Zsellér van de Vrij

Simább lett, mint gondoltam.

baszott nagy mákunk volt (mákja volt Winstonnak... ) az elejtett INT-ekkel (köszi Hamilton), de maga a tény, hogy simán meccsben voltunk egy top3 csapattal azok után ami itt ment az első 2 hónapban, szinte hihetetlen. Az OL összeállt, a futás működött valamilyen szinten, nem volt brutális nyomás Ráklábon, csak dörzsölgettem a szemem.
A védelem is no komment, mintha tényleg úgy érezték volna, ezért a QB-ért megéri odatenni magukat....
Ha ezek után nem nyílnak fel a szemek, hogy mennyire reménytelen Deshaun, akkor tényleg analfabéták vezetik ezt a franchiset.
Joey Tribbiani

Hízelegsz ezzel a Top 3-al. 😀 Nagyon nem vagyunk top3.

Ettől függetlenül gratula.

Kínos.

Ezt akkor is ide:

 www.youtube.com/watch?v=HzlaqO07urU

"Kádár behozta az oroszokat, akik egyébként ukránok voltak, mert ők voltak közelebb a határhoz."

Valószínűleg úgyis minden kör tag ezt olvassa reggel óta, de azért legyen már idelinkelve:  444.hu/tldr/2024/10/21/igy-lett-magyarorszagbol-argentina

A végét iderakom, mert ennél jobban én sem tudom megfogalmazni:

"Magyarországnak lesznek jobb és rosszabb évei, mint ahogy Argentína sem volt mindig recesszióban ebben a száz évben. A társadalmi rend összeomlásával, a megtakarítások hirtelen elértéktelenedésével, fosztogatással és utcai erőszakkal járó epizódok pedig ott is csak ritkán voltak. A hullámhegyek hasznosítását, kiélvezését mindenkinek őszintén ajánlom, mert a -völgyekben ilyesmire kevesebb lehetőség lesz. Bár ez a cikk lényegesen pesszimistább, mint amit tíz éve írtam, annak optimista végszava most is érvényes. Ha már így alakult, a jövőre nézve a kesergés a legrosszabb, amit tehetünk:
„A LATIN-AMERIKAIAK, AKIK A MIENKHEZ NAGYON HASONLÓ CIVILIZÁCIÓS KERETEK KÖZT ÉLNEK, A KERESZTÉNY ALAPOKTÓL KEZDVE A PIACGAZDASÁG-SZERŰSÉGIG, TALÁN AZÉRT TUDNAK SOKKAL VIDÁMABBAK LENNI, MERT MEGBÉKÉLTEK A SORSUKKAL, ÉS KESERGÉS HELYETT INKÁBB ÉLVEZIK, AMI VAN.
EZ A LEGFONTOSABB LECKE, AMIT MAGYARKÉNT TANULHATUNK TŐLÜK, A NYUGAT FELÉ FORDULÁSSAL MÁR JÓVAL KORÁBBAN MEGPRÓBÁLKOZÓKTÓL. LEHET, HOGY EBBEN A CIKKBEN TÖBB PONTON IS TÉVEDTEM, DE HOGY EBBEN IGAZAM VAN, AFELŐL SEMMI KÉTSÉGEM SINCS.”"
Gyurma Pappa

Aki esetleg nem kör tag, annak bemásolom az egészet. 😀 (Ha nem jól szerkesztettem, akkor valamelyik mod hozzápiszkálhat, most nincs több időm formázgatni.)

Éppen tíz éve „Így lesz Magyarországból Latin-Amerika” címmel írtam cikket. 2014 nyara-ősze már olyan messze van, akkorát változott azóta Magyarország, hogy a távlat szinte történelmi. Néhány hónappal voltunk Orbán Viktor második kétharmados választási győzelme után. Az Origót már bedarálták, Népszabadság még volt, KESMA viszont nem. Simicska Lajos még az ország második leghatalmasabb embere volt, Mészáros Lőrinc csak Felcsút gyorsan gazdagodó polgármestere, Tiborcz István pedig csak Orbán Ráhel férje.

Még nem volt egyértelmű, hogy milyen lesz a Nemzeti Együttműködés Rendszerének érett verziója – de jelek azért voltak bőven. Orbán Viktor 2014 júliusában mondta el híres tusnádfürdői beszédét az illiberális demokráciáról, ami hivatalossá tette, hogy a rendszerváltás magyar álma, miszerint itt valaha is Nyugat-Európa lehet, soha nem fog megvalósulni. Egyes vélemények szerint Magyarország a csúcsra már 1997-ben felért, onnan felfelé már nem volt út. Ennek egyértelmű jelei legalább a 2008-as nagy gazdasági világválság nyomán, de talán már a 2006-os őszi tüntetéssorozattal váltak láthatóvá. Ezekkel tört felszínre az a frusztráció, ami végül hatalomra segítette 2010-ben a Fideszt.

2014-ben így már csak az volt a kérdés, hogy ha nem Nyugat, akkor pontosan mi lesz Magyarországon. Az én megfejtésem Latin-Amerika volt. Abból indultam ki, hogy a történelem folyamán csak kétszer fordult elő, hogy a világ egy méretes szelete hirtelen függetlenné vált, és határozottan a nyugatias, demokratikus, kapitalista, liberális modell felé fordult: itt, Kelet-Európában a 20. század végén, és ott, a 19. elején. És azt feltételeztem, hogy ez a folyamat hasonlóan zajlik majd le különböző kontinenseken és évszázadokban, ezért érdemes az előttünk járó Latin-Amerika sorsát tanulmányozni.

2014-ben meg évekre voltunk a Magyarországon nagyjából 2018-ban végigsöprő vitától, ami a rendszert igyekezett definiálni-kategorizálni. Hibrid rezsim? Kompetitív autokrácia? Spin diktatúra? Én a cikkben periférikus demokráciának neveztem azokat a kelet-európai és latin-amerikai országokat, ahol a szabadpiaci kapitalizmus és a liberális demokrácia nem helyben fejlődött ki, hanem csak megkésve, a nyugati mintákat másolva terjedt el – szükségszerűen hiányosan és torzulva. Kvázi-történelmi távlatból visszatekintve a „periférikus” pontos volt, de a „demokrácia” helyett szerencsésebb lett volna valamilyen más szót használni. Ahogy az illiberálisozó beszédben Orbán, úgy én sem mertem kimondani, hogy ez alapvetően más. Bár a motivációnk meglehetősen különböző volt.

A két hasonló helyzetű, egyaránt több tucat országból álló régió közös vonásait viszont jól láttam:
Mindkét helyen az eliteken belüli kultúrharc követte a felszabadulást, teljesen feleslegesen, viszont nagyon károsan.

Ők az USA-t, mi az EU-t találtuk meg mint könnyen gyűlölhető nagyhatalmat.
Latin-Amerikában is volt/van keleti nyitás, ami a mienkhez hasonlóan hazug, és szintén beláthatatlan következményei lehetnek.
A latin-amerikai és a magyar politikai-gazdasági elit szinte kivétel nélkül bűnözőkből áll, már ha komolyan vennénk a saját törvényeinket.
Ezeket a törvényeket a köznép sem veszi komolyan egyik régióban sem. Többek között ezért is néz el sok mindent a politikusainak.
Ez volt a kiindulópont, így már csak azt kellett végiggondolni, hogy mindebből mi következik Kelet-Európa és főleg Magyarország számára. A gondolkodást nagyban megkönnyítette, hogy 2011-13 közt másfél év alatt Latin-Amerika szinte valamennyi országát felkerestem egy hosszabb utazás során, és így bőven volt időm megfigyelni, hogy milyen egy érett periférikus demokrácia Bolíviától Hondurasig. Ezek a megfigyelések, valamint a korai NER mindennapjainak alapján nekem úgy tűnt, hogy Magyarországon az alábbiak fognak történni:

Orbán Viktor rendszere akár évtizedekig is hatalmon maradhat. Nem olyan nehéz az, ha te írod a játékszabályokat – több latin országban is sikerült.
Mivel a választások eredményétől nem kell tartaniuk, a hatalmon lévők egymást fogják marni egészen brutálisan.

