Hall of Fame 2010 - 1. rész: John Randle

John Randle életpályájának íve – tudni illik, hogy honnan indult és hová jutott - nem számít szokatlannak vagy különösképpen egyedinek, hiszen nagyon sok élsportolóról elmondható, hogy az anyagi nélkülözésből kapaszkodott fel és tett szert országos hírnévre illetve az ezzel járó felfoghatatlan gazdagságra. Igaz az ilyen sztorik megunhatatlanok, hiszen ébren tartják az emberek reményeit, hogy tehetséggel, kitartással és szorgalommal a sportban is nagyon sokra lehet vinni.

Kiút

Randle egy apró, 150 lakosú dél-texasi városkában, Mumfordban nevelkedett. Anyjával és két bátyjával együtt szegényes körülmények között, egy két szobás lakásban éldegéltek, ahol még vezetékes víz sem volt. Az ifjú John hamar megszerette a futballt és egyik testvérével, a később a Tampa Bay Buccaneers és a Kansas City Chiefs színeiben profiskodó linebackerrel, Ervinnel együtt megfogadta, hogy a sport segítségével küzdi ki magát a kilátástalanságból. A fivérek a közeli Hearne középiskolájának futballcsapatában kezdték meg sportolói pályafutásukat, ám az ifjabb Randle-nek hamar kedvét szegte, hogy az estébe nyúló edzéseket követően minduntalan stoppal kellett visszatérnie Mumfordba. Második évében ezért John egy időre felhagyott a futballal, de anyja unszolására, aki emlékeztette rá, hogy egyéb lehetősége aligha lesz a kitörésre, végül visszatért a pályára. (Maria sajnos már nem érhette meg fia Hall of Fame-ba választását, mivel két évvel ezelőtt elhunyt.)

A középiskola elvégzését követően John Randle a bátyja által vágott ösvényen szándékozott továbbhaladni, ám hiába célozta meg Ervin alma materét, a Baylort, tanulmányi okokból nem tudta megvetni a lábát a baptista magánegyetemen. Két, a Trinity Valley Community College-on eltöltött esztendő után Randle, szintén iskolát váltó edzője, Keith Walters példája nyomán és ösztökélésére átjelentkezett a kingsville-i Texas A&I-ra (ma már Texas A&M-Kingsville). Az egyetemi futball második divíziójában szereplő Javelinas színeiben a védőfal-ember (akkor még defensive end) két ragyogó évet húzott le. 1988-1989-ben a Pekarik (amely állat egyébként egy vaddisznóféleség) 20-4-es mutatót produkáltak, a 34 sacket jegyző Randle-t minkét szezonban beválasztották a Little All-America válogatottba és a Lone Star Conference legjobb védőfal-emberének járó elismeréssel jutalmazták.

Az ígéretes védőnek minden esélye megvolt arra, hogy a relatíve ismeretlenebb egyetemről kikerülve is profi szerződést kapjon (a tavalyelőtt elhunyt Gene Upshaw és a tavalyelőtt Hall of Fame-be választott Darrell Green is innen indult el a világhír felé), de az NFL-csapatok mégsem kapkodtak két kézzel a méreten alulinak tartott - alig 110 kilós - Randle után. Így az ex-Pekari nem kelt el az 1990-es drafton, sőt a Falcons sem tartott igényt rá a náluk elvégzett tryout után. Szerencséjére a Minnesota Vikings egyik scoutja, Don Deisch annak idején jelen volt a Javelinas Portland State elleni mérkőzésén és akkor Randle játéka elég nagy hatást gyakorolt rá ahhoz, hogy free agentként szerződtetését javasolja. Az újonc szerény 55000 dolláros kontraktussal a zsebében kezdte meg profi karrierjét, de számára alighanem fontosabb volt a tény, hogy annak jóvoltából végre „kapun belülre” került.

Mindig járó motorral
Randle-nek már eleve nem volt gond a szorgalmával, de az alacsony társadalmi státuszból való kitörés vágyán túl most már az is sokszoros erőfeszítésre ösztönözte, hogy bebizonyítsa, igenis van helye a profik között és hatalmas hibát követtek el azok a csapatok, amelyek vélelmezett fogyatékosságai miatt keresztülnéztek rajta. A motiváció, mely szakadatlanul üzemanyaggal táplálta „motorját” ennélfogva adott volt, ám a buzgó ifjú védő szerencséjére olyan edzők keze alá is került, akik megtalálták a módját, hogy kirobbanó energiáit a megfelelő irányba tereljék és tehetségét a legmegfelelőbben kamatoztassák.

