Linebackerek a 3-4-ben

Azok számára, akik még nincsenek annyira tisztában az NFL-ben használt két fő védelemmel, kezdésnek egy régebbi cikkünket ajánlanám. A 3-4-es védelmek az elmúlt években egyre népszerűbbek lettek a szurkolók körében is, köszönhetően főleg annak, hogy az NFL legsikeresebb csapatai közül nem egy használja ezt a defense-t. Ilyenek a New England Patriots, vagy a Pittsburgh Steelers, de igazán Lawrence Taylor és a 80-as évek Giants defense-e révén került köztudatba. Az NCAA-ban többek között a Virginia Cavaliers is ezt a rendszert alkalmazza. Sokak szerint izgalmasabb is nézői szemmel egy 3-4-es védelem munkáját látni, hiszen rengeteg blitzet, és stuntot lehet látni egy-egy ilyen csapat meccsén.

A 3-4 fő ereje abban rejlik, hogy rendkívül sokféle módon lehet vele nyomást gyakorolni, egy kreatív defensive koordinátor számtalan módot találhat az offense életének megnehezítésére. 3 helyett 4 linebackerrel sokkal jobban lehet a különféle passzra alapozó spread offense-ekhez idomulni, mivel nagyobb a flexibilitása ennek a felállásnak, mint a 4-3-é, a plusz egy álló embernek  köszönhetően. A középiskolákból több ún. "run-and-hit" játékos kerül ki, mint a falembernek való nagy, nehéz, erős típusok. A "run-and-hit" típus alatt azt kell érteni, hogy az adott játékos amellett, hogy erős, és agresszív, szeret és tud is futni, vagyis megvan a mobilitása hogy 2-pontos felállásban tudjon játszani. Ez nem mellékesen a special teameket is segíti. Ilyen szempontból a recruitingnél könnyebb dolga van egy 3-4-es defense-t játszó NCAA csapatnak.

3-4-be olyan linebackerek kellenek, akiket ránézésre defensive endek tartanánk, nagydarab, magas, és erős felépítésű játékosok. A belső linebackerek (ILB) általában kb. 185-187 cm, és 105 kg körül mozognak, míg a külső LB-k (OLB) nagyobbak ennél, 188-190 centi magasak, és 115-120 kg a testsúlyuk. Természetesen itt a nagy átlagról van szó, lehetnek, és vannak is méretbeli eltérések. Akadnak 102 kilós, 180 centi magas ILB-k, a másik végletet legjobban pedig talán Levon Kirkland képviselte, aki DT méretekkel (135-140 kg között mozgott a testsúlya) játszott belső LB-t a 90-es évek Steelers-ében.

Sok csapatnál külön edzője van a belső és a külső LB-knek, sok helyen viszont egy edző felelős mindkét posztért. Mind a kettő mellett lehetne érveket felsorakoztatni, hiszen a két poszt munkája eléggé eltér egymástól (sokkal jobban, mint 4-3-ban az MLB és az OLB-k között), viszont szoros kölcsönhatás is van a két-két játékos tevékenysége között.

A belső linebackerek
Az ILB-knek a legfontosabb feladata a futás ellen a lyukak tömése. Ha tökéletesen dolgoznak, akkor nem lesznek folyosók, amiket meg tud találni a futó. Al Groh, a Virginia edzője mondta egy szemináriumon, hogy ez ahhoz hasonlítható, mint amikor egy alagsorban a víz beszivárog, mert meg van repedezve az aljzat. Ha kicsit is jók a futók, meg fogják találni a réseket, ezért nem szabad hagyni, hogy ilyenek legyenek. Ennek a módja egész egyszerűen az, hogy fizikálisan kell legyőzni a blokkokat, nem pedig elfutni előlük, vagy megkerülni azokat. Manapság már a támadófalemberek is igen agilisek, lehetetlen őket folyamatosan kikerülni, lábmunkával megverni valódi fizikai kontaktus nélkül. Egész egyszerűen szólva, szemtől szemben felvesszük az embert, és megverjük. Ez a fajta hozzáállás önbizalmat szül, és keménységet, ami minden defense alapja kell, hogy legyen. A védelmekben általában azok viszik a zászlót, és határozzák meg a csapat "személyiségét", akik a legkeményebbek, a legjobb ütközők, a "playmakerek". Ezek általában a linebackerek (persze akad itt-ott egy-egy Bob Sanders típusú safety is) szoktak lenni.

A belső linebackerek alapvetően minimum 3 és fél yardra állnak el a labdától, de ez változhat természetesen az adott offense-től függően. Egy külső futásokra alapozó csapat ellen ez a távolság akár 4 és fél yardra is megnőhet. A helyes stance (beállás) igazából játékosonként változó, mindenkinek kicsit más az a pozíció, amiben kényelmesen érzi magát. Az LB stance célja az, hogy a játékos minden irányba el tudjon indulni késlekedés nélkül, ne kelljen plusz lépéseket megtenniük soha, a lábmunkájuk "tiszta" legyen.

