt ütköztek ki leginkább az egyébként kiváló védelemmel felvértezett lilák fogyatékosságai. A Minnesota előbb egykori játékosát, a történetének első draftján beszerzett Fran Tarkentont szerezte meg, akiért cserében három játékost és két draftpicket adtak a New York Giants-nek. Ezt a trade-t egy újabb, a St. Louis-szal lebonyolított követte, mely során a Tarkenton érkezésével nélkülözhetőnek ítélt veterán irányítót, Gary Cuozzo-t John Gilliam elkapóért és két dtaftpickért a gyengécske Kardinálispintyekhez küldték. Cuozzonak az új szezon negyedik játéknapján máris alkalma nyílt arra, hogy korábbi kenyéradójával szemben bizonyítson, s ebben legnagyobb segítségére egy olyan újonc elkapó volt, aki később éppen a Vikings színeiben teljesítette ki és fejezte be karrierjét. Az Oregonról kikerült Bobby Moore 1972-re az iszlám hit követőjévé vált és - St. Louis-i mentora, bizonyos Rashad Kalifa tiszteletére - rövidesen nevének Ahmad Rashadra változtatásával is kinyilatkoztatta meggyőződését.

Az első félidő a kedvező mezőnypozícióért folytatott gyürkőzés jegyében telt. 30 perc múltán egyik csapat sem tudott támadásban 100-nál több „nettó” yardot felmutatni, a Cardinals két mezőnygól révén volt eredményes – a másodikat a hazaiak cornere, Bobby Bryant által muffolt punt készítette elő -, míg Tarkentonék a játékrész hajrájában végül egy futott TD-vel fordították javukra az állást. A Cards a harmadik negyedben aztán kontrázni tudott, s a pontszerző drive-ban kulcsszerepe volt annak a trükkös megoldásnak amidőn a futó, Donny Anderson játszotta meg egy halfback optionből 38 yardot érően Walker Gillette-et. Ezt követően Gary Cuozzo - az akkori újságban még Moore-nak nevezett - Rashadnak kézbesítette ez utóbbi karrierjének első hatpontos átadását, s máris fordulatos (angolban seesaw battle-nek nevezett) küzdelem kezdett kibontakozni. 7-12! A hajrára alaposan felpörgött a tempó és a Minnesota Tarkenton elsőrangú mobilitásának hála visszavette a vezetést. Frantic Fran becenevéhez hű megoldásokkal terelgette előre a hazaiak 75 yardos támadósorozatát, s három ízben is a zsebből kifutva szerzett csapatának értékes yardokat és first downt, az utolsó ilyen megoldással a Cards 9-eséig vezette játékostársait, majd Gene Washingtonnak passzolva 14-12-re alakította az eredményt. Előnyüket a negyedik negyed közepén Fred Cox hárompontosával toldották meg Bud Grant tanítványai, ám másfél perccel a vége előtt a passzokat és futásokat higgadtan vegyítő vendégek még egyszer lecsaptak. Cuozzo egy újabb fricskával hajdani csapata felé második 24 yardos passzával találta meg Ahmad Rashadot a célterület jobb sarkában, s a Kardinálispintyek így csekély kétpontos előnnyel fordulhattak a találkozó utolsó percére. 17-19! Ez a bő perc elegendőnek bizonyult Tarkentonnak, hogy rövid passzokkal mezőnygól-távolságba kormányozza a támadóegységet, viszont Fred Cox nem tudta feltenni az i-re a pontot, és 26 yardról a jobb oldali kapuvasnak küldte a disznóbőrt. Az előzetesen két touchdownnal esélytelenebbnek tartott St. Louis Cardinals tisztes győzelemmel tépázta meg a Vikingek playoff-esélyeit.

Arizona Cardinals – Minnesota Vikings, 1995. november 12.

Főedzők: Buddy Ryan (Cardinals) és Dennis Green (Vikings)
Ismert játékosok: Garrison Hearst/RB, Larry Centers/FB, Eric Swann/DT, Clyde Simmons/DE, Seth Joyner/LB, Aeneas Williams/CB (Cardinals); Warren Moon/QB*, Cris Carter/WR, Randall McDaniel/OG*, John Randle/DE, Jack Del Rio/LB (Vikings)

A mostanit az imént tárgyalt találkozóhoz annyiban hasonlítható, hogy ez alkalommal is egy könnyűsúlyú Cardinals ütközött meg egy papíron sokra hívatott, ám a szezont végül középszerű mérleggel záró Vikings-szal. A csapatokat kevés közös dolog fűzte össze. Míg Buddy Ryan, az Arizona mestere hajdanán két éven át segédkezett az északiak védelmének felkészítésében, addig az ellenfél főedzője, Dennis Green ugyan trenírozott már Kardinálispintyeket, de azok nem a „phoenixi madarak” voltak, hanem a Stanford egyetem futballcsapata. (Más kérdés, hogy utóbb Green lesz még az Arizona vezetőedzője.) Az 1995-ös alapszakasz tízedik játéknapja előtt az már lényegében eldőlt, hogy a 3-6-tal álló Cards messze elkerüli majd a rájátszást, viszont az októbert hármas vereségszériával záró, de a rivális Packers-t az előző héten legyőző Vikings még reménykedhetett abban, hogy egy újabb diadallal versenyben maradhat a playoffért folytatott küzdelemben. Ez a siker ugyanakkor nem jött könnyen.

