Legendás comebackek - A tampai csoda

A 2003-as Tampa Bay Buccaneers és Indianapolis Colts

A két külön főcsoportban szereplő gárda sorsát a 2003-as esztendőben a Kalózok egykori és a Csikók akkori főedzőjének személye fűzte össze. Tony Dungy hat éven keresztül irányította a tampaiakat és regnálása a klub addigi történetének legsikeresebb periódusának számított. A halk szavú mester stabil playoff-résztvevőnek számító csapatot épített, melynek elsődleges erénye a szívós védelemben rejlett. A Monte Kiffin koordinálta alakulatot, melynek gerincét Warren Sapp, Derrick Brooks és John Lynch triumvirátusa alkotta, nem csupán a korszak, hanem minden idők legütőképesebb védelmei között tartották számon, igaz Dungy ténykedése idején ez sem bizonyult elegendőnek az átütő siker kivívásához. Amikor a 2001-es rájátszás első körében a Philadelphia Eagles sorozatban második alkalommal késztette korai búcsúra a Buccaneers-t, az együttese impotens támadójátékával elégedetlen tulajdonos, Malcolm Glazer nyomban megvált Tony Dungy-tól. A játékosok és asszisztensei körében is roppant népszerű szakember kiebrudalása nagy felháborodást váltott ki, de a pótlására szerződtetett Jon Gruden legalább ekkora feltűnést keltett. Az akkortájt a szakma legígéretesebb fiatal kiválóságaként elkönyvelt Gruden megszerzéséért horribilis áldozatot hozott a Tampa vezetése, és 8 millió dolláron túl két-két jövőbeni első és második körös draftpickjüket is az ifjú géniusz akkori munkaadójának, az Oakland Raiders-nek engedték át. Glazerék befektetése azonban hamar megtérült. Gruden a ligaelit védelem trenírozását a maradásra bírt Kiffinre hagyta, míg maga módosított West Coast szisztémájával lehelt új életet a fogyatékosságokkal küzdő támadóegységbe. A mély backfielddel (Michael Pittman, Mike Alstott, Aaron Stecker) és egyedülállóan fizikális elkapógárdával (Keyshawn Johnson, Joe Jurevicius, Keenan McCardell) felvértezett offense – jó formaidőzítéssel – a 2002-es alapszakasz második felére kapta el a fonalat, és a végre minden csapatrészükben kitűnően teljesítő Kalózok egészen a Super Bowl-győzelemig meneteltek.

Míg Jon Gruden Tampában részben elődje munkájának gyümölcseit szüretelte, addig Dungy egy másik, a liga élvonalába tartozó gárdánál kapott főedzői megbízatást. A hívő keresztény Dungy állítólag megfontolta annak lehetőségét, hogy további életét börtönlelkészként a rossz útra tévedtek (főként fiatalok) felemelésének szentelje, de végül elfogadta az Indianapolis Colts invitálását a siker küszöbén rendre megbotló együttes főedzői székébe. A szakember „féloldalas” csapattól távozva „féloldalas” csapathoz igazolt, ám mégsem került csöbörből vödörbe, mert míg Tampában a támadósor, addig Indianapolis-ban a védelem nem tudott felnőni a csapat másik, ütőképesebb egységéhez, s az utóbbi helyzettel – szakmai előéletéből adódóan - Dungy könnyebben megbirkózott. A Colts-nál adott volt egy hatékony támadógépezet, amelyet a korszak egyik legkiválóbb irányítója, Peyton Manning fémjelzett és Dungy régi mentora és kollégája, Tom Moore koordinált. Moore annak idején kulcsszerepet játszott Tony Dungy egyetemre toborzásában (University of Minnesota), majd később mind a Pittsburgh Steelers-nél, mind a Minnesota Vikings-nál – igaz a labda ellentétes oldalán – kollégaként ténykedtek az edzői stábban. Az előzmények okán Dungy teljes bizalommal lehetett Moore illetve Manning felé a támadójáték vonatkozásában, s erőfeszítéseit Cover 2 védekezési szisztémájának Indianapolis-ba való hatékony átültetésére összpontosíthatta. Az új védelem – melynek egyik alapköve az első körben draftolt Dwight Freeney lett – csakugyan feljavult, és a 2001-ben legtöbb pontot engedélyezett csapat 2002-ben már csupán a 7. legkevesebb pontot nyelte be. A támadóknál 143, ligarekordot jelentő elkapásával Marvin Harrison brillírozott, míg Peyton Manning – jóllehet újfent Pro Bowlba választották – szokatlanul sok labdaeladásával némiképp egyenetlen teljesítményt nyújtott. A Colts végül 10-6-os mérleggel, az AFC South második helyéről került be a rájátszásba, de Dungy-t még mindig kísértette a korai playoff-búcsú, Manning pedig továbbra is adós maradt a meggyőző utószezonbeli játékkal, így a kék-fehérek a Wild Card fordulóban 41-0-s, kiütéses vereséget szenvedtek a New York Jets-től.

