A 4-3 és a 3-4 védelmek összehasonlítása

Történelmi előzmények

Az amerikai futball hőskorában a védelmek majdnem ugyanúgy álltak föl, mint a támadócsapatok, ez a rögbis örökségnek tudható be. A támadófal összeállítása a mai napig változatlan: egy center, két guard, és két tackle. Meglepő lehet a mai focihoz szokott szemnek, hogy valaha a védőfal is ugyanígy állt fel, egymással szemben állt fel a két tackle (az offensive, és a defensive), a guardok, és természetesen volt védekező center is. Ez a rendszer a 30-as években már jócskán kezdett idejét múlttá válni. A korai években főleg az erőfutásokra alapoztak a támadók, a stratégiák jóval egyszerűbbek voltak a ma megszokottaknál. A 20. század első felében az amerikai futball lényegében még rögbi volt, kis túlzással annyi különbséggel, hogy az USA-ban a tolongás helyett a scrimmage volt a játék újraindításának eszköze. Az előrepassz lehetőségének 1906-os bevezetésével a támadók elkezdték a passzjátékot egyre jobban kihasználni, és az irányítók rájöttek, hogy a védőfal mögötti területre a pálya közepén nagyon könnyű az elkapóknak passzolni.

 A védelmek alkalmazkodtak (egyébként ez a finom kölcsönhatás a mai napig megfigyelhető - kitalálnak egy új offense stratégiát: a defense szakértők adaptálják hozzá rendszereiket). A „centerek” a snap előtt pár gyors lépést tettek hátra, hogy le tudják védekezni ezeket a rövid passzokat, és a külső futásokat. Fokozatosan minden védekező center pár yarddal hátrébb állt föl, és kialakult a ma középső linebackernek nevezett pozíció. Ezzel eljött a 4-3 védelem ideje.

 A 4-3 védelem az 50-es, és 60-as években nagyon elterjedt, de az új típusú running backek eljövetele ismét változtatásokat kényszerített ki. Az olyan erős, de egyúttal nagyon gyors futókkal, mint amilyen pl. O. J. Simpson volt, nem nagyon tudtak mit kezdeni a védelmek. A védekező falemberek túl lassúak voltak ahhoz, hogy megállítsák őket. A defensive koordinátorok arra jutottak, hogy a megoldás még egy linebacker beillesztése. Az Oklahoma Egyetem már régóta olyan 5-emberes védőfalat alkalmazott, ahol a két defensive end kisebb, és gyorsabb játékos volt. Ezek sokszor visszaléptek egy, vagy két lépést, hogy zónát védjenek, ők lényegében már linebackerek voltak. A profi csapatok továbbvitték ezt a sémát, így létrehozva a 3-4 védelmet.

 Azóta ez a két elterjedt védekezési forma. A 80-as években a Raiders, és a Giants a 3-4 védelmük segítségével nyertek Super Bowlokat. A prototipikus 3-4 linebacker ebben a korszakban Lawrence Taylor volt, aki 132.5 sacket szerzett pályafutása során. A másik domináns csapat ebben a korszakban, a Chicago Bears viszont 4-3-at használt, és a 90-es évekre a 3-4 eléggé visszaszorult. A 2000-es évekre a Patriots viszont főleg a 3-4-es defense-ének köszönhetően nyert 3 SB-t, és a 2000-es évék végére egyre több csapat vált 3-4-re.

Látható tehát, hogy mindkét felállásnak van létjogosultsága. Lássuk a két védelem bemutatását.

A 4-3

A sztenderd 4-3-ban a fal két tackle-ből, és két endből áll. Az, hogy hova állnak föl, az edzőtől, a szituációtól, és a playtől is függ. A leggyakrabban az egyik tackle a centerrel szemben áll fel, a másik a gyenge oldali guard és tackle közti lyukra helyezkedik, míg az endek az offensive tackle-k, és a tight end között állnak fel, egészen pontosabban egyikük, hiszen általában az offense-ek egy TE-vel állnak fel. Ilyenkor a gyenge oldali end az offense fal vonalánál kijjebb mozog.

 A védőfal-emberek feladatait alapvetően kétfelé csoportosíthatjuk, aszerint, hogy hány lyukat (lyukaknak nevezzük az offensive falemberek közötti hézagokat) kell kontrollálniuk. Ettől függően lehet egy-lyuk (one-gap), és két-lyuk (two-gap) a feladat. Az egy-lyuk esetében a falember a két blokkoló közti lyukat támadja. Például az egyik DT megpróbálhat behatolni a támadófalba a jobb oldali guard, és jobb oldali OT közötti területen. Ekkor csak erre a területre kell figyelnie futás esetén. A two-gapnél a falember megtámadja a blokkolóját, figyeli a playt, és a playtől függően jobbra vagy balra mozog. A nose tackle (a centerrel szemben felálló DT) általában két-lyukat szokott játszani, az A-lyukak tömése tipikus feladata egy NT-nek.

