Az amerikai futball kialakulása, hőskorszaka

Ahogy az iskolákban sem véletlenül az egyik legfontosabb tantárgy a történelem, úgy a futball jobb megértéséhez is elengedhetetlen a múlt megismerése. Véletlenül sem szeretnénk senkit sem óriási adathalmazzal, nevek és évszámok tömkelegével traktálni, a leírásban inkább a fő eseményekre és az érdekesebb történetekre helyezzük majd a hangsúlyt. A bevezetőben írunk a futball őseiről, ezt követően fantasztikus sportemberek életrajzán át belenézünk a legnagyobb változások miért és mikéntjébe, végezetül pedig a sport amerikai államhatárokon átívelő elterjedéséről ejtünk néhány mondatot. A célunk mindenképpen az, hogy ezt a csodálatos játékot jobban „a magunkénak” is érezzük és véletlenül se az USA-ban élők kizárólagos hóbortjaként tekintsünk rá.


A fájdalmas kezdetek
Már a kőkorszakban is űztek bizonyos sportokat a vadonban élő ősemberek. Persze külön bajnokság nem indult olyan számokban, mint a mamutvadászat vagy a kőhajigálás, de a futball legelső előfordulásáig eddig kell visszamenni az időben. Úgy látszik, hogy bizonyos tárgyak rugdosása, eldobása, esetleges ütögetése genetikailag belénk van kódolva, már ezek a lények is előszeretettel töltötték szabadidejüket csontok kézzel és lábbal való vezetgetésével. Néha egymás ellen küzdve, célpontként a közeli fákat, esetenként magát az égben levő napot megjelölve elérési célként. Eddigi ismereteink alapján ez utóbbi esetén nem született "gól". Feljegyzések szerint az ókori egyiptomiak, görögök, rómaiak, aztékok is játszották ennek bizonyos válfajait, míg az első, ténylegesen a rúgáson alapuló „sportot” a kínaiak ötölték ki. Az úgynevezett „Tsu chu”-val viszont úgy jártak, mint a viking Leif Ericson Amerika felfedezésével: találtak valamit, de nem tudták hogy mi is az valójában, így a világ nagy részének a szemében mégse ők lettek a befutók. Ha „labdarúgás”, akkor éppen ezért elsőre mindenkinek Anglia ugrik be, akik a saját feljegyzéseik tanúbizonysága alapján 217 húshagyó keddjén úgy megverték ebben a Római Birodalom válogatott játékosait (kéretik egyik kifejezést sem komolyan venni), hogy a vesztes fél Itáliáig szaladt bánatában. Ám ez csak legenda, az ánglusok a rúgásaikat inkább a 10-11. századtól gyakorolták, a labdát pedig előszeretettel helyettesítették dán katonák levágott fejeivel. A „Kick-the-Danes-Head” elnevezésű, számukra egész biztosan szórakoztató móka abból állt, hogy ezeket a testrészeket ki tudja lábbal a hegyoldalon minél távolabbra juttatni. Mivel elég sokan elkezdtek ezzel foglalkozni, hamar kifogytak a „játékszerekből”, így kénytelenek voltak állatok koponyáját helyettesítésként felhasználni. Később már falvak versenyeztek egymás ellen, majd kialakult a „mob football”, mely tökéletes bizonyítéka annak, hogy a homo sapiens a sor végén állhatott, mikor a fajok között az intelligenciát osztogatták.