Periférikus demokráciákban a populizmus elkerülhetetlen, és a populizmus körforgásából szinte lehetetlen kitörni. Még a legjobb esély, hogy olyasvalaki jut hatalomra, aki mindent megígér, aztán inkább csak azt teszi, amit tényleg kell.
Magyarországon is megjelennek majd a politikai dinasztiák. Most még ez visszataszítónak tűnhet, de eljön az idő, amikor Tiborcz István kívánatosabb külügyminiszter lesz, mint az aktuális csinovnyik.
Lehet, hogy Orbánt egy nő fogja legyőzni. A buta és makacs erőpolitika hatékony ellenszere lehet a hasonlóan pusztító és hazug érzelgősség.
A magyar oktatás borzalmas színvonala garantálja, hogy ebben az országban a többség mindig tájékozatlan és buta lesz, ezzel bebiztosítva a populizmus sikerét.
Lesz majd egy szűk magyar elit, amely fáradhatatlanul ostorozza a fennálló viszonyokat, és amelynek mondanivalója senkit sem fog érdekelni. És egy valamivel kevésbé képzett réteg, amely mindig lelkesen kiszolgálja a hatalmat.

A világszerte kihívásokkal küzdő középosztály Magyarországon gyorsan el fog vékonyodni, így a társadalmi különbségek egyre csak nőni fognak.

A gazdagok mindent meg fognak tenni azért, hogy látható és láthatatlan falakkal bástyázzák körül életüket és birtokukat, és így a lehető legkevesebbet kelljen találkozniuk a szegényekkel.

Lesz egy egységes médiabirodalom, ami a hírműsoroktól a telenovellákig egy politikai célt szolgál, nyomtatásban, tévében és az interneten egyszerre támadva.

A magyar társadalom frusztráltsága egy idő után erőszakosságba csaphat át, hogy valahogy le lehessen vezetni a feszültséget. A mindenféle kisebbségeknek és főleg a cigányoknak akkor még rosszabb lesz.
Azt hiszem, nem kell szégyenkeznem a 11 pont találati aránya miatt, bár kétségtelen, hogy egy részükről még nem lehet eldönteni, igaznak bizonyulnak-e, avagy sem. Amiben tévedtem, leginkább azért tévedtem, amiért periférikus demokráciákról és nem periférikus autokráciákról beszéltem. A latin-amerikai példák alapján azt hittem, hogy Magyarországon a központi irányítás mellett lesznek egyéb erőközpontok, kiskirályok, viták a rendszeren belül. A NER azonban nem ilyen lett, hanem egy olyan caudillo-vezette rezsim, ami már Latin-Amerikában is kiment a divatból (bár azóta is voltak többé és kevésbé sikeres próbálkozások a feltámasztására). Orbán Viktornak a parlamentben fegyelmezettebb frakciója van, mint Szálasi Ferencnek.

2014-ben még furcsa volt arról beszélni, hogy Orbán Viktor és rendszere évtizedekig hatalmon maradhat. Bár a mexikói PRI, az abszurd nevű Intézményesült Forradalmi Párt 2000-ig tartó, 71 éves folyamatos uralkodása még messze van, 2024-ben már inkább abban furcsa hinni, hogy ez a rendszer belátható időn belül megbukhat. Hiszen ők írják a játékszabályokat.

Tévedtem, a rendszeren belül nincsenek brutális balhék, főleg nem nyilvánosan. Az egyetlen ilyen a G-nap volt 2015-ben, amikor Simicska Lajos, az ország legnagyobb hatalmú oligarchája nekiment a miniszterelnöknek, de ez is gyorsan kifulladt, miután kiderült, hogy Simicska semmiféle atombombát nem fog ledobni. A rendszer annyira fejnehéz, annyira jól zár, olyan jó a belső elhárítása, olyan rettegésben élnek még viszonylag nagy hatalmú tagjai is, hogy komoly marakodásra én a teljes végelgyengüléséig nem is számítok már.

Bár az utóbbi tíz év globális fejleményei alapján óvatosabbnak kell lennünk azzal kapcsolatban, hogy mit nevezünk populizmusnak, és hogy mennyire tartjuk azt csupán a periférián pusztító jelenségnek, Magyarország ebben az időszakban kétségtelenül mélyre jutott a populista örvényben.

A rendszeren belüli politikai dinasztiák megjelenésére nem láttunk még egyértelmű példát, de ez a meccs messze nem lefutott, és az Orbánt is aggasztó káderhiány csak egyre valószínűbbé teszi a dinasztikus politizálást. Az, hogy Orbánt egy nő győzheti le, végképp csak a távoli jövőben dőlhet el. Majd meglátjuk, hogy a tálib szinten férficentrikus NER gyengíti ennek az esélyét, vagy éppen hogy védtelen lesz, amikor felbukkan egy tehetséges magyar politikusnő.

A magyar oktatás ebben a tíz évben sokat romlott, ezt valamennyiünk szubjektív tapasztalatai és nemzetközi mérőszámok is megerősítik. Az alultájékozott, önálló gondolkodásra és cselekvésre, sorsuk jobbra fordítására képtelen társadalmi csoportok újratermelődése így garantált. Az önálló, cselekvőképes, de az országban teljesen súlytalan szűk nyugatos elit is a helyén van, akárcsak az a kaszt, amely szerényebb, de a rendszer szempontjából hasznos képességeit szívesen állítja annak szolgálatába.

A magyar középosztály sorsának alakulását sokan, sokféleképpen mérik, de abban mindenki egyetért, hogy ez a réteg, ami nélkül prosperáló demokrácia nem létezhet, az utóbbi tíz évben nem lett vastagabb. A társadalmi mobilitás csökken, ami nem meglepő annak fényében, hogy a jómódú magyarok látható és láthatatlan falakkal egyre inkább elszeparálják magukat szegényebb honfitársaiktól. Ennek két leglátványosabb terepe a magánoktatás és a magánegészségügy felfutása az elmúlt évtizedben.

Nagyon szépen sikerült eltalálni, hogy lesz az országnak egy egységes médiabirodalma. Naiv módon azt gondoltam, hogy ez, akárcsak a mexikói Televisa vagy a brazil Globo, a hatalommal szimbiózisban élő, de attól független konglomerátum lesz. Magyarországon semmiféle függetlenségnek nincs helye, különösen nem a rendszer szempontjából kulcsfontosságú propaganda irányításában.
Szerencsére abban tévedtem, hogy a magyar társadalom már 2014-ben is elviselhetetlen frusztrációja erőszakba csaphat át. Igaz, cserébe megkaptuk a spin diktatúrákban kötelező, az állami propaganda által buzdított szimbolikus-virtuális erőszakot, a hergelő- és alázókampányokat.

Abban is tévedtem, hogy az ostor a cigányokon csattanhat. A 2015-ös menekültválságot kevesen láthatták előre, így fel sem merült, hogy az Orbán-rendszer külső segítséget kap a gyűlölet becsatornázásához. Mivel a közel-keleti menekülteknek eszük ágában sem volt az EU egyik legkilátástalanabb államában maradni, tényleges erőszak nem történhetett azok ellen, akikről a rendszer azt hazudta, hogy „elveszik a munkát” és „nem tisztelik a kultúrát”. Jó kérdés, mi lesz most, amikor már maga a hatalom kénytelen más bőrszínű embereket importálni tömegesen.

