Visszapillantó/Extra - 2009/8. hét

Akik a 7. héten játékhéten történelmet írtak

Az elnyűhetetlen Brett Favre az elmúlt héten újabb „rekorddal” írta be magát az NFL históriáskönyvébe, igaz ezt aligha fogja a kirakatba tenni. A Vikings irányítójával pályafutása során negyedik alkalommal fordult elő, hogy egy mérkőzésen legalább 50 passzkísérletet jegyzett, s mégsem tudott touchdownt érő passzt adni. Ebben a roppantul speciális kategóriában Favre-nak Drew Bledsoe-t sikerült megelőznie, aki csupán három olyan meccset produkált, melyen 50 próbálkozásból egyszer sem találta meg az ellenfél célterületét. A Kohászok és a Vikingek múlt heti összecsapásának további érdekessége volt, hogy a liga történetében először esett meg, hogy az utolsó negyedben három, 60-nál több yardot hozó TD született. (LaMarr Woodley fumble returnje, Percy Harvin kickoff returnje és Keyaron Fox interception utáni visszahordása.)

Miles Austin, a Dallas Cowboys elkapója az Atlanta Falcons ellen megint kiválóan és eredményesen játszott, ezúttal 171 elkapott yarddal és 2 TD-vel vette ki részét csapata sikeréből. Austin csupán a harmadik olyan elkapó az NFL-ben, aki két egymást követő mérkőzésen minimum 400 yardot és 4 touchdownt szorgoskodott össze. Először a Detroit Lions-tól Cloyce Box hajtott végre hasonló fegyvertényt, amikor 1950-ben a New York Yanks ellen 123 yarddal és 3 TD-vel, majd a Baltimore Colts-szal szemben 302 yarddal és 4 TD-vel zárt. A ligatörténetben második alkalommal Chad Ochocinco (akkor még Johnson) rukkolt elő a kritériumoknak eleget tevő produkcióval 2006-ban. A Bengals exhibicionista játékosa a Chargers és a Saints elleni találkozókon, 260 yardos 2 TD-s, illetve 190 yardos 3 TD-s teljesítményt nyújtott.

A forduló talán legizgalmasabb összecsapása, a veretlen New Orleans Saints miami vendégjátéka számos feljegyzésre érdemes momentumot hozott. A hazaiak futója, Ricky Williams három touchdownt szerzett, egyet egy 68 yardos vágtát követően, s 1964 óta ez volt a leghosszabb futott TD, amit egy, a draft első körében választott játékos az őt korábban draftoló csapattal szemben elkönyvelhetett. 45 esztendővel ezelőtt Clarence Peaks, a Pittsburgh Steelers színeiben 70 yardról volt eredményes az őt hét évvel korábban draftoló Philadelphia Eagles ellenében. A Saints rutinos safety-je Darren Sharper ugyan 42 yardos interception return TD-jével egyetlen rekordot sem döntött meg, de több csúcs túlszárnyalása felé is nagy lépést tett. Tizenegyedik ilyen touchdownjával már csak egyre van az idén Hall of Fame-be választott Rod Woodson 12-es rekordjától, 41 return yard hiányzik neki az egy szezon alatti, 130 yard - a szintén Woodson által tartott - karriercsúcs befogásától. A hétvégén Sharper csapattársa, a 45 évével a liga legidősebb játékosának számító John Carney is feljebb kúszott az örökranglistán. A kicker két mezőnygólt és két extra pontot értékesítve negyedikként lépte túl az NFL történetében a 2000 pontot, és 2007 pontjával George Blandát is elmellőzte, így előtte már csak Morten Andersen és Gary Anderson áll a legeredményesebb pontszerzők rangsorában. Hogy a Dolphins-Saints mérkőzés kapcsán ne csupán az egyéni teljesítményekre emlékezzünk, feltétlenül említést érdemel, hogy korábban még nem volt példa arra, hogy egy csapat - esetünkben a Szentek - 20-nál nagyobb ponthátrányt ledolgozva őrizze meg hibátlan mérlegét a szezon ilyen „kései” szakaszában. Ehhez szorosan kapcsolódva, az is példa nélkül álló, hogy hat mérkőzést követően három gárda is (a Broncos, a Colts és a Saints) 100 %-os legyen.