A kiadós fiaskót azonban bőven volt alkalmuk kiheverni a hosszú offseason alatt Dungy tanítványainak és a szinte változatlan összetételű együttes (a Jaguars-hoz távozó Mike Petersont David Thornton váltotta a linebacker-sorban) 2003-ban villámrajtot vett és első négy mérkőzését megnyerte. Tony Dungy-nak Tampába való - ilyen minőségében, azaz az ellenfél szakvezetőjeként tett - első visszatérése alkalmával leginkább csupán azért fájhatott a feje, hogy maródi sztárfutóját, Edgerrin James-t nélkülözni volt kénytelen. A Kalózok persze kifent kardokkal várták egykori – ráadásul éppen születésnapos - mentorukat, és noha a bajnoki címvédő addigi három találkozójából egyet elbukott (hosszabbításban a csoportrivális Carolina Panthers-szel szemben), még mindig sokan tettek volna tetemes pénzt arra, hogy Grudenék képes lehetnek zsinórban másodszor is elhódítani a Lombardi-trófeát. „Dungy születésnapi hazatérése”, „egy bajnokesélyes csikócsapat és az aktuális bajnok hétfő esti derbije” – a meccs előtti médiahype már akkor sem ismert semmilyen határt, igaz az összecsapás végső soron felnőtt, mi több túlnőtt minden előre felsrófolt várakozáson.

A mérkőzés: Tampa Bay Buccaneers – Indianapolis Colts, 2003. október 6.

A két csapat első drive-jai hamar kifulladtak, – Manningék még egy first downt sem tudtak összehozni – ám a hazaiak második nekifutásra már touchdownnal büntették a Colts védelmének kapitális hibáját. A támadósorozat első play-ében a Buccaneers csupán három elkapóval operált, de ők is képesek voltak megkavarni a Cover-2-ban védekező kék-fehéreket. A jobboldali szélső elkapó, Keyshawn Johnson a zónázó linebackerek mögé kerülve visszafordult és ezzel „magára húzta” a mély zónáért felelős strong safety-t, Mike Dosst, az ex-Colts-os tight end, Ken Dilger pedig balra futott deep outot, s így a másik safety figyelmét kötötte le. Ennek következtében – főként Doss hibája folytán – a balról keresztülvágó Keenan McCardellre csupán a középső linebacker, Rob Morris jutott, aki nem tudta tartani a lépést a fürge támadóval, így amikor a támadófalától rengeteg időt kapó Brad Johnson megtalálta az ellenfél védelme mögé kerülő McCardellt, az eredmény egy 74 yardos TD-passz és 7-0-ás tampai vezetés lett.

