A Bearsdöntő visszajátszás

A „Bearsdöntő” visszajátszás

Ha van olyan rivalizálás az NFL-ben, amelyet a sportközvélemény, hagyományait és rangját tekintve, rendszerint az első helyre sorol, akkor az a Green Bay Packers és a Chicago Bears párharca. Ezt még sokan azok közül is elismerik, akik olyan csapattal szimpatizálnak, amelyik érintett egy másik, de hasonlóan éles és érzelmektől fűtött rivalizálásban. A párosítás hagyományait illusztrálandó elegendő a történeti statisztikákat segítségül hívni. A két csapat első összecsapására 1921. november 27-én került sor Chicagóban, amit az akkor még Staleys-nek nevezett hazaiak 20-0-ra nyertek. Ezt a mérkőzést a mai napig 174 további viadal követte, s ezzel a Packersé és a Bearsé az NFL történetének legtöbb találkozóját számláló párharca. (A 175-ből csupán egy volt rájátszásbeli meccs). A nagy mérkőzésszámot az eredményezte, hogy a Packers és a Bears kezdettől fogva azonos csoportba volt besorolva, legyen az NFL Nyugati konferenciája, vagy az NFC Központi, később Északi csoportja, azaz évente kétszer is összemérhették az erejüket. A két klub összesen 21 bajnoki címmel (ebből 4 Super Bowl győzelemmel) dicsekedhet, noha ezek zöme nem a futball-liga ún. modern korszakában született. A csapatoknak együttesen 48 egykori játékosa lett a Pro Football Hall of Fame tagja. Ahogy közhelyesen mondani szokás, a felsorolt gazdag hagyományok, a Green Bay Packers és a Chicago Bears valamennyi mérkőzését (tekintet nélkül a csapatok pillanatnyi játékerejére) rangadóvá avatták és avatják majd a jövőben is.

Egy rivalizálás viharos évtizede

Az 1980-nal induló évtizedbe fordulva mind a Green Bay, mind a Chicago sikerekben szűkölködő és eredménytelen szezonokat tudhatott a háta mögött, szurkolóikban egyre halványabban élt a hajdani dicsőséges idők emléke. A Bears és a Packers első, évtizedbeli találkozása azonban rangadónak számított és emlékezetes meccset hozott. Az 1980-as idény első fordulójában a Medvék a Lambeau Fieldre látogattak. A rendes játékidőben csupán 2-2 mezőnygól született. A hosszabbításban aztán a Packers támadói az ellenfél célterületének közelébe jutottak. A hazaiak rugója, Chester Marcol addig már két 40 yardnál távolabbi field goal-t értékesített, így a 32 yardos kísérlet számára chip shotnak tűnt. A rúgást azonban a chicagóiak falembere, Alan Page (a korábbi minnesotai Lila Emberevő) blokkolta. A labda Marcol feje irányába pattant és a rúgó, vélhetően reflexszerű mozdulattal, elkapta azt, majd túlélő ösztöneitől és a chicagói védőktől hajtva az endzone-ba rohant vele. Ezzel győzött 12-6-ra a Packers. (A lengyel származású Chester Marcol történetéhez tartozik, hogy egy hónap múlva a Green Bay akkori mestere, Bart Starr kirúgta játékosát. Marcol már a felkészülés során kábítószer és alkoholproblémákkal küzdött, és karrierje rövidesen véget is ért. A lejtőn évekig nem tudott megállni. 1986-ban akkumulátorsavat fogyasztva próbált véget vetni életének. Nyelőcsövében maradandó károsodást okozott, de végül kilábalt személyes válságából.) A Soldier Field-i visszavágón aztán méltó revansot vett a Bears, és 61-7-es diadalt aratva gázolta le riválisát, ami a párharc máig legnagyobb különbségű eredménye.

A Chicago Bears történetében 1982-ben új fejezet nyitott, amikor a tulajdonos, George Halas egykori játékosát, Mike Ditkát szerződtette a csapat új vezetőedzőjének. Ditka lassan, szívós munkával és jó draftolással, a sikerek útjára terelte az együttest. Az 1983-as szezon (Halas halálának éve) utolsó hazai mérkőzésén a Bears a Packerst látta vendégül. A Medvék Bob Thomas utolsó pillanatokban szerzett mezőnygóljával nyertek, és reményt keltő 8-8-as mérleggel zárták az idényt. A találkozó másnapján a Packers főedzőjét és élő legendáját, Bart Starrt elbocsátották. Starr utódja egykori csapattársa, a Cincinnati Bengalst 1981-ben a Super Bowlig vezető, Forrest Gregg lett. Amíg Gregg, illetve Ditka irányította a csapatokat (akik korábban játékosként is szembekerültek egymással) a Bears-Packers rivalizálás intenzitása a tetőfokára hágott.