A 2014-es cikk jó találati aránya annak köszönhető, hogy jó volt a kiindulópont. A posztkoloniális Latin-Amerika és a posztszovjet Kelet-Európa tényleg hasonló utat járnak be. Ki tudja, ha a muszlim világ valami csoda folytán varázsütésre megszabadulna vallásos és szekuláris diktatúráitól, és megpóbálkozna a nyugati típusú demokrácia felépítésével, talán ott is ilyen folyamatok zajlanának le az egyes országokban.

Ahogy az nyilvánvaló, ezek a folyamatok nem minden nyugatosítani próbáló országban játszódnak le egyformán, és a végkimenetelük sincs előre lejátszva. Bár tíz éve általánosságban írtam Latin-Amerikáról, azt azért én is láttam, hogy a periférikus spektrumon belül még bármi lehet:

„HOGY MAGYARORSZÁGRA MELYIK LATIN-AMERIKAI ORSZÁG SORSA VÁR, MA MÉG NEM EGYÉRTELMŰ. A RENDSZERVÁLTÁSKOR KIVÍVOTT SZABADSÁG LÉNYEGE, HOGY MAGUNK DÖNTHETJÜK EL, MENNYIRE VISSZÜK A NAGYJÁBÓL NICARAGUÁTÓL CHILÉIG (MOLDOVÁTÓL CSEHORSZÁGIG) TERJEDŐ SKÁLÁN. ANNÁL TÖBBRE NEM PÁLYÁZHATUNK, MERT ÉPPEN LATIN-AMERIKA UTÓBBI 200 ÉVE MUTATJA, HOGY EZ A MAXIMUM, ÉS NYUGATIAS JÓMÓD, NYUGATIAS BÉKE ÉS NYUGATIAS DEMOKRÁCIA NEM LESZ ITT SOHA.”

Magyarország nem-nyugati kísérlete akkor még túl friss volt ahhoz, hogy meg lehessen tippelni, merre vezeti majd az országot. Bár, és ezt remélem, már az a cikk is sejtette, a rossz forgatókönyvek tűntek valószínűbbnek. Most viszont már eleget tudunk a rendszerről, amiben élünk, és amiben talán még évtizedekig vagy akár egész életünkben is élni fogunk. 2014-ben még csak ilyen párosításokkal viccelődtem, gondosan elkerülve Magyarországot:

„KISMÉRETŰ ÉLTANULÓ FEJLETT IT SZEKTORRAL? COSTA RICA ÉS ÉSZTORSZÁG. A NYUGATHOZ EZER SZÁLON KÖTŐDŐ KULTURÁLIS KAPCSOLATOKKAL BÜSZKÉLKEDŐ ÓRIÁS, TEKINTÉLYES FELVEVŐPIACCAL? MEXIKÓ ÉS LENGYELORSZÁG. SZOCIALISTA SZÖRNYSZÜLÖTT, A BÉKÉÉRT CSERÉBE HONFITÁRSAIT PÉNZZEL TÖMŐ DIKTÁTORRAL? VENEZUELA ÉS FEHÉROROSZORSZÁG. FELHÚZOTT ORRAL A SZOMSZÉDAIVAL KÖZÖSKÖDNI SEM AKARÓ, TISZTESSÉGES KÉNYELEMBEN ÉLŐ ORSZÁGOCSKA? CHILE ÉS CSEHORSZÁG.”

2024-ben viszont már határozott vagyok. A legjobb pozícióból induló éltanuló, ami csak magának és rossz vezetőinek köszönhetően még regionális összehasonlításban is elképzelhetetlen mélységekbe küzdi le magát? Argentína és Magyarország.

A Nobel-díjas Simon Kuznetsnak tulajdonított közgazdasági aforizma szerint a világon négyfajta ország van: „fejlett országok, fejletlen országok, Japán és Argentína”. A II. világháború utáni Japán villámgyors fejlődését sok ország próbálta utánozni, néhánynak sikerült is. Argentína viszont a lehető legrosszabb, minden épeszű ország által elkerülni kívánt példaként lett különleges. (Kuznets 1985-ben meghalt, a vágtatásból stagnálásba fékező Japánt már nem láthatta)

Argentína a 19. század elején kivívta a függetlenségét, de az valójában csak a mai ország területének északi része volt. Ahhoz, hogy Argentína elérje jelenlegi, közel harminc magyarországnyi méretét, a következő évtizedekben úgy kellett meghódítani az ország déli részét, ahogy nagyjából ugyanekkor az amerikai, angolszász telepesek tették azt a vadnyugattal.

A bennszülött indiánok egykori földjeire volt szükség ahhoz, hogy a 19-20. század fordulóján kivirágozhasson az argentin csoda, illetve csodák, mert a villámgyors gazdagodás több hullámban zajlott. Ezeket a világgazdaság, azon belül is elsősorban az Argentínával kiváló gazdasági kapcsolatokkal bíró brit világbirodalom igényei hajtották. A marhahús, a bőr és a gyapjú exportja ekkor Argentínát a világ egyik leggazdagabb országává tette.

Ez nem egy olyan egyszeri gazdasági boom volt, mint aminek köszönhetően ugyanekkor a brazíliai Manausban, Amazónia dzsungelének közepén fényűző operaház épülhetett a gumigyártáshoz akkor elengedhetetlen kaucsukból meggazdagodó helyiek pénzén. Az argentin gazdaság évtizedeken át vágtatott, a 20. század első éveiben az egy főre jutó GDP négyszer annyi volt, mint a szomszédos Brazíliában, és nagyjából ugyanannyi, mint a hasonló gazdasági szerkezetű és méretű egykori gyarmatokon, Kanadában és Ausztráliában. A könnyű pénz reményében tóduló bevándorlóknak köszönhetően 1914-ben a főváros Buenos Airesnek már 1,5 millió lakosa volt, négyszer annyi mint Brazília legnagyobb városának, Sao Paulónak és ötször annyi, mint Los Angelesnek. Az I. világháború előtti Buenos Airest, amit nem véletlenül hívtak akkor a Dél Párizsának, a legegyszerűbb úgy elképzelni, mint az ugyanekkor szintén legszebb éveit élő Budapestet, csak a jómódnak köszönhetően több emelettel magasabb házakkal.

Az 1914-et megelőző 43 évben az argentin gazdaság átlagosan évente 6 százalékkal növekedett, aminek köszönhetően az ország a világ tíz leggazdagabbja közé került, megelőzve többek közt Németországot és Franciaországot is. Ez volt az ország történetének csúcspontja, bár abban a szakértők nem értenek egyet, hogy a reménytelen lecsúszás már ekkor megkezdődött, vagy 1930-ban, amikor az előző év gazdasági világválságának utórezgéseként a katonaság puccsal átvette a hatalmat, vagy csak közvetlenül a II. világháború után. Ennél már csak azon folyik élesebb vita történészek, közgazdászok, argentinok és nem argentinok közt egyaránt, hogy pontosan miért indult meg az ország lefelé a lejtőn.

Bár Argentínába ömlött a pénz, azt nem infrastuktúra- és intézményfejlesztésre költötték, amikor pedig igen, az sem sikerült jól. A meggazdagodó nagybirtokosok, akik áttételesen a hatalmat is gyakorolták, tulajdonképpen nem voltak érdekeltek a modernizációban. Sem erős demokratikus intézményrendszerre, sem ipari fejlődésre, sem művelt milliókra nem volt szükségük, ezért ilyesmire nem is jutott pénz. A brit világbirodalom hanyatlása különösen rosszul érintette annak perifériáját, így a Londonhoz ezer szálon kötődő Argentínát is. A két világháború között az ország túlságosan is instabil volt politikailag. Az országba érkező dél-európai bevándorlóktól és katolicizmusuktól jóval távolabb álltak a kapitalista világrend alapjai, mint az Észak-Amerikát elfoglaló és benépesítő angolszász protestánsoktól. Nagyjából ezek a legnépszerűbb magyarázatok, és mindegyiknek lehet több vagy kevesebb igazsága.