A mögöttünk lévő forduló másik találkozójának különlegességét az adta, hogy az Atlanti-óceán túloldalán, Londonban játszották. A Patriots és a Buccaneers angliai vendégszereplése az előbbi csapat dominanciájának betudhatóan azonban nem hozott izgalmas összecsapást. Tom Brady-ék 35-7-re lépték le a tampaiakat, s így - előző 59-0-s, a Titans feletti földindulásszerű diadalukat számításba véve - elmondhatták, hogy sorozatban 80 pont szereztek anélkül, hogy maguk egyet is kaptak volna, ez a Buffalo Bills 1992-os szériája óta a leghosszabb volt az NFL történetében. A New England utóbbi két meccsén ráadásul összesen 87 pontos különbséggel győzött, s így csupán 1 ponttal maradtak el a Kansas City Chiefs 2002-es produkciójától, akik előbb a Cardinals-t mosták le 49-0-ra, utóbb pedig a Rams-et dominálták 49-10 arányban. Végül talán érdekes lehet megemlékezni arról, hogy a Hazafiak mezében pályára lépett Junior Seau, a sokat látott védő 2006 óta sorozatban 24 győztes alapszakasz-meccsen szerepelt, s ezzel a Dolphins-os Maulty Moore ’70-es évekbeli rekordját állította be.

Az elmúlt héten megemlékeztünk arról, hogy a New York Jets-nek 318 futott yard sem volt elég a győzelemhez a Buffalo Bils ellen, nos a zöld-fehérek ettől a mennyiségtől csupán 2 yarddal maradtak el Oaklandben. A kirobbanó futójáték ezúttal sima és nagyarányú sikert hozott Rex Ryan tanítványainak, ugyanakkor általa a Jets 75 év elteltével az első gárda lett, mely két, egymást követő meccsen legalább 316 yardot szerzett a földön. Utoljára 1934-ben a Detroit Lions volt képes ilyen ragyogó teljesítményre.

Végül két gyökeresen ellentétes irányítóteljesítményről az AFC North két, gyökeresen eltérő utat bejáró csapatánál. Carson Palmer, a Bengals játékmestere öt TD-passzal sorozta meg a chicagóiakat. A Bears hosszú történetében mindössze negyedik alkalommal fordult elő, hogy egy irányító ilyen eredményes tudott lenni rendszerint kitűnő védelmükkel szemben. Először 1972-ben Steve Spurrier (49ers), majd 1982-ben Tommy Kramer (Vikings), végül 1995-ben Brett Favre intézett 5 touchdownt hozó légitámadást a Macik ellen. A Cleveland Browns QB-ja, Derek Anderson a spektrum másik felét reprezentálja. Anderson a Packers elleni 31-3-as fiaskó során nem csupán touchdown-passzt nem jegyezhetett, de passzolt yardjainak száma (99) még a 100-at sem haladta meg. A nagyobb gond az, hogy ez a vékonyka teljesítmény a Browns-nál lassanként nem pusztán anomáliának, hanem normának számít. A csapat utóbbi 13 tétmeccséből 6-on esett meg az a csúfság, hogy a kezdőirányító nem tudta átlépni a nevezett 100-as limitet, három ízben pedig ez a játékos Derek Anderson volt.

Reflektorban I.: Green Bay Packers – Minnesota Vikings

Brett Favre személye miatt az NFC North két riválisának vasárnapi összecsapását a szokásosnál is nagyobb felhajtás övezi. Ennek ellenére a párharc valószínűleg a híres-neves 4-es jelenléte nélkül is kiemelkedne a heti forduló párosításai közül. A felek küzdelme közel 50 éve tart, s egészen azokra az időkre nyúlik vissza, amikor csoportjuk – akkoriban még az NFL/NFC Central – kiérdemelte a liga legkeményebb divíziója, a „Black and Blue Division” becenevet. A rivalizálás rangját a kezdeti évek csontzenétől hangos, kevés pontot hozó, sarkvidéki időjárási körülmények között zajlott viadalai alapozták meg, s noha a későbbiekben a felek sokkal nyíltabb és pontzáporosabb csatákat vívtak, a Vikingek pedig fedett arénába költöztek, ám hagyományaikhoz rendszerint ekkor sem maradtak hűtlenek. Az alábbiakban három olyan találkozót ragadtunk ki a krónikáskönyvekből, melyen a Green Bay és a Minnesota a rendes játékidőben képtelen volt dűlőre vinni epikus párharcaikat.