Az 1984-as szezonban a két csapat már az előszezonban találkozott. A Green Bay 17-10-re győzött, de a meccs végén, a vezetés és a labda birtokában a sárga-zöldek még további pontok szerzésére törekedtek. Erre a találkozó utáni sajtótájékoztatón Ditka lehülyézte Gregget, amiért egy tét nélküli mérkőzésen és tét nélküli helyzetben, a játékosok testi épségét veszélyeztető, szükségtelen kockázatot vállalt. Az epizód megadta az elkövetkező évek alaphangját. 1984-ben a Lambeau Fielden 9-7-re a Bears győzött. Az utolsó előtti fordulóban a Medvék már a playoffra készülve fogadták a Packerst. Sérülések miatt a hazaiaknál a harmadik számú irányító, Rusty Lisch lépett pályára, aki olyannyira gyengén játszott, hogy Ditka néhány játék erejéig Walter Paytont küldte be QB-nak. Payton (aki abban az idényben megdöntötte Jim Brown futott yardok tekintetében felállított csúcsát) a harmadik negyedben dobott egy TD-passzt egy halfback optionből, de irányítóként ő sem tehetett csodát. Egy interceptiont dobott és legtöbbször inkább a futás mellett döntött. A 20-14-es vereség után így nyilatkozott: „Minden rendben volt, de inkább nem ezzel szeretnék pénzt keresni.” 1985-ben a lehengerlő Bears egészen a Super Bowl győzelemig masírozott. A siker felé vezető úton mindkétszer legyőzték a Green Bayt. A rangadókon Ditka nehézsúlyú újonc védőfalemberének, William („Hűtőszekrény”) Perry-nek a támadóegységbe állításával lepte meg Gregget. Az első, hétfő esti derbin Perry blokkokkal segítette Paytont két futott touchdownhoz és maga is futott egyet, a két héttel későbbi visszavágón pedig TD elkapást jegyzett.

1986 a Bears-Packers rivalizálás legsötétebb fejezetének éve volt. 1986. november 23-án lejátszott mérkőzésen Charles Martin, a Packers defensive tackle-je úgy lépett pályára, hogy törülközőjén öt szám szerepelt, Walter Payton, Jim McMahon, Willie Gault, Jay Hilgenberg és Dennis Gentry mezszáma. A számok úgy maradtak meg a futballtörténelmet ismerők emlékezetében, mint a „feketelista” (hit list). A második negyedben miután a safety Mark Lee elcsípte Jim McMahon passzát, Martin a pályáról levonuló chicagói irányítót hátulról megragadta és teljes erejéből földhöz vágta. A sportszerűtlen védőt azonnal kiállították. Utóbb még 15000 dolláros pénzbüntetést is kapott és két mérkőzésről eltiltották. (Albert Haynesworth 2006-os büntetéséig ez volt a legnagyobb, amit pályán elkövetett szabálytalanságért kiszabtak.) Sokak szerint McMahonnak az incidens során elszenvedett sérülése nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Medvék 1986-ban nem tudták megvédeni ligaelsőségüket. A Bears linebackere, Otis Wilson így reagált Martin tettére: „Legszívesebben fognám a Magnumomat és szétlőném a seggét.” Az indulatok a következő szezonra is átcsaptak. 1987-beni első összecsapásukon Green Bay-ben az utolsó percig a Packers vezetett 24-23-ra. A lefújás előtt azonban Jim McMahon még egy távoli mezőnygól kísérletig vezette a vendégeket. Miután pedig Kevin Butler 52 yardról belőtte a gólt, a rúgó „bemutatott” Forrest Greggnek. Gregg a szezon végén, miután ő sem volt képes átütő eredményt elérni Green Bayben, vette a kalapját és alma matere, a Southern Methodist University edzője lett. Talán ennek is köszönhetően 1988-ra alábbhagytak a két csapat legutóbbi mérkőzéseit kísérő indulatok. A Bears a szezon mindkét meccsét megnyerte (az egyiken ráadásul lenullázták a Packerst), s ezekkel a sikerekkel sorozatban nyolcszor múlták felül ősriválisukat. A büszke Titletown kedvencei nem engedhettek meg több botlást.

Az 1989-es Bears

A valaha szép sikereket elért csapat 1960-as, 1970-es években javarészt ínséges szezonokat élt meg. Utolsó bajnoki címüket 1963-ban szerezték, de 1984-ig még csoportgyőzelemig sem jutottak. A rájátszásba is mindössze kétszer kerültek. A Medvék szerencséjén Mike Ditka 1982-es szerződtetése fordított. Ditka tight endként az utolsó (1963-as) bajnokcsapat tagja volt, de 1967-ben haraggal távozott Chicagóból. Ezután eredményes éveket töltött Dallasban. A hatodik Super Bowlon (1972-ben) touchdown elkapással segítette bajnoki címhez a Cowboys-t, majd kilenc éven keresztül volt Tom Landry asszisztense. A Bears legendás tulajdonosának, George Halasnak az elhatározása, hogy fenntartásait levetkőzve, főedzőnek hívja vissza egykori renitens játékosát jelezte, hogy mindenre kész a klub dicsőségének helyreállítása érdekében. Ditka szenvedélye, versenyszelleme és szigora kedvezően hatott játékosai mentalitására, és megalapozta a következő szezonok sikersorozatát. (Szenvedélyét jól példázta, amikor 1983-ban egy Baltimore Colts-tól elszenvedett vereség után kezét törte, miután beleöklözött egy öltözőszekrénybe. 1988-ban pedig egy szívroham után 10 nappal már újra az oldalvonal mellől dirigálta csapatát.) Halas már nem érhette meg, hogy csapata 1985-ben újra a csúcsra jusson. A Bears, főként domináns védelme révén, 15-1-es alapszakaszt produkált, majd két ellenfelét lenullázva a Super Bowl-ba jutott, ahol a döntők történetének egyik legegyoldalúbb mérkőzésén győzte le a New England Patriots-ot.