Az LB-knek kulcsokat kell olvasniuk. Az ILB-nek a legtöbb esetben a FB a kulcsa, amit olvasnia kell. Igazándiból 4-féle olvasás létezik futásnál. Ha a kulcs felénk mozog a tackle vonalán belül, akkor az egy direct read (olvasás). Ekkor a szóban forgó LB helyén van a POA (Point of attack-ahová irányul a futás), azaz egy-az egyben fel kell venni blokkolót és a futót. Ha elfelé mozog, de a futásának a szöge a túloldali tackle vonalán beljebb vezeti, akkor ún. backside fillt kell végre hajtani. Egyszerűen szólva, ilyenkor tömni kell a rést a play túloldalán (ld. vizes példa). Ha elfelé, és a tackle-n túl, ill. ha felénk, és a tackle-n kívül, akkor fast read van. Ez utóbbi azt jelenti, hogy amilyen gyorsan csak lehet, támadni kell a labdást lehetőleg minél mélyebben a LOS-on túl. Ha fast read van tőlünk elfelé, akkor pedig oldalirányban mozogva át kell venni a másik LB  helyét, aki a fast read szerint az előbb leírtak szerint cselekedett. Természetesen ezek erős egyszerűsítések, de talán a lényeg érthető.

Mielőtt az olvasás megtörténik, a guard is ott kell, hogy legyen a LB perifériájában, hiszen valószínűleg az ő blokkját kell majd megverni. Miután megtörtént az olvasás, és a play kifejlődik, előbb-utóbb áthelyeződik a hangsúly a kulcsról a guardra. Természetes tendencia a linebackereknél, hogy a figyelmüket túlzottan is a labdára fixálják, és megfeledkeznek a blokkolókról, akiknek pedig pont az a feladatuk, hogy távol tartsák őket a labdától. Már csak azért is fontos, hogy teljes koncentrációt szenteljünk a blokk megverésére, hiszen a támadó falemberek általában 50-60 fonttal nagyobbak legalább, mint a linebackerek, így maximális erőkifejtést igényel a blokkjuk legyőzése. Nem szabad várni a blokkolóra, meg kell őt támadni a lehető leghamarabb. Sok 4-3-as középső LB nem szereti a 3-4-et, mert mint látható, nagyon sokat kell a támadófallal hadakozniuk, és nehezebben tudnak érvényesülni. Többek között Ray Lewis is mondta párszor, hogy nem igazán szeret 3-4-ben játszani.

Igazából a belső futások levédekezése arról szól, hogy a front egy áthatolhatatlan "falat" hoz létre. Ha védőként egy tátongó lyukat látunk a mi oldalunkon, akkor igen nagy esély van rá, hogy a futó is látja ugyanezt. Ilyenkor nem szabad hezitálni, tömni kell a lyukat teljes sebességgel.

A belső linebackerek ritkán blitzelnek dropback passzok esetén, sokkal inkább szokás őket zónázásra használni ilyenkor. Ha viszont olyan passzjáték van, amely során az irányító az oldalvonalak felé mozog rögtön (bootlegek, sprintoutok, stb.), akkor a play-oldali LB-nek kell támogatást nyújtania, és támadnia a QB-t.

A képe látható fake sprint-draw passznál a play-oldali külső LB könnyen kikerülhet a play-ből, ilyenkor a belső LB-nek kell segítenie, és megfognia a QB-t. Ha elhibázza, akkor legalább befelé kell kényszerítenie őt, ahol a másik ILB tud rá nyomást gyakorolni.

A külső linebackerek
A 3-4-es defense-ekben a külső LB-k fő feladata a pass rush, ők a playmakerek. Hatványozottan igaz ez az NFL-re, amelyet már hosszú ideje a passzjáték mozgat, és bármelyik átlagos QB képes szétszedni egy secondary-t, ha nyugodtan dobálhat. Emiatt nagyon fontos a védelmek szempontjából a nyomás. Az NFL-ben 3-4 OLB-t játszó játékosok nagy része az egyetemen 4-3 védelemben DE poszton szerepelt. Valójában nincs is nagy különbség nincs e két poszt között, mind a kettő fő feladata a pass rush generálása, a fő különbség annyi, hogy ezt az OLB 2 pontos felállásból teszi, a DE pedig 3-pontosból.

