Visszapillantó - 2009/10. hét

Reflektorban: Indianapolis Colts – New England Patriots

Az évtized rivalizálásának kikiáltott párharc nem Peyton Manning és Tom Brady színrelépésével vette kezdetét. Ennek illusztrálására idéztük meg az összecsapás történetének hat emlékezetes momentumát, valamennyi eltelt évtizedből 2-2 találkozót választva, és egyenlő számban válogatva a csapatoknak sikert/vereséget hozó mérkőzéseket.

Baltimore Colts – New England Patriots, 1971. december 19.

Főedzők: Don McCafferty (Colts) és John Mazur (Patriots)
Ismert játékosok: Johnny Unitas/QB*, Bob Vogel/LT, Bubba Smith/DE, Ted Hendricks/LB*, Mike Curtis/LB (Colts); Jim Plunkett/QB, Jim Nance/FB, Charlie Gogolak/K (Patriots)

Upton Bell, az NFL korábbi comissionerének, Bert Bellnek a fia, mint személyzeti igazgató (personnel director) oroszlánrészt vállalt a Baltimore Colts 1970-es Super Bowl győzelméből, a ligabajnok 40 fős rosteréből 17-en ugyanis Bell regnálása idején kerültek a csapathoz. Ennek tükrében nem volt meglepő, hogy a szakember a „szuperszezon” végeztével keresett portékává vált, és a 33 esztendős fiatalember végül a New England Patriots-hoz szerződött, hogy a liga legfiatalabb általános menedzsere legyen. Upton Bell első New England-i draftján a rendelkezésére álló 1/1-es pickkel a Stanford Heisman-győztes irányítóját, Jim Plunkettet választotta (Peyton Manning édesapja, a végül másodikként húzott Archie helyett), és az egy éve 2-12-vel zárt Hazafiak 1971-ben valóban előrelépést mutattak. A GM és John Mazur vezetőedző ellentéte ugyanakkor a további javulás akadályának tűnt, és az igazgatótanács – Bell unszolásának engedve – csupán azzal a feltétellel volt hajlandó Mazur menesztésére, ha Patriots elbukja idényzáró meccsét a Colts ellenében. A baltimore-iak azonban nem biztos, hogy mindenáron nyerni akartak, hiszen a szóbeszéd szerint azzal számoltak, - a playoffban való részvételük már biztosított volt -, hogy amennyiben egy vereséggel az AFC East második helyén zárnak, akkor a kevesebbre taksált Cleveland Browns személyében könnyebb ellenfelük lesz a rájátszásban. Akár volt valóságalapja eme szóbeszédnek, akár nem a esélytelenebb Hazafiak valóban végig kézben tartották a meccset. A második negyedben 7-3-as vezetésüknél defensive backjük, John Outlaw a Colts-legenda, Johnny Unitas passzának lehalászása után 60 yardos interception return TD-t szerzett, amivel egy félidő alatt 14-3-ra lépett el a Pats. Noha a fordulás után a hazaiak 14-10-re zárkóztak fel, Jim Plunkett és a másik újonc, Randy Vataha 88 yardos összjátéka végül bebiztosította a New England sikerét, és Upton Bell legnagyobb keserűségére, megszilárdította John Mazur edzői székét. A két vezető vetélkedésének a következő évben a gárda csapnivaló szereplése vetett végett, Mazur még a 3-11-gyel zárt idény hajrájában (2-7-nél) leköszönt, míg Belltől két fordulóval az alapszakasz befejezése előtt vált meg a Patriots igazgatótanácsa.

New England Patriots – Baltimore Colts, 1978. szeptember 18.

Főedzők: Chuck Fairbanks (Patriots) és Ted Marchibroda (Colts)
Ismert játékosok: Steve Grogan/QB, Russ Francis/TE, John Hannah/G*, Steve Nelson/LB, Mike Haynes/CB* (Patriots); Joe Washington/RB, Roger Carr/WR, John Dutton/DE, Lyle Blackwood/S (Colts)

A Colts egy 38-0-s és egy 42-0-s vereséggel tarsolyában érkezett a New England-i hétfő esti rangadóra, ráadásul sérült kezdőirányítója, Bert Jones sem tudta vállalni a játékot, így a szakértők többsége az összecsapást puszta formalitásnak tartotta, ahol a sokkal esélyesebb Patriots várhatóan nagy különbségű győzelmet aratva fekteti majd két vállra csoportriválisát. Az első negyedben a hazaiak 6-0-s előnyre tettek szert, majd a másodikban a Colts megszerezte idénybeli első pontjait, mitöbb a touchdown révén a vezetést is, de a szünet előtt Steve Grogan Stanley Morgannek kiosztott 62 yardos passzával visszaállt a „világ rendje” és az eredményjelzőn a Hazafiaknak kedvező 13-7-es eredmény állt. A harmadik 15 percre zuhogó eső köszöntött a pályára, és ez a periódus nem hozott változást, ám az utolsó játékrészben már a pontok kezdtek záporozni, a csapatok pedig kétszer annyi egységet pakoltak a táblára, mint eladdig a három negyed alatt. A legjobban a Baltimore új szerzeménye, Joe Washington sziporkázott, aki előbb Roger Carrnak osztott ki egy 54 yardos TD-passzt, majd a csereirányító, Bill Troup átadását megszelídítve maga is megtalálta az ellenfél célterületét. Mikor a játékrész derekán Troup egy 67 yardos bombával Carrnak szintén hatpontos passzt kézbesített, a vendégek - óriási meglepetésre – már 27-13-ra léptek el ellenfelüktől. A Patriots azonban még nem adta meg magát, Grogan futott touchdownjával 7 pontra zárkóztak, az onside kick révén megszerzett labdával pedig másfél perccel a vége előtt az egyenlítés is sikerült. Az egált hozó drive-ban az ultramobilis Steve Grogan 31 yardos rohanást vágott ki, egy 4th down play-nél megítélt defensive holdingot követően pedig Sam Cunningham brusztolta be a disznóbőrt a gólvonalon túlra. 27-27! A hazaiak öröme ugyanakkor kérészéletűnek bizonyult, ugyanis az élete meccsét játszó Joe Washington a soron következő kirúgást 90 yardról touchdownra cipelte vissza, és a Colts aduászának briliáns megmozdulására már nem akadt válasza Chuck Fairbanks tanítványainak, a vendégek 34-27 arányú sokkoló sikert arattak. A sokoldalú Washington a futásokkal csupán 53 yardot szedett össze, de egy TD-passzával ugyanennyire volt jó, két elkapással 41-et hozott, míg két visszahordása 112 yardoz szállított.

Indianapolis Colts – New England Patriots, 1984. november 18.

Főedzők: Frank Kush (Colts) és Raymond Berry (Patriots)
Ismert játékosok: Art Schlichter/QB, Curtis Dickey/RB, Barry Krauss/LB, Eugene Daniel/CB (Colts); Tony Eason/QB, Stanley Morgan/WR, John Hannah/G*, Andre Tippett/LB*, Steve Nelson/LB (Patriots)