A Chicago Bears 1984 és 1988 között sorozatban ötször nyerte meg az NFC Központi csoportját, de (mielőtt bárki egy legendás dinasztia megszületésére gondolhatott volna) az első, szemmel látható repedések már a Super Bowl győzelem „másnapján” megjelentek a sziklaszilárdnak vélt építményen. A fantasztikus védelmet felépítő defensive coordinator, Buddy Ryan még a döntő éjszakája előtt közölte játékosaival, hogy távozik a csapattól, és a Philadelphia főedzője lesz. A két dudás (Ditka és Ryan) nem fért meg egy csárdában. A hűvös, jobbára távolságtartó viszony ugyan ritkán csapott át nyílt konfliktusba (állítólag egyszer Ryan a védőegység megbeszélésén rákiáltott Ditkára, hogy takarodjon, mert ez az ő csapata és az ő játékosai), de amikor 1986-ban végleg elváltak útjaik a vezetőedző arra a kérdésre, hogy boldog-e Ryan távozása miatt, látható megkönnyebbültséggel válaszolt: „Azt nem mondanám hogy boldog vagyok. De örülök a hírnek.” A soron következő szezonokban a repedések sokasodni kezdetek. A gárda játékosállománya évről-évre gyengült és a távozók pótlása nem mindig sikerült. A legnagyobb veszteség az 1987-es idény után érte a Medvéket. A csapat lelke, Walter Payton és a védelem egyik pillére, a safety Gary Fencik visszavonult. Draftjogokért az All-Pro linebackert, Wilber Marshallt Washingtonba, míg a színészi karrierről áhítozó villámgyors elkapót, Willie Gaultot Los Angelesbe (a Raidershez) cserélték. Az 1988-as szezon után Mike Richardson, Otis Wilson és Al Harris távozása rendítette meg a védelmet. A drafton ugyan feltöltötték a helyüket, de az újoncok nem tudták azonnal betömni a lyukakat. Még nagyobb gond volt, hogy a valamikor forradalminak számító „46 defense” gyengeségei, sebezhető pontjai egyre nyilvánvalóbbá váltak a liga támadóegységeit irányító szakemberek számára. A nehézségek dacára és a pesszimista várakozásokra rácáfolva a Chicago 1988-ban az NFC főcsoportdöntőjéig jutott, s noha ott sima vereséget szenvedtek a San Francisco-tól, tisztes és eredményes szereplésben reménykedtek a következő idény előtt is.

A támadóegység legmegbízhatóbb tagja a futó, Neal Anderson volt. Az 1986-os draft első körében választott Anderson, a pótolhatatlannak hitt Payton méltó utódjának ígérkezett. Már 1988-ban 1000 yardnál többet teljesített, és 1989-ben rövid karrierje legjobb szezonját produkálta. 1600-nál több futott és elkapott yardot hozott össze és összesen 15 TD-t jegyzett. Az offenzív fal, melynek összetétele 1985 óta nem változott, szintén biztos pont maradt. A támadóegység kapitányát (1987-ig Paytonnal együtt volt az) a tackle, Jimbo Covertet és a guard, Mark Bortzot kétszer, a center, Jay Hilgenberget hétszer választották be a Pro Bowlba az évtized során. A Medvék igazán gyengének irányítóposzton mutatkoztak. Jim McMahon, a Super Bowl győztes együttes quarterback-je sokat volt sérült az elmúlt szezonokban, és helyettesítői (Tomczak, Fuller, Flutie) ritkán tudták megfelelően pótolni. Ám amikor Jim Harbaugh személyében a Bears az 1987-es draft első körében QB-t draftolt, az McMahon és Ditka viszonyát még jobban megmérgezte. (Harbaugh, az egykori Michigan Wolverine 1995-ben a Colts-szal az AFC döntőig jutott. Jelenleg a Stanford, bátyja John pedig a Baltimore Ravens főedzője.) Az 1989-es előidény Chargers elleni meccse előtt néhány nappal, McMahon egy harmadik körös draftválasztásért San Diegóba távozott. Az irányító nem kendőzte keserűségét, amikor kijelentette, hogy Chicagóban a legjobb úton haladnak a Super Bowl bajnok gárda teljes szétverése felé. Nem sokkal később az időközben assistant head coach-csá előlépett egykori OC, Ed Hughes is lemondott. A veszteség nyomán az egyenletesen jól teljesíteni nem tudó (ezért csereirányítónak inkább megfelelő) Mike Tomczak, és a szükséges tapasztalatokkal és érettséggel még nem rendelkező Jim Harbaugh maradt Mike Ditka két opciója. Az 1989-es szezonban Tomczak végül 11, míg Harbaugh 5 mérkőzésen kezdett és egyikük sem alkotott maradandót. Bár Harbaugh jobb százalékkal passzolt, de 5 TD-je mellett 9 interception csúfította statisztikáját. Az elkapógárdának sem vált dicsőségére, hogy legjobbja a futó, Neal Anderson volt, akinek neve mellett a legtöbb elkapás (50) és a legtöbb elkapott touchdown (4) állt. Yardok tekintetében senki nem jutott 500 fölé.