A „tömegfoci”
A dánok legnagyobb örömére fejek már nem hullottak, ha egy „jót akartak focizni” az emberek, már a mai gömb alakú labda elődje volt a használatos. Egyetlen cél lebegett mindenki szeme előtt: eljuttatni a golyóbist az ellenfél falujába, bármi áron. Nem, ez nem elírás, az elképzelhető összes mód adott volt. A játékosokat a nagy meccs reggelén toborozta az adott község vezetője, ami körülbelül annyit jelentett, hogy az összes egészséges és életerős lakost felsorakoztatták, számbeli megkötéseket sem határozott meg senki. Az össznépi „szórakozás” gól után, naplementekor vagy akkor ért véget, mikor már nem maradt senki talpon. Általában ez utóbbi következett be legtöbbször, a nagy rangadók többsége 0-0-al és jópár halálos áldozattal zárult. Bár a túlnépesedés megelőzésében hatásos eszköznek számított, a királyok és királynők nem nézték jó szemmel az adófizetőik tömeges elvesztését, II. Edward be is tiltotta a mob focit. Rossz napok elé néztek a sportág szerelmesei, egészen a 17. század elejéig nem hódolhattak kedvenc időtöltésüknek szervezett keretek között. Ekkor viszont nagy szerencséjükre (vagy pechükre, ki-ki döntse el maga) egy „futballőrült”, I. Jakab került a trónra, aki eltörölte az eltiltást, és a „baráti harcot” legálissá tette. Ezek után már a papok és a nemesek is beszálltak a biztonságosnak továbbra sem nevezhető játékba. Apró közbevetésként azért még azt megjegyezném, hogy a nemesek többsége természetesen nem alacsonyodott le az alattvalóihoz, lovon vágtatott a pórnép közé… Az elkövetkező 2-300 évben kezdődött el a sport korszerűsödése, hibáinak kiküszöbölése, és ekkor vált el egymástól véglegesen a rögbi és a soccer (közben olyan ágakkal tarkítva, mint mondjuk a George Orwell által is űzött, érthetetlen szabályokon alapuló Eton Wall Game). Időrendi áttekintésünkben meg ez az a pont, ahol végre elérkeztünk Amerikához.

Öldöklésből sport
A kontinensen nagyjából ugyanaz a fejlődés ment végbe, ami az Atlanti-óceán másik oldalán. Azzal a különbséggel, hogy a jenkik kicsit rövidebb idő alatt jöttek rá, változtatások nélkül hamarosan a szinte kiírtott indiánok lesznek újra többségben. Ne menjünk azonban előre! Az egyik new yorki napilap így írt a 18. század elején arrafelé közkedvelt „játékról”: „Srácok és fiatal férfiak egymást ütlegelik, szétszaggatják a másik ruháit. Bevert szemek, mocskos és vérben ázott arcok, ronggyá tépett ingek, gatyák.” Az ilyen küzdelmek főként a nagy egyetemeken voltak elterjedtek, a Princeton, a Harvard és a Yale hallgatói is sajátos szabályok mentén távolították el a gyengébbeket az iskoláról. Ezek közül a Harvardé kiemelendő, melyet 1827-től minden év első hétfőjén rendeztek, ezért később rá is aggatták a „Bloody Monday” (Véres Hétfő) elnevezést, amin az elsőévesek (freshmen) veselkedtek neki a másodéveseknek (sophomores). A mérkőzés abból állt, hogy az újoncok a labdát, a másodikosok pedig az újoncokat rugdosták. Azért a Yale sem akart nagyon lemaradni, ha a gólyák terrorizálása került terítékre. Az elsősöket összeterelték, a labda a csoport középen álló centerhez került. Céljuk az volt, hogy minél tovább kitartsanak a semmilyen fajta agresszivitást nem nélkülöző sophomore-okkal szemben… Furcsa és egyben szörnyű belegondolni, hogy a diákok ilyetén szelekcióját a tanvezetés mindkét helyen 1860-ig tolerálta. Időszámításunk ezen esztendejében azonban ezeket betiltották, a harvardiak a „Football Fightum” nevezetű dallal jelképesen el is temették a nagyszerű hagyományt. Maga a futball azért nem halt meg, csak átalakult. Azok az emberek, akiknek az erőszak helyett a sportolás volt a fontosabb, könnyített változatokkal kísérleteztek. 1855-ben egyes boltok már árultak „hivatalos” labdákat, 1862-ben pedig megalakult az első, baráti társaság által alapított egyesület, az Oneida Football Club. A hazai pálya Boston híres-neves parkja, a Boston Common volt. Megalkották az úgynevezett „Boston Game”-t, ami a labda rúgásának és kézzel való cipelésének sajátos keresztezése. A csapat mindig nyert: apró szépséghiba, hogy főként azért, mert senki nem állt ki ellenük. 1863 novemberében pár érdeklődő járókelő felvette a kesztyűt, gyorsan elmagyarázták nekik a szabályokat, majd annak rendje és módja szerint a lehető legnagyobb (12-0) pontkülönbséggel haza is küldték őket. Az újságok néhány sorban megemlékeztek a diadalról, ami éppen elég volt ahhoz, hogy ez a kedvtelés szélesebb körben is ismertté váljon. Habár néhány elemet már tartalmazott a játék a tényleges futballból, lényegében ez olyan a sportág történeti fejlődése szempontjából, mint az ember és a majom – még fel nem fedezett – közös őse.