A Colts és a Patriots az 1970-es évek derekán még a csoportgyőzelemért viaskodott, ám a csapatok szerencsecsillaga a következő évtizedre oly drámaian áldozott le, hogy az 1981-es szezon utolsó fordulójában vívott összecsapásukat - melynek tétje a végül 2-14-es mérleggel zárt együttesek esetében a következő draft első pickjének joga volt – az újságírók nem hivatalosan Toilet Bowlnak keresztelték el. A Colts még jó ideig az alagsorban maradt, s szerencsétlenségükre kedvező draftválasztásaikkal sem tudtak élni (1983-ban a hatalmas tehetségnek tartott John Elway kerek-perec kijelentette, hogy amennyiben őt húznák ki, nem lesz hajlandó a Csikók mezét magára ölteni), s végül 1984-ben a sokat kritizált tulajdonos, Robert Irsay „puccsszerűen” Indianapolis-ba tette át csapata székhelyét. A környezetváltozás nem hozott drámai javulást a Colts produkciójában, így amikor új állomáshelyükön játszva először mérkőzhettek New England-i vetélytársaikkal, sok sikerélményre nem számíthattak. A Hazafiak főedzője ráadásul a Colts baltimore-i aranykorának egyik legfényesebb csillaga, Raymond Berry volt. Berry hetekkel az indianapolisi mérkőzés előtt vette át a játékosokkal való összekülönbözése miatt kirúgott korábbi szakvezetőtől, Ron Meyertől a gárda trenírozását, és az edzőváltás bölcsessége a Colts elleni meccsen is beigazolódott. A Patriots irányítója, a remek napot kifogó Tony Eason 4 touchdown-passzal vezette 50-17-es sikerre a vendégeket. Eason már az első félidőben kiosztott 3 hatpontos küldeményt Derrick Ramsey-nek és a korábbi, éppen saját maga által tartott csapatrekordra rálicitálva 29 precíz átadással zárta az összecsapást. A másik oldalon a Colts utóbbi időszakának balsikerét remekül jelképező irányító, Art Schlichter 1982-es draftja óta először kapott szerepet kezdőként, de a szerencsejáték iránti szenvedélye miatt hírhedté vált játékos – akit a liga ezért 1983-ban határozatlan időre el is tiltott - nem tudta megváltani a világot, és legfeljebb azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy 59 yarddal a hazaiak legeredményesebb futójának bizonyult. A második félidőben a Patriots már félgőzzel is tartani tudta addig kivívott tekintélyes előnyét, Eason tíz különböző elkapónak adott passzt, míg Mosi Tatupu két futott touchdownnal szerzett elévülhetetlen érdemeket a Berry-érának sikerrel nekivágó klub magabiztos győzelméből.

Indianapolis Colts – New England Patriots, 1988. november 27.

Főedzők: Ron Meyer (Colts) és Raymond Berry (Patriots)
Ismert játékosok: Eric Dickerson/RB*, Chris Hinton/LT, Joe Klecko/DT, Barry Krauss/LB, Eugene Daniel/CB (Colts); Doug Flutie/QB, Irving Fryar/WR, Stanley Morgan/WR, Andre Tippett/LB*, Raymond Clayborn/CB (Patriots)

1988 novemberének végén a két régi rivális egyaránt a rájátszásért küzdött, bár a Buffalo Bills látszólag már bebiztosította az AFC East csoportelsőségét, a wild card helyért folyó harc még teljesen nyílt volt. A Colts hajóját az a Ron Meyer kormányozta, akit – mint fentebb már esett róla szó – 1984-ben a Patriots-tól rúgtak ki, a New England-iek élén pedig továbbra is a hajdani Colts-legenda, Raymond Berry állt, utóbbi szakember a Hazafiak addigi történetének talán legnagyobb sikerére, a XX. Super Bowlon való részvételre – igaz ebből csupán alárendelt epizódszerep lett – vezette az együttest. Az Indianapolis legnagyobb reménységének az előző évben egy három csapatot érintő, monumentális trade keretében megszerzett sztárfutó, Eric Dickerson számított, aki nem is vallott szégyent és a szezon végén a liga legeredményesebb RB-jének bizonyult. A Pats-nél az 1984-es Heisman-győztes irányító, Doug Flutie villogott. Az alacsony termete miatt megannyi kétellyel övezett játékos az idény ötödik játéknapján éppen azzal harcolta ki helyét a kezdőben, hogy a Colts ellen becserélve a New Englandet 21-17-es comeback diadalra vezette. A csapatok idénybeli második viadalát viharosan kezdte a Patriots, és Sammy Martin 95 yardos kickoff return touchdownjával nyomban előnyhöz jutottak. Ezt követően a negyedik negyed elejéig felváltva estek a TD-k, Eric Dickerson kétszer vitte be a labdát az ellenfél célterületre, összességében viszont halovány 45 yardon tartotta őt a Hazafiak szívós védősora. Az utolsó 15 percre fordulva Mosi Tatupu 1 yardról préselte be a disznóbőrt az endzone-ba hat pontot érően, s ezzel a Pats újfent vezetett 21-14-re, ám válaszul a Colts újonc irányítója, Chris Chandler saját TD-passzával megfejelt támadósorozatot vezetett, mellyel döntetlenre alakult az eredmény. Az izgalmasra sikerült finis és a meccs negatív hőse a vendégek kickere, Jason Staurovsky lett, aki 21-21-nél előbb 43-ról hagyott ki egy mezőnygólt, majd miután a hazaiak Dean Biasucci sikeres hárompontosával előnyhöz jutottak, Doug Flutie meccsmentő drive-ját siklatta ki egy 27 yardról mellétrafált lövéssel. Az Indy győzelmével 7-6-ra alakította mérlegét, s így befogta a tabellán a Patriots-ot, de végül Ron Meyer tanítványai 9-7-tel ugyanúgy lemaradtak a playoffról, mint a Ray Berry trenírozta gárda.

Indianapolis Colts – New England Patriots, 1992. november 15.

Főedzők: Ted Marchibroda (Colts) és Dick McPherson (Patriots)
Ismert játékosok: Jeff George/QB, Ron Solt/G, Steve Emtman/DE, Tony Siragusa/NT, Chip Banks/LB, Eugene Daniel/CB (Colts); Irving Fryar/WR, Marv Cook/TE, Andre Tippett/LB* (Patriots)

Az 1990-es évek elejére a szebb napokat látott Colts és Patriots újabb mélyrepülésbe kezdett. Indianapolis-ban a gárdát még az 1970-es évek során három csoportgyőzelemre vezető Ted Marchibrodától várták a felemelkedést. Az új időszámítás a szerződésével egyre elégedetlenebb Eric Dickerson kiseprűzésével vette kezdetét, majd két, utóbb be nem váltott ígéretnek bizonyult védő (Steve Emtman és Quentin Coryatt) első körös drafthúzásával folytatódott. Még az alapszakasz előtt az egy cincinnati éjszakai bár előtt agyonlőtt defensive end, Shane Curry tragikus halála, majd a szezonnyitó után a lassan már draftbustként elkönyvelt irányító, Jeff George váratlan kezdőbe delegálása kavarta fel a kedélyeket a Csikók háza táján. Az együttes 4-5-ös rajtot követően válaszút előtt állt, a rájátszáshoz fűzött reményeik elúszni látszottak, de egy jó hajrával még odaérhettek az utószezonba, és soros ellenfelüknek nem is kérhettek volna könnyebbet a liga azévi utolsó nyeretlen csapatánál, a 0-9-cel szerénykedő New England Patriots-nál. A Hazafiak dolgát ráadásul nehezítette, hogy a depth charton előtte szereplő játékosok kidőlése miatt a harmadik számú irányítóra, Scott Zolakra hárult a támadóegység vezetése, míg a betegeskedő Dick McPherson vezetőedző távollétében asszisztensének, a ma is a Pats-nél dolgozó Dante Scarnecchiának jutott az egész csapat dirigálása. A párharc történetében nem először és nem utoljára a pályán történetek alaposan rácáfoltak az előzetes várakozásokra. Rendkívül pontgazdag találkozó tanúja lehetett a Hoosier Dome közönsége, a hazaiak ugyan rendre elhúztak, de ellenfelük ugyanilyen menetrendszerűen mindig fel is zárkózott, a negyedik negyed során 31-21-es, tízpontos hátrányt ledolgozva. A szoros csatában alighanem az irányítók közötti különbség döntött. A szülővárosában örök reménységnek maradt, majd utóbb onnan haraggal távozó Colts irányító, Jeff George 330 yardot passzolt össze, de három interceptiont is vétett, melyek közül kettőt TD-re hordtak vissza a Patriots védői (David Pool 41 yardról, Chris Singleton 82-ről), egy pedig a hosszabbításban vétve bizonyult végzetesnek. A Hazafiak élete első profi meccsén kezdő játékmestere, Scott Zolak ugyanakkor nem jött zavarba a rivaldafénytől, kiosztott két TD-passzt, a hajrában saját 6-osáról egyenlítő mezőnygólra, majd a hosszabbításban Jeff George labdaeladását kiaknázva győztes hárompontosig vezette a támadóegységet. A 37-34-es győzelem mellett a Pats még egyetlen további sikert könyvelhetett a szerény eredménnyel zárt 1992-es szezonban, míg a Colts, bár egy jó hajrával 9-7-re javította mérlegét, utóbb szintén elesett a playofftól.