Ugyanakkor az indianapolisi Mike Doss számára igazán pár perccel később vált rémálommá a rangadó első negyede. A vendégek támadói nem tudtak kontrázni ellenfelük pontszerzésére. 3. és 7-nél az azonos oldalról blitzelő Ronde Barber és Nate Webster hajszolta elhamarkodott átadásba Peyton Manninget, amely így labdájával messze elkerülte kívánt célpontját, Marvin Harrisont. A túloldalon Brad Johnson névrokonával, Keyshawnnal összejátszva újfent mozgásba hozta a Kalózokat, de az irányítónak a drive során jegyzett harmadik passza lustán és pontatlanul szállt Ken Dilger felé, s a jócskán túldobott játékszer végül az ezúttal jól helyezkedő Doss zsákmánya lett. Az interceptiont szerző safety azonnal megiramodott a hazaiak térfele irányába, viszont a Buccaneers éber centere, John Wade nem csupán útját állta, de egy bravúros mozdulattal még a disznóbőrt is kiöklözte a kezéből. A szabad labdát pedig aztán a jókor, jó helyen lévő McCardell kapta föl és sokkoló, 57 yardos touchdownra száguldott vele! Öt perccel az első fertály vége előtt a Buccaneers máris 14-0-s előnyre tett szert.

Míg az offense nagy játékok révén húzott el a Colts-tól, addig a ligaelit védelem tőle elvárható intenzitással és sebességgel játszva tartotta sakkban Manningéket. Noha még az első negyed során az alakulat egyik alapembere, az előző szezonban a legtöbb interceptiont gyűjtő cornerback, Brian Kelly lesérült, s helyén így Tim Wansley-ra hárult Marvin Harrison őrzésének gigászi feladata, ám a rutintalan védő egyelőre megállta a helyét: 3. és 3-nál biztos szereléssel állította meg a gyors screenpasszt kapó indianapolisi elkapót a first down elérése előtt. A Tampa ezt követően tovább folytatta a pontgyártást. A soros drive nagy játékában az irányító Johnson a linebackerek zónája mögé jutó másik Johnsonnak passzolt, innen pedig szívós futásokkal masíroztak tovább a Kalózok. Bár a gólvonal „árnyékában” Gruden két play erejéig „jumbo setjét” bevetve (melyben OT-ként kapott szerepet a két defensive tackle, Warren Sapp és Anthony McFarland) próbálta bevenni a célterületet, viszont Mike Alstott erőfutásai helyett ezúttal a passz bizonyult célravezetőnek. Reggie Barlow idénybeli első elkapása és pályafutásának egyetlen ilyenformán elért touchdownja 21-0-ra alakította az egyre egyoldalúbbnak látszó találkozó állását.

Az első félidő hátralévő részében az Indy támadósora továbbra is adós maradt a third down helyzetek megoldásával, s ilyeténképpen pontok szerzésével, míg védekezésben egyéni fegyelmezetlenségek okoztak fejfájást Tony Dungy-nak: a Buccaneers egyik – végül eredménytelennek bizonyuló – drive-ja során a Colts három, büntetés révén elért first downt ajándékozott ellenfelének. A játékrész hajrájában még két special team play villanyozta fel a hazai publikumot. Tom Tupa puntja nyomán a labda oly szerencsésen ért földet, hogy nem pattant be az Indianapolis endzone-jába, hanem lecövekelt az 1 yardos vonalon, ezáltal szinte megoldhatatlan helyzetbe hozva Manninget és társait, az utolsó másodpercekben pedig Martin Gramatica értékesített kevés híján egy klubrekorddal felérő, 60 yardos mezőnygól-kísérletet. A kimaradt próbálkozás dacára a hazaiak fényes kilátásokkal várhatták a második félidőt, három touchdownnyi fórt küzdöttek ki maguknak, míg domináns védelmük addigi három meccsükön és ezen derbi első félidejében csak összesen engedélyezett egy TD-t mindenkori riválisainak.