Melyik is akkor az első?
Az Oneidák veretlenek maradtak, ami bár örvendetes tény, mégis kicsit keserű is lehetett egyben (a riválisok elenyésző száma miatt). Az ifjak felcseperedtek, egyesek közülük bekerültek a Harvardra, így az ő feladatuk lett, hogy ott terjesszék az „igét”. Közben a többi felsőoktatási intézményben is labdáztak, de mivel a durva változat még nem volt megengedett, ezért a nebulók a labdarúgás felé fordultak. Ha az 1869-es dátumra sportvonatkozásban rákeresünk, két fontos részre bukkanhatunk: az egyik az első profi baseballalakulat (Cincinnati Red Stockings) létrehozása, a másik pedig az első, két egyetem közötti hivatalos futballmeccs. Ez utóbbi viszont nem teljesen igaz, a soccer és a foci szavak jelentésbeli hasonlósága miatt félreértések tárgya. Addig rendben, hogy tényleg először mérte össze erejét két egyetem, a Rutgers és a Princeton csapatkapitánya hárommeccses szériában állapodott meg. Az első felvonás színhelyéül New Brunswicket jelölték meg, azaz a Rutgers lett a házigazda, ők szabták a feltételeket. Az állítás itt bukik meg, mivel a new jerseyi csapat akkoriban soccer gárdaként funkcionált. A labdát (és csak a labdát…) rúgni lehetett, dobni és vinni nem. Ez attól a kis szépséghibától eltekintve, hogy összesen ötvenen voltak a pályán, a labdarúgás sajátja. Megkülönböztető mezek nem voltak, ám a közel száz néző így is tudta, hogy ki hova tartozik: az alacsonyak és gyorsak a hazaiakhoz, a magasak és lassúak a vendégekhez. Hat gólt kellett elérni a győzelemhez, 4-4-nél úgy tűnt, sötétedésig már nem fog eldőlni a találkozó sorsa. Ekkor a Rutgers szenzációsat húzott, a földön kezdték el járatni a labdát, így kihasználva mobilitásukból származó előnyüket. Tehát el kell keserítsek minden focidrukkert: nem az itthoni sztáredzők zseniális találmánya a „kis, rövidpasszos játék” a felívelgetés helyett, hanem a legelső amerikai stratégáé, William Leggetté. (Kis adalék: Amerika a meccsel három évvel megelőzte Angliát).

Na még egyszer…
Egy hét elteltével jöhetett a visszavágó, ezúttal a Princeton vendéglátásával és módozatával (a játékszert elrúgás után el lehetett kapni a levegőben is). Ebben már vitathatatlanul a nagyobb termetű princetoniak akarata érvényesült és gólt sem kapva (8-0) vettek revanst. A harmadik, egyúttal a döntőnek beillő ütközet azonban elmaradt, a csapatok nem tudtak megegyezni, hogy melyik változat a hasznosabb… Nem mondható, hogy eztán azonnal kialakultak volna az ősrangadók. 1870-ben kettő (Rutgers-Columbia, Princeton-Rutgers), 1871-ben egyetlen egy mérkőzés sem zajlott. Hatalmas problémaként jelentkezett, hogy a kezdés előtt órák teltek el azon vitázva, a sok variáció közül melyiket játsszák a résztvevő felek. A tarthatatlan helyzet nem mehetett tovább, 1873. október 19-én a Yale, a Columbia, a Princeton és a Rutgers képviseleti tagjai New Yorkban összedugták a fejüket. A 30 soros szabálykönyv nem bonyolultságáról vált ismertté, az utókornak igazán egy pontja figyelemreméltó: a kapukról eltűntek a felsőlécek. A reformerek gyűlése részben azért történt, hogy szegregálják a Harvardot, amire talán jobban is figyeltek, mint magára a változtatásokra. Így elfelejtették például a játékidőt korlátozni, maradt két opció, 6 gól vagy sötétedés. Előfordult, hogy egy délelőtt kezdődő párharc órák múltán már inkább az állóképességről és a kitartásról, mintsem az egyéni képességekről és az önfeledt szórakozásról szólt… A kiszorításra való próbálkozások ellenére természetesen a Harvardon sem hagyták porosodni a csukákat, sőt, az Oneida FC egykori sikercsapatának tagjai megfelelő munkát végezve oltották be az egyetemet a saját „szérumukkal”.