Nem Argentína a világ egyetlen országa, amely külső és belső körülmények összjátéka eredményeként elindult lefelé a lejtőn. A kuznetsi értelemben az teszi az argentinokat egészen különlegessé, hogy ezen a lejtőn egy évszázada nem tudnak megállni. Annak ellenére sem, hogy az országot egyáltalán nem sújtják olyan megrázkódtatások, amik ellen tényleg lehetetlen védekezni. Az elmúlt száz évben nem voltak ott komoly természeti katasztrófák vagy háborúk, amikor pedig igen, azt is maguk provokálták ki, mint a Falkland-szigetekért vívott és gyorsan el is veszített háborúcskát Nagy-Britanniával 1982-ben.
Argentína az argentinok szabad akaratából gurul egy évszázada lefelé a lejtőn. Az argentin gazdaság 1950 óta minden harmadik évben recesszióban volt, ami természetesen világrekord. Mint ahogy világrekord volt ezek az évek közül sokban az argentin infláció mértéke is. Egyes számítások szerint 2023-ban az országban az egy főre jutó bevétel csak egészen minimálisan volt az 1980-as szám felett, magyarul az ország 43 éve helyben jár.

A Világbank számításai szerint 1950-ben az argentinok jövedelme a világ fejlett gazdaságait tömörítő OECD országok átlagának 84 százaléka volt, 1973-ban 65 százaléka, 1987-ben a 43 százaléka, ma pedig már csak a 34 százaléka. És az argentin gazdaság nemcsak globális, hanem regionális összehasonlításban is nagyon rosszul szerepelt. Ha 1950 óta az argentin gazdaság csak úgy teljesített volna, mint a latin-amerikai átlag – amely kontinensen ebben a 74 évben azért bőven voltak súlyos gazdasági és egyéb katasztrófák is –, az argentin nemzeti össztermék ma 60 százalékkal lenne magasabb a valóságnál.

Hiába az 1930-as puccsal kezdődő katonai diktatúra, amelynek vezetői ráadásul rendkívül rövidlátóan a II. világháborúban az amerikaiak kifejezett kérésének ellenére is annak célegyeneséig „semlegesek” maradtak, 1945-ben még nem dőlt el, hogy Argentína szegényebb lesz az egykori gyarmattartó Spanyolországnál. (Érdekes adat egyébként, hogy közel egy évszázad után az első év, amikor az egy főre jutó spanyol GDP magasabb volt az argentinnál, éppen 1975 volt, amikor meghalt Francisco Franco, és ezzel megkezdődött a spanyol demokratizálódás.) Argentína sorsa minden bizonnyal 1946-ban, Juan Perón hatalomra jutásával pecsételődött meg.

Vele érdemes alaposabban is megismerkedni, mert ő volt az első képviselője annak a nem demokratikus, de nem is diktatórikus vezetési stílusnak, ami ma a világon sokfelé, például Magyarországon is népszerű. Szemben azzal, amit Szergej Gurijev és Daniel Treisman állítanak a 444-en is sokat idézett, Spin Diktátorok – A zsarnokság új arca a 21. Században című könyvükben, ennek nem a modern Szingapúr felvirágoztatója, Li Kuang-jao (Lee Kuan Yew) volt a szülőatyja. Ő egy sikeres technokrata volt, a maga módján a köz alázatos szolgája, aki egy világos tervet kíméletlenül teljesítve hazáját a világ élvonalába emelte. Perón, akárcsak ma Orbán Viktor, Erdogan vagy Aleksandar Vucic, ennek éppen az ellenkezőjét tette.

Juan Perón 1895-ben született jelentéktelen, de nem koldusszegény családban, és ahogy sok hasonló sorsú fiú ekkor világszerte, ő is a katonai pályától várta a felemelkedést. Az argentin történelembe „gyalázatos évtizedként” bekerült, 1930-ban kezdődő korszakban a katonai junta egymással küzdő frakcióival együtt hol emelkedett, hol zuhant a csillaga. A II. világháború végén már miniszter volt, és egyben az ország egyik legnépszerűbb embere. Perón a nácibarátabb tisztek közé tartozott, aminek eredményeként a Buenos Aires-i amerikai nagykövet is (egyfajta proto-David Pressmanként/André Goodfriendként) nyilvánosan elítélte. Perón azonban ügyesen ezt is a maga javára tudta fordítani, és az 1946-os elnökválasztást, amin még csak férfiak szavazhattak, úgy nyerte meg a közös balos-konzervatív jelölttel szemben, hogy önmagát az argentin nép egyetlen esélyének állította be az imperialista agresszióval szemben.

Ez a jó politikai érzék és ügyes populizmus a következő tíz évben sem hagyta el Perónt. Elnökként a szó klasszikus értelmében volt populista: azon kívül, hogy popular, azaz népszerű legyen, kevés dolog számított.
Politikatudósok évtizedek óta próbálják Perón politikáját elhelyezni a balos/jobbos, liberális/konzervatív tengelyeken, de továbbra sincs konszenzus. Perón magát inkább balosnak vallotta, de egyúttal a legsötétebb német náciknak adott titokban menedéket. Nacionalista volt, de mivel Argentína bevándorlóország, ez nála mellőzte a nacionalizmusra sok helyen jellemző kirekesztést. Gazdasági és politikai szuverenitást hirdetett, de a hidegháború két nagy tábora közül egyértelműen a nyugatihoz állt közelebb. Annak ellenére is, hogy több ágazatot, többek közt a vasutat is államosította az 1947-ben meghirdetett első argentin ötéves terv keretében.

Az argentin választókat az ideológiai csapongás egyáltalán nem zavarta, Perónt 1951-ben hatalmas fölénnyel újraválasztották. Ebben nagy segítségére volt felesége, az egykori színésznő, Eva Duarte határtalan népszerűsége. Az Evita Perónként ismertebb nő szegény sorsú lányból küzdötte fel magát a nemzet anyjának pozíciójába, és katonás férje mellett gyakorlatilag feltalálta az érzelgős populista politikusnő archetípusát.
Evita 1952-ben meghalt, de Perón második elnöki ciklusa ettől függetlenül is kudarcba fulladt. A központilag irányított gazdaság egyre rosszabbul teljesített, és az egyre kiszámíthatatlanabb elnök magára haragította a katolikus egyház, a nagybirtokosok és a hadsereg jelentős részét is. Végül ezek koalíciója buktatta meg 1955-ben, katonai puccsal. Perón külföldi száműzetéséből nézhette végig, ahogy a következő években a közvetve vagy közvetlenül a katonaság által irányított kormányok gazdasági intézkedései tovább rontják az ország relatív helyzetét. 1973-ban hazatérhetett, hatalmas fölénnyel ismét megnyerte az elnökválasztást, de harmadik ciklusából alig néhány hónapot töltött ki, mivel 1974 júliusában meghalt.

Perón halálával a peronizmus, a róla elnevezett ideológiai katyvasz tulajdonképpen csak erősebb lett. Argentínában 1946 óta 14 olyan elnökválasztás volt, amin indulhatott peronista jelölt, és 10 alkalommal nyert is. Ezekben az elnökökben csak két dolog volt közös: peronistának vallották magukat, és képtelenek voltak megállítani Argentínát a lejtőn. A peronista, de szabadpiaci-neoliberális Carlos Menem volt az elnök 1995-ben, az első évben, amikor a szomszédos Chile végérvényesen megelőzte Argentínát egy főre jutó GDP szempontjából. És a szintén peronista, de a mozgalom legbalosabb szárnyát képviselő Cristina Fernández de Kirchner volt az elnök, amikor 2015-ben a másik szomszéd, Uruguay hozta be Argentínát.