Indianapolis Colts – New England Patriots, 1999. december 12.

Főedzők: Jim Mora, Sr. (Colts) és Pete Carroll (Patriots)
Ismert játékosok: Peyton Manning/QB, Edgerrin James/RB, Marvin Harrison/WR, Chad Bratzke/DE, Cornelius Bennett/LB, Mike Peterson/LB (Colts); Drew Bledsoe/QB, Ben Coates/TE, Willie McGinest/DE, Tedy Bruschi/LB, Ty Law/CB, Lawyer Milloy/S (Patriots)

A Colts-ot évek óta jellemző QB-fiaskónak (lásd a csapatot 1983-ban kikosarazó John Elway, a karrierjét „eljátszó” Art Schlichter vagy a hétköznapibb bustnak bizonyuló „hometown hero”, Jeff George példája) az 1998-as drafton Peyton Manning kihúzása vetett véget. Bár az ifjú tehetség profi pályafutása rögösen indult (az együttes az 1998-as szezont 3-13-mal zárta), de a következő évben egyre kiforrottabb játékmesterként öles léptekkel vezette a Colts-ot a rájátszás, és az 1987 óta nem tapasztalt csoportgyőzelem felé. A hirtelen, de nem váratlanul jött sikerek fényében ugyanakkor Manning nem feledkezhetett meg arról, hogy az AFC East koronájának bebiztosítása érdekében legyőzendő ellenfél, a New England Patriots eddig sok borsot tört az orra alá. A Hazafiak ellen játszott első, és élete második ligabéli tétmeccsén az ellenfél védelme az irányító három passzkísérletét vadászta le (ebből kétszer Manning nemezise, Ty Law volt a szemfüles labdalopó), a Colts pedig sima 26-9-es vereséget szenvedett. 1999-es első összecsapásukon az Indianapolis 28-7-es első félidei előnyt adott le, hogy a New England egy fergeteges hajrával és Adam Vinatieri mezőnygóljával végül 31-28-as diadalt csikarjon ki. Az utóbbi, a második fordulóban elszenvedett kudarc óta viszont Manningék csak egyszer kaptak ki, és nyolcas győzelmi szériát építve fogadták a Pete Carroll edzette és a playoffre még szintén eséllyel pályázó Patriots-ot. A házigazdák azonban ezúttal végig dominálták a mérkőzést, Peyton Manning nem sziporkázott, de vigyázott a labdára, és fontos passzokkal játszotta meg a már ekkor kedvenc célpontjának számító Marvin Harrisont. Az elkapó 100-nál több yardot gyűjtött a levegőben, míg a földön az szenzációs újoncévet kivágó Edgerrin James lépte túl a bűvös határt. James kilencedik meccsén 100 yard fölé jutva rookie ligarekordot állított be és Marshall korábbi csapatcsúcsát is a múltnak adta át. A Patriots a negyedik negyed végéig csak Vinatieri lövéseivel volt eredményes, és finisük ezúttal késeinek bizonyult, mert az Indianapolis védelme saját 27-esüknél megállította Drew Bledsoék utolsó rohamát. A 20-15-es sikerrel a Colts kivívta az AFC Keleti Csoportjának elsőségét, Peyton Manning (és a Manning-család is, hiszen Archie korábban szintén nem tudott győzni a Pats ellenében) pedig elkönyvelhette első győzelmét a New England-i klubbal szemben.


  9 meccsről 9x3 mondatban

Atlanta Falcons – Carolina Panthers, 1998. október 3. Az utóbb története egyetlen Super Bowl-szerepléséig menetelő Falcons 51-23 arányban gázolta le csoportriválisát úgy, hogy az újonc Tim Dwight a meccs első kickoffját touchdownra hordta vissza, illetve játékosai az ellenfél hibáit kihasználva a harmadik negyedben 48 másodperc leforgása alatt háromszor (!) találták meg a célterületet. Bob Christian 1 yardos futott TD-jével kezdődött a hihetetlen sorozat, majd a Panthers RB-je, Fred Lane rögtön fumblizott, s erre válaszképpen Chris Chandler 26 yardos TD-passzt adott O.J. Santiago-nak, a következő pontszerzést Muhsin Muhammad labdavesztése készítette elő, és William White fumble return touchdownjával az Atlanta NFL-rekordot állított fel a legrövidebb idő (48 másodperc) alatt elért legtöbb (3) hatpontos akció tekintetében. A hazaiaknál még az is belefért, hogy öt perccel a vége előtt az a 44 esztendős Steve DeBerg váltsa Chris Chandlert az irányítóposzton, aki 1993 óta nem szerepelt profi mérkőzésen, és aki George Blanda óta a legidősebb játékosként kapott ilyen lehetőséget.

Tampa Bay Buccaneers – Miami Dolphins, 1976. október 24. A floridai csapatok első összecsapásán a ligaújonc, 0-6-os mérleggel kezdő Kalózok kevés híján meglepetés-győzelmet arattak Don Shula sérülésektől tizedelt kompániája fölött, ám végül Garo Yepremian hajrában elért 29 yardos mezőnygóljának köszönhetően újabb, 23-20-as fiaskót kellett lenyelniük. Pedig a tampai támadók kitettek magukért, Parnell Dickinson Morris Owens-szel való 18 yardos összjátéka a Bucs történetének első tétmeccsen elért, irányító által dobott TD-passza volt, a korábban a Dolphins-ban játszó Owens pedig további két alkalommal iratkozott fel az eredményjelzőre, ezúttal Steve Spurrier átadásait megszelídítve. A Buccaneers védőegysége szintén jó napot fogott ki, a Miami irányítóját, Bob Griese-t hatszor teperték a földre, de a végelszámolásnál fontos büntetések – Steve Young mezőnygól-blokkját például a játékvezetők azért annullálták, mert játékostársait ugródeszkának használna rugaszkodott el, s az akcióból a Delfinek végül TD-t csináltak – megpecsételték a sorsukat.

Minnesota Vikings – Detroit Lions, 1974. október 20. Az Oroszlánok zsinórban 13 meccsen maradtak alul minnesotai riválisaikkal szemben, míg végre egy 20-16-os diadallal sikerült lila mezes mumusaik fölé kerekedniük. A Lions irányítója, Bill Munson touchdownt érő átadás nélkül is hatékonyan vezette a támadóegységet, egyik kedvenc célpontja, Ron Jessie pedig ugyan 10 elkapással és 116 yarddal abszolválta a derbit, ám valószínűleg egyikük sem érzett nagyobb elégtételt az eredmény miatt, mint a detriotiak később Hall of Fame-be választott tight endje, Charlie Sanders, aki annak idején a Minnesotai Egyetemre járt, s akit 1968-ban leghőbb vágya dacára sem draftoltak a Vikingek. A vendégek diadalát egy másik leendő Halhatatlan, Lem Barney biztosította be, amikor Fran Tarkenton passzát lehalászva kisiklatta a Minnesota potenciálisan meccsnyerő, a Lions 35-öséig jutó támadósorozatát.