Az 1994-es idényben az Arizona 17-7 arányban iskolázta le e lilákat a Sun Devil Stadiumban, s abban a sikerben kulcsszerepe volt, annak, hogy a hazaiak szinte teljesen elfojtották ellenfelük futójátékát. A földön ezúttal is nehezen jöttek a yardok a Vikingeknek, ám irányítójuk Warren Moon útmutatásával hatékony légitámadásokkal szórták meg a Cards védelmét. A későbbi Hall of Famer ötször került sackkel a földre, és sokszor nagy nyomás alá, de a labdát nem adta el, és attól eltekintve, hogy passzkísérleteinek alig több mint felét tudta célba juttatni, pazarul játszott. Az első félidő végére a vendégek 17-7-es vezetésre tettek szert, Moon pedig Jake Reeddel és Cris Carterrel összejátszva tett hat-hat pontot a táblára. A szünetben ugyan Buddy Ryan kissé ráncba szedte az Arizona védőegységét, amely a harmadik 15 percben így egyetlen pontot sem engedélyezett, viszont a hazai támadók csak részben tudtak élni a feljavult védekezés kínálta lehetőséggel. A Cardinals-nak zsinórban három támadóakciója végén kellett beérnie Greg Davis-mezőnygólokkal, s a kilenc pont csupán arra volt jó, hogy 17-7-ről 17-16-ra zárkózzanak. Az utolsó felvonásban aztán megint kibontakoztak Eric Swannék öleléséből a Vikings támadói. Warren Moon légi küldeményeinek begyűjtéséből Cris Carter úgy is kiemelkedő szerepet vállalt, hogy ekkorra összeszedett egy vállsérülést, igaz számára kellő ösztönzést adott, hogy azon Buddy Ryan edzette csapattal szemben bizonyíthat, aki az 1990-es idény előtt kivágta őt a Philadelphia Eagles-től. (Az igazsághoz tartozik, hogy Carter cutjához jelentős mértékben maga is hozzájárult drog- és alkoholproblémáival.) A remek elkapó 2 yardos TD-elkapással növelte nyolc egységnyire csapata fórját, de erre a hazaiak még egy végső rohammal válaszolni tudtak. A 39 éves Moonhoz hasonlóan sok nagy csatát megélt, 37 esztendős arizonai veterán irányító, Dave Krieg a negyedik negyed derekán meccsmentő drive-ot vezetett  és előbb Wendall Gaines-nek passzolt hat, majd Rob Moore-nak két pontot érően. A maradék néhány percben a csapatok pont nélkül maradtak, így a hosszabbítás volt hivatott dönteni a győztes kilétéről. Sem a Vikings, sem a Cards nem először repetázott, az előbbiek már három hosszabbításos meccset játszhattak 1995-ben, ebből kétszer győztek, legutóbb az előző fordulóban a Packers ellen, míg Buddy Ryan tanítványai korábban kétszer túlóráztak, egyszer a Giants-szel szemben egy INT return TD-vel kaptak ki, utolsó hazai meccsükön pedig a Seattle-lel szemben egy INT return TD révén győztek. Az összecsapást ezúttal is egy nagy játék szállította, igaz most nem a védelem részéről. Alig két perccel az overtime megkezdését követően Warren Moon a jobbról balra keresztbefutó Quadry Ismailnak passzolt, aki lerázta magáról a hazaiak cornerét, Aeneas Williams-t és meg sem állt a Cardinals célterületéig. Az 50 yardos megmozdulás jóvoltából kiharcolt 30-24-es sikerével a Minnesota – ideig-óráig - életben tartotta rájátszáshoz fűzött reményeit, az Arizona pedig szinte matematikai sanszát is elveszítette.

Arizona Cardinals – Minnesota Vikings, 2003. december 28.

Főedzők: Dave McGinnis (Cardinals) és Mike Tice (Vikings)
Ismert játékosok: Emmitt Smith/RB, Anquan Boldin/WR, Leonard Davis/G, Calvin Pace/DE, Renaldo Hill/CB, Adrian Wilson/S (Cardinals); Daunte Culpepper/QB, Randy Moss/WR, Matt Birk/C, Kevin Williams/DE/DT, Corey Chavous/S (Vikings)

A két együttes talán legizgalmasabb és legemlékezetesebb összecsapására a 2003-as szezon alapszakaszának utolsó fordulójában került sor. A 3-12-vel álló Cardinals számára a tét legfeljebb annyi lehetett, hogy egy esetleges vereséggel bebiztosíthatták volna maguknak a mezőny legrosszabb mérlegét, s így a soron következő draft első pickjét. Mindezek ellenére – ahogy a későbbi fejlemények igazolták – a házigazdák nem feltartott kézzel vonultak ki a Vikings elleni derbire. Ha a Cards számára a találkozó inkább távlati jelentőséggel bírt, úgy az északi harcosok szempontjából tétje nagyon is közeli és kézzelfogható volt. Mike Tice csapata csak abban az esetben biztosíthatta be az NFC North elsőségét, illetve a playoffban való szereplés lehetőségét, ha győztesen távozik a Sun Devil Stadiumból.

A villámrajtra törekvő Vikingek rögtön a Cardinals 1-eséig masíroztak, de a hazai védelem 4th downnál megálljt parancsolt, amikor Culpepper túldobta a célterület hátuljában álló célpontját. Válaszul az arizonai támadók nyolc percen át nem engedték ki kezeik közül a kezdeményezést, igaz a 94 yardos drive-juk végén némi hiányérzete lehetett a hazai drukkereknek, hiszen azt csupán Neil Rackers 22 yardos mezőnygóljával sikerült megfejelni. A Minnesota kisvártatva egyenlítési lehetőséget puskázott el, Aaron Elling 44 yardról lőtt mellé, de még a nagyszünet előtt nagyobb csávába is kerülhettek volna, mivel az előző Super Bowl MVP-je, a safety Dexter Jackson a saját vörös zónájukban kaparintotta meg Culpepper passzát. A Cards azonban ezúttal is rosszul vizsgázott helyzetkihasználásból, mivel csak újabb Rackers hárompontossal tudták növelni előnyüket. A második félidőre azután összekapta magát a vendég együttes. A harmadik negyed közepén előbb egy 67 yardos sorozat végén a vezetést ragadták meg Moe Williams 1 yardos futásával, majd a negyedik játékrész derekán Culpepper és Moss 7 yardos összjátékával 14-6-ra léptek el ellenfelüktől. Addigra a Vikings védelme is bekeményített. Kiváltképpen az újonc védőfal-ember, Kevin Williams brillírozott, aki nyolc szerelést, három sacket gyűjtött, a hajrában pedig egy interceptiont levadászva akasztotta meg az Arizona válaszpróbálkozását. A turnover mezőnygólhoz vezetett, így 17-6-nál a Cardsnak kevesebb, mint hét perce maradt, hogy becsületből megkaparintsa a diadalt.

A hazaiak Josh McCown irányításával pár perc alatt TD-ig jutottak – a játékmester a csere tight endet, Steve Busht találta meg hat pontot érően -, de két pontos próbálkozással felsültek, amidőn E. J. Henderson a gólvonal előtt feltartóztatta a veterán Emmitt Smith-t. 17-12, azaz az Arizonának touchdown kellett a győzelemhez, s efelé tett első lépésüket siker is koronázta, mivel Rackers onside kickjét a csapattárs, Damien Anderson kaparintotta meg. Alig több mint másfél perc volt hátra, de egy defensive pass interference miatt a hazai támadás rögtön az ellenfél 31-eséig jutott, sőt kisvártatva a 9-esről hozhatták játékba a labdát. Itt viszont kipukkadni látszott a „csodacomeback”, Kevin Willams harmadszor vitte a földre McCownt, a következő play-ben pedig egy másik minnesotai védő, Chris Hovan strip sackelte a quarterbacket. Az Arizona egyetlen szerencséje az volt, hogy az elszabadult játékszer az újonc guardé, Reggie Wells-é lett, ám helyzetük cseppet sem volt könnyű, hiszen csak egy playre maradt idejük és 4. és 25-ről kellett TD-t elérniük. A valószínűtlen dolog mégis bekövetkezett, Josh McCown jobbra futott ki a zsebből, majd Nathan Poole-nak ívelte a labdát a célterület jobb sarkában. Az elkapó ugyan csupán egy lábát tett le az érvényes területen belülre mielőtt Brian Russell és Denard Walker kilökte őt, de ez az akkor hatályos játékszabályok szerint (push out) touchdownt eredményezett. A Cardinals drámai finissel 18-17-re győzte le a Minnesota-t, úgy hogy a sikerrel igazából semmit sem nyertek, míg a vendégeknek a vereség nagyon sokba került. Az eredmény a Packers győzelmével kiegészítve azt jelentette, hogy az NFC North elsősége a Sajtfejűekre szállt, míg a Vikingek nem csupán a csoportgyőzelemtől, de a rájátszástól is elestek. (A 2003-as Minnesota Vikings mellett csupán az 1978-as Washington Redskins volt képes 6-0-ás szezonkezdet után lemaradni a playoffról.) Green Bay-ben olyannyira hálásak voltak az Arizona váratlan sikeréért, hogy a város polgármestere, Jim Schmitt díszvendégeként a Packers Lambeau Field-i (a Seattle Seahawks ellen vívott) playoff-meccsére invitálta a sorsdöntő touchdownt elkönyvelő Nathan Poole-t. A sors némi iróniája, hogy míg a Vikings szezonjának egy 4. és 25-nél abszolvált passzjáték vetett véget, addig az ezzel lehetőséghez jutott Green Bay idényét az NFC elődöntőjében egy 4. és 26-nál benyelt sikeres átadás siklatta ki.