Ütni vagy rúgni? Dobni vagy vinni? Lenni vagy nem lenni?
A négy nagy a részleges rendszabályozással mondhatni az amerikai soccer alapjait tette le. Azt a mozzanatot keresve, amivel az amerikaiak közelebb léptek jövőbeli imádott játékukhoz, 1874-ig kell visszamennünk. A labdarúgás viszonylagos elterjedése komoly választásra kényszerítette a harvardiakat: igazodnak az ellenlábasokhoz vagy szembemennek az uralkodó széliránnyal. Az utóbbi, tehát a „Boston Game” mellett döntöttek. Kanadában a Nagy Tavak környékén eléggé elterjedt a rögbi, a helyzet ezért adott volt. A montreali McGill Egyetemnek címezték a meghívást, akik ennek örömmel eleget is tettek, azzal a feltétellel, ha a legközelebbi alkalommal ők diktálnak. Májusra sikerült lefixálni az odavágót, amit a kanadaiak valószínűleg gyorsan meg is bántak, hiszen 22 perc elteltével 3-0-t mutatott volna az amúgy akkor nem létező eredményjelző. Az óriási vereségbe belefutó fél játékosai már ekkor mondogatták: „majd holnap, mikor rögbizni fogunk!”. A másik oldalon csak lestek, mi is lehet az a valami, amiről a legyőzöttek beszélnek. Gyorsan megtudták, egyetlen délutánjuk állt rendelkezésre, hogy felkészüljenek belőle. Egy pályára lépő harvardi kései visszaemlékezéséből kiderül, a boston game és a rögbi szabályozásai között ég és föld volt a különbség, a bostoniban ezek igazából nem is léteztek. Ennek ellenére a kárminvörösök (Crimson) viszonylag jól elsajátították az előírásokat és korlátozásokat, a visszavágás nem sikerült, a végeredmény pontnélküli döntetlen lett. Harvard beleszeretett a rögbibe. Diákjai minél előbb játszani akartak, ezért még Montrealba is hajlandóan voltak elutazni. A lelkesedés mint megannyiszor, ebben az esetben sem szült kudarcot, a vendégek 3-0-s diadalt arattak. Egy évre rá egy meccs (és vereség) a Tufts ellen, majd 1875. november 13-án a „The Game” első felvonása, a Harvard-Yale, amire kisebb megszakításokkal napjainkban is éves rendszerességgel sor kerül. Létrehozták az „Egyezményes szabályokat”, ami nevéből adódóan azért volt egyezményes, mert részben tartalmazta a Harvard, részben a Yale igényeit. A Touchdown (vagy rögbinyelven a cél) nem számított, pontot csak a TD utáni extra rúgási kísérletből lehetett elérni, egy csapatban 15 embernek volt helye és megjelentek az uniformisok. A Crimson játékosai karmazsin színű pólóban, térdnadrágban és harisnyában, a new haveniek sötétkék-fekete alsó-felsőben és sárga sapkában feszítettek. „Eli fiainak” – mivel ez idő tájt még a soccert preferálták – fogalmuk se volt az ütközésekről, így nem sok esélyt hagytak nekik a harvardiak. Ennek ellenére viszont ők és a mintegy 2000 kilátogató szurkoló élvezte a dolgot. A nézőseregből külön kiemelendő két princetoni hallgató, akik a lefújást követően rögtön hazaszáguldottak és kitörő örömmel újságolták el a látottakat társaiknak. Sok „anglofób” nagyon nem nézte jó szemmel az angol gyökerekkel rendelkező sport elterjedését, nem volt mit tenni, a keleti parti egyetemeket megfertőzte a rögbi. 1876 telére újabb nagy találkozót szerveztek, ezúttal a már Harvard, a Yale, a Princeton és a Columbia két-két küldöttjének részvételével. A szabályzat tulajdonképpen a rögbi unió alapjául szolgáló korlátozások tökéletes koppintása lett, egyedül a cél helyét vette át végérvényesen a touchdown, ami csak ettől naptól fogva vált a játék egyik legfontosabb elemévé. A tanácskozás előtti utolsó mérkőzésen olyan furcsaság történt, ami megfelelő indoknak bizonyult hozzá: a Harvard 3 TD-t szerzett, azonban egyik extra pontját se tudta értékesíteni, a Yale meg egy közeli mezőnygólt a lécek közé vágva 1-0-val behúzta a derbit. Az igazságtalanságot részlegesen – erre később visszatérek – eltüntették, hárman megalapították az Intercollegiate Football Association-t (IFA, Egyetemi Futball Szövetség), ám a Yale ehhez nem adta a nevét. Ők ugyanis hajthatatlanok voltak, 15 játékos helyett csak 11-et akartak azonos mezben egyszerre a zöld gyepen látni. Mit tesz Isten, sokat nem kellett várniuk a megváltóra, ’76 végén egy bizonyos Walter Camp felvételt nyert az iskolába.