New York Jets – Jacksonville Jaguars, 2003. november 23. Chad Pennington, a Jets néhány hete csuklósérülés után visszatért irányítója öt egymást követő mérkőzésen vezethetett hajrábeli comeback drive-ot, s noha kétszer felsült próbálkozásával, ám a Jaguars ellen nyújtott alakítása alighanem karrierje egyik legjobbja volt. Három perccel a lefújás előtt, a Jacksonville 10-6-os vezetésénél, saját 6-osukról indult a zöld-fehérek akciója, melyet Pennington egy fake spike-ot (mely trükkel majd tíz évvel azelőtt Dan Marino épp a Jets gárdáját taglózta le) követő, Santana Moss-nak adott 3 yardos touchdown-passzal koronázott meg. A vendégeknél az ugyancsak a Marshall-on nevelkedett és ott éppen Pennington örökébe lépett játékmester, az újonc Byron Leftwich távolról sem sziporkázott, a Jags a találkozó alatt háromszor jutott el a Jets vörös zónájáig, de onnan – többek között Leftwich endzone-ba dobott interceptionje okán - csupán három ponttal távoztak.

New Orleans Saints – Los Angeles Rams, 1989. november 26. Az NFC West két riválisa által vívott kiélezett találkozó tétjét a playoffért folytatott versenyfutás adta, ám helyét az kollektív emlékezetben egy rekordszámba menő teljesítménynek köszönheti. Jim Everettet, a Kosok játékmesterét hatszor zsákolta be a New Orleans-i Dome Patrol és két INT-je mellett csupán egy hatpontos passza volt, de utóbbival a finisben 17-17-re egalizáltak a vendégek, a ráadásban pedig Mike Lansford mezőnygóljával a győzelmet is behúzták. A siker záloga az elkapó, Willie (Flipper) Anderson játéka volt, aki 336 elkapott yarddal új ligacsúcsot állított fel, Anderson 46 yardos megmozdulása TD-t készített elő, a következő drive-ban összekapkodott 54 yardjából 15 egyenlítést hozott, majd a hosszabbításban 40 yardot és egy 35 yardos defensive pass interference-t szállítva vette ki részét a Rams 20-17-es diadalából.

Denver Broncos – Washington Redskins, 1995. szeptember 17. 3, azaz Mike Shanahan harmadik a Denver Broncos főedzői székében töltött mérkőzésén izgalmas hajrával kivívott győzelemnek örülhetett a Brian Mitchell szenzációs visszahordásaival és Gus Frerotte 3 touchdown-passzával repített Rézbőrűek ellen. 1, azaz a találkozó utolsó másodperceiben a Vadlovak zöldfülű támadója, Rod Smith profi karrierje első (43 yardos) elkapásával, egyszersmind első touchdownjával 38-31 arányú sikert vívott ki csapatának. 35, azaz a 35 esztendős denveri legenda, John Elway pályafutása során 35. alkalommal vezette csapattársait – ezúttal az utolsó minutum alatt – egy összecsapás hajrájában meccsmentő győzelemre vagy döntetlenre.

Kansas City Chiefs – Oakland Raiders, 1970. november 1. A csapatok nagymúltú rivalizálásának talán legparázsabb összecsapása 17-17-es döntetlennel zárult, de nem múlt el tömegjelenetek és egy vitatott bírói ítélet nélkül. 17-14-es Chiefs-vezetésnél (egy perccel a vége előtt) Len Dawson, a hazaiak irányítója az eredmény jegelésére szolgáló kulcsfontosságú futást mutatott be, a play után azonban a Raiders védője, Ben Davidson odasózott neki, mire Otis Taylor, Dawson csapattársa törlesztett és a felpaprikázott játékosok egymásnak estek. A játékvezetők végül kizárták a meccsből Taylort, a Kansas City-től elvették a first downt, s miután a hazaiak utóbb puntra kényszerültek, a Fosztogatók George Blanda 48 yardos mezőnygóljával kiegyenlíthették az eredményt.

Seattle Seahawks – Phoenix Cardinals, 1993. december 19. A Cardinals 30-27-es, hosszabbításban elért győzelme talán nem mentette meg főedzője állását, de Joe Bugel – az elismert támadófal szakember – mégis karrierje egyik legszebb diadalát könyvelhette el. A Seattle már 20-7-re is vezetett az első félidő után, de az addig két picket dobó phoenixi irányító, Steve Beuerlein végül feltámadt és 431 passzolt yarddal az idény második legeredményesebb, a klub történetében pedig a harmadik legjobb QB-teljesítményt nyújtva vezette sikerre a Kardinálispintyeket. Beuerlein előbb 24-20-os fordítást harcolt ki, majd az utolsó percben Greg Davis csapatcsúcsnak számító 55 yardos mezőnygóljáig vitte csapattársait, a ráadásban Davis újabb találata már a győzelmet hozta el a vendégek számára.

Baltimore Ravens – Cleveland Browns, 2002. december 22. A clevelandiek tizenegyedik olyan meccsükön, melyen csupán az utolsó perc döntött a győztes kilétéről, 14-13 arányban lépték le, s ezzel ütötték el a playofftól csoportriválisukat, a Baltimore Ravens-t. A Browns első akciójában TD-ig masírozott, de ezt követően a hajráig pontképtelenek maradtak, és egy interception utáni Matt Stover mezőnygóllal a Hollók 13-7-es előnyre tettek szert. Az utolsó két minutumban aztán a vendégek egykori 1/1-ese, a sokat kritizált Tim Couch 92 yardos támadósorozatot vezetett, melyre Mark Campbellnek adott 1 yardos passzal tette fel a koronát, és szerzett egypontos diadalt együttesének.



Chicago Bears (8-4) – San Francisco 49ers (7-5), 1965. december 12.

Főedzők: George Halas* (Bears) és Jack Christiansen* (49ers)
Ismert játékosok: Gale Sayers/RB*, Mike Ditka/TE*, Doug Atkins/DE*, Dick Butkus/LB*, Richie Petitbon/S (Bears); John Brodie/QB, John David Crow/HB, Howard Mudd/G, Charlie Krueger/DT, Jimmy Johnson/CB* (49ers)

A mérkőzés dióhéjban:

George Halas főedzői ténykedése alkonyán a chicagói Macik még egyszer révbeértek. Az 1963-as bajnoki cím után azonban, mint derűre ború következett a klub ifjú futócsillagának, Willie Gallimore-nak halálos autóbalesete (amelynek a tight end, Bo Farrington is áldozatul esett), és a tragédiától sújtott gárda nem is gondolhatott a címvédésre. A gyász által megbélyegzett szezon után az 1965-ös draft ugyanakkor fényt mutatott az alagút végén, s ezen Halas-nak három első körös pick birtokában szinte a bőség zavarával kellett küzdenie. Ilyen hatalmas lehetőséggel akár rosszul is sáfárkodhatott volna, de Papa Bear nem hibázott, és a három választásból két későbbi Hall of Famer akadt horgára, az Illinois linebackere, Dick Butkus és a Kansasi Üstökös, Gale Sayers. A chicagóiak új szerzeményeik ragyogó játékát meglovagolva 0-3-as szezonkezdés után kitűnő teljesítményt nyújtottak, és az utolsó előtti játéknapra a csoportgyőzelem reális esélyével érkeztek. Az esélyek realizálásához azt a San Francisco 49ers-t kellett térdre kényszeríteniük, akitől rögtön az idénynyitón megrendítő erejű, 52-24-es ütést kaptak. A visszavágóból legalább ilyen egyoldalú összecsapás kerekedett, igaz ezúttal a Medvék kerekedtek felül, akik Sayers vállaira támaszkodva – helyesebben lábaira hagyatkozva – gázoltak át a Negyvenkilenceseken. Az Üstökös egy rövid swing passt 80 yardos touchdownra váltva kezdte a pontgyártást, majd a második negyedben egy pitchout után 21 yardról robogott az endzone-ig, annak kapujában az ellenfél cornerét, Jimmy Johnsont is átugorva. A pauza előtt Sayers harmadszorra 7 yardról ért el touchdownt, a folytatásban pedig előbb a fél pályán keresztülszáguldva, utóbb 1 yardról beosonva. A Bears ekkora már kényelmes, 40-13-as előnyhöz jutott, de Halasék nagyon jól tudták, hogy az öt TD-nél tartó újonc running backet, már csak egy választja Ernie Nevers és Dub Jones hatos rekordjának beállításától, így nem vették rögtön takarékra a San Francisco-t megperzselő Üstökösüket. Gale Sayers egy punt return alkalmával veszélyeztetett először, de a felezővonalnál, amikor már csupán a puntert kellett volna hintába ültetnie, elcsúszott a saras pályán. Második nekifutásra azonban már a sár sem tudta a szenzációs támadó útját állni, és egy 85 yardos visszahordással hatodik pontszerzését is behúzta. Bár a Wrigley Field közönsége még ezek után is pályára követelte új kedvencét, ám Halas nem volt telhetetlen és hagyta, hogy Sayers a meccs hátralévő részében már a cserepadon ülve fürödhessen a jól megérdemelt dicsőségben. A Chicago Bears végül 61-20 arányban lépte le a kaliforniaiakat, viszont az NFL West koronájától az utolsó fordulóban a Minnesotától elszenvedett fiaskó miatt elestek. Gale Sayers káprázatos teljesítménye az 1965-ös szezon, sőt az együttes egész történetének egyik legkáprázatosabb fénypontja maradt.