Green Bay Packers – Baltimore Ravens, 2001. október 14.

Főedzők: Mike Sherman (Packers) és Brian Billick (Ravens)

Ismert játékosok: Brett Favre/QB, Ahman Green/RB, Vonnie Holliday/DE, Na’il Diggs/LB, Mike McKenzie/CB, Darren Sharper/S (Packers); Shannon Sharpe/TE, Jonathan Ogden/LT, Tony Siragusa/DT, Ray Lewis/LB, Jamie Sharper/LB, Rod Woodson/S* (Ravens)

A Packers és a Ravens összecsapása nem tekint vissza veretes múltra, az utóbbiak 1996-os bemutatkozás óta mindössze háromszor randevúztak, de a 2001-es mérkőzést néhány, a nagy napot megelőzően tett sajtómegnyilvánulás a vártnál nagyobb téttel ruházta fel. A meccsre való felkészülés során Brian Billick, a bajnoki címvédő Hollók mestere kihívást intézett játékosaihoz kijelentvén, hogy akkor bizonyíthatják be, hogy valóban ők minden idők egyik legjobb védelme, ha lenullázzák a Packers háromszoros MVP irányítóját, Brett Favre-ot. Ray Lewis, a kivételes védelem vezére természetesen állt a kihívás elébe. Favre-nak ugyanakkor szintén volt mit bizonyítania, hiszen az utolsó két szezonjában korábbi MVP-s önmagához képest visszafogottabban és több hibával teljesített, s a Packers mindeközben lemaradt a rájátszásról. A főedzői székben második évét kezdő Mike Sherman tanítványai három győzelemmel kezdték az új idényt, s első botlásukra éppen a Ravens-mérkőzést megelőző héten került sor, amikor a hasonlóan acélos védelmet felvonultató Tampa Bay Bucaneers-szel szemben maradtak alul, Brett Favre ekkor három picket dobott – a jó kezdés után újfent legrosszabb arcát mutatva -, melyek közül egyet 98 yardos TD-re hordtak vissza. A Baltimore azidáig szintén egyszer szenvedett vereséget, Ray Lewisék a négy találkozón mindössze három touchdownt engedélyeztek, s egyetlen ellenük hat pontot hozó drive sem volt hosszabb 33 yardnál. A zászló tehát a vendégeknek állt, de a meccs napján aztán a hazaiak 4-ese „szétbombázta” előzetes esélyeiket.

Bár az első pontokat egy Ahman Green fumble után Travis Taylor 18 yardos elkapásával a Baltimore rótta a táblára, ám a folytatásban Brett Favre feltartóztathatatlannak bizonyult. A Packers többször már nem, ellenben a vendégek összesen négy alkalommal adták el a labdát – a jelenleg a Saints-et erősítő Mike McKenzie és Darren Sharper egy-egy interceptiont jegyezhettek -, igaz ezek a turnoverek általában nem juttatták könnyű pontszerzési lehetőséghez ellenfelüket. Favre azonban hosszú drive-okkal is, mint kés a vajon hatolt át a Hollók védelmén, s az előző hetekben legfeljebb 33 yardos sorozatot benyelő Lewisék ez alkalommal 59, 74, 80 és 82 yardot átfogó akciók végén kapituláltak. A hazai irányító spread formációból, négy-öt elkapóval és rövid passzokkal operálva szedte ízekre a Hollók védekező alakzatát, míg a zsebből kimozogva elegendő időt nyert maga számára, hogy egy-egy sorsdöntő átadást célba juttasson. Favre kilenc különböző elkapóval játszott össze a találkozó folyamán, akik közül a legproduktívabbnak a kilenc elkapást és 138 yardot gyűjtő, és egyébként baltimore-i születésű, Antonio Freeman bizonyult, s akinek TD-jével a nagyszünet előtt már 17-7-re léptek el a Sajtfejűek. A folytatásban a Green Bay előnye még tovább, 31-10-re nőtt, de a negyedik negyed utolsó perceiben a hazaiaknak még ki kellett állniuk a Ravens frenetikus felzárkózási kísérletét. Ezt a rohamot már nem a vendégek kezdőirányítója, az első félidőben kisebb agyrázkódást szenvedett, ám csak 7 perccel a vége előtt lecserélt Elvis Grbac vezette, hanem a veterán, főként a Philadelphiában töltött évei révén ismert Randall Cunningham. A csere QB előbb 71 yardos drive-val menetelt végig, amelyre Jason Brookins 1 yardos TD-futása tette fel a pontot, majd a megszerzett onside kick nyomán vezetett második akció záróakkordjaként Cunningham - hajdani legendás mobilitását idézve – maga galoppozott be a 11 yardról a gólvonalon túlra. A további felzárkózásnak az addig elkapásaival jeleskedő Packers-játékos, Antonio Freeman vetett végett, amikor megkaparintotta a Ravens második onside kick próbálkozását, viszont az igazi hős Brett Favre maradt, aki csapata 31-23-as diadalából szinte tökéletes játékkal (337 passzolt yard, három TD, zéró INT) vette ki a részét. Noha már 32 éves korában is többen azt rebesgették, hogy eredményessége már nem a régi, erényei megkoptak, az örökifjú játékmester nem utoljára bizonyította be, hogy korai volna még őt leírni.