Kemping Valter
1859-ben, a Connecticut állambeli New Britainben született Camp méltán vált legendás, sőt mondhatni mítikus alakká. Már a középiskolában kiemelkedett társai közül, éles esze és intelligenciája mellett sporthoz való affinitása is mindenki számára világossá vált. Dobásai baseballban félelmetesek voltak (azon kevesek közé tartozott, akik jól meg tudták csavarni a labdát), atlétikában utolérhetetlennek, a vízben legyőzhetetlennek bizonyult. Fantasztikus karrierje az egyetemen tovább folytatódott: az akkoriban működő összes szakág soraiban tudhatta! Gátfutóként kifejlesztette a napjainkban is használt ugrótechnikát, a baseballosoknál pitcher szerepkörben villogott (csapatkapitánynak választották), úszásban 5 mérföldig egyetlen számban sem talált legyőzőre és az ugyancsak fejlődő fázisban levő teniszben is csillagnak számított. A futballal rögvest első évében kapcsolatba került, mikor keretfeltöltés céljából az akkor még rögbialakulat csk-ja, Eugene Baker toborzást szervezett (nem tévesztendő össze a mostani recruitinggal). Walter gyorsaságán és robbanékonyságán túl a puntok és dropkickek elvégzésénél remekelt, meg is kaparintotta a kezdő halfback posztot. Bár a várakozásoknak megfelelt, számos értékes ponttól és pillanattól fosztották meg őt mai szemmel nézve igencsak vicces okok miatt. Előfordult, hogy egy meccsen belül két TD-je (az egyik egy 80 yardos punt return) ment veszendőbe az elbaltázott extra pontok miatt, másik alkalommal 35 yardos rúgás annulálták, mert míg a játékszer a levegőben szállt, véget ért a félidő, és levegőből a két léc közé küldött gólját is vették el holding miatt. Ezek az esetek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy hősünk fejében újabb és újabb ötletek merüljenek fel a problémák kiköszörülésére. Mint nem oly rég írtam, számos tengerentúlinak nem tetszett az angol „találmány” térhódítása, már csak ezért is elodázhatatlanná vált a játék amerikanizálódása. Gondot jelentett még, hogy az akkor használt változatban szinte lehetőség sem merülhetett fel a taktikázásra (ahogy a mondás tartotta: „győződj meg róla hogy jól vagy, aztán irány előre”). Ez az átalakulási folyamat az 1880-as évektől gyorsult fel, javarészt Campnek köszönhetően, 1925-ig minden fontos megbeszélésen részt vett. Legelső megjelenése az 1878-as springfieldi tanácskozás, ahol szentimentális felszólalásban érvelt a létszám 11 főre való redukálása mellett. Javaslatát utána mégegyszer elutasították, ő azonban nem adta fel, ’80-ra már igen komolyan beleásta magát a témába és fantasztikus elméleti tudással felvértezve (nem elfeledkezve az erős lobbitevékenységről sem) kiharcolta a cserét. De ez szinte semmit nem jelentett további tevékenységhez képest.