A védelem, bár csillogása kissé megkopott, még mindig kiváló erőkből állt. A védőfal és az egész csapatrész egyik meghatározó tagja a defensive tackle, Dan Hampton volt. A hatszoros All-Pro és négyszeres Pro Bowler Hamptont 2002-ben választották be a Pro Football Hall of Fame-be. 1986-ban, miután a Sports Illustrated munkatársa, Paul Zimmerman a másik chicagói DT-t, Steve McMichaelt választotta All-Pro csapatába, Buddy Ryan megdorgálta az újságírót és videókat mutatva igazolta neki, hogy a „46 defense” igazi pillére az állandóan két embert lekötő Dan Hampton volt. Beszédes adat, hogy 1979 és 1990 között, Hampton nélküli meccseinek csak harmadát tudta megnyerni a Bears, míg ha pályára lépett, akkor a találkozók 3/4-én győzni tudtak. Ez a tendencia az 1989-es szezon során is igazolást nyert. A védőfal másik kivételes játékosa a defensive end, Richard Dent volt. Az 1986-os Super Bowl MVP-je és ötszörös All-Pro védő 1989-ben, ha nem is zárt rendkívüli évet, de vezette a csapatot sackek tekintetében. Dent 1994–1995-ben 49er-ként még egy SB győztes csapat tagja lehetett (noha sérülés miatt szinte az egész évet kihagyta), és visszavonulásakor az NFL történetének harmadik legtöbb sacket jegyző játékosa volt. Ugyan még nem választották be a Hall of Fame-be, de évek óta nagy esélyesnek tartják.

A „védelem szíve”, a Hall of Famer linebacker, Mike Singletary 1989-re mit sem vesztett intenzitásából és a játék iránti szenvedélyéből. (Amit egyébként jól példáz Ditka egyik visszaemlékezése. Az 1985-ös NFC döntő előtt a főedző a támadóknak tartott eligazítást, míg Singletary a szomszéd szobában a védőket igyekezett feltüzelni. Ditka emlékei szerint a motivációs beszéd csendesen indult, de Mike csakhamar torkaszakadtából kiabálni kezdett, játékostársai pedig rövidesen törtek-zúztak és székeket, asztalokat hajigáltak.) Szamuráj Mike-ot 1988-ban másodszor választották a liga legjobb védőjátékosának. 1983 és 1991 között minden évben (!) tagja lett a Pro Bowl és az All-Pro csapatnak. Az egykori kiváló játékos edzői karrierjét a Ravens linebackereinek (köztük Ray Lewis) trenírozásával kezdte, majd főnökét, Mike Nolant követve, 2005 óta a 49ers védőegységének irányítója. A védelem egyéb részeivel szemben a secondary már korántsem tűnt annyira sebezhetetlennek. Az egyik cornerback, az 1989-es draft első körében választott, Donnell Woolford még tapasztalatlannak tűnt. A strong safety, Dave Duerson már túl volt legjobb évein (1985 és 1988 között volt Pro Bowler), a free safety, Shaun Gayle pedig csupán elfogadható szezont produkált. (Igaz utóbbi a nevét már jó időre beírta a sportág történetébe a valaha volt legrövidebb, 5 yardos, punt-return TD-vel.)

Az 1989-es Packers

A valaha szebb napokat látott Green Bay-i együttes szekerét két korábbi legendája, Bart Starr és Forrest Gregg sem tudta kirángatni a kátyúból. 1980 óta csupán a játékosok sztrájkja miatt megrövidült 1982-es szezonban mutathattak fel pozitív mérleget. Gregg ugyan győzelemmel mutatkozott be, de azt követően sorozatban 7 vereséget szenvedett a csapat. Egy erős hajrá végül 8-8-ra mentette az 1984-es szezont, de ennél jobb eredményt a Hall of Fame tackle sem tudott kihozni a Packers-ből. A wisconsiniak számára különösen elviselhetetlenné tette a kudarcokat a rivális Bears fullasztó dominanciája. Forrest Gregg az 1987-es idény végeztével az SMU ajánlatát sietősen elfogadva távozott Green Bay-ből. Helyére a klubvezetés korábbi cincinnati beosztottját, Lindy (Gelindo) Infante-t szerződtette. Infante a Tulane-en elért sikerek után 1980-ban került a Bengalshoz. Előbb quarterback edző volt, majd rövidesen offensive coordinatorrá lépett elő. Útmutatásával Ken Anderson az 1981-as futballszezon legértékesebb játékosa lett, a Bengals pedig a Super Bowlig jutott. A passzorientált támadójáték találékony szaktekintélyének tartott Infante a cincinnati sikerek után Clevelandben is eredményes munkát végzett. Marty Schottenheimer segítőjeként Bernie Kosart a liga egyik legkiválóbb irányítójává formálta. Ténykedése idején a Browns két AFC döntőt játszhatott, bár drámai (és külön cikkért kiáltó) összecsapásokon mindkétszer alulmaradt a Denver Broncos-szal szemben. A Titletownban érthetően magasra csapott várakozásokat azonban alaposan lehűtötte a Packers 1988-as éve, amikor a helyi kedvencek erejéből Infante vezetésével is csak 4 győzelemre futotta. 1989-ben ennél csak jobb következhetett.