Green Bay Packers – Minnesota Vikings, 1978, november 27.

Főedzők: Bart Starr* (Packers) és Bud Grant* (Vikings)
Ismert játékosok: James Lofton/WR*, Ezra Johnson/DE, Willie Buchanon/CB (Packers); Fran Tarkenton/QB*, Ahmad Rashad/WR, Ron Yary/RT*, Jim Marshall/DE, Alan Page/DT*, Matt Blair/LB (Vikings)

Az 1978-as év választóvíznek ígérkezett a két egyesület életében. A Packers az 1970-es években – az 1972-es csoportgyőzelmétől eltekintve – képtelen volt még csak meg is közelíteni a Lombardi-érában megszokott magasságokat. Szerencséjükön Bart Starr 1975-ös főedzővé emelése sem lendített különösebben, ám a Hall of Famer irányító szakvezetői ténykedésének negyedik évében a Sajtfejűek váratlanul 6-1-gyel rajtoltak, és úgy tűnt végre letaszítják trónjukról a divíziót és a főcsoportot majd 10 évig uraló, az időszakban négy Super Bowlban szereplő Minnesota Vikings-t. Bud Grant tanítványai a Packers-szel ellentétben csak 3-4-es mérleggel álltak hét játéknap után, de az öregedő északi harcosok éppen riválisuk 21-7-es legyőzésével fordítottak szerencséjükön, igazolva, hogy meszesedő csontok ide, elgyötört izületek oda, a rutin sokszor még elég nekik a győzelem kivívásához. Az új életre kelt Minnesota és a schedule-je keményebb részével nehezen birkózó Green Bay már egyaránt 7-5-ös mutatóval érkezett szezonbéli második randevújukra, így a visszavágó összecsapás az NFC Central végső győztesének kilétéről dönthetett.

A Lambeau Field-i derbit 58 percig a védelmek, főleg a hazaiak védelme dominálta. Fran Tarkenton, a Vikings tapasztalt QB-ja az első három negyedben 15 átadási próbálkozásából 5-ször talált célba és összességében 4-szer adta el a labdát. Nem véletlen, hogy a vendégek a meccs hajrájáig csak három pontot tudtak a táblára vésni, azt is csak úgy, hogy a Packers a találkozó első drive-jában Terdell Middleton révén saját zónájában elfumblizta a labdát, és az ellenfél a kiváló lehetőséget Rick Danmeier 19 yardos field goaljával aknázta ki. Middleton egyébként labdavesztései dacára nagyot játszott, 39 labdacipelésével franchise-rekordot állított fel, a második negyedben futott TD-jével pedig olyan előnyhöz juttatta együttesét, ami a mérkőzés képe és a Green Bay-i védelem dominanciája alapján, ráadásul később még egy hárompontossal 10-3-ra hizlalva, elegendőnek tűnt a végső sikerhez. A rendes játékidő utolsó két perce azonban Tarkentoné volt, aki rutinos clutch QB-hoz méltóan végül felöltötte legjobb arcát, és csapatársait 57 yardon keresztül egyenlítő touchdownig vezette. 10-10! A Packers története során először játszhatott hosszabbítást, ám a csapatoknak a ráadás 15 percében sem sikerült dűlőre vinniük a dolgot. Noha mindkettejüknek volt sanszuk a győzelemre, 4 perccel a vége előtt a Vikings-es Danmeier trafált mellé 21 yardról, az utolsó minutumban pedig a hazaiak kickere, Chester Marcol hibázott 40-ről. A döntetlennel a vendég minnesotaiak lehetettek elégedettebbek, mert egyenlő mérleg esetén a tie-breaker nekik kedvezett, ugyanis első összecsapásukon meg tudták verni Starrékat. Az alapszakasz végén a riválisok fej-fej mellett, 8-7-1-gyel végeztek, s a hazai pályán elmulasztott győzelem így valóban a Green Pay Packers csoportgyőzelmébe és playoff szereplésébe került. A szezon után visszavonult Fran Tarkenton és éltes kompániája még egyszer és utoljára borsot tört északi vetélytársaik orra alá.