A meccs embere:

Gale Sayers, RB/RET (Chicago Bears) – 113 futott yard, 4 TD, 89 elkapott yard, 1 TD, 134 punt return yard, 1 TD

Sayers becenevéhez méltóan „üstökösként” robbant be az NFL-be, és megkapta az Év Újoncának járó elismerést. A sokoldalú running back ötödik meccsén 4 touchdownt termelt a Vikings ellen, s ezzel először érdemelte ki a „meccslabdát”, a 49ers-szel szembeni 6 TD-s, rekordbeállító produkcióval pedig jött a második megtisztelő díj. Végül Sayers a szezonban elkönyvelt 22 hatpontos megmozdulásával és 2272 all-purpose yardjával új ligacsúcsot tételezett, és futóként impresszív 5,2 yardos, elkapóként 17,5 yardos átlagokkal zárt. A sors furcsa fintora, hogy a sziporkázó szupertehetség éppen csak bontakozó fényes karrierje pár évvel később éppen a San Francisco 49ers elleni mérkőzésen szenvedte el első megrendítő erejű csapását egy többszörös térdszalag-szakadás képében.

A nap idézete: „Hát igen, a saras pálya valóban lelassította kicsit a srácot. Ha a sár nem lett volna, meg sem állt volna 10 touchdownig.” (Mike Ditka, a Chicago Bears tight endje csapattársa legendás, a körülményeken úrrá lévő produkciójáról.)

A csapatok az idény végén: Chicago Bears – 9-5, NFL West 3. hely; San Francisco 49ers – 7-6-1, NFL West, 4. hely

Houston Oilers (5-5) – Buffalo Bills (9-1), 1990. november 26.

Főedzők: Jack Pardee (Oilers) és Marv Levy* (Bills)
Ismert játékosok: Warren Moon/QB*, Haywood Jeffires/WR, Ernest Givins/WR, Mike Munchak/G*, Bruce Matthews/G*, Ray Childress/DT, Cris Dishman/CB (Oilers); Jim Kelly/QB*, Thurman Thomas/RB*, Andre Reed/WR, James Lofton/WR*, Bruce Smith/DE*, Cornelius Bennett/LB (Bills)

A mérkőzés dióhéjban

Az elmúlt héten beszámoltunk az Oilers 1990-es idényének egyik korai mérkőzéséről, s így alkalmunk nyílt szót ejteni a gárda run ’n gun támadósémájában rejlő hatalmas potenciálról. Az offense „kormányosa”, a Hall of Famer quarterback, Warren Moon nem is vallott szégyent, az alapszakasz első tíz mérkőzéséből nyolcon 300 yard fölé jutott, igaz az Olajosok 5-5-ös mérlege azt igazolta, hogy egy fecske Houston-ban sem csinálhat nyarat. Buffalóban Marv Levy ugyancsak versenyképes, és ugyancsak robbanékony támadóegységgel felfegyverzett együttest állíthatott ki. A no-huddle-t a támadószisztéma integráns részévé tevő ún. K-gun offense-t olyan korszakos sztárok fémjelezték, mint Jim Kelly, Thurman Thomas, Andre Reed és James Lofton. A houstoni Astrodome-ban rendezett hétfő esti rangadóra a Bölények elsöprő formában, nyolcmeccses győzelmi sorozattal és az AFC East éllovasaként érkeztek, bár az némi óvatosságra inthette őket, hogy a Hálaadás Napi hétvége addigi találkozóin a liga valamennyi további csoportelsője elbukott. A viadalnak pikáns ízt két buffalói kiválóság „hazatérése” kölcsönzött; Jim Kelly NFL-karrierje előtt a United States Football League-ben szereplő Houston Gamblers csapatában játszott, az Oilers főedzője, Jack Pardee kezei alatt, míg az 1990-es idény addigi legproduktívabb futója, Thurman Thomas 1966-ban Houstonban látta meg a napvilágot.

Ezen a hétfő estén azonban Thomas – hogy a Lombardi-féle szóhasználattal éljek – nem sok „napvilágra” (értsd az ellenfél védelmében nyitott résre) lelt, és tőle szerény teljesítménynek számító 54 yarddal zárt. A másik oldalon ugyanakkor a Moon passzai és Lorenzo White futásai, illetve elkapásai által előrevitt hazai támadók korán tekintélyes előnyhöz harcolhattak volna ki. A feltételes mód használata azért indokolt, mert az Olajosok két biztató akcióját végül egy-egy támadófalban elkövetett szabálytalanság nyomán megítélt büntetés (offensive holding, illetve illegal procedure) törte derékba, és így Pardee-ék az első félidő hajrájára 21-7 helyett, csupán 13-7-re vezettek. A szünet előtt Jim Kelly a K-gun offense névadójának a tight end, Keith McKellernek adott TD-passzával meg is fordította az állást, sőt a harmadik negyedben Scott Norwood mezőnygóljával a Bölények négypontosra növelték vezetésüket. 13-17! A hullámzó, s ezért izgalmas összecsapáson a következő fordulat a Houstonnak kedvezett, előbb Moon egy 43 yardos passzal hozta helyzetbe White-ot, hogy 1 yardról bebrusztolva a labdát touchdownt érjen el, majd az Olajosok következő akciójában White 28 yardos elkapása ágyazott meg ahhoz, hogy a Bills 3-asáról a hazai irányító ezúttal Leonard Harris-t találja meg az endzone-on belül hatpontos átadásával. A két TD-vel hirtelen 27-17-re ment el ellenfelétől az Oilers, s noha 3 és fél perccel a vége előtt Thurman Thomas pontszerzése háromra faragta a hátrányt, de a Bruce Smith és buffalói társai a maradék néhány minutumban már nem tudták visszavenni a kezdeményezést a labdát remekül tartó White-éktól (Warren Moon is kiosztott két first downt hozó passzt). A 27-24-es vereséggel a Bills veretes győzelmi szériája megszakadt, és kénytelen volt a Miami Dolphins-szal osztozni az AFC East első helyén, míg a Houston sikerével behozta az AFC Central élén tanyázó Steelers-t és Bengals-t.

A meccs embere:

Lorenzo White, RB (Houston Oilers) – 125 futott yard, 1 TD, 89 elkapott yard

Bár a passzorientált run ’n shoot látszólag nem oszt hálás szerepet a futókra, nem állíthatjuk, hogy Lorenzo White-nak és társainak jórészt mellőzöttség jutott osztályrészül Houstonban, sőt. Noha a Michigan State-ről draftolt, pályafutása zömét az Oilers kötelékében töltő White csupán egy szezonjában tudta túlszárnyalni az 1000 futott yardot, de sokrétű feladatkörét jelzi, hogy a passzjátékban is egyre gyakrabban keresett célpont lett, 1990-ben már 39 felé szálló átadást szelídített meg. Ezen túlmenően a tight end nélküli támadófelállások olykor, mint blokkolóra is nagyobb terhet róttak a running backre, és túlzás nélkül állítható, hogy Lorenzo White korai karrierje talán legjobb all-around produkcióját nyújtotta a Bills elleni hétfő esti rangadón. 125 futott yardjából különösen értékesek voltak a meccs hajrájában jegyzett időrabló megmozdulásai, elkapásaival pedig többször adott hatalmas lökést csapata aktuális támadósorozatának.