A nagyszünet után végül megtört a jég és Monte Kiffin fiai kapitulálni kényszerültek. Manning értő szemmel szúrta ki a tampai defense leggyengébb láncszemét, a Harrisonon védekező Wansley-t. A drive kezdetén a remek elkapó slantet futva szerzett 9 yardot, majd a „másik” Ricky Williams, az egykori Heisman-győztes, jelenleg a Miami Dolphins-t erősítő running back névrokona, egy draw play révén vágtatott a Buccaneers 45-öséig. Még egy hasonlóan sikeres futást követően – 3. és 2-nél – Kiffin feltolta a boxba strong safety-jét, John Lynchet, Wansley-nak passz esetén egy-az-egyben kellett védekeznie Harrisonon, míg a mély zónában, „single high safety-ként” csak Dwight Smith biztosított. Márpedig Manning passzra készült, ezt készítették elő az előző futások, a snapet követően pumpált egyet a labdával, balra nézett, s így középen tartotta a deep safety-t, majd a briliáns testcsellel a jobb oldalon Wansley mellett elfutó Marvin Harrisonnak ívelte a disznóbőrt. Dwigh Smith középről nem érhetett oda a fürge elkapóhoz, Wansley pedig már réges-rég bottal ütötte a nyomát. 37 yardos touchdown, s rövidesen máris 21-7 állt a Raymond James Stadium eredményjelzőjén. Manning és Harrison karrierjük során 63. alkalommal játszottak össze hat pontot érően, amivel az örökranglistán befogták a klub két egykori halhatatlanja, Johnny Unitas és Raymond Berry kombóját.

Miután a kék-fehérek védelme megfékezte a hazaiak második félidőbeli első sorozatát, Manningék tovább folytathatták volna a felzárkózást, ám - részben - egy furcsa bírói döntés kisiklatta próbálkozásukat. A Colts egy Simeon Rice-szal szemben egyébiránt jogtalanul megítélt face mask büntetés miatt first downhoz juthatott volna, de az óriás kivetítőn lejátszott lassítás láttán a bírók meglepő módon visszavonták ítéletüket. A még mindig jelentős hátrány ledolgozásának elszalasztott lehetősége megbosszulta magát. Gruden tanítványai újabb támadásuk során kissé nyögvenyelősen haladtak előre, de haladtak. Michael Pittman fontos yardokat szerzett a földön, sőt egy ízben a szélső elkapó pozíciójából slantet futva ért el first downt. Brad Johnson a zsebből jobbra kiforogva könyvelhetett el eredményes átadásokat, végül pedig újfent Keenan McCardellnek kézbesített touchdown-passzt. Johnsonnak elég időt adott a támadófal arra, hogy kivárja, amíg a támadó a célterületig ér, ott egy balra mutatott testcselt követően kivág jobbra, s így levegőhöz jut őrzője mellett. McCardellnek kevés helye volt az elkapás kivitelezésére, de estében is – „lábfejeit maga után húzva” – abszolválta a kivételes mozdulatot. 28-7!

Az utolsó 15 perc elejére Monte Kiffin kissé takaréklángra vette tanítványait – talán a hajrára kívánta tartalékolni a védelem maradék erejét? - és a Bucs átállt egy puha Cover 2-ra, azaz a Colts offense konzisztensen haladhatott előre rövid, a futóknak, tight endeknek kiosztott passzokkal. 3. és 3-nál az újonc tight end, Dallas Clark kritikus elkapást produkált, majd eredményesen verekedte előre magát további yardokat szerezve. A támadás zárásaként Ricky Williams kapta a játékszert, és az Edgerrin James-t helyettesítő játékos második nekifutásra megtalálta az utat a gólvonalon túlra, s ezzel bő tíz perccel a lefújás előtt megint két TD-nyira apadt a Kalózok előnye. 28-14!