 Akár one-gapet, akár two-gapet alkalmaznak, a védekező falemberek célja a támadók blokkolási sémájának összezavarása, és a támadófal 5 emberének lefoglalása. Ez felszabadítja a 3 linebackert a futásoknál, akik így meg tudják csinálni a tackle-t, nem a blokkolókkal kell hadakozniuk. A teljes igazság kedvéért hozzá kell tenni, hogy általában a középső linebackereknek is egy A, vagy egy B-lyukat kell kontrollálniuk, de a szélső LB-k - ha a fal jól dolgozik, és lefoglalja mind az 5 O-line embert - jó esetben csak fullback, vagy tight end blokkokat kaphatnak. Passzjáték esetén mind a 4 falember megpróbálja siettetni az irányítót, illetve belehajszolni egy rossz dobásba. Ideális esetben az endek a sebességüket, a tacklek az erejüket használva le tudják foglalni az egész támadófalat, és még az irányítót is veszélyeztethetik.

 Ilyenkor a defensive koordinátornak sok lehetősége van: egy vagy két linebackert blitzre küldhet, tudván, hogy nem lesz senki, aki megblokkolná őket; vagy éppen zónázásra utasítja őket (vagyis egy adott területre belépő elkapókat kell levédekezniük), abban bízva, hogy a fal még így is elég nyomást tud az irányítóra gyakorolni.

 A „one-gap, two-gap” rendszer erős leegyszerűsítése a dolgoknak, a falembereknek sok más dolga is lehet.
 Alkalmazhatnak slant-et, ami azt jelenti, hogy a tőlük eggyel jobbra, vagy balra levő blokkolót támadják meg oldalra mozogva. Ztasíthatják őket stuntra, vagy twistre, ami azt jelenti, hogy két falember egymás blokkolóját támadja helyet cserélve a snap után. Rengeteg variációt lehet alkalmazni, de a cél mindig ugyanaz: szétrombolni a blokkolási sémákat, lezárni az utakat, zargatni az irányítót.

 Az ideális defensive tackle 130-135 kiló, de elég gyorslábú (rövid távon) ahhoz, hogy azonnal be tudjanak törni a lyukakon a snap után. Az endek könnyebbek, és gyorsabbak. A jobb oldali endek, akik a baloldali offensive tackle-vel szemben állnak fel, általában a fal legjobb atlétái: 115-120 kilós szörnyek, hihetetlen sebességgel (minden évben akad egy-egy "freak", aki az NFL Combine-ra megérkezve 120 kg-os súllyal együtt fut 4.5-ös, 4.6-os 40 yardot, ami még egy nagyobb WR-nél sem rossz eredmény), és mozgáskoordinációval, így ők a náluk nagyobb, és nehezebb blokkolókat is le tudják rázni. A középső linebackernek okosnak, és atletikusnak kell lennie, a ő feladata a play-től függően alakul: a running back fogásától a zónázásig terjedhet. Fentebb említettük, hogy mivel a guardok között helyezkedik el általában, és feladata egy belső lyuk tömése, amit a centerek és guardok (a legnagyobb játékosok a pályán) uralnak, a megfelelő méret is elengedhetetlen. A külső linebackereknek gyorsnak kell lenniük, hogy a labdás embert az oldalvonalakig tudják üldözni, és mivel manapság egyre nagyobb hangsúly helyeződik a megfelelő cover képességekre (passzvédekezés), az agilitás is felértékelődött az OLB-knél. Persze 220-225 font alatt az NFL-ben nem lehet OLB-t játszani, akármilyen gyors is az ember.

A 3-4

 A kulcsjátékosa a 3-4-nek az egyetlen belső falember, akit nose guardnak, vagy nose tackle-nek neveznek. A centerrel közvetlenül szemben áll fel, annak az „orrában”, innen a név. Néha felállhat a center, és az egyik guard között is. A feladatuk majdnem minden playnél a következő: rákényszeríteni kettő O-line embert, hogy őt blokkolják.
 A defensive endek a 3-4 sémában hasonló feladatokkal rendelkeznek, mint a nose tackle: Lezárni a réseket, minél több blokkolót lefoglalni. A 3-4-ben a falemberek elsődleges feladata az, hogy lefoglalják a blokkolókat, és távol tartsák azokat az LB-ktől. Nyilván megpróbálhatnak elszakadni, hogy megcsinálják a tacklet, vagy a sacket, de nem ők lesznek azok, akik sok ilyet fognak csinálni. A legtöbb ilyen feladat a linebackerekre hárul.