A nap idézete: „Houston Thurman városa [szülővárosa, és a város ahol egyetemi tanumányai kezdetéig nevelkedett], de ez itt [mármint az Astrodome] az én stadionom. Ennek ellenére nem az motivált, hogy nála jobb legyek, a csapatot akartam győztesként látni.” (Lorenzo White, a Houston Oilers futója pályafutása addigi legproduktívabb mérkőzése után)

A csapatok az idény végén: Houston Oilers – 9-7, AFC Central 2. hely, 41-14-es vereség a Cincinnati Bengals-tól a playoff első körében; Buffalo Bills – 13-3, AFC East 1. hely, 20-19-es vereség a New York Giants-től a XXV. Super Bowlban

Philadelphia Eagles (1-1) – San Diego Chargers (1-1), 1995. szeptember 17.

Főedzők: Ray Rhodes (Eagles) és Bobby Ross (Chargers)
Ismert játékosok: Randall Cunningham/QB, Ricky Watters/RB, William Fuller/DE, Bill Romanowski/LB, William Thomas/LB (Eagles); Stan Humphries/QB, Tony Martin/WR, Leslie O’Neal/DE, Junior Seau/LB, Rodney Harrison/S (Chargers)

A mérkőzés dióhéjban

Az előző Super Bowl résztvevőjét az esetek többségében bármely ellenfelével szemben esélyesnek tekintik, ám az 1995-ös Chargers-ről a sportág legtöbb tudora azt tartotta, hogy bár potenciálisan playoff kaliberű alakulat, viszont döntőig tartó korábbi menetelésüket a kelleténél több szerencsés momentum kísérte. A Szuper Vasárnapon aztán a San Francisco 49ers fergetegesen kihasználta a Bobby Ross trenírozta gárda gyengeségeit, és simán legázolta kaliforniai riválisát. A Villámosokat az új idényt megelőzően a fentiek miatt ugyan esélyesnek gondolták az AFC West megnyerésére, még esélyesebbnek egy wild card hely megcsípésére, de az sem lett volna fejbekólintó meglepetés, ha a San Diego középszerű mérleggel lavírozik végig az alapszakaszon. Az 1-1-es mutatóval álló Chargers a harmadik fordulóban annál a Philadelphia Eagles-nél vizitált, amelynek soraiban akadt számukra néhány bosszantóan ismerős arc. A Sasok új főedzője (egyszersmind a liga történetének negyedik afro-amerikai főedzője), Ray Rhodes a XXIX. Super Bowlban a San Francisco 49ers védelmét koordinálta, míg a csapat legtöbbre taksált free agent szerzeménye, a running back, Ricky Watters a nagydöntőben három touchdownt szerezve vette ki részét a Chargers legyűréséből. Rhodes és Watters philadelphiai bemutatkozása azonban pocsékul sikerült, az Eagles az idénynyitón simán kikapott a Tampától hazai környezetben, Watters pedig a hajrában már jól láthatóan motiválatlanul játszott, és egy passznál látványosan veszni hagyta playt, csak hogy testi épségét kímélje. Amikor a meccset követő sajtótájékoztatón az újságírók megkérdezték a futótól miért nem strapálta magát az említett momentumnál, Watters nem profi sportolóra valló módon replikázott: „Ugyan miért, kiért?” A Philly csapatának másik Achilles-sarka az irányítóposzt volt. A második fordulóban Rhodes kispadra ültette a kezdő Randall Cunninghamet, aki noha a Chargers ellen visszakapta a karmesteri pálcát, de ezzel a szezon elején máris veszélyes QB controversy ütötte fel fejét a Testvéri Szeretet Városában.

A meccs napján aztán a két kritizált philadelphiai remekül kezdett, az első touchdown éppen kettejük 4 yardos összjátékából született. A második negyedben a Sasok Cunningham második hatpontos átadásával megduplázták előnyüket, de erre már jött válasz a vendégektől, Humphries 38 yardos passzal találta meg Shawn Jeffersont a Philly célterületén. 14-7! A Chargers támadói ezzel puskaporuk java részét ellőtték, és a találkozó hátralévő részében már nem tudtak TD-t rakni a táblára, a gárda a második negyed végén és a harmadik elején zsinórban 17 pontot szerezve mégis maga javára fordította a viadalt. Egészen másként alakulhatott volna az összecsapás kimenetele, ha az Eagles cornere, Derrick Frazier nem dob el egy könnyű interceptiont, ám mivel megtette a San Diego John Carney mezőnygóljával megmentette a drive-ot és 14-10-re jött fel. Másfél perccel a nagyszünet előtt aztán megfordult az eredmény, a hazaiak elkapója, Calvin Williams a Chargers-es Willie Clark hitje nyomán elhagyta a labdát, amit Clark védőtársa, Junior Seau 29 yardról TD-re cipelt vissza. 14-17! A turnover még jobban megcsappantotta Ray Rhodes támadói iránt táplált eleve kétséges bizalmát, s noha az első félidőben további 1 percük és három időkérésük maradt a pontszerzésre a hazaiak konzervatív játékokkal - a Veterans Stadium közönségének hangos tiltakozásától kísérve - lepörgették az órát. (Fred Barnett, az Eagles elkapója ezalatt telefonon keresztül a páholyban tartózkodó offensive coordinatorral, Jon Grudennel ordítozott.) A folytatás sem alakult jól a Philadelphia számára, a harmadik negyed elején egy three and out után elküldött puntjukkal Andre Coleman 88 yardon keresztül az endzone-ig száguldott vissza, s így a Chargers előnye 10 pontosra hízott. A vendégek erejéből ezt követően már csak egy field goalra futotta, igaz Cunninghaméktől pedig csupán egy touchdownra, s ezzel már nem lehetett ledolgozni a szívósan védekező San Diegoiak vezetését. A Rodney Harrison interceptionje révén a Philly egyik akcióját megtorpedózó vendégek azzal is sokat tettek a győzelemért, hogy kisebb sérülése dacára rendre igásló running backjük, Natrone Means kezébe adták a disznóbőrt, aki a második félidőben értékes, időrabló yardokat szállított csapatának. A 27-21-es győzelemmel Bobby Ross együttese 50 % fölé kapaszkodott, ám egy kiadós hullámvölgyet is megjártak még, míg végül wild card csapatként sikerült a rájátszásba evickélniük. Az Eagles az alapszakasz elején túlesett a hullámvölgyön, s azt 10-6-os mutatóval zárva - a backup QB, Rodney Peete vezetésével - az utószezonig masírozott, a kezdeti nehézségeken úrrá levő Ray Rhodes pedig kiérdemelte az Év Edzőjének járó elismerést.

A meccs embere:

Junior Seau, LB (San Diego Chargers) – 12 tackle, 1 fumble return TD

A San Diegó-ban született, az egyetemi éveit a USC-n töltő linebacker nem volt kezdő a szakmában, hisz négy korábbi profi szezonjában Pro Bowlt érdemlő teljesítményt nyújtott, ám először sikerült touchdownt írnia statisztikai lapjára, amikor az eredményt megfordító fumble returnnel megtalálta a Philadelphia célterületét. A meccs legtöbb szerelését gyűjtő Seau a bravúros play-jel tulajdon korábbi hibáját korrigálta, hiszen az Eagles második touchdownjánál csúnyán ráharapott Cunningham cselére, s így a mögé osonó Fred Barnett tisztán szelídíthette meg az irányító passzát.

A nap idézete: „Nem játszott rosszul. Annyit tudok, hogy a meccs végén viszont, amikor a tudásunk legjavát kellett volna nyújtanunk, nem voltunk képesek eredményesen játszani.” (Ray Rhodes, a Philadelphia Eagles főedzőjének értékelése Randall Cunningham és csapata teljesítményéről.)