Miközben Warren Sappék pihentek, Gruden a támadóegységet konzervatív, „időgyilkos” üzemmódba állította. A taktika célravezetőnek látszott, hiszen Pittman és Aaron Stecker futásaival a hazaiak 5 értékes percet „gyilkoltak le” mielőtt a felezővonalnál puntra kényszerültek. Peyton Manning nem volt könnyű helyzetben, ideje fogyott, az ellenfél védelme újra felpörgött és egy holding büntetés miatt saját 10-esén belülről kellett indítania a vendégek támadósorozatát. A Colts játékmestere sokszor került nyomás alá a mérkőzés folyamán, de eladdig megúszta sack nélkül, hat perccel a vége előtt azonban már nem tudott hová menekülni Ellis Wyms elől. A zsákolással a Tampa életben tartotta remek szériáját, és védői sorozatban 64 mérkőzésükön jegyezhettek ilyen szerelést, pár pillanattal később pedig újabb megsüvegelendő bravúrsorozatukat toldották meg eggyel. 3. és 16-nál Manning újfent szinte lehetetlen helyzetbe került, és mielőtt Warren Sapp hátulról a nyakába ugorhatott volna, illetve elbotlott volna egy előtte heverő csapattársában elsietett passzt eresztett meg a „dig route”-ot futó Harrison felé. Ronde Barber ugyanakkor remekül olvasta le az ellenfél irányítójának a szándékát, Harrison elé vágva lefülelte a labdát és 29 yardot megtéve touchdownra cipelte vissza. 35-14! A pick jóvoltából a Buccaneers védelme zsinórban 45. fellépésén húzott be legalább 1-1 sacket és interceptiont, de ami az adott helyzetbe még fontosabb volt, a pontszerzés nem csak megpecsételni látszott, ám - s ennek az ABC közvetítésén szakkommentátorként tevékenykedő John Madden nyomatékkal hangot is adott - ténylegesen meg is pecsételte a rangadó sorsát.

Fordulat és comeback

Öt perc alatt 21 pontos hátrányt ledolgozni „lehetetlen küldetésnek” ígérkezett, de a vendégek - a bekapott touchdownt követő - első megmozdulása kissé felmelegítette kihűlőben lévő reményeiket. A Northern Colorado egyetemről drafolt újonc visszahordó, Brad Pyatt a Tampa kirúgását követően a labdával szinte nyílegyenes vonalban 90 yardot száguldott, sőt kevésen - Jermaine Phillips mentő szerelésén – múlott, hogy rögtön nem ért el TD-t. A kedvező mezőnypozíciót a Colts-nak végül úgy sikerült pontokra váltania, hogy 4. és inches-nél a running back, James Mungro nem csupán a first downt jelentő vonalig jutott, de miután a fullbackként szerepet kapó special teamer, Detron Smith eltakarította előle a Bucs középső linebackerét, Nate Webstert, a gólvonalon túlra tudta brusztolni a játékszert. 35-21 és 3 perc 37 másodperc maradt a rendes játékidőből!

A felzárkózás folytatásához a Colts-nak sikeres onside kicket kellett végrehajtania, ezzel nem tudták meglepni a hazaiakat, a kivételezés módjával viszont annál inkább. Mike Vanderjagt szokatlanul magasra rúgta a disznóbőrt és a kék-fehérek szerencséjére safety-jük, Idrees Bashir ugrott a legmagasabbra és kaparintotta meg azt, így újra Manningéket illette a támadás joga. A vendégek irányítója egy-egy, Troy Walters-nek, majd Marvin Harrisonnak kézbesített és first downt hozó átadással nyitotta a drive-ot, ezeket követően viszont – 4. és 6-nál – újfent valódi „do or die” szituációban találta magát csapattársaival. Manning a kritikus helyzetben legmegbízhatóbb célpontját, Marvin Harrisont kereste. Az elkapó rendhagyó módon a bal oldali slotban állt fel és onnan a Tampa célterületének jobb sarka felé futott egy crossing route-ot. A Harrison szokásos helyéről, a jobb szélről startoló Troy Walters deep postot futva elvonta a fölülről biztosító safety figyelmét, így a keresztbenyargaló elkapóra a weak side linebackermek, Derrick Brooks-nak és a cserecorner, Tim Wansley-nak kellett volna figyelnie. Wansley elsődleges feladata ugyanakkor a shallow zone őrzése volt, így képtelen volt odaérni Harrisonra, Manning passza pedig olyan pontosan helyezett volt, hogy Brooks akármilyen magasra nyújtózva sem tudta útját állni a touchdownt hozó passznak. A Colts first downt helyett TD-re tört és a kockázatvállalás meghozta gyümölcsét. Az eredmény 35-28-ra alakult 2 perc és 29 másodperccel a vége előtt.