A Green Bay-i védőegység eredményesség és játékosainak egyéni kvalitásai tekintetében messze elmaradt a Chicago Bears-étől. Az elmúlt szezonok során az alakulat gyakran bizonyult porózusnak és ajándékozott olyan előnyt mindenkori ellenfeleinek, amelyeket produktív hajrával, ellenállhatatlan támadójátékkal sem mindig lehetett már megfordítani. A védőjáték dominánssá válását a támadóguru, Infante sem szorgalmazta. A főedző első szezonjában az engedélyezett pontok vonatkozásában a Packers a liga 11. helyén állt, és 1989-re ehhez képest a 18. helyre esett vissza. Szembeötlő előrelépés csak a labdaszerzés/labdavesztés differenciáljában mutatkozott, amely -9-ről +7-re javult. A secondary, utolsó idényét játszó, veteránja, Dave Brown legszebb éveit idéző teljesítménnyel vezette a védelmet hat interceptionnal. Brown-t eredetileg a Steelers draftolta és 1976-ban tagja volt a Super Bowl győztes csapatnak. A cornerback az expansion draft során került a ligaújonc Seattle Seahawks-hoz, ahol 10 évet töltött. 1984-ben egy Kansas City elleni mérkőzésen a Seahawks 4 interceptiont váltott TD-re (máig NFL rekord), ebből kettőt Brown jegyzett. A védők legkiemelkedőbb egyénisége azonban a linebacker, Tim Harris volt. Harris 1989-ben 19,5 sacket könyvelhetett el, egymaga jóval többet, mint védőtársai összesen. (Az „egy szezon alatti sackek” örökranglistáján ezzel a számmal a hetedik helyen áll.) Harris karrierje legjobb szezonjában, a Packers védőegységéből egyedüliként, az All-Pro csapatba és a Pro Bowlba is bekerült. (Míg Dave Brown pályafutása elején, addig Tim Harris a végén húzhatott bajnoki gyűrűt az ujjára. 1994-1995-ben a San Francisco 49ers színeiben, és a már említett Richard Dent csapattársaként, nyert Super Bowlt.)

Egy fecske azonban nem csinálhatott nyarat. A mérkőzésenként 20-nál több pontot elszenvedő védelem, Harris-szel a tengelyében, nem volt elég erős ahhoz, hogy a Green Bay-iek rosszkedvének teleit (amikor rendre messze lemaradtak a rájátszásról), tündöklő nyárrá változtassa. Az eredményességhez a támadójátékot kellett varázslatosan hatékonnyá tenni. Lindy Infante ehhez sokkal jobban értett, eszköze pedig a Packers harmadik évében játszó irányítója, Don Majkowski lett. Stílusos játéka és megjelenése miatt a közönség kegyeit hamar elnyerő „Majik Man”-t az 1987-es draft 10. körében szerezte meg a Green Bay. Újonc szezonjában öt mérkőzésen jutott szóhoz, és a klub történetének első rookie QB-ja lett, aki egy mérkőzésen 300-nál több yardot passzolt. A csapnivaló 1988-as idény indulásakor még Randy Wright cseréjének számított, de végül kilenc találkozón kezdett. A Packers négy győzelméből hármat Majkowski vezetésével vívott ki a csapat. 1989-ra egyértelműen ő lett a kezdő irányító, és Infante szárnyai alatt, igazolva mestere bizalmát, élete legjobb idényét produkálta. 4318 yardot passzolt (a legtöbbet a ligában), 27 TD-t érő átadása volt (mellette 20 interception állt), és az MVP szavazáson Montana mögött a második helyen végzett. Természetesen az All-Pro csapat tagja lett és a Pro Bowlra is beszavazták. Majkowski „mágikus” 1989-es idényét azonban sérülésekkel tarkított, csalódást okozó évek követték. 1990-ben súlyos vállsérülést szenvedett (torn rotator cuff) és ezt követően már nem volt az igazi. 1992-ben újra ő volt a kezdő, de egy Cincinnati Bengals elleni mérkőzésen bokaszalag-szakadást szenvedett és végképp kénytelen volt átadni a stafétabotot Brett Favre-nak. Majkowski még két-két szezont töltött a Colts-nál és a Lions-nál, de már csak tartalékként.

A „Majik Man” kedvenc célpontja Sterling Sharpe volt. Az 1988-as draft első körös Green Bay-i választottja már újoncként ígéretes szezont könyvelhetett el, 1989-ben pedig igazán káprázatosan játszott. 90 elkapásával vezette a ligát, és a legendás Don Hutson óta először tette ezt egy Packers játékos. 1992-ben, amikor már Favre irányította a gárdát, 107 elkapásával rekordot döntött és Jerry Rice után másodikként hódította el a „Triple Crown-t” azaz lett ligaelső elkapások, elkapott TD-k és yardok tekintetében. Sharpe karrierjének 1994-ben egy nyaksérülés vetett véget (1989-től 1994-ig minden évben All Pro és Pro Bowler volt), így már nem lehetett a Packers 1996-ban Super Bowl bajnok csapatának tagja. Öccse, Shannon Sharpe, aki háromszor lett ligabajnok, első SB-gyűrűjét a rá legnagyobb hatást gyakorló Sterlingnek ajándékozta. A Packers futójátéka messze nem volt olyan robbanékony, mint a Majkowski-Sharpe páros által fémjelzett passzjáték, de a fullback, Brent Fullwood tisztes helytállásának köszönhetően (821 yard, 5 futott és 3 elkapott TD) szintén Pro Bowl résztvevő lett.