A csapatok az idény végén: Philadelphia Eagles – 10-6, NFC East 2. hely, 30-11-es vereség a Dallas Cowboys-tól az NFC elődöntőjében; San Diego Chargers – 9-7, AFC West 2. hely, 35-20-as vereség az Indianapolis Colts-tól a playoff első körében

Pittsburgh Steelers (1-0) – Cincinnati Bengals (1-0), 1982. szeptember 19.

Főedzők: Chuck Noll* (Steelers) és Forrest Gregg (Bengals)
Ismert játékosok: Terry Bradshaw/QB*, Franco Harris/RB*, Lynn Swann/WR*, John Stallworth/WR*, Mike Webster/C*, Jack Ham/LB*, Jack Lambert/LB*, Mel Blount/CB* (Steelers); Ken Anderson/QB, Cris Collinsworth/WR, Isaac Curtis WR, Anthony Munoz/LT, Max Montoya/G, Ken Riley/CB (Bengals)

A mérkőzés dióhéjban

Az 1970 óta azonos csoportban viaskodó Bengals és Steelers rivalizálása során csupán egyszer esett meg, hogy egy szezon alatt a szokásos kettő helyett csak egyetlen alkalommal randevúztak. Ennek oka az volt, hogy 1982-ben a játékosok sztrájkja kilenc mérkőzésre szabta az alapszakaszt, és a két gárda éppen a sztrájk kezdete előtti hétvégén csapott össze, azzal a bizonytalan tudattal, hogy az idény akár teljes egészében kútba eshet a rendkívüli körülmények miatt. Az előző évben a Cincy az MVP-nek választott irányító, Ken Anderson útmutatásával Super Bowlig jutott, így a találkozóra nagyobb nyerési eséllyel készülhetett, mint a 4 nagydöntőt megnyert legénységük elöregedésével szembesülő Kohászok. A pittsburghiek ikonja, Mean Joe Greene éppen az új idény előtt hagyott fel aktív sportolói karrierjével, a hátrahagyott veteránok számára ugyanakkor elegendő motivációul szolgálhatott egy utolsó hurrához, hogy 1982-ben a klub fennállásának 50. évfordulóját ünnepelhette. A jelent a múlttal, a két klub sorsát egymással összefűző érdekesség, hogy az említett Bengals irányító, Ken Anderson manapság a Pittsburgh quarterbackjeinek edzője, a Cincinnati defensive backfieldjének akkori trénere, Dick LeBeau jelenleg a Steelers DC-je, illetve a Cincy hajdani defensive endje, Ross Browner a Kohászok mostani játékosának, Max Starks-nak biológiai apja.

A pittsburghi Three Rivers Stadiumban lebonyolított rangadó a hazaiak játékstílusát, hagyományait ismerők számára annyiban szokatlanul alakult, hogy a Steelers Franco Harris fémjelezte futójátékának korai megfékezése után hamar áttért a nyakló nélküli passzolásra. A veterán irányító, Terry Bradshaw azonban felnőtt a kihíváshoz, és az első pontokat hozó támadósorozat alatt négy jó átadást osztott ki, a TD-t eredményező 15 yardosat John Stallworth-nek. A Bengals egy 50 yardos field goallal válaszolt ellenfelének, ám a vezetést később már nem tudta magához ragadnia, mivel Donnie Shell a saját célterületén levadászott interceptionnel hatástalanította Ken Anderson egyik bombáját. A fordítás helyett a Steelers a pauza előtt még három ponttal meg is fejelte előnyét, így harminc perc elteltével 10-3 állt az eredményjelzőn. A második félidőben magukra találtak az addig szerényebben teljesítő támadóegységek, Anderson meglelte a 3-4-re átállt és szokatlanul sokat blitzelő Steelers-védelem gyengeségeit, és bár hatpontos passzt nem jegyezhetett neve mellé, viszont támadóyardokat annál nagyobb számban termelt és a találkozó egyik szakaszában sorozatban 12-szer passzolt hibátlanul. Bradshaw szintén produktívnak bizonyult még akkor is, ha passzai zömét nem elsődleges célpontjaihoz - hanem outlet opcióként – futóihoz sikerült eljuttatnia. (Franco Harris hat futáskísérletéből 3 yardot szerzett, viszont nyolc elkapásával 88 egységet hozott.) A harmadik negyedben a csapatok touchdownt váltottak, majd a negyedik elején a Cincinnati futója, Pete Johnson a második endzone-ba jutó megmozdulásával 17-17-re egalizálta a küzdelmet. A negyedik negyed vége felé közeledve a Bengals Jim Breech 31 yardos field goaljával először jutott 20-17-es előnyhöz, ám az utolsó percekben Bradshaw villantotta meg korának előrehaladtával mit sem kopó talentumát. A pittsburgh játékmestere hat jó átadással kormányozta egyenlítő mezőnygól-kísérlethez a hazaiakat, és a sanszot az újonc Gary Anderson nem is vétette el, a játékszert 42 yardról a kapuvasak közé lőve 20-20-ra egyenlített. Andersonnak kevesebb, mint fél perce maradt a rendes játékidőből, de kevés híján véghezvitte a lehetetlent, 23 szekundum alatt három jó passzal a Steelers 21-eséig ért a játékostársaival, végül azonban tehetetlenül kellett végignéznie, amint a hazaiak védője, Tom Beasley megblokkolja a Breech potenciálisan meccsnyerő lövését. A riválisoknak hosszabbításban kellett dönteniük a győztes kilétéről. A ráadás negyedben a Bengals vezethette az első támadást, és annak harmadik játékában a vendégek irányítója „majdnem hős”-ből bűnbakká vált, Ken Anderson Jack Ham és Donnie Shell blitze miatt elhamarkodottan passzolt, a pittsburghi DB, Dwayne Woodruff pedig a labda elé lépett és a Cincy 2-eséig cipelte vissza zsákmányát. Chuck Noll azonnal mezőnygólt lövethetett volna, de Bradshaw unszolására passz mellett döntött, a play-jel pedig a QB jobbra futott ki a zsebből, majd a futásra számító védőktől elszakadó Stallworth-nek játszott, és ezzel 26-20-as diadalra vezette a Kohászokat esélyesebb riválisukkal szemben. A meccset követő sztrájk miatti kényszerszünet ugyan rosszul jött a remek idény eleji formát mutató Steelers-nek, ám az 50 éves jubileumuk alkalmával végül kiharcolták a playoffba kerülést, más kérdés, hogy ott az első akadályban megbotlottak, akárcsak az újabb Super Bowl szereplésről álmodozó Bengals.

A meccs embere:

Terry Bradshaw, QB (Pittsburgh Steelers) – 29/42 passz, 298 passzolt yard, 3 TD

A későbbi Hall of Famer kései éveinek – 1982 gyakorlatilag utolsó idénye volt - talán legjobb produkcióját nyújtotta. Érettségét bizonyította, hogy akkor sem jött zavarba, amikor a támadójáték vitelének terhe szinte teljes egészében rá hárult, egyetlen turnovert sem vétett, sőt 29 sikeres passza csak kevéssel maradt el a franchise-rekordtól. Bradshaw produkciója azért is méltatást érdemlő, mert yardjai túlnyomó részét nem kivételes karerejét igénybe vevő bombákkal szerezte, hanem türelemről, hadvezéri higgadtságról árulkodó rövidebb, de konzisztensen célravezető passzokkal. A győztes TD-t hozó playhívással kapcsolatos közjáték arra is ékesen rávilágított, hogy Chuck Noll vezetőedző mekkora bizalmat táplált rutinos field general-ja iránt.

A nap idézete: „Hogy mit jelent ez a győzelem? Hát azt, hogy amennyiben egészen decemberig sztrájkolni fogunk, akkor 2-0-val zárjuk az alapszakaszt, és miénk lesz a hazai pálya előnye a rájátszás során.” (Jack Ham, a Steelers linebackerének szellemes értékelése csapata sikerével kapcsolatban.)