A technikai alapok továbbfejlesztése tekintetében a Minnesota Vikings védőfalát 1992 és 1994 között edző John Teerlinck volt Randle-re a legnagyobb hatással. Teerlinck, aki jelenleg az Indianapolis Colts-nál tölti be ugyanezt a posztot, remekül megtalálta a hangot a még formálásra szoruló tehetséggel és tanítványát – többek között - arra buzdította, hogy a leghétköznapibb helyzetekben is próbálja tökéletesíteni mozdulatait. „Work your moves!” volt Teerlinck mantrája és Randle az utcán a járókelők vagy a szupermarketben a polcok között szlalomozva, sőt felesége szerint a hitvesi ágyban sem feledkezett meg mentora intéséről. A szilárd szakmai alapok lerakásában nyújtott hatalmas segítsége okán nem csoda, hogy Randle hajdani edzőjét kérte fel arra a megtisztelő feladatra, hogy a Hall of Fame-be iktatása előtt bemutassa őt a ceremóniára egybegyűlt publikumnak. (Azaz 2010. augusztus 7-én John Teerlinck lesz Randle „presenter”-e.)

Defensive tackle létére John Randle a Vikings-ben az 1990-es évek egyik legeredményesebb, értsd legtöbb sacket jegyző, pass rushere lett, s ez nem sikerülhetett volna, ha edzői nem a számára leginkább testhezálló védekezési sémában és pozícióban vetik be. Bár első éveiben még magára pakolt 10 kilót, de adottságai még így sem voltak elégségesek ahhoz, hogy behemót, több ellenséges blokkolót lekötni tudó DT váljék belőle. A Minnesota Vikings védelmét 1991 és 1995 között koordináló Monte Kiffin és Tony Dungy (Kiffin 1992-ben adta át a stafétabotot Dungy-nak, s onnantól fogva ő a linebackereket trenírozta) azonban ún. undertackle-ként (tágabb értelemben 3-technika tackle-ként) megtalálták számára azt a posztot, ahol képességeit és agresszivitását legsikeresebben kifejthette.

Anélkül, hogy elmélyednénk – az elmélyülésre ugyanakkor érdemes – stratégiai részletekben, elegendő annyit megjegyeznünk, hogy az undertackle voltaképpen egy 3-technika tackle, azaz a guard külső vállához pozícionálja magát és az guard és a tackle közötti lyukat támadja, és azáltal válik „under”-ré, hogy a védelem ún. „under frontot” képezve a támadófal gyenge oldala felé tolódik. Ez a séma lehetővé teszi egy megfelelő adottságokkal bíró DT-nek, hogy ne kelljen minduntalan két gapre figyelnie és két blokkolóval viaskodnia – megteszi ezt helyette a mellette játszó nose tackle -, és így könnyebben beszabadulhat az ellenfél backfieldjébe, hogy földre vigye az irányítót. Az elv nem volt idegen a Vikings hagyományaitól, hiszen még az előző edzői rezsim alatt 1989-ben Keith Millard (a Raiders jelenlegi D-line coach-a) defensive tackle-ként könyvelhetett el bámulatosnak számító 18 sacket (ez ma is rekordnak számít), Randle–t követően pedig olyan kiváló védők futottak be liga szerte remek karriert a poszton, mint Warren Sapp, La’Roi Glover vagy Kevin Williams.

John Randle már 1990-ben, újonc évében is a Vikings minden összecsapásán pályára lépett, noha még messze volt attól, hogy kezdőként is számításba vegyék. 1991-ben villantotta meg először oroszlánkörmeit és – akkor még defensive endként – a meccsek felén a kezdők között bevetve 9,5 sacket jegyezhetett a neve mellé. Karrierje azonban 1992-től kapott igazán szárnyra, amikortól kezdve sorozatban nyolc szezonon át mutathatott fel legalább 10 „zsákolást” és ennél kiválóbb szériát csak a kilenc egymást követő 10+ sackes idényt elkönyvelő Reggie White tudhat magáénak. 1993 és 1998 között Randle-t minden évben beválasztották a Pro Bowlra és az All-Pro első csapatba. Legeredményesebb szezonja talán az 1997-es volt, amikor 15,5 sackkel ligaelső lett, 71 tackle-lel pedig (ebből 39 szóló) egyéni karriercsúcsot állított fel. Senki sem vitte földre annyiszor (11,5) Brett Favre-t, mint Randle, és viszont, azaz a Vikings védője sem sackelt mást többször pályafutása során, mint a rivális Packers játékmesterét. Talán legkiválóbb meccsén, 1996. szeptember 22-én a Green Bay fölött aratott 30-21-es diadal alkalmával Randle 3 és félszer kapta el az irányítót és két fumble-t is kiharcolt. A vetélkedés dacára a két sportember mégis kölcsönös tisztelettel adózott egymásnak és Brett Favre elismerte, hogy senki mástól nem tartott igazán az ellenfél mindenkori védői közül, csakis John Randle-től.