Minnesota Vikings – Green Bay Packers, 1994. október 20.

Főedzők: Dennis Green (Vikings) és Mike Holmgren (Packers)
Ismert játékosok: Warren Moon/QB*, Cris Carter/WR, Randall McDaniel/G*, John Randle/DT, Jack del Rio/LB (Vikings); Brett Favre/QB, Sterling Sharpe/WR, Reggie White/DE*, Bryce Paup/LB, LeRoy Butler/S (Packers)

Egy évtizednyi lanyhulás után az 1990-es évekre a Packers és a Vikings vetélkedése újult erővel támadt fel. Mike Holmgren és Dennis Green útmutatásával mindkét gárda versenyképes erővé lépett elő, és sorban vívta a feszült légkörű ki-ki meccseket az NFC Central koronájáért. Holmgren az 1994-es idény első fordulójában csupán ötödik nekifutásra tudta behúzni első sikerét a Green trenírozta Vikingek ellen, de a felek hetedik meccsükön esedékes újrázása előtt a 4-2-vel álló lilák már lépéselőnybe kerültek a 3-3-re visszaeső Sajtfejűekkel szemben. A forrófejű ifjú és a ravasz öreg gunslinger, azaz Brett Favre és Warren Moon párbaja akár parázs tűzijátékot is hozhatott volna, ám az 1994. októberi rangadó mégis a letűnt korok Packers-Vikings párharcait idézte, ahol a támadóegységek alig jutottak levegőhöz az acélos védelmek fojtogató szorításában.

Az általános párhuzamok mellett a meccs konkrétabb vonásaiban is emlékeztetett az előbbiekben tárgyalt 1978-as rangadóra. Ahogy anno Ezra Johnson és társai majd 60 percen keresztül sakkban tartották a Tarkenton kormányozta Vikings támadókat, úgy verték most vissza újra és újra Reggie Whiték a hazaiak akcióit. Warren Moon két picket dobott és négyszer találta magát a Metrodome műgyepén, egy ízben az ellenállhatatlan White a blokkolni igyekvő Cris Cartert dobta neki az irányítónak, s végül 15 yardos veszteséggel járó sackbe hajszolta. A Packers D mellett, a lilák védőegysége ugyancsak kitett magáért, sőt ők még touchdownt is szereztek. A defensive end, James Harris az első negyedben elcsípte Favre passzkísérletét, ám rögtön utána fumble-t vétett, mázlijára csapattársa, Anthony Parker eszmélt először, és a földön heverő lasztit 23 yardról TD-re hordta vissza. A hazaiak a vezetés megszerzése után újabb öles lépést tettek a végső siker felé, amikor Brett Favre-t kiütötték a meccsből. A 4-es csípősérüléssel dőlt ki, s karrierje során első alkalommal történt meg vele, hogy nem tudott befejezni egy meccset. A Favre helyére beállt Mark Brunell nem tudta megváltani a világot, de 5 yardos futásával a szünet előtt a Packers javára fordította az állást. 10-7! A negyedik negyed végső fázisáig a Reggie White és a John Randle hajtotta védőegységek nem engedtek további pontokat, de a célegyenesbe fordulva Warren Moon valahogy megtalálta az elveszettnek hitt fonalat. 87 szekundum volt még az órán mire az afro-amerikai játékmester a Green Bay 8-asáig masírozott a hazai támadókkal, s noha nem sikerült áttörniük a gólvonalon, Fuad Reveiz 29 yardos mezőnygóljával végül hosszabbításra mentették a derbit. Az extra játékrészben a szerencse a Vikingeknek kedvezett, és a lendületbe jött Moon – többek között egy 19 és egy 18 yardos átadást kiosztva, 5-ből 4 próbálkozását célba juttatva – megint lőtávolba hozta a lila mezeseket. Reveiz másodjára 27-ről találta be a kapuvasak közé, és 13-10-as minnesotai győzelem később kulcsfontosságúnak bizonyult, mert a Vikingek az alapszakasz végén egy meccs előnnyel körözték le ősi riválisukat.