Talán még ponterősebb lett volna a Green Bay 1989-es támadójátéka, ha a drafton második pickjükkel az Oklahoma State kitűnőségére, Barry Sanders-re csapnak le. Ezzel szemben a Michigan State agyonsztárolt támadó falemberére, Tony Mandarichra esett Infante választása. A körülötte támadt felhajtást maga is örömmel gerjesztő Mandarich a futballtörténelem egyik emblematikus figurájává vált, amennyiben csődöt mondott újoncígéretekről beszélünk. Az ESPN szakértői 2004-ben a profi sportok legnagyobb bukásait rangsoroló listájuk előkelő harmadik helyére tették a felfokozott várakozásoktól végül jócskán elmaradó kanadai óriást. Mandarich az 1989-es idényt, egy hosszú holdout után, végig a special team kötelékében töltötte. Gyenge teljesítményt hozó, magatartási problémákkal és sérülésekkel súlyosbított idényeket követően a Packers végül 1993-ban szabadult meg tőle. (1996-ban három szezon erejéig visszatért az NFL-be, az akkor Lindy Infante által vezetett Indianapolis Colts-hoz.) Hogy a Green Bay-i támadófal Mandarich nélkül is remek erőkből állt azért jelezte, hogy az 1989-es All Pro együttesbe mindkét guardja (Rich Moran és Ron Hallstrom) bekerült.

Az „Instant Replay Game”

A Bears az 1989-es idényben remek rajtot vett. Ha olykor nyögvenyelős játékkal is, de első négy mérkőzését megnyerte. Előbb a Super Bowl döntős Bengalst, majd, ponterős játékkal, a csoportrivális Vikings-ot és Lions-ot győzték le. A negyedik forduló hétfő esti presztízsrangadóján Ditka Medvéi a Buddy Ryan edzette Philadelphiát is térdre kényszerítették. Dan Hampton már az utóbbi találkozón sem száz százalékos állapotban lépett pályára, és erősödő térdfájdalmai miatt a következő fordulókat kihagyni kényszerült. Vitathatatlan, hogy a védelem egyik kulcsjátékosának hiánya szerepet játszott a Chicagonak az ötödik játéknaptól induló kudarcsorozatában. A Bears Tampában elszenvedte idénybeli első vereségét. A Hampton elvesztése mellett is több sebből vérző védekező egység (csak McMichael és Singletary játszott mind a 16 meccsen) 42 pontot engedélyezett az előző fordulóban csupán egy mezőnygólra képes Buccaneersnak. A hatodik körben aztán a Soldier Fielden tapsolt el kilencpontos előnyt a gárda a Houston Oilers ellen, és szenvedett újabb kijózanító kudarcot. A szezon második hétfő esti derbijét elvesztve a Medvék mutatója már 4-3 volt. (A találkozón a Browns irányítója, Bernie Kosar az idény leghosszabb, 97 yardos TD-passzát adta Webster Slaughternek.) A zsinórban elszenvedett harmadik vereséget követően, érezvén a veterán játékos jelenlétének a csapatra gyakorolt hatását, Ditka rá szerette volna bírni Hamptont, hogy vállalja a játékot a következő mérkőzésen. A védő azonban nem kívánt kockáztatni és kikötötte, hogy erre csak akkor hajlandó, ha lejáró szerződését még egy évvel meghosszabbítják. Az elnök, Michael McCaskey erről hallani sem akart, így Dan Hampton az 1989-es évben többé már nem lépett pályára. A Bears ennek ellenére következő találkozóját megnyerte és 5-3-as mérleggel, csoportja első helyén állva várta az ősrivális Packers elleni Lambeau Field-i összecsapást.

A Packers hullámzó teljesítményt nyújtva, az utolsó pillanatokig kiélezett mérkőzéseket játszva, jutott az 1989-es szezon félidejéig. Az idegborzoló finisek hatására a csapatot a sportújságírók találóan a „Cardiac Pack”-nek kezdték nevezni. (Az elnevezéssel eredetileg 1983-ban illették a North Carolina State University kosárlabdacsapatát.) A Green Bay két hazai meccsel rajtolt. Az elsőt két ponttal veszítette el a Bucs ellen, a másodikat az utolsó másodpercekben elért Majkowski-Sharpe TD-vel nyerte meg a Saints-szel szemben 35–34-re. A negyedik játéknapon az Atlanta Falcons ellen megint Sharpe volt az egyik főszereplő. A szemfüles elkapó egy fumble-t visszaszerezve ért el touchdownt. A másik főszereplő (az idény során nem utoljára) az újonc rúgó, Chris Jacke volt, akinek a hajrában értékesített mezőnygóljával 23-21-re győzött a Packers. Egy aránylag simább győzelmet és vereséget követően a Miami Dolphins otthonában megint field goal döntött, de azt ezúttal a hazaiak játékosa, Pete Stoyanovich lőtte. A Bears elleni Lambeau Field-i örökrangadó „főpróbáján” a Packers a Lions-t fogadta és a sárga-zöldek a hosszabbításban kicsikart siker után újra Jacke lábát áldhatták. A Green Bay esetleges győzelmével nem csupán a Medvék elleni, nyolc párviadal óta tartó vereségsorozatának vethetett végett, de a táblázaton is befoghatta ősi ellenfelét.