Ha az üzlet egyszer beindul…
Kutatásai során arra a következtetésre jutott, drasztikus változtatások nélkül zsákutcába kerül a foci. Sikerült olyan hírnevet szereznie magának mind a sport, mind az üzleti életben (a New Haven Clock Company nevű óragyártó cég főmunkatársaként), hogy széles körben elfogadottá vált, amit ő mond, az a helyes. Még a csapatok 11 főre való csökkentésének évében megalkotta a „line of scrimmage-t’ (azt a vonalat, ahonnan a play indul), a quarterback és a center posztot, illetve a snap-et. Eleinte ez utóbbiak meglehetősen furcsa módon zajlottak, a centerek lábbal továbbították a QB-khez a tojáslabdát (a direkt mozdulatsor kiötlője Amos Alonzo Stagg, róla sem feledkezek majd meg írni az ismertetőben). Elkezdődtek a stratégia harcok, a Harvard például a 7 falember-1 fullback-3 halfback felállást, a Princeton a 6 falember-1 quarterback-2 fullback-2 halfback szisztémát, míg a Yale a 7 falember-1 QB-1 FB-2HB-t – a T-formationt – preferálta. A center jobbján és balján álló emberek lettek a guard-ok („őrzők”), a falban a szélek felé eggyel továbblépve pedig a tackle-k („szerelők”). A gyorsan kieszközölt módosítások azonban eleinte káros következményekkel jártak, a csapatok nem tudván mit kezdeni a hirtelen ölükbe hullott korlátlan lehetőségekkel, túlgondoltak egyes dolgokat. Az 1881-es Princeton-Yale mérkőzés minden idők legunalmasabb összecsapásaként vonult be az köztudatba. A hazaiak veretlen mérleggel büszkélkedhettek a vendégekhez hasonlóan és tisztában voltak azzal, hogy „Eli fiai” az erősebbek. Ezért semmit sem kockáztatva úgy döntöttek, „ráülnek a labdára” és biztos ami biztos alapon kihúzzák döntetlenre. Az első félidőben tehát a közönség egy helyben ácsorgó játékosokat láthatott és szidhatott. Következett a második felvonás, ám óriási eltérés ekkor sem következett be, a Yale nem vállalt rizikót, a vége 0-0-s remi lett… Camp szinte azonnal beadta ötletét, a down-rendszer bevezetését! 3 kísérletből 5 yardot muszáj volt a támadó félnek megtennie, ha nem akarta elveszíteni a labdát (ezt 1912-ben módosították 4 és 10-re). 1882 október 12-én került bevezetésre (ami egyúttal a pályán az 5 yardonkénti csíkok felfestésével is járt), azaz ezt a napot tekinthetjük az amerikai futball megszületésének. Az egyes pontszerzési lehetőségek ez idő tájt így alakultak: a touchdown 4-el, a safety és az XP (illetve a szándékos les és a bíró megütése) 2-vel, a mezőnygól (FG) 5-tel strófolta fel az adott gárda pontszámait. Eközben Walter Camp nem vett vissza az által diktált tempóból, határok közé szorította a pálya és a kapuk méretét, megszabta a játékidő és a kikérhető időkérések mértékét, alkalmazását, kötelezővé tette egy fizetett bíró és egy partjelző alkalmazását. Ezek viszont mit sem számítanak összevetve azzal a szabálybeli lépéssel, amit 1888-ban cselekedett: engedélyeztette a derék alatti szereléseket. Akkor még senki sem sejtette, hogy újra kínkeserves esztendők várnak a játékosokra…

Csillagok születnek
Az amerikai futball népszerűsége kétségkívül az egekbe szökött. Míg az 1880-as Hálaadásnapi találkozón New Yorkban 5000-en foglaltak helyet a lelátókon, addigra az 1890-es években már nem volt szokatlan a 30000-40000-es nézősereg sem. A kezdeti 4 fős taglétszám folyamatosan duzzadt, a kiemelkedő teljesítmények aranyórával való jutalmazása is bevett szokássá vált, ’92-ben William „Pudge” („ a dromedár” guard poszton szerepelt) Heffelfinger az első játékos lett, aki fellépti díjat (horribilis összegnek számító 500 dollárt) kapott. Caspar Whitney és Walter Camp jóvoltából létrejöttek az idényenkénti „álomcsapatok”, az All-America Team-ek, melyek a kiválasztottakat ténylegesen is sztár státuszba emelték. Olyan héroszok tűntek fel, mint Alonzo Stagg, Pop Warner, Knute Rockne, Jim Thorpe vagy éppen John Heisman. Ezt a lélektanilag felemelő pillanatot meg is ragadnám néhány bámulatos alak pályájának és eredményeinek rövid bemutatására.