A második indianapolis-i onside kick kevés híján megint sikeresnek bizonyult. Vanderjagt ezúttal nem trükközött, hanem Derrick Brooks felé küldte a labdát, aki annyira megzavarodott, hogy nem tudta megszelídíteni azt. Végül Aaron Stecker mentette meg a helyzetet a hazaiaknak, így a támadóikon volt a sor, hogy lepörgessék a hátralévő két és fél percet. A Kalózok természetesen semmiféle kockázatott nem vállaltak és két Stecker-futással indítottak, amelyek összesen -2 yardot hoztak. Az első play-t követően Dungy kikérte utolsó idejét, a második után viszont a Tampa jobb oldali tackle-je, Kenyatta Walker fegyelmezetlensége segített a vendégeknek. Walker szükségtelen keménysége nem csak 15 yarddal tolta hátrébb a Buccaneers támadóegységét, de az órát is megállította. A harmadik támadóplay előtt még mindig csak 2:04 állt a stadion kijelzőjén, azt követően pedig a two-minute warning fagyasztotta be az idő múlását. A tampaiaknak el kellett puntolniuk a labdát, és ellenfelüknek még majd két perce maradt, hogy egyenlítsen.

Peyton Manning nem teketóriázott, második passzkísérletével first downt hozott, Warren Sapp late hitje miatt pedig további 15 yarddal masírozhatott előre az Indy akciója. A hazaiak számára a valódi hidegzuhany azonban csak ezután következett. Manning természetesen megint Wansley-ra „utazott” és Harrisont kereste, a cornerback rövid vagy középtávoli passzra számított a pálya közepe felé – ahogy védőtársai is, hiszen John Lynch egészen a linebackerek vonaláig lopakodott fel. Az irányító eleinte csakugyan erre nézett, aztán viszont gyorsan jobbra vetette pillantását és Wansley helyezkedését észrevéve nyomban meglátta a lehetőséget és a védő háta mögött egyenesen elszáguldó Harrisonnak ívelte a labdát. A „single high safety” nem érhetett oda az elkapóhoz a pálya közepéről, s végül csak Wansley-nak sikerült földre vinnie a Buccaneers 5-ösénél. A több mint 50 yardot hozó passzjáték után a Colts támadóinak még temérdek ideje maradt, ám Manning nem hagyta az ellenfelnek, hogy rendezze sorait és huddle nélkül két középső Ricky Williams-futást hívott, amelyek közül a második meghozta a TD-t, az azt követő extra pont pedig a hihetetlen egyenlítést. 35-35! Az előző három mérkőzésén összesen 1 touchdownt engedélyező tampai védelem „elfogyott” a Colt elleni rangadó hajrájára, és az utolsó negyedben 4 (!) ízben volt kénytelen kapitulálni.