Három mondatban

Philadelphia Eagles – Atlanta Falcons, 1985. november 10. Egy csapnivaló csapat bármilyen helyzetből képes veszíteni, ezt bizonyította az 1-8-as mutatóval álló Atlanta Falcons Philadelphiában, amikor 17-0-s hátrányból az utolsó negyedben egyenlített, majd a rendes játékidő végén döntő mezőnygólt hibázott, végül pedig a hosszabbításban egy 99 yardos passzjáték révén szenvedett vereséget. A Sólymok kickere, Mick Luckhurst 5 másodperccel a lefújás előtt kihagyott egy 42 yardos mezőnygólt, ám a ráadás második percében az együttes puntere, Rick Donnelly remek munkát végzett és egy 62 yardos, „coffin corner” punttal endzone-jukhoz szögezte az ellenfelet. A drive-ot 1 yardosukról indító Eagles támadói csupán levegőhöz szerettek volna jutni, amikor a veterán irányító, Ron Jaworski egy „hot read” után (észrevette, hogy a safety, Scott Case a snapet követően nem a line of scrimmage felé mozdul, tehát be lehet elé játszani a labdát) a slantet futó Mike Quicknek passzolt, aki a 20-asnál kapta a disznóbőrt, majd a védők közötti résen áthatolva az Atlanta célterületéig száguldott és a 99 yardos TD-nek köszönhetően megnyerte a meccset.

Carolina Panthers – Tampa Bay Buccaneers, 1995. október 1. A két csapat első összecsapásán a Kalózok alig boldogultak a ligaújonc és azidáig nyeretlen Panthers otthonában, ám végül néhány turnovernek és a lesérült Trent Dilfer helyére beugró csereirányítójuk, Casey Weldon játékának hála 20-13-as győzelemmel hagyhatták el a játékteret. A Carolina az első félidőben kétszer fumblizott az ellenfél térfelén (egy ízben annak gólvonala előtt), de Dilfer kidőlése után aztán 7-7-re zárkóztak Dom Capers tanítványai. A második negyed derekán trükkös játékot mutatott be a Tampa, 4. és 8-nál a punter, Reggie Roby 48 yardos passzal találta meg a safety, John Booty-t, aki ezzel a megmozdulásával a vezető mezőnygólt készítette elő, az összecsapás hajrájában pedig Kerry Collins átadásának levadászásával vette ki részét a hazaiak egyenlítő rohamának megfékezéséből.

Los Angeles Rams – Chicago Bears, 1968. december 8. A Kosok az alapszakasz utolsóelőtti fordulójában a rájátszásért küzdhettek a Macik ellen, s bár 17-7-es hátrányról egy blokkolt punt nyomán született safety és irányítójuk, Roman Gabriel 3 yardos futásának hála egy egységnyire szűkítették a különbséget, további menetelésük feltartóztatásában a játékvezetők is közreműködtek. Az utolsó percben Gabrielék a Chicago 32-eséig jutottak, s itt a hazaiak ellen egy elrontott passzkísérlet közben offensive holdingot ítéltek, sőt újabb három incomplete passzal később az is kiderült, hogy a bírók a penalty során – tévesen – egy „down”-tól, azaz a meccsfordításra szolgáló utolsó sansztól is megfosztották a Los Angeles-t. A 17-16-os vereséggel George Allen tanítványai elveszítették a csoportgyőzelemért a Colts-szal folytatott versenyfutásukat, és aligha vigasztalta őket, hogy az NFL vezetője, Pete Rozelle másnap az idény hátralévő részére eltiltotta Norm Schachter bírót és stábját a játékvezetéstől.

Cincinnati Bengals – Detroit Lions, 1974. december 8. A playoffért harcoló együttesek küzdelme az utolsó percig izgalmas volt, s a sorsdöntő minutumban végül a vendég Oroszlánok örülhettek, mert Greg Landry a későbbi Hall of Famer tight end, Charlie Sanders-nek kézbesített 8 yardos átadásával 23-19-es diadalt arattak, amivel életben tartották rájátszáshoz fűződő halovány reményeiket. A Cincy szekere az egész meccsen döcögött, a mérkőzés hajrájáig csupán mezőnygólok révén tudtak pontokat tenni a táblára, az első félidőben pedig elveszítették „élpasszoló” irányítójukat, Ken Andersont, mindezek ellenére azonban a véghajrára 19-16-os előnnyel készülhettek. A találkozót megfordító detroiti akció kulcsszereplője az elkapó Ron Jessie volt, aki korábban egy reverse futás révén bizonyult eredményesnek, ezúttal pedig a támadóformáció running back pozíciójából operálva lepte meg a hazaiak védelmét, és 45 yardos elkapásával előkészítette a győztes touchdownt.

Baltimore Colts – Houston Oilers, 1983. december 18. Az 1983-as baltimore-i szezonzáróra jegyet váltó mindössze 20000 szurkoló mit sem sejtett arról, hogy éles meccsen utoljára láthatta kedvenceit, mielőtt a csapat a következő esztendő márciusában váratlanul Indianapolisba költözött. A Colts, mely egy évvel korábban nyeretlenül abszolválta a szezont, 20-10-es győzelemmel búcsúzott Baltimore-tól, melynek meghatározó momentumai a hazai védő, Kim Anderson 71 yardos interception return TD-je, a futósztár, Curtis Dickey 110 yardos összprodukciója és Mike Pagel irányító a sikert bebiztosító touchdown-passza voltak. A Csikók dolgát jelentősen megkönnyítette, hogy a 2-14-gyel a holtversenyben ligautolsó, Houston Oilers-szel mérkőzhettek, ahol egy évközi edzőváltás, illetve legnagyobb csillaguk, Earl Campbell trade iránti követelése borzolta a kedélyeket.

Jacksonville Jaguars – Houston Texans, 2004. december 26. A Houston Texans három éves fennállása első shutout-győzelmét aratta, amikor 21-0 arányban legyűrte a wild card helyre ácsingozó, de attól vereségével végül eleső Jaguárokat. A houstoniak történetük addigi egyetlen shoutout-vereségét egy éve éppen Jacksonville-ben szenvedték el, így volt inspirálja őket a csoportriválissal vívott csatában, annak ellenére is, hogy maguk már korábban lemondhattak a rájátszásról. A Texans a karrierje legjobbját, 150 futott yardot jegyző Domanick Davis, majd Andre Johnson touchdownjaival lépett el a hazaiaktól, akiktől hiányzott az előző fordulóban lesérült Fred Taylor, míg a szerény 35 yardot passzoló Byron Leftwich hatékonyságát az első negyedben kapott agyrázkódás kisebbítette.

Denver Broncos – Kansas City Chiefs, 1964. október 11. A Broncos fennállásának első évtizede, amíg a hatvanas években az NFL-lel utóbb egyesülő American Football League-ben versengtek, kevés sikert hozott, s a csapat mérlege különösen a Dallas Texans/Kansas City Chiefs-szel szemben volt kirívóan csapnivaló. A denveriek 10 év alatt csupán egy alkalommal tudták megverni korszakos mumusukat, amikor az 1964-es alapszakasz ötödik játéknapján 14 hetes nyeretlenségi szériájukat megszakítva, új főedzőjük a kirúgott Jack Faulknert váltó Mac Speedie debütálásán 33-27 arányban kerekedtek felül. A hazaiak győzelméből oroszlánrészt vállalt a három TD-passzt kiosztó irányító, Jacky Lee (kettőt a szenzációs Lionel Taylor kaparintott meg), valamint a Pro Bowler safety, Goose Gonsoulin, aki a Chiefs három támadósorozatát hatástalanította Len Dawson egy-egy átadásának ellopásával.