 A 3-4 sok variációt kínál fel. A snapnél számtalan variációban mehetnek a linebackerek blitzelni, és az offense nem mindig tudja, hogy honnan jönnek a támadók. Általában az egyik vagy mindkettő külső linebacker alapból támadja a line of scrimmage-t. A két belső linebacker követi a play folyását, üldözi a running backeket, vagy passzvédekezésre váltanak.

 Az utóbbi időkben a 3-4 népszerű lett, mert hatékonyabban lehet alkalmazni belőle az ún. zone blitzet. A zone blitz egyszerűen azt jelenti, hogy néhány védő elmegy blitzelni, néhány visszaáll zónázni. 4-3-ból is lehet használni, de ahhoz hogy zónázással kielégítően le lehessen védekezni egy play-t, minimum 6 zónázó emberre van szükség, ez 5 blitzelőt jelent. 4-3-ban ez egy plusz ember az alapból rusholó falemberek mellett, így a variációk nagyban leszűkülnek. Persze el lehet küldeni zónázni egy DE-t is, de ők nem meglepő módon nem igazán érzik jól magukat a nyílt terepen.

3-4-ben több a variációs lehetőség. Ennél a rendszernél ott van az extra linebacker, ami sokkal rugalmasabbá teheti a play-hívást a defensive koordinátornak. Tegyük fel, hogy az edző a két bal oldali LB-t küldi blitzre (a bal külsőt, és egy középsőt).Mivel mind a hat nem blitzelő játékos vagy LB vagy CB, vagy S, akárki is veszi át a védtelen területet, annak van fogalma arról mit csinál. Ugyan ettől függetlenül még mindig nagy zónákat kell őrizni a védőknek, de okosan keverve a kártyákat meg lehet zavarni az offense-et annyira, hogy ez ne legyen gond.

 A nose guardoknak óriásinak, nagyon erősnek kell lenniük, és ami a legfontosabb, rendkívüli állóképességre van szükségük az állandó két emberrel szembeni küzdelem miatt. Nagyon ritka az olyan játékos, aki NFL szinten jó 3-4 NT tud lenni, ezért ők különösen értékesek csapataik számára. A két endnek szintén nagyobbnak kell lenniük, mint a 4-3as társaiknak, és nem kell olyan gyorsnak lenniük. A külső linebackerek felelőssége általában a pass rush, ezért nekik rendkívül gyorsnak, és kegyetlen ütközőknek kell lenniük. A belső linebackerek, hasonlóan a 4-3-hoz okosak, és sokoldalúak.

Variációk

Fontos tudni, hogy a fent leírtak csupán egy nagyon felületes bevezetést nyújtanak a védelmek világába. Több száz variáció létezik mindegyik alapfelállásra. Néhány csapat könnyen át tud állni 3-4-ról 4-3-ra, és fordítva. A jobb oldali end egy 4-3-as felállásban lehet egy 110 kilós védő, aki néha visszalép területet védeni: mi különbözteti meg egy külső linebackertől? Ha 3-4-ben egy külső LB lemegy a LOS-hoz, és hárompontos felállást vesz fel, miért ne lehetne ő DE?

 A 4-3-at használni kívánó csapatok legnagyobb dilemmája általában az, hogy kevés az igazán jó DE (értsd: gyors ÉS erős). Olyan játékosok, mint Julius Peppers, vagy Brian Orakpo, kb. egy darab jön évente a draftra. A legtöbb egyetemi DE kb. 120 kilós atletikus játékos, akiket egy 145 kilós LT a meccs nagy részében simán legyűr a futóplayeknél az NFL-ben.

 A támadójáték variálása magával hozza a védőjáték variálást is. Könnyen előfordulhat, hogy egy play alatt az offense 5 WR-el áll ki, a következőben meg két TE-vel, és két RB-vel. Ehhez alkalmazkodni kell. Van, amikor 5, vagy akár 6 defensive backet kell felhozni, máskor meg extra linebackereket. Az egyetlen, ami általában állandó, az az, hogy az 5 támadó falembert legalább 4 védőjátékos támadja, de ezek tetszőleges kombinációi lehetnek tackle-knek, endeknek, és linebackereknek, vagy akár safety-knek.

 Az olyan csapatok, mint a Bills, vagy a Steelers olyan hatékonyan futottak 2005-ben, hogy sok csapat 4-4 védelemben állt fel, vagyis az egyik safety-t feláldozták, és behoztak helyette egy LB-t. Ez a plusz LB nem egyszer állt fel a LOS-re 3-pontos felállásban a 4 falember mellé, ezzel bezárva a kört, visszahozva a hőskor 5-fős védőfalát. Ez az állandó át-, és visszaalakulás adja az amerikai futball egyik fő vonzerejét stratégiai szempontból.

Demeter Ádám (Döme)