Green Bay Packers – Minnesota Vikings, 2000. november 6.

Főedzők: Mike Sherman (Packers) és Dennis Green (Vikings)
Ismert játékosok: Brett Favre/QB, Ahman Green/RB, Santana Dotson/DT, Mike McKenzie/CB, Darren Sharper/S (Packers); Daunte Culpepper/QB, Cris Carter/WR, Randy Moss/WR, Matt Birk/C, John Randle/DE, Robert Griffith/S (Vikings)

Az ezredfordulón a ’90-es évek elejétől feltámadt rivalizálás továbbra is élt és virult. Az elmúlt évtizedüket mérlegre téve a Sajtfejűek lehettek elégedettebbek, hiszen a Lombardi nevével fémjelzett sikerkorszak óta először gyűjtötték be az azóta egykori legendájukról elnevezett bajnoki trófeát, míg a Minnesota csupán a Super Bowl előszobájáig jutott az 1998-as idény végén. A szereplők egy része változott, Mike Holmgren Seattle-be távozása után előbb Ray Rhodes, majd annak felsülését követően Mike Sherman ült le a Packers kispadjára, a túloldalon pedig a 2000-es szezonra a másodéves Daunte Culpepper kapta meg a támadóegység karmesteri pálcáját. Az állandóságot a Green Bay-nél természetesen Brett Favre képviselte, míg vetélytársaikat továbbra is Dennis Green dirigálta, Cris Carter pedig utolsó Pro Bowl-t hozó idényében –Randy Moss robbanékonyságát remekül kiegészítve - még mindig 1000-nél több yardot kapkodott össze. A Sherman-éra szerény 3-5-tel vette kezdetét a Packers-nél, ezzel szemben a Vikingek sorozatban hét győzelemmel startoltak, mígnem Green Bay-i hétfő esti derbijük előtt a Tampa Bay Buccaneers-nek sikerült végre két vállra fektetni őket. Favre-ék számára egy esetleges győzelem utolsó lehetőséget kínált arra, hogy egy igazán huszáros hajrával befogják nagy lépéselőnybe került vetélytársukat.

Az összecsapás ezúttal nem fajult olyan védelmek dominálta meccsé, mint az 1994-es, és az állás már a félidőben 13-10 volt a Vikings javára. A házigazda Packers védekező egysége ugyan kitett magáért és 5 turnovert harcolt ki, Culpepper négy passzát halászták le (két picket Darren Sharper gyűjtött be), de a kevesebb mint 50 %-os pontossággal operáló Brett Favre vezette támadók a lehetőségekből csupán 3 pontot tudtak kihozni. A Vikings QB-ja által vétett harmadik interception után a harmadik negyedben Ryan Longwell lőtt be egy 31 yardos mezőnygólt, mellyel 13-13-ra alakította a mérkőzés eredményét. A folytatásban gyorsan ütést váltottak a felek, de az állás döntetlen maradt. A vendégek RB-je, Robert Smith 3. és 17-nél Culpepper rövid passzát a bal oldalvonal mentén végigszaladva váltotta 45 yardos touchdownra, de válaszképpen Allen Rossum 90 yardos kickoff returnt produkált, majd Ahman Green a 2-esről futott be a Vikings célterületére. 20-20! A zuhogó esőben a negyedik negyed végéig nem tudták a felek kenyértörésre vinni a dolgot, igaz a Dennis Green tanítványainak megvolt a lehetősége, hogy még a rendes játékidőben zsebre vágják a diadalt. Josh Bidwell gyengécske puntját követően a lila mezesek a Packers 48-asánál vehették birtokba a disznóbőrt úgy, hogy egy percük maradt és mind a három időkérésük rendelkezésükre állt. Culpepperék a 48-asról a 15-ösig jutottak előre, de rúgójuk, Gary Anderson még csak az esélyt sem kapta meg, hogy belője a győztes hárompontost, a rossz snap után a holder, Mitch Berger ugyan megeresztett egy kockázatos passzt a Green Bay endzone-ja felé, ám Tyrone Carter levadászta azt. A kihagyott próbálkozás megbosszulta magát, a hosszabbításban a hazaiak jöhettek, és már átlépték a félpályát is, amikor végbement az a hihetetlen play, ami azóta sem maradhat ki egyetlen, rendkívüli touchdownokat csokorba szedő összeállításból. Brett Favre hosszú passzal kereste a jobb oldalon Antonio Freemant, de az elkapó a nedves füvön elcsúszott. A játékszer a minnesotai CB, Cris Dishman könnyű zsákmánya lehetett volna, de ő sem tudta megszelídíteni azt, és róla lecsorogva a földön fekvő Freeman vállára, karjára esett. A szemfüles támadó némi nehézségek árán végül birtokba vette a labdát, majd felpattant és egy védőt kicselezve TD-re rohant vele. Freeman megmozdulása a visszanézést követően is szabályosnak bizonyult, azaz a labda nem ért a földre, s a Green Bay ezzel 26-20-ra lépte el ellenfelét. Bár Mike Shermanék végül lemaradtak a playoffról, de a diadal nagyot fordított szezonjukon és biztató 9-7-tel zárták azt. A Minnesota ugyanakkor a Green-érában másodjára is eljutott a konferenciadöntőbe, de ezúttal még simább vereségbe szaladva maradtak távol a Super Bowltól.