Miami Dolphins – New England Patriots, 2004. december 20. A 2-11-es, korábban edzőcserén átesett, Dolphins egy hétfői esti rangadón sokkoló, 29-28-as győzelmet aratott a 12-1-es mérleggel bíró, címvédés felé menetelő Patriots fölött úgy, hogy az utolsó négy percben 11 pontos hátrányt dolgozott le. A jelenleg a New Englandet erősítő játékosok közül az akkor még újoncnak számító Wes Welker 71 yardos puntvisszahordással „ágyazott meg” a Miami első pontszerzésének, ami az azóta szintúgy Hazafivá avanzsáló Sammy Morris jegyzett. A viadal hajrájában Morris második TD-futásával 28-23-ra zárkózott fel a Dolphins, majd a Jason Taylortól sanyargatott Tom Brady labdaeladására válaszolva A. J. Feeley 4. és 10-nél mindent eldöntő TD-passzt adott a cornerként beugró Troy Brown őrizetéből kibújó Derrius Thompsonnak.

Cleveland Browns – San Diego Chargers, 1992. november 15. A Bill Belichick által felkészített hazai csapat időnkénti felvillanásait védelmi kihagyásokkal és egy sorsdöntő helyzetben vétett labdaeladással ellensúlyozta, s ennek betudhatóan 14-13 arányban elbotlott a San Diego Chargers ellenében. A négy pontos hátrányban lévő Browns egy káprázatos 99 yardos drive-val fordította javára az eredményt a negyedik felvonás derekán, melyet Mike Tomczak 24 yardos TD-passzal koronázott meg, ám az előnyt nem tudta még tekintélyesebbé tenni egy a San Diego felségterületén megszerzett fumbli nyomán, mivel másodízben be kellett érniük Matt Stover mezőnygóljával. A Villámosok a hajrában aztán visszavették a vezetést, amikor Stan Humphries a clevelandi zónát Anthony Millernek kézbesített 45 yardos TD-bombával törte át, a hazaiak pedig végül eltapsolták a győzelem esélyét, amikor Eric Metcalf - már az ellenfél térfelén – egy elkapást követően elveszítette és az ellenfélnek ajándékozta a játékszert.

Seattle Seahawks – San Francisco 49ers, 1991. december 8. Ezen a hajdani találkozón, melyen az NFC West mostani riválisai még – az AFC-ben szereplő Seattle Seahawks révén – eltérő konferenciák képviselőiként találkoztak, a San Francisco 49ers 24-22-es győzelmével nagy lépést tett a rájátszás felé, míg a Seattle kudarcával sorozatban harmadszor kényszerült távolmaradni az utószezontól. A Niners irányítója, a sérült Montanát és Youngot helyettesítő Steve Bono két INT-vel és 1 fumble-lel vette ki részét csapata öt labdaeladásából, ám az utolsó percekben mégis diadalra tudta vezetni őket, amikor 15 yardos, győztes touchdown-passzal találta meg John Taylort. A sokáig a jórészt ellenfele hibáiból élő Seahawks játékmestere, Dave Krieg kevesebbet hibázott (mint holder a Seattle első extra pontjánál elrontotta a snapet), de utolsó bakija, egy a felezővonalnál elveszített, 107-es karrierrekordot felállító fumble végzetesnek bizonyult és végleg bebiztosította együttese vereségét.

Buffalo Bills – New York Jets, 2002. szeptember 8.

Főedzők: Gregg Williams (Bills) és Herman Edwards (Jets)
Ismert játékosok: Drew Bledsoe/QB, Travis Henry/RB, Pat Williams/DT, London Fletcher/LB, Antoine Winfield/CB, Nate Clements/CB (Bills); Chad Pennington/QB, Curtis Martin/RB, Kevin Mawae/C, John Abraham/DE, Shaun Ellis/DE, Mo Lewis/LB (Jets)

Az AFC East két csapatának 2002-es idénynyitóján mindenekelőtt a Bölények vadonatúj szerzeményét, Drew Bledsoe-t övezte megkülönböztetett figyelem. Bledsoe egy évvel azelőtt még a New England Patriots játékmestere volt, de a második fordulóban – éppen egy Jets ellen vívott meccsen – sérülést szenvedett, és kénytelen volt átadni a karmesteri pálcát egy bizonyos Tom Brady-nek, aki miközben Super Bowl diadalra vezette a Hazafiakat, végül kiszorította a kezdőből az 1993-as draft hajdani 1/1-esét. A veterán QB természetesen nem érte be a másodhegedűsi szerepkörrel és a csoportrivális Buffalohoz szerződött, ahol el is kélt a segítség, hiszen a Bölények az első éves főedző, Gregg Williams irányításával 2001-ben az AFC East utolsó helyén végeztek. Williams-szel szemben a New York Jets élén Herman Edwards parádés bemutatkozást produkált, s 10-6-tal playoffba vezette a zöld-fehéreket. A sokak szerint a liga akkori talán legerősebb csoportjának küzdelmei – mely az előző évben a playoffba három együttest, köztük a későbbi ligabajnok Patriots-ot delegálta – tehát izgalmasnak ígérkező rangadóval vették kezdetüket.

Drew Bledsoe irányítómutatóit tekintetbe véve nem nyújtott impozáns teljesítményt, ám szinte azonnal belopta magát a buffalói drukkerek szívébe, amikor egy reverse play során kőkeményen megblokkolta és fenékre ültette a Jets nála sokkalta termetesebb védőjét, Jason Fergusont. Az elszántságával láthatólag nem, viszont lőpontosság tekintetében akadtak gondjai a rutinos irányítónak, és az első félidőben két alkalommal is eladta a disznóbőrt. A Bills már 10-0-ra is vezetett, amikor előbb a vendégek returnere, Chad Morton cipelt vissza egy kirúgást 98 yardos TD-re, majd Bledsoe pickjét büntetve Vinny Testaverde fordította meg az állást egy hatpontos átadással. 10-14! (A Jets úgy lépett el vetélytársától, hogy addig csupán egy first downt szerzett.) A hazaiak szerencséjére második éves running backjük, Travis Henry élete addigi legjobb meccsét játszotta és szorgosan gyűjtötte a yardokat, ám második futott touchdownját követően Drew Bledsoe újra pontatlanul passzolt és hibája jóvoltából – egy mezőnygóllal - még a nagyszünet előtt egyenlíteni tudott a Jets. 17-17! A második felvonást Henry fumblival kezdte és John Hall második mezőnygóljával már a vendégeké lett az előny, de Buffalo támadója rövidesen harmadszor is beköszönt az ellenfélnek, s azzal megint fordult az eredmény. A negyedik negyedben aztán egy blokkolt punt segítette kedvező pontszerzési lehetőséghez Herm Edwards tanítványait, s részben ezt kiaknázva a hajrának már megnyugtató, 31-24-es vezetéssel futhattak neki. A Bölények egyenlítésre törő sorozata hamar kifulladt, és a hazaiak pár perccel a vége előtt saját 33-asukról puntra kényszerültek, de Fortuna végre pártfogásukba vette őket, és a punteren, Brain Moormanen elkövetett szabálytalanság miatt Bledsoe-ék tovább folytathatták támadásukat. A 271 passzolt yarddal záró irányító az utolsó minutum közepén, 4. és 9-nél végül bebizonyította, hogy talán mégis jó vétel lehet, mert miután pump fake-kel megbénította az ellenfél védőit, egy 29 yardos TD-passzal a mögéjük kerülő Eric Moulds-nak játszott, amivel kiharcolta a döntetlent és hosszabbításra mentette az izgalmas derbit. Ez a ráadás ugyanakkor nem tartott sokáig, mert annak kezdő kickoffját Chad Morton ezúttal 96 yardos touchdownra hordta vissza, amivel sokkoló, 37-31 arányú diadalt szerzett a New York Jets-nek. 1980 óta – amikor a Bears-es Dave Williams vitt véghez hasonló bravúrt a Lions ellenében – nem volt rá példa, hogy a hosszabbítás már az első labdaérintéseket követően eldőljön, míg Chad Morton az NFL történetének első olyan játékosa lett, aki a rendes és az extra játékidőkben is kickoff return TD-t jegyezhetett. Bár a Bills irányítója, Drew Bledsoe végül Pro Bowl szezonnal örvendeztethette meg új szurkolóit, csapata utóbb második Jets elleni fellépésén is elbukott – Bledsoe akkor két INT-vel és TD-passz nélkül zárt -, s ezek a fiaskók végső soron az egyébként feljavult Buffalo playoff-szereplésébe kerültek. (Íme egy rövid képes beszámoló a meccsről.)

