Visszapillantó - 2009/14. hét

Három mondatban

Cleveland Browns – Pittsburgh Steelers, 1959. november 22. A rivalizálás egyik korai fejezetében a Kohászok új szerzeményük, a későbbi Hall of Famer irányító, Bobby Layne parádés two minute drilljének hála kényszerítették térdre a sokkalta esélyesebb Browns-t. A házigazdák 14-0-s hátrányból három Milt Plum-Ray Renfro összjátékkal fordították javukra az állást, de az utolsó két minutumban Layne 83 yardos menetelés végén Gern Naglernek kiosztott TD-passzal 21-20-ra megnyerte a meccset a Pittsburghnek. A végeredmény kialakulásához kellett a clevelandi Lou Groza korábban kihagyott extra pontja, aki a végjátékban potenciálisan nyerő mezőnygólt is hibázott.

Atlanta Falcons – New Orleans Saints, 2000. október 22. Az újonc főedző, Jim Haslett irányítása alatt a rájátszás felé menetelő Szentek győzelmi szériájukat hármasra növelve gyűrték le 21-19 arányban csoportriválisukat. A vendégek Ricky Williams sorozatban ötödik 100 yard fölötti produkciója és három futott touchdownja jóvoltából kerekedtek a Sólymok fölé, de a hajrában ellenfelük elvétett egy egyenlítési lehetőséget. Három perccel a vége előtt Reggie Kelly a two-point conversion során nem tudta megszelídíteni Chris Chandler irányító passzkísérletét, s a maradék időben a New Orleans lepörgette az órát, így megóvta soványka előnyét.

Jacksonville Jaguars – Miami Dolphins, 1998. október 12. A két gárda első összecsapása hétfő esti rangadóhoz méltó izgalmas és változatos játékot hozott, amelyből 28-21-re a Jags került ki győztesen, s Tom Coughlin tanítványai ennek köszönhetően öt fordulót követően száz százalékos mutatóval álltak. A derbi első play-ében az újonc Fred Taylor 77 yardos futott touchdownnal kápráztatta el a hazai publikumot, majd még az első félidőben 2 yardról is betalált az endzone-ba, ám a Dolphins a Jacksonville 14 pontjára 21-gyel kontrázott, Dan Marino két hatpontos átadással találta meg a tight end, Troy Draytont. A negyedik negyedben aztán a Jaguárok irányítóján, Mark Brunellen volt a sor és ő kétszer is touchdownt érő passzal ugratta ki Keenan McCardellt, a vezetést pedig végül a defensive end, Tony Brackens Marino-n végrehajtott strip sackje segített megőrizni.

New England Patriots – Carolina Panthers, 1995. október 29. A találkozó előtt a Boston Globe 56-7-es Patriots győzelmet jósolt, amit a bizonyítási vágytól fűtött vendégek inspirációnak használtak arra, hogy a liga történetének első olyan újonccsapatává legyenek, akik hármas sikersorozatot tudtak építeni 20-17-es hosszabbításos győzelmükkel. Kerry Collins két TD-passzával a Panthers már 17-3-ra is meglépett ellenfelétől, de negyedik fertályban a hazai Hazafiak Curtis két TD-futása révén egalizálni tudtak. Míg a New England puntere - a meccs után ki is ebrudalt Pat O’Neill - jóvoltából csapnivaló special team játékot nyújtott, addig a Carolina részéről a placekicker, John Kasay hozta a meccset, aki – miután a rendes játékidő végén a kapuvasat trafálta el – a ráadás derekán 29 yardról lőtte be a győztes hárompontost.

Phoenix Cardinals – San Francisco 49ers, 1988. november 6. A Kardinálispintyek Arizonába költözésük óta első bravúrgyőzelmüket könyvelhették el a későbbi Super Bowl-győztes San Francisco 49ers ellenében. Noha a maródi Joe Montanatól Steve Young vette át a Niners robbanékony támadóegységének irányítását, ám a vendégek a harmadik negyed elejére így is 23-0-s előnyt munkáltak ki. A Cards viszont fergeteges hajrát vágott ki, Al Del Greco mezőnygólja mellett a hazai irányító, Neil Lomax három touchdown-passzal szórta meg a kaliforniaiak védelmét, a végső, 24-23-as sikert jelentő átadást három másodperccel a vége előtt juttatva el Roy Greennek.

Washington Redskins – Los Angeles Raiders, 1992. december 26.

Főedzők: Joe Gibbs* (Redskins) és Art Shell (Raiders)
Ismert játékosok: Mark Rypien/QB, Earnest Byner/RB, Art Monk/WR*, Joe Jacoby/G, Wilber Marshall/LB, Darrell Green/CB* (Redskins); Marcus Allen/RB*, Tim Brown/WR, Max Montoya/G, Howie Long/DE*, Greg Townsend/DE, Terry McDaniel/CB, Ronnie Lott/S* (Raiders)