A géppuskaszájú

A John Randle-ről rajzolt kép nem lenne teljes, s hozzá nagyon színtelen maradna, ha nem emlékeznénk meg arról, hogy a derék DT az edzések és éles bevetések alkalmával nem csupán fizikai buzgalmával tűnt ki, hiszen hiperaktivitása beszélőkéjére is kiterjedt. Randle szinte pillanatokra sem tudta befogni a száját és fecsegése cseppet sem volt céltalan. A védő szakadatlan szövegelésével az ellenfelek koncentrációját kívánta megtörni, ki akarta őket zökkenteni saját játékuk ritmusából, s amennyiben ez sikerült, akkor könnyen kiaknázható pszichikai előnyre tett szert. A Motor Mouth-nak becézett Viking arzenálja messze túlment a szokványos zrikákon. Randle alaposan felkészült mindenkori ellenfeleiből, azok minden gyengeségéből, fogyatékosságából, hogy minél célzottabban helyezhesse el fullánkjait és minél könnyebben a riválisok vértezete alá férkőzhessen. Talán akkor ment a legmesszebbre, amikor rasszista kirohanásokat vágott a vele szemben felálló fehér játékosok fejéhez, de alkalomadtán a színes bőrű vetélytársait sem kímélte.

A Randle-imázst a meccsek előtt arcára és szeme köré mázolt „harci” festék egészítette ki, majd a törzsi harcossá vedlett védő voodoo-szerű praktikákkal hangolt az előtte álló küzdelemre. Leendő ellenfeleinek portréit a legváltozatosabb módszerekkel cincálta szét, s utóbb ezt a módszert karikírozta ki az a neves Nike-reklám, amelyben John Randle miniatűr Favre-mezt varr, aztán egy udvaron a mezbe öltöztetett tyúkot hajkurássza, végül pedig jóízűen fogyasztja el a megfogott és megsütött háziszárnyas húsát. A bizarr fizimiskát Randle időnként azzal tette még extrémebbé, hogy kutya vagy farkas módjára vicsorgott, üvöltött ellenfeleire. A legközismertebb kutya-megszemélyesítésére a 2000-es rájátszás New Orleans Saints elleni főcsoport-elődöntőjében került sor, amikor a rivális irányító, Aaron Brooks földre vitelét követően négykézlábra ereszkedve parádézott, majd vizelést imitált. A liga nem nézte jó szemmel Randle szélsőséges örömködését és büntetést rótt ki rá, ám a Vikingek továbbjutását követően ez az apró kellemetlenség aligha zavarta.

Végjáték és örökség

A 2000-es NFC-döntő után John Randle megint kutyául érezhette magát, mivel a Vikingek sima 41-0-s vereséget szenvedtek a New York Giants-tól. Addigi 11 minnesotai szezonja alatt az Északi Emberek kilencszer (1992 óta folyamatosan) zártak pozitív mérleggel, ám az úton soha sem tudtak végigmenni és 1998 után 2000-ben is alulmaradtak ellenfelükkel szemben a Super Bowl kapujában. Talán bajnoki álmainak folyamatos szertefoszlása is hozzájárult ahhoz, hogy amikor a 2001-es idény előtt szerződésének pénzügyi vonatkozásai kapcsán Randle-nek nézeteltérése támadt a Vikingek vezetésével, akkor nem kereste mindenáron a megegyezést és végül továbbállt Seattle-be.

A veterán DT - napokkal Matt Hasselbeck leigazolása után - 5 évre szóló 25 milliós szerződéssel került a Halászsasokhoz. A karrierje végét járó veterán ugyan Mike Holmgren csapatával sem tudott felérni a csúcsra, de 2001-ben még Pro Bowlt érő teljesítményt vágott ki 11 sackkel, ugyanezen évben pedig pályafutása egyetlen touchdownját is elkönyvelhette a Giants ellen egy a célterületen megkaparintott fumble révén. A következő években Randle már egyre kevesebb tudott a gárda hasznára lenni - 2003-ban már zömmel csak nyilvánvaló passz szituációkban került bevetésre -, a szezont követően pedig a visszavonulás mellett döntött.

Bár a bajnoki aranygyűrű hiányzik ujjáról és a futás elleni védekezését olykor jogos kritikával illették, John Randle-t mégis eminens hely illeti meg a Hírességek Csarnokában. A már felsorolt eredményeken túlmenően 114, a csapat színeiben jegyzett sackjével ő a Minnesota Vikings történetének harmadik legeredményesebb játékosa ebben a kategóriában (két hajdani Lila Emberevő, Carl Eller és Jim Marshall előzi meg), az NFL örök ranglistáján pedig 137,5 egységével – Richard Denttel holtversenyben – az előkelő 6. helyen áll. Ez a helyezés annál inkább megsüvegelendő, hogy Randle ezzel a legtöbb sackkel bíró defensive tackle a liga történetében. Az elsőrangú védőt korábban már beválasztották a College Hall of Fame-be, az 1990-es évek csapatába és a Vikings Ring of Honorjának tagjává avatták, de a legfrissebb elismerés jelentőségét tekintve alighanem valamennyit túlszárnyalja.

Dorkó Szabolcs (Szabler)