Pittsburgh Steelers – Oakland Raiders, 1972. szeptember 17.

Főedzők: Chuck Noll* (Steelers) és John Madden* (Raiders)
Ismert játékosok: Terry Bradshaw/QB*, Franco Harris/RB*, Joe Greene/DT*, Jack Ham/LB*, Andy Russell/LB, Mel Blount/CB* (Steelers); Ken Stabler/QB, Fred Biletnikoff/WR*, Art Shell/LT*, Gene Upshaw/G*, Jim Otto/C*, Phil Villapiano/LB, Willie Brown/CB*, George Atkinson/S, Jack Tatum/S (Raiders)

Az 1970-es években az Oakland Raiders és a Pittsburgh Steelers vetélkedése volt a legrangosabb a ligában, mely rövid néhány év alatt – még ha pusztán átmenetileg is - a nagyobb hagyományokkal bíró párharcok fölé nőtt. Ezt a rangot mindenekelőtt az érintett csapatok sikereinek köszönhette, a Fosztogatók és Kohászok egyaránt uralták csoportjaikat ez idő alatt, s részben ennek folyományaként 1972 és 1976 között minden egyes playoffban összeakadtak egymással, három ízben az AFC döntőjében. (A párosítás tekintélyét természetesen tovább emelte, hogy ezen konferenciafinálék győztese utóbb minden esetben a Super Bowlt is megnyerte.) Az emlékezetes playoffderbik sora azzal a találkozóval vette kezdetét, amely az ún. „Immaculate Reception” révén híresült el a focirajongók körében, de talán kevésbé közismert tény, hogy ugyanazon 1972-es idény első játéknapján a két csapat egy izgalmas csatával már hangolt a későbbi megmérettetésre. Ekkoriban a Chuck Noll edzette Kohászok pusztán ígéretes, folyamatos javulást mutató alakulatnak számítottak, akik a későbbi sikeredző 1969 óta tartó regnálása óta még nem zártak pozitív mérleggel, míg Fosztogatók John Madden kormányozta hajója - noha rendszerint sikerrel navigált végig az alapszakaszon - a rájátszásban azonban mindig zátonyra szaladt.

Az idénynyitón a pittsburghiek alaposan felborították az esélyeket, és már a második negyed elejére 17-0-ra húztak el ellenfelüktől. Fred Biletnikoff csupán beleütni tudott irányítója, Ken Stabler első passzkísérletébe, s a labda így a Steelers védője, Chuck Beatty zsákmánya lett. Ebből a pácból még ki tudott mászni az Oakland, mert Jack Tatum a saját vörös zónájában levadászta Terry Bradshaw egyik pontatlan átadását, ám a vendégek következő hibája meghozta a találkozó első pontjait. A Kohászok linebackere, Henry Davis blokkolta meg Jerry DePoyster puntját, majd a szabaddá vált labdával maga viharzott be 5 yardról a Raiders gólvonalán túlra. 7-0! Percekkel később Stabler második pickjét dobta, a balkezes irányító újfent Biletnokoffot kereste, de ezúttal is ellenfelet talált Jack Ham személyében. A turnovert gyorsan pontokra váltották Chuck Noll tanítványai, Terry Bradshaw egy váratlan QB draw play-jel talált rést az ezüst-feketék védelmének közepén és 20 yardról futott be touchdownra. 14-0! Stabler harmadik labdaeladását – egy negyed leforgása alatt a harmadikat! – ugyan csupán három ponttal tudta büntetni a hazai gárda, de bő 15 perc alatt máris impresszív fórt vívtak ki, s Madden végül úgy döntött, hogy csapnivalóan játszó kezdő QB-ja helyett az aznap éppen 45. (!) születésnapját ünneplő veteránt, George Blanda-t küldi be. A koros játékmester a defensive end, Tony Cline labdaszerzését követően 22 yardos passzt, majd 26 yardos touchdown-passzt adott Raymond Chesternek, így az első félidő végén az Oakland 10 pontra zárkózott. 17-7!