A csapatok az idény végén: Pittsburgh Steelers – 6-3, AFC Central 2. hely, 31-28-as vereség a San Diego Chargers-től a playoff első körében; Cincinnati Bengals – 7-2, AFC Central 1. hely, 44-17-es vereség a New York Jets-től a playoff első körében

Dallas Cowboys (9-2) – Green Bay Packers (6-5), 1994. november 24.

Főedzők: Barry Switzer (Cowboys) és Mike Holmgren (Packers)
Ismert játékosok: Troy Aikman/QB*, Emmitt Smith/RB, Michael Irvin/WR*, Larry Allen/RT, Leon Lett/DT, Charles Haley/DE, Darren Woodson/S (Cowboys); Brett Favre/QB, Sterling Sharpe/WR, Guy McIntyre/G, Reggie White/DE*, Bryce Paup/LB, LeRoy Butler/S (Packers)

A mérkőzés dióhéjban

Green Bay-ben az 1993-as idény végén annak örülhettek, hogy a helyi Packers a Lombardi-éra óta első ízben két egymást követő évben pozitív mérleggel zárt. A Reggie White-tal megerősített védelem lényegesen stabilabb lábakon állt, mint a megelőző években bármikor, a még mindig szemtelenül fiatal irányító Brett Favre pedig, noha eleinte meggyűlt a baja a turnoverekkel, az új idényben egyre érettebb és produktivitás tekintetében sem szégyellnivaló játékot mutatott. November végére a sérülésektől sújtott Sajtfejűek mégis kisebb hullámvölgybe kerültek, és Hálaadás Napján éppen azon Dallas Cowboys otthonában kellett visszatalálniuk a csoportgyőzelem felé vezető útra, akik az 1993-as rájátszásban kiejtették őket a további küzdelmekből. A Tehenészek a Green Bay testén keresztülgázolva a XXVIII. Super Bowlban megvédték korábbi bajnoki címüket, ám a sorozatban másodszor begyűjtött Lombardi Trófeát követően Amerika (régi/új) Csapata kezdett Amerika Szappanoperájává transzformálódni. Az offseasonban Jimmy Johnson vezetőedző és Jerry Jones tulajdonos hatalmi harcában – minő meglepetés! – az előbbi húzta a rövidebbet és lelépett Dallas-ból, utódja pedig régi egyetemi riválisa, az Oklahoma hajdani szakvezetője, Barry Switzer lett. A gárda ennek ellenére szemmel láthatólag nem veszítette el a fonalat és az NFC Eastet meggyőző fölénnyel vezetve menetelt a remélt threepeat (azaz a zsinórban harmadik bajnoki elsőség) felé. A hazaiakat a Packers elleni rangadó alatt legfeljebb az aggaszthatta, hogy Troy Aikman térdhúzódása és Rodney Peete ujjsérülése miatt kénytelenek voltak harmadik számú irányítójuk, Jason Garrett szolgálataira hagyatkozni.

A második profi meccsén kezdő ex-Princeton quarterback nehezen vette fel a játék ritmusát, igaz dolgát nem könnyítette meg, hogy a könyöksérülése dacára is veszélyes Reggie White szinte folyton a nyakán lihegett. A liga egyik legjobb pass rushere lejátszotta a pályáról a hazaiak kissé megilletődött újonc tackle-jét, Larry Allent, s egyszer földre vitte Garrettet, egyszer pedig interceptionbe hajszolta. A Terrell Buckley által elcsípett pick a találkozó első TD-jéhez vezetett, Brett Favre 1 yardról találta meg Sterling Sharpe-ot az endzone-ban. A Dallas az első félidőben csupán mezőnygólokat rugdosott, míg a Favre-Sharpe kombó újabb hat(+1) pontot pakolt a táblára, így a csapatok 17-6-os Packers vezetéssel vonultak pihenőre. A folytatásra mind Jason Garrett, mind Larry Allen összekapta magát, de a momentum megfordulásához nagyon kellett Kevin Williams 87 yardos kickoff utáni visszahordása is, melyet a hazai futócsillag, Emmitt Smith 5 yardos touchdown-futása követett. 13-17! Favre-ék erre még egy bravúros visszahordás – Sharpe TD-elkapás szériával replikáztak, de a rekontra sem késett, Garrett 45 yardos bombát kézbesített Alvin Harpernek és a Tehenészek 19-24-re zárkóztak. A valódi fordulat alighanem ezután következett. A dallasiak következő akciójukban előbb interference büntetés révén jutottak first downhoz, majd 3. és 8-nél George Koonce, a Packers linebackerének szükségtelen durvasága miatt, végül a fullback Darryl Johnston 3 yardról nyomakodott át a gólvonalon, s bár a két pontos változat kimaradt, a Cowboys átvette a vezetést. 25-24! A megtáltosodott hazaiak további kettő, a Packers célterületén belül tett látogatással gyarapították tekintélyesre előnyűket, az elsőnél Emmitt Smith 68 yardot hozó elkapását meglovagolva. 39 24! A Green Bay egy félszeg hajrával még kísérletet tett a felzárkózásra, de Sterling Sharpe negyedik (!) TD-elkapása után több pontszerzéssel nem tudtak előrukkolni. Amikor az utolsó percekben 4th downnál Brett Favre passzát Robert Brooks képtelen volt megszelídíteni, a vendégek győzelmi esélyei végképp kútba estek. A Tehenészek klubrekordnak számító 36 második félidőben szerzett pontjukkal hagyták faképnél riválisukat, akik a második felvonásban nem tudták tartani a lépést a pontot pontra halmozó Garrettékkel. A Sajtfejűeknek ennél a 42-31-es vereségnél azonban minden bizonnyal jobban fájt, hogy lassan mumusukká váló dallas-i gárda az 1994-es szezon playoffjában (sőt egy évvel azt követően) megint elgáncsolta őket az áhított Super Bowl felé vezető viszontagságos úton.

A meccs embere:

Jason Garrett, QB (Dallas Cowboys) – 15/26 passz, 311 passzolt yard, 2 TD, 1 INT

A Hálaadás Napi derbi bővelkedett kiváló egyéni teljesítményekben. Emmitt Smith 200-nál jóval több kombinált yardot gyűjtött, Sterling Sharpe négy TD-passzt kapott el, ám talán nem fér kétség hozzá, hogy attól a harmadik számú irányítótól, aki csupán a körülmények kényszerítő ereje folytán csöppent ezen primetime rangadó kellős közepébe - úgy hogy korábban csak egyszer volt kezdő az NFL-ben – jóval nagyobb teljesítmény volt az, amit véghezvitt, mint a fent nevezett kipróbált sztárok produktuma. A Dallas Cowboys jelenlegi offensive coordinatora hét szezont töltött el csereirányítóként a texasiaknál, s ezalatt csak kilenc alkalommal került a kezdőbe. Ezen időszak alatt minden kétséget kizáróan a Packers elleni bravúrgyőzelem alkalmával ragyogott legfényesebben Jason Garrett csillaga, amikor első passzkísérletével dobott interceptionja emlékét lerázva szenzációs pontzuhatagra inspirálta a Tehenészek támadóegységét.

A nap idézete: „A szünetben valaki megkérdezte tőlem, hogy mit gondolok, [Rodney] Peete esetleg tudná-e vállalni a játékot. Erre csak annyit válaszoltam: Nem hiszem, s ez különben is Jason meccse!” (Barry Switzer, a Dallas Cowboys főedzője arról, hogy Garrett iránti bizalma az első félidőben nyújtott szerényebb produkcióját látva sem csappant meg.)

A csapatok az idény végén: Dallas Cowboys – 12-4, NFC East 1. hely, 38-28-as vereség a San Francisco 49ers-től az NFC döntőjében; Green Bay Packers – 35-9-es vereség a Dallas Cowboys-tól az NFC elődöntőjében



Dorkó Szabolcs (Szabler)