1989. november 5-én a Lambeau Field-en 56 ezer fanatikus szurkoló teremtett hangulatot a rivalizálás újabb felvonásához. A hazaiak az első játékrészben Majkowski 24 yardos TD-passzával jutottak 7-0-s vezetéshez. Az elkapó a veterán tight end, a Washington Redskins színeiben két Super Bowlt nyerő Clint Didier volt. A Bears még a negyed vége előtt egyenlíthetett volna, de a Green Bay-i védelem endzone-ja árnyékában megakasztotta a Jim Harbaugh vezette chicagói támadókat. Kevin Butler 25 yardos mezőnygólja egyelőre a szépítésre volt elegendő. A félidő hátralévő részében mindkét védelem kitett magáért. Singletaryék végre hírnevükhöz és hagyományaikhoz méltó domináns teljesítménnyel rukkoltak elő, de a Tim Harris vezette Packers defense sem hagyta kibontakozni a fantáziátlan és Neal Anderson kikapcsolásával egysíkúvá váló Bears támadóegységet. A második negyedben pontok már nem születtek.

A második félidő kezdetén a vendégeknek sikerült érvényre juttatni akaratukat és ellenőrzésük alá vették a találkozót. A harmadik játékrészben zömmel a Bears birtokolta a labdát és előbb Butler újabb sikeres mezőnygóljával faragta 1 pontra a hátrányát, majd a negyed hajrájában, egy rövid játékokból felépített támadássorozat végén, Brad Muster 2 yardos futásával a vezetést is átvették. 13-7! A Packers-nek az idény során nem először kellett a találkozó hajrájába hátránnyal fordulnia, s mivel a hazaiaknak már kilátástalanabbnak tűnő helyzetből is sikerült a fordítás, az utolsó 15 perc rengeteg izgalmat tartogatott. A negyedik negyed elejére a Green Bay-i támadóegység a Bears térfelének 20 yardos vonaláig jutott. Első játékuknál azonban a chicagóiak újonc linebackere, John Roper sackelte Majkowskit. Az irányító kiejtette a labdát, amit Roper védőtársa, Ron Rivera szerzett meg. A vendégek nem tudtak élni a váratlan labdaszerzés kínálta lehetőséggel és rövidesen puntra kényszerültek. A Packers újabb támadása pazarul indult. A fullback, Brent Fullwood egy elkapás utáni kitűnő futással 67 yardos játékot vágott ki és a chicagóiak 23 yardosáig vitte előre csapatát. Két játékkal később megint Ron Rivera lépett elő főszereplővé, amikor Majkowski passzát lefülelve újabb hazai pontszerzést akadályozott meg. (Rivera, az első Puerto Rico-i, mexikói származású NFL játékosként, már a Super Bowl győztes csapatnak is tagja volt. 2004-2006 között defensive coordinatorként segítette egykori klubját. Szerződése lejártával azután San Diegóba került, ahol jelenleg linebacker coach-ként Shawne Merriman-éket edzi.) Harbaugh-ék a második, védelmük által tálcán kínált, esélyt sem tudták megragadni előnyük növelésére, így a Packers támadói újabb és újabb sanszot kaptak, hogy ledolgozzák hátrányukat. Négy perccel a lefújás előtt a „Majik Man” kis híján megint eladta a labdát. A quarterback által passzolt labdába a védőfalnál beleütöttek és a Medvék defensive tackle-je, Steve McMichael majdnem egy könnyű interceptiont szerzett. Azonban a Packers tight endje, Ed West még azelőtt kicsavarta a játékszert a védő kezéből, hogy azt teljesen birtokba vette volna. Másfél perccel a játékidő lejárta előtt a touchdown-szerzés kapujába, a Bears 7 yardosáig jutott az örjöngő szurkolói által fanatizált Green Bay. Ekkor John Roper a negyedben már másodszor sackelte Majkowksit, aki másodszorra is elvesztette a labdát, amit a hazaiak hatalmas szerencséjére a center, Blair Bush kaparintott meg.

Mire 4th down és goal-ig, s így az utolsó játéklehetőségükig jutottak, a Packers támadói a 14 yardos vonalig szorultak vissza. 41 másodperc volt hátra a mérkőzésből. A snapet követően Majkowskinak hamar ki kellett fordulnia a zsebből és két chicagói védőtől üldözve szinte kilátástalan helyzetben találta magát. Kedvenc célpontja, Sterling Sharpe sietett a segítségére, aki egy keresztmozgással igyekezett tisztára játszani magát. Majkowski az utolsó pillanatban indította el a passzt, amivel meg is találta elkapóját a célterületen belül. Touchdown! A hazaiak öröme azonban rövid életű volt, mert a line judge, Jim Quirk bedobta sárga zászlaját. A bíró úgy ítélte meg, hogy a Green Bay-i irányító szabálytalanságot követett el, mert azután engedte útjára a labdát, hogy átlépte a line of scrimmage-t. Az ítélet természetesen érvénytelenítette a TD-t és a győzelem így a Bearsé lett. Volna. De egyelőre mégsem lett, mert a dráma utolsó csavarjaként a videóbíró, Bill Parkinson még vissza kívánta nézni a történteket. (A vitás jelenetek videón való visszanézésének és a bírói ítéletek utólagos korrekciójának lehetősége először 1986 és 1992 között élt a futball-ligában. Természetesen nem a ma ismert formájában. Érdekes módon a videóbíró/replay official először az 1986-os szezon nyitófordulójában, a Chicago Bears és a Cleveland Browns összecsapásán vont vissza egy pályán született játékvezetői döntést, éppen a chicagóiak egy touchdownját anullálva. Ennek ellenére a meccset a Bears nyerte.) A felvételek, majdnem öt percig tartó, visszanézését követően, a bíró végül felülbírálta a line judge döntését, mert úgy látta, hogy a labda, eldobását megelőzően, mégsem haladt át a kritikus vonalon. Majkowski TD-je érvényes volt! Miután Chris Jacke berúgta a jutalompontot, a Packers megszerezte a vezetést és a 14-13-as győzelmet. A hazai játékosok örömtáncot jártak, a Lambeau Field-i stadion valósággal felrobbant a közönség ovációjától. A kedvencek megtörték a hosszú Bears elleni sikertelenségi szériát és idénymérlegük pozitívba fordult. A másik oldal játékosai és sportvezetői, különösen Ditka ugyanakkor tajtékzottak a dühtől, és nehezen tudták lenyelni a mérkőzés kimenetelét befolyásoló bírói ítéletet, illetve a számukra kedvező ítélet utólagos megmásítását. A két gárda emlékezetes párviadalaihoz méltó, feszült összecsapás alapvetően rányomta bélyegét a csapatok idényeinek további alakulására.