Mára Chile és Uruguay is ellépett Argentína mellett, amiről természetesen nem csak az ország peronista vezetői tehetnek – hanem a többiek is. Az argentin anti-peronizmus ugyanis leginkább csak nevében utasítja el azt, esszenciájában nem. Behemót állam és korrupció akkor is volt, amikor az országot demokratikusan megválasztott, de nem peronista kormány vezette, és akkor is, amikor az 1970-80-as évek fordulóján gyilkos katonai diktatúra irányította. Az ész nélküli osztogatás és a rendszeresen elszabaduló infláció egymást erősítő kölcsönhatása is állandó az országban, akárcsak az alacsony termelékenység és az innováció hiánya.

A peronista és az anti-peronista gazdaságpolitika teljes csődje és az általános tanácstalanság és elkeseredettség eredményeként a 2023-as argentin elnökválasztást a különc kívülálló Javier Milei nyerte meg. A furcsa frizurájáról, kedvenc láncfűrészéről és doktriner libertariánus kijelentéseiről ismert Milei hatalomra kerülése óta a Latin-Amerikában (és Kelet-Európában) is jól ismert sokkterápiával próbálkozik, a befektetők örömére, az elszegényedő argentinok szomorúságára. Ítéletet mondani még korai lenne, de annak nem sok jele van, hogy Argentína most végre visszafordulna a lejtőn.

A jó hír az, hogy Magyarország nem olyan magasról zuhan, mint Argentína. De most foglalkozzunk a rosszakkal. A szovjet birodalom széthullásakor egyáltalán nem volt előre megírva, hogy melyik darabjára milyen jövő vár. Természetesen valamennyi posztszocialista országnak volt földrajza, demográfiája, történelme és gazdasága, amik alapján sejteni lehetett, hogy merre van az arra, de ettől még nem volt kőbe vésve, hogy egy ország és a benne élők mire lehetnek képesek.

Amikor a 19. század elején Costa Rica és Nicaragua függetlenek lettek, csak nagyon halvány jelei voltak annak, hogy a két szomszédos közép-amerikai országocska történelme másfelé kanyarodhat. Az biztosan nem volt előre megírva, hogy az egyik egy relatíve jómódú, szabad és demokratikus ország lesz 2024-ben, a másik pedig egy koldusszegény, egyre brutálisabb diktatúra. A külső körülmények, a balszerencse, a jó vagy rossz kollektív és egyéni döntések együttesen eredményezték ezt.

Arra nyilván lehetett fogadni 1991-ben, hogy harminc évvel később észtnek jobb lesz lenni, mint moldávnak vagy szlovénnek, mint bolgárnak. De ha Magyarországgal kapcsolatban tippeltek akár a szakértők, akár az amatőrök, nyilván mindenki azt saccolta, hogy a régióhoz képest ez egy jómódú, sikeres, szabad ország lesz. Nemcsak a szovjetek előtti magyar történelem sejtette ezt, hanem a meglepően békésen lezajlott rendszerváltás is.

A magyar infrastruktúrával és oktatással már akkor is voltak gondok, de ettől még ez egy jó földrajzi helyzetben lévő, viszonylag képzett munkaerővel rendelkező ország volt a rendszerváltás startvonalánál. Ha az osztrák életszínvonal elérése nem is volt reális már akkor sem, egy modernizálódó, gyorsan fejlődő, Spanyolországot és Olaszországot befogó Magyarország képe igen. Ez volt a cikk elején említett, valamikor 2006-14 között szertefoszlott magyar álom.

Soha nem szabad egy ország, vagy legalábbis egy periférikus demokrácia bajaiért csak a vezetőket hibáztatni, hiszen őket széles tömegek többé-kevésbé szabad akaratukból választják meg és tartják a hatalomban. Argentínáról sem csak Juan Perón és az őt követő vezetők tehetnek. Magyarországnak azonban kifejezetten balszerencséje volt azzal, hogy pont akkor, amikor az álom szertefoszlott, és a tanácstalan tömegeknek új ígéret kellett, be tudott lépni a porondra Orbán Viktor.

Akárcsak Perón, aki egy globális megrázkódtatás után, politikai ösztönének és ravaszságának köszönhetően jutott hatalomra, 2010-ben Orbán Viktor is az előző, zavaros és fájdalmas évek lezárását ígérte. És akárcsak Perón, Orbán sem hazudott mindenben. A Nemzeti Együttműködés Rendszere nagyjából a covidjárványig ha szabadságot nem is, jobb életet sok magyarnak hozott, még az ország egészen reménytelen szegleteiben is.

Az más kérdés, hogy ez a gazdasági fellendülés valójában mennyire volt a magyar kormány és mennyire a szerencsés nemzetközi környezet, a világ- és főleg az európai/német gazdaság felhúzó hatásának eredménye. Az biztos, hogy amit Magyarország elért a 2010-es években, azt a régióban több ország is simán hozta „unortodox” megoldások, „keleti nyitás” és egyéb kínos bohócságok nélkül.

A 2020-as években azonban, akárcsak Perón második ciklusában, már nem voltak jók a számok. A NER nem tudta többé anyagi fellendüléssel kompenzálni azt, amit az élet egyéb területein elvett, az egyéni szabadságjogoktól a gyerek jövőjéig, Akárcsak akkor Perón, ma Orbán is csak azt az agresszív nacionalizmust és minden választáskor bedobott ez-a-harc-lesz-a-végső reményt tudja nyújtani, amit nem csak a magyar és argentin választók imádnak hallani.

Ma Magyarország már a lejtőn van. Bár nem ment el még mindenki mellettünk a szomszédságból, de az évtizedeken át lenézett Románia például nemcsak egy-egy gazdasági mutató tekintetében, hanem határozottan ellép Magyarország mellett, és ma már elég valószínűtlen az is, hogy Magyarország valaha behozza nemhogy Észtországot, de legalább Lengyelországot. 1950-ben gyakorlatilag minden argentin nevetett volna azon a felvetésen, hogy Chile megelőzheti őket, most pedig már évtizedek óta ez a valóság. Az igazán rossz hír viszont nem az, hogy elindultunk lefelé a lejtőn, hanem az, hogy minden jel arra mutat, Argentínához hasonlóan mi sem fogunk tudni megállni rajta.

Ahogy ma, szemben 2014-gyel, már nem lehet a populizmust a periféria betegségének tekinteni, ugyanígy nem igaz, hogy a nacionalista hőzöngéssel kombinált államkapitalizmus csak ott lenne népszerű, ahol nincs hagyománya a demokráciának és szabad piacnak. A központilag irányított gazdaság és gyűlölet még az ilyesmitől hagyományosan leginkább irtózó amerikaiakat is meghódította, ahol már abban a Republikánus Pártban is népszerű a paternalista, gondoskodó állam víziója, amely emberemlékezet óta vallásos hevülettel irtózott minden ilyesmitől.

Ez természetesen nem menti fel semmi alól Orbán Viktort és a magyarokat, azt viszont jelzi, hogy az ilyen politika és gazdaságpolitika vonzereje nagyon erős, és akit egyszer beránt, az nagyon nehezen szabadul a bűvköréből. Még a vezér halálával sem. Ahogy Perón öröksége máig meghatározza Argentinát, ahogy Trumpé meg fogja Amerikát, Orbáné is nagyon hosszú távon meg fogja Magyarországot.