A megrendült hazaiaknak 26 másodpercük maradt a pontszerzésre, és noha Brad Johnson két passzal az ellenfél 44-eséig terelte a támadóegységet, Martin Gramatica-nak még az első félidő végén megkíséreltnél is nagyobb távolságból – 62 yardról – kellett volna betalálni mezőnygóljával. A lövés ezúttal már a blokkolásra felnyújtott karok és kezek „erdején” elhalt, így jöhetett a hosszabbítás. A folytatásban kétszer is a Kalózok mellé szegődött a szerencse, de nem tudtak élni vele. (Igaz Keyshawn Johnson, Michael Pittman, Mike Alstott és Aaron Stecker sérülés miatt ekkor már nem állhattak Jon Gruden rendelkezésére.) Mindenekelőtt ők nyerték a pénzfeldobást, azaz övék lett az első támadás joga. Másodsorban, amikor a félpályánál kifulladt támadósorozatuk és puntra kényszerültek, rutinos punterük, Tom Tupa kitűnően eljátszotta, hogy a Colts-os Dominic Rhodes a játékszer elrúgása után feldöntötte – a visszajátszás szerint Tupa egyszerűen elbotlott a már földön fekvő kék-fehér játékosban -, így a Tampa a drive-ot az ellenfél 44-eséről folytathatta. A sansz azonban – egy 2 yardos futással és két incomplete pass-szal később – elszállt és Tupa újabb puntját már semmiféle szabálytalanság nem zavarta meg. A kezdeményezést átvevő Peyton Manning saját 13-asáról vezethette sikerre csapatát.

Az Indianapolis villámhajrája dacára a sorsdöntő támadósorozat nem volt fáklyásmenet. Nem csupán az ellenfél védői, de Harrisonék is egyre nehezebben kapkodták a levegőt, igaz a drive, ha erőfeszítések – azaz third downok értékesítése - árán is, de haladt. A 88-as számú mezt viselő támadót ekkor már – a Wansley szerencsétlenkedését megunó Kiffin utasítására – Dwight Smith, a free safety őrizte. Harrison ugyanakkor már megtette a magáét és az első first downt biztosító catch-en túl nem sok vizet zavart a hosszabbításban, helyette Troy Walters és Reggie Wayne szállított meghatározó fontosságú play-eket. Manning eladdig kevésszer tesztelte a Wayne-re állított Ronde Barbert, ám amikor a túlontúl agresszív cornerback egy bump során átmenetileg elveszítette egyensúlyát és a wide receiver befelé kerülve megelőzhette őt az irányító azonmód pontos passzt kézbesített második számú elkapójának. A Buccaneers térfelének közepéig „légi úton” jutott a Colts, azonban innentől nem volt helye a rizikónak és pár futójátékot követően megelégedtek egy aránylag könnyen értékesíthető, 40 yardos mezőnygóllal. A vendégek rúgójátékosa, Mike Vanderjagt ugyan az idáig inkább az onside kickek végrehajtásában tündökölt, de nem akadt nála pontosabb ítéletvégrehajtó a ligában és csapata idénybeli addigi négy találkozóján egyszer sem hibázott. Most igen, a labda a jobb kapuvas mellé szállt! A játékvezetők azonban közbeszóltak. A veterán sípmester, Johnny Grier és társai addig is szorgosan dobálták a sárga zászlókat, ám utolsó ítéletük döntő kihatásúnak bizonyult a rangadó végkimenetele szempontjából. A bírói stáb a tampai defensive end, Simeon Rice megmozdulását vélte szabálytalannak, aki a field goal-kísérlet során felugrott blokkolni, majd leérkezve egyik csapattársán landolt. Az ún. „leaping penalty” az NFL szabálykönyvének betű szerinti értelmezése szerint ugyan valóban megadható volt, de a gyakorlatban nagyon kevésszer büntették, hiszen szinte minden hasonló helyzetnél adódik olyan megmozdulás, mely a szabály szoros és szigorú olvasata szerint retorziót vonhatna maga után. Ezen oknál fogva a tampaiak nehezen tudták elfogadni és feldolgozni a játékvezetők ítéletét, melynek révén Vanderjagt – immár közelebbről – újabb sanszhoz jutott. A kicker újrázása azonban nem ment simán, a snap pontatlan volt, így az egész kísérlet időzítése félresiklott, a játékszer Vanderjagt lábát elhagyva szédülten kacsázott a kapu felé, ám végül a jobb oldali kapuvasról befelé vágódott és ennek jóvoltából az Indianapolis Colts 38-35-re megnyerte az éjfélen túlra nyúló derbit. Korábban még soha nem volt példa arra, hogy egy csapat úgy nyerjen, hogy a rendes játékidő vége előtt 4 perccel még 21 pontos hátrányban legyen, Manningék így történelmi fegyvertényt vittek véghez az örök időkre szólóan emlékezetes összecsapáson