A fordulópontot a 3-4 OLB játékban kétségkívül Lawrence Taylor hozta meg a 80-as években. Taylort 1981-ben draftolta a New York Giants az első kör 2. választásával, ezt megelőzően a North Carolina-ra járt. Rögtön újonc évében letette névjegyét a profik között, NFL Defensive Rookie of the Year, de igazándiból csak később lett igazán gyilkos erő belőle. Ő nyitotta meg a hosszú sorát azoknak a játékosoknak, akik 188-190 centisek, 115-120 kilósak voltak, és ami még fontosabb, emellé hihetetlen sebességgel, és ebből kifolyólag brutális ütőerővel rendelkeztek. Taylor előtt elképzelhetetlen volt, hogy valaki ilyen paraméterekkel rendelkezzen. Taylornak az igazi erejét azonban az attitűdje adta, lényegében minden egyes alkalommal megőrült a pályán. Általában az offense bal, vak oldalára állították fel, onnan indította támadásait. Olyan elsöprő erőt képviselt, hogy több régebb óta a ligában játszó falember (főleg az NFC Eastben) miatta hagyta abba a játékot. Nem volt olyan ember, aki egy az egyben fel tudta volna venni. Számtalan irányítónak okozott sérülést, karriereket is tört derékba. A leghíresebb ilyen eset a Joe Theismann féle flea flicker (vagy ahogy a Redskins nevezte, "throw back special") volt, amikor szilánkosra törte a neves irányító lábát, aki soha nem épült fel teljesen a sérülésből.

Taylor miatt teljesen új támadó felállásokat hoztak létre, és ekkor kezdődött el az a folyamat, ami kiemelte a bal tackle-t, mint a QB utáni legfontosabb játékost a támadóknál. Taylor után rengeteg hozzá hasonló képességű 3-4 OLB érkezett a ligába, ilyen volt pl. Greg Lloyd, Andre Tippett, illetve a mai játékosok közül Shawne Merriman, Joey Porter, és James Harrison nevét érdemes megemlíteni. Ők mind-mind a "Taylor-iskola" tanítványai.

Az OLB-nek is olvasnia kell a play-t, és eldöntenie, hogy milyen pass rush technikát fog használni. Többféle ilyen technika van, és persze a támadófal-emberek részéről ellentechnika. Egyáltalán nem túlzás ezeket az 1-1 elleni párbajokat kisebb harcművészeti összecsapásokhoz hasonlítani. Nem véletlen, hogy Greg Lloyd manapság taekwondo edzőként tevékenykedik. Ezekbe a technikákba most nem megyünk bele, igen hosszadalmas lenne megfelelő módon kivesézni ezeket. Ezen a videón látható, hogy sokkal többről van szó a pass rush során, mint puszta sebesség, és erődemonstrációról.


Egy egyszerű gyenge oldali blitz. Az erős oldali backer visszalép coverage-be

A gyenge-oldali linebacker az OT-t általában sebességből próbálja meg megverni kívülről kerülve. Ezt megteheti, hiszen nincsen, aki segítsen a tackle-nek. Ha pedig sikerült kibillentenie az LT-t az egyensúlyából, akkor már félig nyert ügye van. A pass rush mindig együtt jár a contain kötelezettséggel, azaz a QB-t mindig a belső vállán kell tartania az LB-nek, hogy csak egy irányba tudjon elmozogni tőle - előre a zsebben. Ha egy running backet osztanak be pass protectionbe, akkor általában erőből próbálják meg megoldani a dolgot, leütközik az RB-t, és így kerülnek közel a QB-hoz.

W "kihúzza" a tackle-t, majd befelé veri meg

Ha az OLB-k nem blitzelnek, akkor zónáznak, vagy embert fognak passz esetén. Egyébként ez különbözteti meg a 3-4-et az 50, vagy Okie defense-től leginkább, amely nagyon hasonló a 3-4-hez, itt is 3 belső falember van, 2 pass rusher, és 2 ILB. Ebben viszont a 2 rusher a vonalon áll DE-ként 3-pontosban, és szinte soha nem mennek coverage-be.

Zárszó
Természetesen a futás elleni védekezésben is fontos szerepük van az OLB-knek, de nagy általánosságban el lehet mondani, hogy az OLB-ket a pass rush képességeik miatt, az ILB-ket pedig a futás elleni tudásuk miatt alkalmazzák. Nyilván egy olyan játékos, aki csak a futás, vagy csak a passz ellen jó, komoly hátrányban van. Ezzel együtt a 3-4 defense-ek arcát szinte mindenhol az általában legtöbb sacket begyűjtő gyenge-oldali OLB-k adják meg. Megfelelő emberekkel a 3-4 védelmek nagyon komoly nehézséget tudnak okozni az offense-eknek, de ehhez összhangolt munkára van szükség, és nagyon fontos, hogy a védekező koordinátornak ne legyenek tendenciái, azaz ne legyen kiismerhető. Annak, aki a fociban nem csak a sok pontot, a nagy passzokat szereti, egy jól összerakott 3-4 védelem játéka igazi élvezetet tud nyújtani.