Ellentétes utakon

A Packers elleni kudarc után még magához tért a Bears és a Three Rivers Stadiumban lenullázta a Steelerst. A Buccaneers-szal vívott visszavágón 23-10-es hátránynál Ditka lecserélte fiatal irányítóját, Jim Harbaugh-t. Az újra bizalmat kapott Tomczak három TD passzt adott és a meccs hajrájában már 31-29-re a Chicago vezetett. Azonban idénybeli, hanyatló formájára jellemzően a védelem még egy mezőnygólt engedélyezett a Tampának és a Medvék vereséget szenvedtek. A Washington elleni sikertelen mérkőzés után Mike Ditka már hevesen kikelt magából és azt jósolta, hogy csapata nem nyer több meccset a szezonban. Így is lett. Az utolsó játéknapon a Bears megalázó, 26-0-s vereséget szenvedett a ligabajnoki címe megvédése felé haladó San Francisco-tól. A váratlanul kudarcos idényt követően a csapat temperamentumos főedzője a helyén maradt. 1990-ben és 1991-ben a Bears, először csoportgyőztesként, még visszatért a rájátszásba, de mindkétszer korai búcsúra kényszerült. 1992-ben azután a Ditka-éra legrosszabb eredményével, 5-11-es mutatóval zárt a csapat. A mélypont Mike Ditka számára a végpontot is jelentette. 1993. január 5-én McCaskey elnök, téli vakációjáról visszatérve, megvált a klub modern kori történetének meghatározó alakjától. Chicagóban új időszámítás kezdődött.

Az ősrivális Packers 1989-ben ellentétes utat járt be. Két héttel az „Instant Replay Game” után a Candlestick Parkban arattak meglepetésszerű győzelmet a 49ers fölött. Eztán a Vikings ellenében húzták ki egy újabb egy pontos győzelemmel, majd nevükhöz méltó (ne felejtsük! „Cardiac Pack”) összecsapáson, Jacke győzelmet jelentő mezőnygóljával verték meg a Tampa Bay-t 17-16-ra. A következő játéknapon, amikor eldőlt, hogy a Bears már nem kerülhet be a playoffba, a szárnyaló Green Bay rájátszáshoz fűzött reményei is halványulni kezdtek. A Lambeau Field-en a Kansas City Chief futója, a „Nigériai Rémálom”, Christian Okoye szétfutotta a Packers védelmét és a vendégeket 21-3-as diadalra vezette. Innentől a briliáns „Cardiac Pack” sorsa már nem saját kezében volt. Hiába nyerték meg hátralévő két mérkőzésüket (az egyiket aránylag simán a Bears ellen), a rájátszás esélye elúszott, amikor a csoport élén álló Vikings az utolsó játéknapon legyőzte a Cincinnati Bengalst. Mindkét csapat 10-6-os mérleggel végzett, de a Minnesotának jobb volt a csoportellenfelekkel szembeni mutatója. A Packers tehát éppen hogy lecsúszott a rájátszástól, de az izgalmas és fordulatos idény a szurkolók számára azt bizonyította, hogy van remény visszatérni a sikerek ösvényére. Igaz, hogy ez nem sikerült azonnal. Infante két, sérülések által nehezített, idényben egyre gyengébb eredményeket produkált a csapattal. A csalódást keltő 1991-es (4-12-es) szezont követően az új általános menedzser, Ron Wolf menesztette Infante-t és helyére a San Francisco támadóegységét irányító Mike Holmgrent szerződtette. Wolf másik, briliánsnak bizonyult húzásával Brett Favre-t hozta a Packershez. 1992-től Green Bay-ben is új szelek fújdogáltak. Elkezdődött az évtized sikereinek megalapozása. Bárhogyan is alakult azonban a két rivális szerencséje az évek során, legyenek akár mindketten sereghajtók vagy küzdjenek a csoportelsőségért, rangadóik megérdemlik a figyelmet, és ritkán okoznak csalódást az elfogult vagy éppen az elfogulatlan szurkolók számára.

Dorkó Szabolcs (Szabler)