Ha a NER valamilyen úton-módon véget is ér, esetleg Orbán Viktor örökre távozik a politikából, orbánizmus ugyanúgy sokáig lesz még, mint peronizmus. Amikor tíz éve arról írtam, hogy a NER akár még évtizedekig velünk lehet, nem csak a 71 évig uralkodó mexikói PRI példáját hoztam fel arra, hogy egyetlen politikai mozgalom milyen hosszú ideig uralkodhat a periférián:

„MAGYAR SZEMPONTBÓL PEDIG MÉG ÉRDEKESEBB AZ ARGENTIN JUSZTICIALISTA PÁRT TÖRTÉNETE, AMELY EGYFAJTA PERONISTA ERNYŐSZERVEZETKÉNT ÉVTIZEDEK ÓTA VAN HATALMON VAGY LEGALÁBBIS A HATALOM KÖZELÉBEN, ÉS KÖZBEN KÉPES VOLT TÖBBSZÖR IS TELJESEN IDEOLÓGIÁT VÁLTANI, A KÖZPONTOSÍTOTT ÁLLAMKAPITALIZMUS ÉS A SZABADJÁRA ENGEDETT NEOLIBERALIZMUS KÖZÖTT IDE-ODA CSAPONGVA”

Mára ez még valószínűbb forgatókönyvnek tűnik a poszt-NER vagy poszt-Orbán Magyarország számára. A peronizmushoz hasonlóan a bal/jobb és liberális/konzervatív tengelyeken értelmezhetetlen orbánizmusra is szép jövő várhat. 30-40 év múlva talán még Magyar Orbánista Pártunk, és az egykori nagy vezér munkásságát kutató, értelmező és népszerűsítő „tudományos” intézeteink is lesznek. Magyarországnak is lehetnek majd szabadpiacibb és államkapitalistább kanyarjai, amelyek mind simán beférnek majd az orbánizmus nagy ernyője alá. Lesz majd magyar Carlos Menem és magyar Cristina Fernández, a közös csak az orbánizmus és a lejtő lesz.

Lesz természetesen anti-orbánista oldal is, aminek hatalomra jutásával kapcsolatban óvatosan tippelnék, arra viszont már bátrabban, hogy ha ez valamikor sikerül, akkor is maradunk a lejtőn. Itt mindenképpen meg kell említeni Orbán butább és agresszívabb kiadását, Magyar Pétert is, akinek politikája, már amennyi látszik belőle az anti-peronistákhoz hasonlóan csak Orbánt utasítja el, az orbánizmus esszenciáját egyáltalán nem.

Ha minden egyéb körülmény hasonló lenne, Magyarországra akkor is jó eséllyel az argentin típusú végeláthatatlan lejtő várna. De a helyzet még ennél is rosszabb, mivel a 2024-es Magyarország sok szempontból jóval nehezebb helyzetben van, mint a hetven-száz évvel ezelőtti Argentína.

A legnagyobb különbség az, hogy a periféria ma mást jelent, mint akkor. Az 1920-as években semmi, se tudás, se tőke, se munkaerő nem mozgott olyan gyorsan és könnyen a világban, mint ma. Ez ma triviális, mégis fontos itt hangsúlyozni, mert a száz évvel ezelőtti Argentínának még nem kellett azzal küzdenie, hogy az argentinok néhány gombnyomással a világ másik végére küldhetik a pénzüket és a tudásukat, és akár utána is költözhetnek.

Ma egyébként már mindez ott is súlyos probléma, a 2020-as évek menetrend szerinti gazdasági összeomlásának köszönhetően egyre több argentin költözik Spanyolországba, az Egyesült Államokba vagy akár más latin-amerikai országba. Aki nem, az is hajlamos a megtakarításait külföldön, más valutában tartani. Ami szépen rávezet arra, hogy miért nem egészen abban a helyzetben próbálkoznak a kelet-európai országok a nyugati típusú demokráciával, mint annak idején a latin-amerikaiak. Nekik nem kellett a centrum kíméletlen elszívóerejével is megküzdeniük.

A nyugati szövetségi rendszeren, különösen az Európai Unión belüli posztszovjet országoknak úgy kellene sikeresnek lenniük, hogy aki akar, lelép, és visz magával mindenféle értéket is, materiálisat és inmateriálisat egyaránt. Aki el akar menni, az a mai Magyarországról villámgyorsan át tud költözni Bécsbe, Londonba vagy ahova szeretne. Sokan élnek is ezzel a lehetőséggel, a melóstól a felsővezetőig.

Tovább rontja a magyar kilátásokat, hogy a globális demográfiai válságban már megindult az egyre kíméletlenebb harc a bevándorlókért. Ha a magyar orvos vagy idénymunkás nem is biztos abban, hogy el akar innen költözni, majd a norvég állam és a spanyol agrárvállalat tesz azért, hogy megtalálja, és meggyőzze. Hogy ezek az emberek ne menjenek el – vagy legalább minél több közülük itthon maradjon –, Magyarországnak vonzó, szabad, gyarapodó, biztos jövővel kecsegtető országnak kellene lennie. Nem az, és a nyugati elszívóerő csak fokozódni fog.

Különösen fontos lenne annak a szűk elitnek a megtartása, amely nélkül sikeres ország elképzelhetetlen. Magyarországon ennek a rétegnek, az úgynevezett polgároknak a jelentős részét a II. világháborúban megölték, az életben maradtak közül sokan az azt követő években léptek le, ma pedig azt látjuk, hogy közülük egyre többen költöznek nyugatabbra, vagy küldik oda gyerekeiket. Argentínának ezzel a problémával, az ország demográfiai és szellemi kiürülésével sokáig nem kellett megküzdenie.
Még az ilyen szempontból Magyarországnál összehasonlíthatatlanul jobb helyzetben lévő Izraelben is súlyos probléma, hogy az a néhány tízezer ember, akin az ország sikere múlik, egyre inkább emigrációban gondolkodik. Magyarországon is nagyságrendileg ugyanennyi emberről lehet szó, akik nélkül még sokkal rosszabb lenne, és a magyar fizetések, a magyar jövő megtartó ereje jóval gyengébb az izraelinél. Ha ezek az emberek úgy érzik, hogy nincs értelme itt maradni, végképp nem lesz, aki megállítsa az országot a lejtőn. És ha így döntenek, akkor ha valamilyen csoda folytán Magyarországon lehetőség is adódna a visszakapaszkodásra, már nem lesz itt ember, aki ezt meg is tudja valósítani.

Az argentin gazdasági csodán meggazdagodó nagybirtokos réteg nem foglalkozott eleget az oktatással, hiszen a pampák végtelen legelőin marhát őrző gauchóknak, az Angliába tartó hajókra besózott húst pakoló dokkmunkásoknak nem volt szüksége egyetemi diplomára. De azért odáig ők sem mentek, mint a NER, amely aktívan szabotálja a magyar oktatást, a negligált általános iskoláktól az ország legjobb egyetemének elüldözéséig.

Amikor az egész világ pontosan tudja, hogy a sikerhez már nem tanulatlan gauchókra és melósokra van szükség, Magyarország meg sem próbál beszállni ebben a versenybe. Aminek egyenes folyományaként a NER a nagy nehezen idevonzott beruházók által emelt gyárakba munkásokat kénytelen importálni külföldről, mert ezek közelében nem él olyan ember, akit egy modern gyártósor közelébe lehetne engedni. A még Európában is kicsinek számító, nyersanyagszegény Magyarországnak oktatás, jól képzett munkaerő nélkül egészen biztosan nincs esélye a globális versenyben. Ezt a közhelyt szinte leírni is kínos, de még kínosabb, hogy ezt az ország vezetői képtelenek belátni.

Az oktatás elhanyagolásához, lerohasztásához hasonló történelmi hiba az, amit a szuverenitás feladásaként lehet a legegyszerűbben leírni, és ami szintén minőségileg rosszabb helyzetbe hozta Magyarországot, mint az egykori Argentínát. Akkora országgal nyilván könnyebb volt valamiféle függetlenséget megőrizni még a hidegháború éveiben is, az viszont egyáltalán nem volt törvényszerű, hogy Magyarországnak a legsötétebb keleti diktatúrák ölelésében kell végeznie. Sajnos ott végezte, aminek köszönhetően mára a magyar döntéshozók, és így a kül-, de még a gazdaságpolitika is jelentős részben Oroszország és Kína foglyai.