Reflektorban II. : New Orleans Saints – Atlanta Falcons

Nem első alkalommal hívom fel a figyelmet arra, hogy a Saints és a Falcons rivalizálása talán több elismerést érdemelne, mint amennyi általában kijár neki. Igaz, hogy az érintett felek egyike sem nyert még Super Bowlt (a Falcons-nak egyszer volt alkalma tiszteletét tenni a nagydöntőben, míg a Saints csupán annak előszobájáig jutott), de párharcuk a legnagyobb múltra tekint vissza az NFC South viadalai közül, s ennek története még arra az időre nyúlik vissza, amikor mindketten az NFC Nyugati csoportjának tagjai voltak. A több tucatnyi sziporkázó déli derbi közül kettőt szeretnék rövid időre reflektorba helyezni, amelyek közös nevezője, hogy – a fentebbi párosítás kapcsán alkalmazott kritériumnál maradva – egyaránt hosszabbításba nyúltak, mindkettőnek, ahogy az eheti Monday Night Footballnak is, a New Orleans-i Superdome adott otthont, és mindkettőn eminens szerep jutott a rúgójátékosoknak.

New Orleans Saints – Atlanta Falcons, 1979. szeptember 2.

Főedzők: Dick Nolan (Saints) és Leeman Bennett (Falcons)
Ismert játékosok: Archie Manning/QB, Chuck Muncie/RB, Conrad Dobler/G, Derland Moore/DT, Tom Myers/S (Saints); Steve Bartkowski/QB, William Andrews/RB, Greg Brezina/LB, Rolland Lawrence/CB (Falcons)

1978-ben a Szentek addigi legjobb mérlegükkel, 7-9-cel zárták a szezont, de a részsikert keserédessé tette, hogy mindkét Atlanta elleni meccsüket az utolsó pillanatban bukták el, ráadásul rendkívül szerencsétlen körülmények között. (Erről részletesebben itt olvashattok.) A Falcons-t ugyanakkor a vetélytársuk fölött aratott drámai diadalok történetük során először a rájátszásba röpítették, s ott, noha rögtön elkönyvelhették első playoff-győzelmüket, de egy héttel később kénytelenek voltak fejet hajtani a Super Bowlba tartó Dallas Cowboys előtt. Az elmondottak tükrében érthető, hogy mindkét egyesület vérmes reményekkel vágott neki a soron következő idénynek, s annak első hetében éppen egymás ellen meccselhettek a kies Superdome-ban.