A vendégek a szünet után tovább folytathatták volna hátrányuk ledolgozását, ám az első playben újonc elkapójuk, Cliff Branch képtelen volt megszelídíteni Blanda 50 yardos bombáját. Az elmulasztott sansz végül sokba került, hiszen a megfeneklett drive végén DePoyster elrontotta a puntot, s így pazar mezőnypozícióhoz juttatta a Pittsburgh-öt, akik egy újabb mezőnygóllal 20-7-re alakították az eredményt. Nem sokkal később a Steelers megint kedvező helyzetből indíthatta újabb akcióját, Blanda gyorsan berozsdásodott és képtelen volt first down kiharcolni, melyet Terry Bradshaw fejelt meg egy 2 yardos futással 27-7! A záró negyed elejére látszólag reménytelenül mély gödörbe szédültek a Fosztogatók, mesterük, John Madden pedig – a csapatát jobb játékra inspiráló szikrát keresve - még egyszer irányítócserére szánta el magát, és harmadik játékmesterét, Daryle Lamonicát is pályára küldte. Az egykor Mad Bombernek becézett quarterback remekül kezdett és a rookie elkapónak, Mike Sianinak kézbesített átadással faragott a 20 pontos deficitből. Mielőtt azonban a hazai drukkereket aggodalom foghatta volna el a Raiders támadósorának váratlan feltámadása miatt, saját „bomber”-ük, a Blond Bombernek keresztelt Terry Bradshaw eresztett meg tért ölelő átadást, amivel Ron Shanklin a jobb oldalvonal mellett az ellenfél célterületéig száguldott. 34-14! A kaliforniaiak viszont nem adták fel, egy defensive pass interference-től segítve előbb Don Highsmith préselte be a disznóbőrt 1 yardról az endzone-ba, majd Lamonica 70 yardos bombájával újra Mike Siani pakolt hat pontot a táblára. A gyors TD-k révén 34-28-ra kapaszkodtak fel az ezüst-feketék, de idejük fogytán volt, s ezért onside kickkel próbálkoztak. A kísérlet ugyan balul sült el, és a pittsburghi-ek megtarthatták a labdát, viszont hajszálnyi esélyük maradt, mivel fél perccel a vége előtt jó védekezéssel és valamennyi időkérésük felhasználásával 4. és 1-re kényszerítették a hazaiakat. Chuck Noll azonban a Steelers térfelén nekihajtotta tanítványait a negyedik kísérletnek, s számítását siker koronázta, amikor a Raiders védője, Horace Jones lesre ugrott. A büntetés révén first downhoz jutott a Pittsburgh, s a maradék másodperceket lepörgetve a győzelmet is bekasszírozták. A Steelers nyitónapi győzelme a végelszámolásnál nagyon fontossá vált, mivel – az alapszakaszt 11-3-mal zárva - ennek köszönhetően múlták felül a 10-3-1-es Oaklandet, ami lehetővé tette, hogy a rájátszásbeli, utóbb legendássá váló rangadójukat hazai környezetben játszhassák.

Washington Redskins – New Orleans Saints, 1979. október 28.

Főedzők: Jack Pardee (Redskins) és Dick Nolan (Saints)
Ismert játékosok: Joe Theismann/QB, John Riggins/FB*, Dave Butz/DT, Lemar Parrish/CB, Ken Houston/S* (Redskins); Archie Manning/QB, Chuck Muncie/RB, Conrad Dobler/G, Elois Grooms/DE, Joe Federspiel/LB, Tom Myers/S (Saints)

A Saints szurkolói körében hatalmas várakozás övezte az 1979-es idény kezdetét, köszönhetően annak, hogy kedvenceik az előző évet addigi legjobb mérlegükkel, 7-9-cel zárták. Dick Nolan csapata szinte változatlan összetételben, de további egy évnyi összeszokással tarsolyában és a felépült sérültekkel erősebben vágott neki az új szezonnak, ám rajtjuk katasztrofálisan sikerült. Az első három fordulóban elszenvedett vereségek hamar lehervasztották a Szentek iránt feltámadt lelkesedést a Big Easy-ben, ám a következő hetekben Manningéknek végül sikerült egyenesbe hozni hajójukat és az alapszakasz felezőpontjáig egy, a csoportrivális Los Angeles Rams-től elszenvedett, fiaskótól eltekintve minden összecsapásukat megnyerték. Az idény első félidejét követően a New Orleans 4-4-es mérlegével már – igaz holtversenyben - az NFC Nyugati Csoportjának élén állt. A Szentek következő ellenfelének, a Washington Redskins-nek lényegesen nehezebb csoportból kellett kiverekednie a rájátszásba kerülést, hiszen a Rézbőrűek a Dallas Cowboys-szal és a Philadelphia Eagles-szel szinte azonos esélyekkel bírtak az NFC East elsőségéért folytatott versengésben. Az első nyolc mérkőzését követően a Jack Pardee trenírozta, és az egyre érettebb játékot mutató Joe Theismann irányításával felálló fővárosiak tartották a lépést az előző két Super Bowl résztvevőjével (egyiknek győztesével), a Dallas Cowboys-szal, és az Eagles fölött aratott friss győzelmüknek hála kisebb előnyre tettek szert másik riválisukkal szemben. A két playoff-aspiráns viadala a fentiek tükrében tehát szoros meccsnek ígérkezett, és tétje sem volt kevesebb, minthogy meghatározza, hogy az alapszakasz felétől, mint afféle keresztúttól ki, merre indul tovább.

A washingtoni találkozó első félidejében felváltva estek a pontok, ám 30 perc elteltével a Szentek 14-10-es előnyre tettek szert, miután a vendégek két touchdownjára a Rézbőrűek csupán egy mezőnygól és TD-kombinációjával tudtak replikázni. Archie Manning a nyitónegyedben középhosszú passzal ugratta ki Wes Chandlert, aki a catch and run révén a célterületig robogott, a második felvonásban pedig Tony Galbreath 2 yardos futással növelte 14-3-ra a New Orleans vezetését. A hazaiak Theismann QB-sneakjével még a nagyszünet előtt visszakapaszkodtak a meccsbe, de a folytatásban az ellenfél szívós védekezése megálljt parancsolt minden további kísérletüknek. Az éremnek két oldala van, azaz a Redskins támadóinak későbbi pontképtelensége - nézőponttól függően - egyaránt felróható azok fogyatékosságának, illetve a Saints D bravúros teljesítményének, ám az akármiként is, de döbbenetes, hogy a Washington a mérkőzésen 18 olyan playt indíthatott ún. „goal-to- go” szituációból (azaz nagyjából az ellenfél 10 yardosán belülről vagy legfeljebb vörös zónájából), amely TD-t hozhatott volna, s végül mégsem hozott a csapat konyhájára. Joe Theismannt hét alkalommal zsákolták be Dick Nolan tanítványai (Elois Grooms háromszor), és noha csak labdaszerzést jegyezhettek, de egy ízben – Eric Felton blokkjának hála – még a biztos hárompontostól is megfosztották vetélytársukat. Theismannék utolsó fordítási lehetősége a meccs hajrájában a Redskins játékosai által elhárított field goal nyomán következett, és az irányító saját 35-öséről az ellenfél 2-eséig masírozott játékostársaival. Innen egy holding miatt azonmód hátrábbszorultak, egy sikertelen passz után pedig Mike Fultz vitte földre Theismannt, további negatív yardokkal büntetve a fővárosiakat. Egy 13 yardos passzal megint sikerült közelebb kerülni az áhított endzone-hoz, viszont az arra következő illegal procedure büntetés újfent a Rézbőrűek utolsó lehetőségével bejátszandó távolságot gyarapította. Az utolsó percben és 4th downnál az irányító még passzra sem tudta lendíteni a karját, mivel a rendkívül elemében lévő Elois Grooms egy mindet eldöntő szereléssel maga alá temette, s ezzel megóvta együttese 14-10-es előnyét és sikerét. A New Orleans Saints - még a Dome Patrol érkezését megelőző évtizedben - története egyik legimpresszívebb védelmi produkciójával kényszerítette térdre a többre taksált Redskins-t, és noha Archie Manningék végül elveszítették a diadallal időlegesen megkaparintott csoportelsőséget, ám a szezon végi 8-8-as mutató mégis az első, nem negatív előjelű évet garantálta számukra.