Külön szerencsétlensége Magyarországnak, hogy azt sem tudja a maga javára fordítani, ami tényleg komoly versenyelőny nemcsak a 20. század elejének Argentínájához, hanem a globális verseny legtöbb szereplőjéhez képest is: a stabilitást. A 14 éve sziklaszilárd NER annak ellenére sem volt képes előremozdítani az ország sorsát, hogy eközben nem kellett komoly ellenzéktől tartania, a választásokat pedig olyan könnyedén nyerte újra és újra kétharmados többséggel, ahogy akarta.

Itt ismét vissza kell térni a Perón és Lee Kuan Yew közötti különbségre. Különösen balszerencsés az ország, amelynek olyan autokrata vezető jut, aki a teljesen szabad kéz ellenére sem képes hazája sorsát jobbra fordítani. Orbán ilyen szempontból lényegesen közelebb áll új csádi, kongói és egyenlítői-guineai barátaihoz, mint a szingapúri példához: teljhatalma egy szűk eliten kívül nem jó senkinek. Magyarország igazán nagy tragédiája az utóbbi tíz évben nem is az, hogy az országba ömlő pénz jelentős részét ellopták – ilyen azért máshol is történt a szomszédságban. De csak nálunk loptak ennyit úgy, hogy közben egyetlen ember kezében összpontosult az összes hatalom és pénz. Jelentős részben az ő rossz döntésein/alkalmatlanságán múlt, hogy itt nemhogy Szingapúr, de Lengyelország sem lett.

Spanyolország 1975-ben lett gazdagabb Argentínánál, a Franco-diktatúra utolsó évében. Chile 1990-ben, a Pinochet-diktatúra utolsó évében. Francónak és Pinochetnek sem kellett ellenzéktől, választástól tartania, így olyan hosszabb távú gazdasági terveket valósíthattak meg, amiket a népük nem feltétlenül szavazott volna meg. A híresebb példa közülük a chilei, ahol a több ezer embert meggyilkoló Pinochet a Chicagói fiúk becenevű közgazdászokra, Milton Friedman fundamentalista piacpárti tanítványaira bízta az ország gatyába rázását – ezzel sikerült megelőzni Argentínát.

Magyarország szabadabb, mint Pinochet Chiléje vagy Franco Spanyolországa, cserébe viszont egy olyan autokrata vezető jutott neki, aki a teljhatalmat is képtelen társadalmilag hasznossá tenni. Az egyetlen mentsége az lehet, hogy a fentebb vázolt objektív problémák miatt ez talán másnak sem sikerülhetne. Összességében azonban most már Orbánt a magyar történelem különösen kártékony főszereplői között kell emlegetnünk, és ezen semmit sem változtat az, hogy a politikából távozása után is bőven lesznek rajongói, akik az orbáni út folytatását követelik. Perónnal is éppen ez történt.

Pontosan milyen lesz ez a magyar lejtő? Először is annyit mindenképpen le kell szögezni, hogy ez nem valamiféle romantikus-nacionalista-herderi nemzethalál víziója. Magyarország lesz, mint ahogy Argentína is van, csak kevesebb magyar fog itt élni a demográfiai válság és az emigráció miatt. És a lejtőt sem úgy kell elképzelni, hogy szép lassan minden egyre rosszabb lesz.

A mai Argentína is számtalan szempontból jobb hely mint a száz évvel ezelőtti vagy az 1980-as, amióta egyes számítások szerint stagnál. A gyermekhalandóság csökkenésétől a várható élettartam növekedéséig, az analfabetizmus felszámolásától az összkomfortos lakások arányáig számtalan mutató van, amiben Argentína javult, miközben lejtőn volt. A megnyert labdarúgó-világbajnokságok számáról nem is beszélve. Ugyanígy volt, van, lesz ez Magyarország esetében is, ahol unokáink ugyanúgy elképzelhetetlenül kényelmesebb és jobb minőségű életet fognak élni nálunk, mint mi a nagyszüleinknél.

Attól, hogy egy-egy lemaradó országocska nem sokat tesz hozzá, a világ még halad és fejlődik, és ez mind a nyolcmilliárd lakója számára jár pozitív hatásokkal – bár persze különböző mértékben. Ahogy a 2010-es években a NER gazdaságán is nagyot lendített, úgy a jövőben is számíthatunk arra, hogy amikor a világnak (Európának, Németországnak) javul a helyzete, olyankor Magyarország is nagyot lép előre. Ha már saját erőből képtelen erre.

Ugyanakkor a lejtőnek, a rohadásnak lesznek objektív jelei is, azon túl is, hogy jó eséllyel azt kell majd néznünk, hogy a régió újabb és újabb országai lépnek el mellettünk vagy távolodnak el tőlünk. Jó példa erre az argentin vasút, ami a 20. század első felében a világ legjobbjai közt volt, ma viszont a teljes hossza mindössze harmada annyi, mint fénykorában, és számtalan egyéb probléma is sújtja.

A magyar lejtőnek is hasonló tünetei lesznek, az infrastruktúra pusztulásával, az intézményrendszer rohadásával. Az utóbbi nehezebben érzékelhető, hiszen lesz iskolaépület, ahova be lehet küldeni gyereket, és kórházépület, ahova be lehet feküdni, csak az ezekben kapott szolgáltatás minősége áll majd egyre messzebb attól, amit Bécsben adnak. Az infrastrukturális pusztulás viszont látványosabb lesz, és nem véletlenül hoztam az argentin vasút példáját. Már 2024 nyarán is úgy tűnt, hogy a MÁV-ot csak biztosítótű és cellux tartja össze, ezek pedig előbb-utóbb elengednek. A vonatok nem késni fognak, hanem el sem indulnak majd, a síneket pedig benövi a gyom.

Ismétlem, Argentínában sem gondolta volna senki, hogy mennyire le fognak maradni, hogy egyszer nem az OECD 84, hanem 34 százalékán állnak majd. Aztán teltek-múltak az évek, egymást követték a stagnáló és recessziós időszakok, végül pedig a Másnaposok: Buenos Aires főszereplői felébredtek, és csak hüledezve nézték, hogy mi az isten történt az országgal, és ki csinált ekkora rendetlenséget.

AMIRE EGYÉBKÉNT A VÁLASZ AZ, AKÁRCSAK MAGYARORSZÁG ESETÉBEN, HOGY EGY KICSIT AZÉRT MINDANNYIAN.
Számokkal ez nehezebben fejezhető ki, de a dicső múlthoz méltatlan jelen nemzetkarakterológiailag is hasonló torzulásokkal jár. Latin-Amerikában általánosak a viccek, amik az argentinok önteltségéből, nagy szájából űznek gúnyt (Hogy lesz öngyilkos az argentin? Leugrik az egójáról!). Mint minden sztereotípiában, ebben is van igazság. Az argentinokban még akkor sem tudatosult, hogy nem ők a leggazdagabb és „legeurópaibb” latin-amerikai ország, amikor már rég nem így volt, és a szomszédságból többen is elléptek mellettük.

A ROMÁNOZÓ-SZLOVÁKOZÓ MAGYAR KÖZVÉLEMÉNYBEN MÉG NEM OKOZ KOGNITÍV DISSZONANCIÁT, HOGY MÁR ODA JÁR ÁT BEVÁSÁROLNI, DE A FELSŐBBRENDŰSÉGBE VETETT HIT A KÖVETKEZŐ ÉVTIZEDEKBEN EGYRE NEVETSÉGESEBB LESZ. MARADNAK A KAJAK-KENUBAN SZERZETT OLIMPIAI ARANYAK ÉS A HAZÁJUKBÓL ELÜLDÖZÖTT MAGYAROK ÁLTAL NYERT NOBEL-DÍJAK.