A rangadón látszólag mind a Saints-nek a Dallas -tól „ellesett” „flex defense”-e, mind a Falcons-nak a két éve rekordszámúan kevés pontot engedélyező „Grits Blitz”-e szabadnapot vett ki, s így a rivalizálás aktuális felvonásából remek tűzijáték kerekedett. Az első negyedben még csupán egy touchdown született (Archie Manning Ike Harris-nek adott passza jóvoltából), ám a második 15 percben elszabadultak a támadóegységek és 20-21-es megoszlásban 41 pontot tettek a táblára. A pontzápor mellett sorban dőltek meg a csapatrekordok is. A Szentek running backje, Chuck Muncie 158 yardos klubcsúcsot produkált, ezek közül 69-et és 4-et második negyedbeli TD-futásaival hozva. Muncie ezek mellett 40 yardos touchdown-passzt is kiosztott Wes Chandlernek, aki maga szintén rekordteljesítményt tett le az asztalra 205 elkapott yardjával. Az Atlanta Falcons támadóinak azonban nem kellett röstelkedniük a hazai sztárok tündöklése láttán, újoncuk, William Andrews bemutatkozó meccsén ugyancsak franchise-rekorddal rukkolt elő, 167 yarddal és 1 TD-vel sokkolva a Superdome publikumát. A vendégek irányítója, Steve Bartkowski 312 yardot passzolt, s erre sem volt korábban példa az atlantai gárda történetében. Bartkowksi harmadik hatpontos átadásával a Sólymok 31-27-re zárkóztak fel a harmadik negyedben, a záró felvonásban pedig Andrews endzone-ba jutó megmozdulásával először a találkozón a vezetést is magukhoz ragadták. A Szentek hátrányát 44 másodperccel a vége előtt egy 38 yardos mezőnygóllal az újonc placekicker, Russell Erxleben egyenlítette ki, így a vetélytársaknak a hosszabbításban kellett dűlőre vinniük a dolgot. A ráadásban a Texas-i Egyetemen kiválóan játszó, egyebek mellett három 60 yard fölötti field goalt értékesítő Erxleben újra főszereplővé lépett elő, igaz ezúttal negatív előjellel. Mentségére legyen szólva, a sorsdöntő pillanatban nem mezőnygólt, hanem puntot kellett rúgnia, illetve a punt nem az ő, hanem a long snapper hibájából hiúsult meg. A Saints 40-eséről elvégzett balul sikerült play során a játékszer Erxleben feje fölött elsuhanva a 5-ösig jutott, az újonc játékos visszarohant a labdáért és egy suta mozdulattal játékba akarta tartani, de a Falcons szintén elsőéves special teamer futója, James Mayberry lefülelte azt, és köszönte szépen, 6 yardról besétált vele a New Orleans célterületére. 40-34-re győzött a vendég Atlanta, s ezzel sorrendben harmadik alkalommal kényszerítette térdre aktuális meccsük utolsó, vagy szinte utolsó játékában déli riválisát. A Falcons ugyan végül közelébe sem került annak, hogy megismételve 1978-as bravúrját újra bekerüljön a playoffba, de a végelszámolásnál a 8-8-cal végző Szenteknek nagyon is hiányzott ez a hazai pályán elmulasztott diadal. További érdekesség, hogy a mérkőzés bűnbakjának tartott Russell Erxleben a Saints puntere maradt, de placekickerként az a Garo Yepremian váltotta, aki a Miami Dolphins színeiben a VII. Super Bowlban Erxlebenéhez nagyon hasonló hibát követett el, mely szintén TD-t eredményezett, igaz az akkor nem került csapata győzelmébe.

New Orleans Saints – Atlanta Falcons, 1995. szeptember 17.

Főedzők: Jim Mora, Sr. (Saints) és June Jones (Falcons)
Ismert játékosok: Jim Everett/QB, Wesley Walls/TE, Willie Roaf/LT, Joe Johnson/DE, Eric Allen/CB (Saints); Jeff George/QB, Chris Doleman/DE, Clay Matthews/LB, Jessie Tuggle/LB, Morten Andersen/K (Falcons)