New York Giants – Dallas Cowboys, 1981. december 19.

Főedzők: Ray Perkins (Giants) és Tom Landry* (Cowboys)
Ismert játékosok: Phil Simms/QB, Brad Van Pelt/LB, Harry Carson/LB*, Lawrence Taylor/LB*, Mark Haynes/CB (Giants); Danny White/QB, Tony Dorsett/RB, Drew Pearson/WR, Too Tall Jones/DE, Randy White/DT, Everson Walls/CB (Cowboys)

Az 1981-es idény fordulatot hozott a majdnem két szűk évtizedet megélt New York Giants történetében. Noha a sikereket megérlelő változtatások – például a klub első valódi general manager-ének kinevezése George Young személyében – már évekkel korábban megkezdődtek, de a valódi áttörés 1981-ig váratott magára. Az előző szezonban 425 pontot engedélyező védelem ütőképesebbé tétele magától értetődő prioritásnak számított az új esztendőben, s ennek egyik szimbolikus eszköze a North Carolina 2. pickkel draftolt linebackere, Lawrence Taylor lett. Taylor azonnal a gárda meghatározó játékosává emelkedett, s újonc idénye végén kiérdemelte a liga Legjobb Újonc Védőjátékosának és a Legjobb Újoncának járó elismeréseket. A támadók részéről az 1980-ban gyenge sophomore évet záró Phil Simms ezúttal összeszedettebben teljesítetett, de november közepén egy Redskins elleni rangadón vállsérülést szenvedett, így az offense dirigálása a backup Scott Brunerre hárult. Az alapszakasz utolsó hónapjára a lendületes 5-3-mal kezdő Giants – minden pozitív előjelű változás ellenére – visszaesett 6-7-re, s bár két első decemberi találkozójukon behúzták a már-már kötelező győzelmet, de esélyük csak akkor maradt a rájátszásra, ha az utolsó fordulóban az NFC East koronáját már begyűjtő Dallas Cowboys-t is lepipálják. Tom Landry tanítványai a Giants sikerekben szegény 70-es évei alatt „Amerika Csapatává” lettek, öt Super Bowl-részvétellel és két döntő megnyerésével téve le névjegyüket, de elitstátuszukat az új évtized kezdetére is megőrizték. Noha a Cowboys a szezonzáróra biztos lehetett csoportgyőzelmében, New York-i látogatásuk nem volt tét nélküli, hiszen a konferencia első helyének, ennélfogva a rájátszásban a hazai pálya előnyének kiharcolásához térdre kellett kényszeríteniük vetélytársukat.

Az emelt tétek ellenére, vagy tán éppen ezért, az első félidőt a védelmek és special team hibák dominálták, ráadásul olyannyira, hogy 30 perc leforgása alatt egyetlen pont sem született. A Cowboys első két drive-jában még first downra sem volt képes (George Martin a kékek defensive endje ezalatt egy-egy sacket jegyzett Danny White-on), sőt a vendégek a játékrész utolsó másodperceiig a felezővonalat sem lépték át. Ekkor Rafael Septien 60 yardos mezőnygóllal próbálta megszüntetni a „pontcsendet”, de kísérlete közel sem került a kapuhoz. A Giants támadói több first downt és yardot gyűjtöttek ellenfelüknél, ám rúgóspecialistájuk, Joe Danelo hibái miatt nem sikerült feliratkozniuk az eredményjelzőre. Bár Danelo sokkal közelebbről – 21, majd 32 yardról - futhatott neki a labdának, mint a szünet előtt Septien, de lövései jobbról és balról is elkerülték a célt. A pontnélküliséget a hazaiak törték meg a harmadik negyedben egy trükkös flea flickerrel fűszerezett támadóakció révén, s ennek záróakkordjaként Tom Mullady a Dallas 2-esénél megszelídítette Brunner átadását, majd Mike Hegmannel a nyakán beszédült vele a gólvonalon túlra. 7-0! Landry-ék válasza a harmadik negyed utolsó játékáig váratott magára, amikor egy 44 yardos Danny White-Tony Hill összjáték a Giants redzone-jába repítette a Tehenészeket, az irányítónak Doug Cosbie-hoz eljuttatott TD-passzával pedig egalizáltak. 7-7! A soron következő kickoffnál a New Yorkiak addig szerencsétlenkedtek a labdával mígnem sikerült azt saját 1-esüknél „downolniuk”, s bár Scott Brunner egy hosszú bombával megpróbálta kirángatni a kútba esett akciót, de a labda a vendégek újonc safety-jének, Michael Downs-nak a zsákmánya lett. Pár perccel később a Dallas egy 36 yardos Septien-találattal profitált a labdaszerzésből, s egészen a hajráig úgy nézett ki, hogy a minimális 10-7-es előny is elégnek bizonyulhat sikerükhöz. Két perccel a vége előtt azonban a vendégek futója, Ron Springs a felezővonal táján fumblizott (a labdát George Martin kaparintotta meg), a válaszdrive-ot 4. és 13-nál Brunner egy 22 yardos passzal mentette meg és az utolsó minutum derekán Danelo 40-ről bebikázta a Giants egyenlítő hárompontosát. Jöhetett a hosszabbítás! Ennek elején a pénzfeldobást megnyerő Dallas (azaz Tom Landry) érdekes döntést hozott, és inkább elrúgták a labdát, azaz az erősödő szél támogatását keresték. A vendégek számítása bevált és az ellenfél gyors three-and-outját követően gyorsan megkapták a labdát, viszont – s ezt persze előre nem lehetett látni – gyorsan vissza is adták azt, amikor Tony Dorsett elveszítette a disznóbőrt, amire Lawrence Taylor csapott le a Cowboys 40-esénél. A New York ennek ellenére nem tudott élni a pazar lehetőséggel, mivel Joe Danelo, aki jobbra és balra is mellélőtt már egy-egy mezőnygólt korábban, ezúttal 33 yardról és a kapuvasat eltalálva hibázott. A balszerencsés kicker irgalmatlan szerencséjére a védelem kisvártatva újabb sanszot tett lába elé, mivel az elsőéves OLB, Byron Hunt elcsípte Danny White kósza átadását, és zsákmányát az ellenfél 25-öséig cipelte vissza. Danelo végül 35 yard távolságból küldte a kapuvasak közé a lasztit, és 13-10-es drámai sikerével a New York Giants megtette azt, amit meg kellett tennie playoffba kerüléséhez. A többi a másik New York-i gárdán, a Jets-en múlt, amely másnap szintén „végrehajtotta” feladatát, és a Packers legyűrésével – 1963 óta első ízben - rájátszáshoz segítette az Óriásokat. A csapat végül az NFC elődöntőjében azon San Francisco 49ers kezétől esett el, mely a konferenciafináléban majd a Dallas Cowboys-t is kiütötte, utóbb pedig bezsebelte a bajnoki címet, de playoff-szereplés új aranykorszak ígéretét hordozta a nagyhagyományú New York-i klub számára.

Dorkó Szabolcs (Szabler)