Utószó

A Colts-tól elszenvedett megdöbbentő fiaskó hatására talán még korai volt leírni a címvédőt, de Jon Gruden csapata egyrészt morálisan rendült meg, másfelől Brian Kelly és Mike Alstott személyében két meghatározó játékosát az egész további szezonra elveszítette. A továbbiakban a felzárkózás reményét felcsillantó győzelmeket rendre kijózanító vereségek követték, és amikor a „trónkövetelő” Carolina Panthers másodszor is térdre kényszerítette a Kalózokat, akiknek mutatója ezáltal 4-5-re alakult, az „ismétlés” esélye de facto elpárolgott. A bajokat csak tetézte, amikor egy héttel később a fékezhetetlen nyelvű sztárelkapót, Keyshawn Johnsont – az oldalvonal mellett mutatott botrányos viselkedése miatt - a csapatvezetés az idény hátralévő részére deaktiválta, illetve amidőn Jon Gruden vezetőedző és Rich McKay általános menedzser konfliktusa 2003 decemberében az utóbbi távozásával oldódott fel. A Falcons-hoz szerződött McKay a szezon utolsóelőtti játéknapján a Raymond James Stadium díszpáholyából már főnöke, az atlantai tulajdonos Arthur Blank mellől figyelhette, amint újsütetű csapata 30-28-as győzelmet arat hajdani munkaadói fölött. A Buccaneers végül 7-9-cel, azaz messze a várakozások alatt teljesítve fejezte be a 2003-as alapszakaszt.

Az Indianapolis Colts veretlenségi sorozata a „tampai csodát” követő fordulóban a Carolina Panthers ellenében, egy ugyancsak hosszabbításba torkollt összecsapáson szakadt meg. Utólag azonban sokkal fontosabbnak bizonyult egy másik, szintén hazai pályán és hasonlóképpen izgalmas küzdelemben elszenvedett kudarc. A New England Patriots-szal szemben 31-10-es második félidei hátrányból álltak fel Dungy tanítványai, de a hajrát végül a Hazafiak bírták jobban és 38-34-es sikerrel távoztak Indianapolis-ból. A Colts 12-4-es mérleggel abszolválta az alapszakaszt és megnyerte az AFC Déli csoportját, (Peyton Manning pedig társ-MVP címet kapott) viszont amikor a rájátszásban a Colts és a Patriots útjai újra keresztezték egymást – az AFC döntőjében -, Brady-ék jobb mutatója miatt az összecsapás helyszíne a Gillette Stadium volt. Korábbi két playoff-meccsén Manning végre bebizonyította, hogy győzelemre tudja vezetni a kék-fehéreket az utószezonban, ám a New England-i védelem 4 sackkel és 4 interceptionnel ezúttal kifogta a szelet a Colts támadóegységének vitorlájából, akik így 24-14 arányban kapitulálni kényszerültek a második Super Bowl győzelmük felé tartó Hazafiak előtt.

(A Youtube-on három részben megtekinthető a meccsről az NFL Films által készített dokumentumfilm. 1. rész, 2. rész, 3. rész)

Dorkó Szabolcs (Szabler)