1995-ben a felek még mindig az NFC Westben küzdöttek egymással, és az előző évben egyaránt tisztesnek mondott, ám valójában középszerűségről árulkodó 7-9-cel végeztek. Ez a mutató különösen a Szentek esetében számított visszaesésnek (ne feledjük a Falcons a mai napig nem tudott két egymást követő idényben pozitív mérleggel zárni!), ugyanis nyolc éve először maradt teljesítményük 50 % alatt. Pedig New Orleans-ban voltak biztató jelek. A franchise új irányítója, a csoportriválisnak számító Rams-től igazolt, Jim Everett csapatrekordot döntött az egy szezon alatt passzolt yardok tekintetében, egyik kedvenc célpontja, az ugyancsak vetélytárs 49ers-től hozott tight end, Wesley Walls pedig hamar közönségkedvenc lett. A Saints 1994-ben ráadásul kisöpörte a Falcons-t, azaz mindkét összecsapásukon lelépte ősi riválisát, s ezek közül az emlékezetesebbik a hazai pályán aratott siker volt, amit Morten Andersen utolsó másodperces field goaljával húztak be 33-32-re. Csakhogy a dán származású rúgó a következő idény kezdetén már nem a Szentek alkalmazásában állt, a veteránt az edzőtábor során, egy fizetése körüli vita kapcsán vágták ki Moráék, és ki más csaphatott volna le rá, mint az Atlanta. A csapatváltás ténye a vetélytársak következő összecsapása alkalmával rögtön nagy jelentőségre tett szert.

A találkozó első pontjait mindjárt Andersen könyvelhette el régi csapata ellen, de azt követően a derbi sokáig az irányítókról, illetve az azok életét megkeserítő kemény védelmekről szólt. Ez utóbbi párharcban a játékmesterek álltak nyerésre, mert bár mind a New Orleans-i Jim Everettnek, mind az atlantai Jeff George-nak számos sacket kellett elszenvednie, sőt egy időre akcióképtelenné is váltak, ám végül mindketten majdnem 400 passzol yardig jutottak, és 3 illetve 1 TD-passzt véshettek fel nevük mellé. Különösen impozáns volt az Indianapolis Colts-nál draft bust-nak nyilvánított, de a June Junes run ’n gun offense-vel olykor remekül boldoguló George helytállása, akinek elsőszámú célpontja egy ugyancsak új szerzemény, a Clevelandtől megszerzett Eric Metcalf volt. A multitalentum running back/returnert a Falcons-nál elkapóként kezdték használni, s a meccsen 11 catch-csel, 155 yarddal igazolta a szakvezetés döntésének bölcsességét. A rangadó kimenetelének alakulásába a fent nevezettek mellett sok olyan játékos is beleszólást kért, aki korában éppen a másik klub színeiben villogott. A harmadik negyed elején Andersen harmadik hárompontosával 16-10-re húztak el a vendégek, de erre Jim Everett az ex-Sólyom, Michael Haynes-nek adott 9 yardos TD-passzal kontrázott, majd utóbb Wesley Walls-szal összejátszva gyarapította a hajrára nyolc pontosra a Szentek előnyét. 24-16!Az Atlantán volt a pontszerzés sora, és színeikben ezúttal egy hajdani New Orleans-i, a meccsen 100 yard fölött termelő futó, Craig Heyward találta meg a célterületet. A kétpontos variációnál Jeff George sikerrel passzolt Terrance Mathis-nek, s így a 24-24-es döntetlen után ráadásba nyúlt a sziporkázó csata. Itt Heyward újfent fontos, 13 yardot hozó megmozdulással sokkolta egykori munkaadóit, majd Metcalf hajtott végre a labdát ujjbegyeivel megszelídítve 38 yardos elkapást. A meccsnyerő drive során a Falcons 4 perccel a hosszabbítás vége előtt a Saints 3-asáig masírozott előre, s Morten Andersen sokkal nehezebb feladattal is megbirkózott már, mintsem, hogy ez alkalommal az új játékostársai által tálcán kínált lehetőséget elhibázza. A kifogástalan mezőnygól 27-24-es győzelmet jelentett a vendégeknek, s a nyomban a meccs hősének kikiáltott Andersen a következő szavakkal nyilatkozott karrierje egyik legfontosabb meccse után: „Nagy dolog volt ez, főleg azzal a csapattal szemben, amelyről azt gondoltam, hogy náluk fogok megöregedni.” A decemberi visszavágón a kicker ugyancsak négy field goallal vette ki részét a Falcons 19-14-es sikeréből, s az előző idény „söprését” megbosszuló „válaszsöprés” az alapszakaszt 9-7-tel befejező Sólymoknak playoffot, a Szenteknek ellenben ismét szerény, 7-9-es mutatót hozott.



Dorkó Szabolcs (Szabler)