2024 őszén, amikor a boldog 2010-es évek már nagyon távolinak tűnnek, Magyarország ott tart, hogy az ország vezetői sokadszorra írják át a költségvetést, de a folyamatosan módosítgatott hiánycélt is képtelenek tartani. Ellenségünk, Brüsszel nélkül üresen kongana az államkassza. Orbánék negyedik éve próbálják újra-, újra- és újraindítani a gazdaságot, évszázados távlatokról hadoválnak, a legújabb terv pedig a „gazdasági semlegességről” egyszerre tud nihilista és nevetséges lenni. A magyar gazdaság most már sokadik negyedéve jár helyben. A 2022-ben elszabadult inflációt sikerült egy szintig megfékezni, de lejjebb csak nem megy, sőt. Az összkép egyre inkább argentinos.

A magyar állam 2024-ben 1200 milliárd forintért repülőteret, 600 milliárdért pedig irodaházakat vett ahelyett, hogy ezeket az irdatlan összegeket bármilyen értelmes célra költötte volna, a pedagógusbérektől a gazdaságélénkítésig. 2025-ben már kampány lesz, a számok rendezése lényegesen kevésbé lesz fontos, mint a szavazóbázis egyben tartása egy újabb kétharmadért. Ráadásul a magyar gazdaságot az a Nagy Márton irányítja majd egyes-egyedül, akinek víziói és a rideg valóság ritkán találnak egymásra. Lehet, hogy Magyar Péter az előző ellenzékeknél komolyabb veszélyt jelent a NER-re, ebben az esetben viszont még biztosabb a pénzszórás, annak minden hátrányos következményével. Akárki nyer 2026-ban (spoiler: Orbán), akkor sem tűnik képesnek az ország kiszabadítására ebből az örvényből, ha az ilyesmi egyáltalán lehetséges.

Ha ez így lesz – bárcsak ne lenne így –, a kollektív magyar kudarcon belül egyéni boldogulásra még mindig van lehetőség, Az emigráció például kézenfekvő megoldás, nyilván sokan ezt is fogják választani a következő években, évtizedekben. De egyáltalán nem az egyetlen. Bár ez a cikk nagyot merít, a „boldogság” és az „értelmes élet” pontos definiálásra nem vállalkoznék. Abban viszont biztos vagyok, hogy ilyesmire ugyanúgy lehetőség lesz a jövőben Magyarországon, mint ahogy lehetőség volt és van rá Argentínában, és még jóval vadabb helyeken is, például a rendszerváltás előtti Magyarországon is.

Nem azt mondom, hogy bárki, bármi lehet majd Magyarországon. Van, amit a periférián soha nem lehetett. Például, hogy egy ismerős példát mondjak, Nobel-díjat nyerni. Ilyesmikhez ma is el kell költözni a centrumba, a pénzbe, a biztonságba. Nemcsak Budapestről, hanem Nebraskából is. Abban sem vagyok biztos, hogy mindig lehet majd Magyarországon szabadon újságot írni (Tiktok-kontentot gyártani, vagy akármi is legyen majd az új dili). Argentínában sem volt mindig szólásszabadság az utóbbi száz évben. Ha nem is minden magyar, de az e cikket olvasók nagy része előtt viszont egészen biztosan nyitva áll a boldog és értelmes élet lehetősége, akár szülőhazájukban is.

Tíz éves cikkem végén arról írtam, hogy a komor és feszült Kelet-Európában van mit ellesni a latin-amerikaiktól, akiknek már volt idejük megtanulni, hogyan érdemes egy ilyen periférikus demokráciában élni. Elsősorban saját lábon:

„A NYUGATI DEMOKRÁCIÁK LAKÓIT ÖNÁLLÓ, AZ ÁLLAMI GONDOSKODÁSTÓL IRTÓZÓ, A VILÁG LEGFELELŐSEBB POLGÁRAINAK BEÁLLÍTÓ KÖZVÉLEKEDÉS UGYANIS TELJES TÉVEDÉS. A SVÉD, DE MÉG A FRANCIA POLGÁR IS TUDJA, HOGY HA ESETLEG ELSZABADUL A POKOL, SZÁMÍTHAT AZ ÁLLAMRA ÉS SZÁMÍTHAT A SZÉLESEBB TÁRSADALOM SZOLIDARITÁSÁRA. A LATIN-AMERIKAI EMBER, BÁRMENNYIRE IS NÉPIES-BALOLDALIAS ÜTEMRE VERI A MELLÉT, TÖKÉLETESEN TISZTÁBAN VAN AZZAL, HOGY NAGY BAJ ESETÉN EGYEDÜL LESZ, ÉS ENNEK MEGFELELŐEN IS ÉLI A MINDENNAPJAIT. A SÓGOR VAGY A SZOMSZÉD LEHET, HOGY SEGÍT, DE A FŐNÖK BIZTOSAN NEM FOG.”

Ezt az öngondoskodást különösen nehéz elfogadni és megtanulni egy olyan országban, amelynek lakói évtizedeken át egy így-úgy, de alapvetően gondoskodó államban éltek, egyáltalán nem olyan rossz, viszont ingyenes oktatással és egészségüggyel, szerényen fizetett, de kvázi garantált munkahellyel. Mintha ebben a tíz évben lett volna elmozdulás ezen a téren, a saját filmjeiket finanszírozó rendezőktől a magánúton bonyolított sérvműtétekig. Azon lehet vitatkozni, hogy ezek az alapvetően az elit előtt nyitva álló menekülőutak össztársadalmilag mennyire hasznosak, de ha az a kiindulópontunk, hogy kollektíve úgysem lesz jobb, egy rossz szavunk sem lehet arra, aki egyénileg, magánúton megpróbálja.

Magyarországnak lesznek jobb és rosszabb évei, mint ahogy Argentína sem volt mindig recesszióban ebben a száz évben. A társadalmi rend összeomlásával, a megtakarítások hirtelen elértéktelenedésével, fosztogatással és utcai erőszakkal járó epizódok pedig ott is csak ritkán voltak. A hullámhegyek hasznosítását, kiélvezését mindenkinek őszintén ajánlom, mert a -völgyekben ilyesmire kevesebb lehetőség lesz. Bár ez a cikk lényegesen pesszimistább, mint amit tíz éve írtam, annak optimista végszava most is érvényes. Ha már így alakult, a jövőre nézve a kesergés a legrosszabb, amit tehetünk:

„A LATIN-AMERIKAIAK, AKIK A MIENKHEZ NAGYON HASONLÓ CIVILIZÁCIÓS KERETEK KÖZT ÉLNEK, A KERESZTÉNY ALAPOKTÓL KEZDVE A PIACGAZDASÁG-SZERŰSÉGIG, TALÁN AZÉRT TUDNAK SOKKAL VIDÁMABBAK LENNI, MERT MEGBÉKÉLTEK A SORSUKKAL, ÉS KESERGÉS HELYETT INKÁBB ÉLVEZIK, AMI VAN.

EZ A LEGFONTOSABB LECKE, AMIT MAGYARKÉNT TANULHATUNK TŐLÜK, A NYUGAT FELÉ FORDULÁSSAL MÁR JÓVAL KORÁBBAN MEGPRÓBÁLKOZÓKTÓL. LEHET, HOGY EBBEN A CIKKBEN TÖBB PONTON IS TÉVEDTEM, DE HOGY EBBEN IGAZAM VAN, AFELŐL SEMMI KÉTSÉGEM SINCS.”

gheeec.

 444.hu/2024/10/15/bekes-marton-nem-jo-blokkban-vagyunk-az-ertekrendszerunk-szerint-az-eszak-atlanti-blokk-nem-a-mi-blokkunk el lehet költözni moszkvába
LanceVance

Istenem, ennyi fasszopó férget ebben az országban.

Egy félórája tudtam meg, hogy kisfiam lesz. Leírhatatlan.

Megszületett a fiam.

Nagybácsi lettem. 😊

No, hát megkaptam ma a diplomám.

Tiszteletet a békepárti Fradinak, az egész meccsen nem támadtak.

XD XD XD

bocs

Azt kell mondjam, ez hibátlan. 😀 😀 😀 😀