Amos Alonzo Staggel kezdem az életrajzok sorát, akit egy egyszerű jelzővel akár a „kosárlabda Walter Campjének” is titulálhatnék, hiszen munkásságához köthető az 5 fős kosárcsapatok kialakulása. Futballban többek között a lateral (korlátlan mennyiségű hátrafelé adott) passz, a mezszámozás, a man in motion (a play elindulása előtt a támadóknál egy játékos mozoghat), a sisakok, a szerelési technikák javításához használt bábuk és rengeteg taktika (pl. a Statue of Liberty play) fűződik hozzá. Tisztelgésül az NCAA Div III-as döntője felvette a Stagg Bowl elnevezést. A korszak másik géniusza Fielding Yost, aki a Michigan Egyetemet emelte fel a számottevő tényezők közé. Az 1901-es szezont impozáns 550-0-s gólaránnyal zárta a Wolverines, ezen felül még a történelem első Rose Bowlját is bezsebelte. 56-os győzelmi sorozata máig felülmúlhatatlan rekord, pláne úgy, hogy 2831 szerzett pont mellett mindössze 40-et engedélyeztek az ellenfeleknek. Felejthetetlen zsenik között tartjuk számon John Heismant, a Heisman Trophy névadóját, a legnagyobb különbségű diadalt – 222-0 a Cumberland ellenében – arató Georgia Tech főedzőjét, Pop Warnert, a screen passz, a löbbölt punt, a vállvédők, a double és a single wing formációk kiagyalóját, tanítványát Jim Thorpe-t, a valaha élt legsokoldalúbb atlétát, a profi baseballozót, kosarast, futballistát, az 1912-es Olimpia tízpróbázó és öttusabajnokát és Knute Rockne-t, a Notre Dame felvirágoztatóját, a norvég származású, sajnálatos repülőgép-balesetben elhunyt főedzőjét, a játék egyik legnagyobb stratégiai reformerét is.

Sötét felhők
Minden bizonnyal feltűnt, hogy egy kicsit ugrottam az időben, a fekete évek elé helyeztem a hihetetlen egyéni sikereket. Ám a múltból szerencsétlenségünkre nem törölhetők ki a rossz tényezők sem, az 1888-tól 1905-ig tartó események bizonyos részei pedig ilyenek. Bár Walter Campet természetesen csak a jószándék vezérelhette, az alsótestre irányuló megállítási technikák bevezetése nem a kívánt hatással járt. Mivel ennek köszönhetően már nem lehetett puszta szólókkal yardokat termelni, az „egységben az erő” lett a mérvadó (pláne hogy az előrepasszt még nem ismerték). A futókat nem tehették ki szabad prédának, mert az a HB vagy FB szabályos lemészárlásához vezetett volna. Ezért kezdetben megjelent az „ends back”, a „tackles back” és a guards back”, ami a megnevezett posztúak hátravonását jelentette. Innen már csak egy lépcsőfok kellett a brutalitás csimborasszójához, a „flying wedge”-hez. A később a katonaság által is átvett alakzat úgy nézett ki, hogy a labda hordóját a társak V-alakban közrefogták és ebben a felállásban indultak meg az ellen kapuja felé. A levédekezésre csak egy út kínálkozott: vakmerőbbnél vakmerőbb emberek bevetése. A kiemelt Heffelfinger is így vétette észre magát, több mint 100 kilójával (ez a 19. század végén emberfelettinek számított) testi épségével mit sem törődve taglózott le egyszerre 4 embert. El lehet képzelni, hogyan is festett akkoriban az amerikai futball… Tandemek, feldobott játékosok, teknősbéka és falanx-állások, de a lényeg, vér és csonttörések mindenütt. Az 1894-es Harvard-Yale csak „Hampden Park-i Vérfürdőként” ismert, a 4 halálos áldozattal járó ütközetet 4 évre fel is függesztették az Army-Navy rangadóhoz hasonlatosan. A legszörnyűbb év az 1905-ös, ekkor 19-en adták életüket szeretett sportjukért. Az elhunytak között ott volt a regnáló miniszterelnök, Theodore Roosevelt fia is, így a regionális kérdés hamar országos és politikai szintűvé fajult. Roosevelt szorgalmazására 62 egyesület ült össze, ami az IAAUS (az NCAA elődjének) létrehozását és az előrefelé, levegőben történő átadások engedélyezését eredményezte.

Egy új kor hajnala
A frissen alakult szervezettel és feltételekkel már semmi nem korlátozta a futball-láz elterjedését szerte Amerikában. Újabb és újabb legendák születtek (elég csak a Notre Dame „Négy lovasára” vagy a Vince Lombardit is soraiban tudó Fordham „7 gránitblokkjára” gondolni), a stadionok a keleti partoktól a nyugatiig megteltek őrjöngő drukkerek tízezreivel. Bár mint láthattuk, ezekben az időkben sem szűkölködtünk szenzációs egyéniségekben, a sportág még csak a szárnyait bontogatta…