Noha az 1992-es idény előtt Al Davis tulajdonos megkapta bronzszobrát a cantoni Hírességek Csarnokában, az ezüst-feketéknek az alapszakasz során kevés okuk volt az örömre. A 0-4-es start eleve megtépázta playoff-esélyeiket, s a csapat a szezon hátralévő részében már nem is tudott az 50 %-os mutató fölé kapaszkodni. Az öltözőben Marcus Allennek Al Davis-szel való nézeteltérése, és ebből adódó mellőzöttsége mérgezte a hangulatot, a Redskins elleni idényzárón pedig Art Shell egyik elkapóját, Mervyn Fernandezt is a tartalékok közé száműzte, mert a Raiders utolsó hazai meccse alatt, melyen 36-14 arányú sima vereséget szenvedtek a Chargers-től, mogyorót rágcsált az oldalvonal mellett. A pocsék morállal megvert vendégeknek ugyan mindegy volt, hogy washingtoni kiruccanásukat milyen eredménnyel abszolválják, de a címvédő hazaiaknak a biztos rájátszásba kerülés volt a tét. A további találkozók eredményétől függetlenül a Rézbőrűek csak abban az esetben csíphették meg az utolsó wild card helyet, ha karácsony második napján az RFK Stadiumban térdre kényszerítik a Fosztogatókat.

Az összecsapás első félidejében a washingtoni Chip Lohmiller mezőnygólja hozta az egyetlen pontokat. Addigra a Raiders kezdőirányítója - és egykori Redskins-játékos -, Jay Schroeder sérülés miatt kidőlt a meccsből, s helyén a 37 esztendős veterán, Vince Evans kapott lehetőséget. Evans a harmadik negyedben egy 41 yardos TD-bombával villantott, s célpontja az ex-Cowboy, a kétszer az NFL Leggyorsabb Emberének választott, Alexander Wright volt. A 7-3-as előny birtokában az ezüst-feketék kissé telhetetlenekké váltak, s nyomban onside kickkel lepték meg ellenfelüket, de a próbálkozás rosszul sült el, és a labda a fővárosiak birtokába került. Két play-jel később Art Monk „stop and go” útvonalat futva szakadt el a bal oldalvonal mentén őrzőjétől, s ha nehezen is, de megszelídítette Rypien hosszú átadását, majd a Raiders célterületéig botladozott zsákmányával. 10-7-re újból Joe Gibbs tanítványai vezettek. A negyedik negyed elején Davisék újra trükközni akartak, ám újra pórul jártak. Tim Brownt, a vendégek elkapóját egy end around végén a Redskins védője, Fred Stokes fékezte meg és választotta el a disznóbőrtől, amit a linebacker, Andre Collins a Los Angeles 6-osáig cipelt vissza, majd Lohmiller második hárompontosával 13-7-re módosult az eredmény. A folytatásban TD-t váltottak a riválisok, s noha a Fosztogatók rövid időre visszavették a vezetést, de két perccel a vége előtt – miután a Rézbőrűek egy 43 yardos Rypien-Monk összjátékot Ricky Ervins touchdown-futásával követtek – a hazai együttes helyreállította hat pontos fórját. 20-14! A legvégén azonban Vince Evans és társai nevethettek, a Raiders irányítója, egy „fake curl”-t követően „go” route-ot futó és a csellel átvert Darrell Greent lerázó Willie Gaultnak passzolt, aki 50 yarddal a Washington 8-asáig vitte a záró támadósorozatot. 4. és gólnál Evans aztán Tim Brownt találta meg átadásával az endzone-ben, s a touchdownt követő extra ponttal a vendégek 21-20-as, sokkoló sikerrel távozhattak a szövetségi fővárosból. A Redskins szerencséje az volt, hogy másnap a Minnesota Vikings legyőzte és elütötte a rájátszástól a Green Bay Packers-t, s így bejutottak a playoffba, melynek első körében –nyilván „hálából” – ki is ütötték jótevőiket, az NFC Centralt megnyerő lilákat.

Denver Broncos – Baltimore Colts, 1983. december 11.

Főedzők: Dan Reeves (Broncos) és Frank Kush (Colts)
Ismert játékosok: John Elway/QB*, Sammy Winder/RB, Rulon Jones/DE, Randy Gradishar/LB, Tom Jackson/LB, Louis Wright/CB, Dennis Smith/S (Broncos); Curtis Dickey/RB, Chris Hinton/G, Barry Krauss/LB, Vernon Maxwell/LB (Colts)

Ezt a találkozót természetesen John Elway személye és a draftját övező viszontagságok miatt illeti meg eminens hely az NFL legendáriumában. A Stanford ászát eredetileg a Baltimore Colts húzta be az 1983-as draft első pickjével, de az ifjú atléta nem kívánt az akkoriban harmatgyenge – és költözés előtt álló – Colts színeiben pályára lépni, s végül kiharcolta, hogy a csapat Denverbe tradelje. A Broncos-nál hatalmas felhajtással és várakozással illették Elway-t, és az alapszakasz első napjától kezdőként kapott lehetőséget, ám hamar kiderült, hogy kivételes fizikai adottságai dacára fejben még nincs teljesen kész a profi ligára. A Steelers elleni debütálásán 14 passzolt yarddal és 1 INT-vel tette le névjegyét, mielőtt kisebb sérüléssel cserepadra kényszerült, míg a helyére állt Steve DeBerg megnyerte a találkozót. Egy héttel később Baltimore-ban hasonló volt a helyzet. A hazai publikum hangos fujjolásától láthatóan zavarba hozott Elway gyengén játszott, és ezúttal is DeBerg hozta a meccset, amikor a negyed negyedben két TD-drive-ot vezetett. Néhány héttel később az újonc játékmester kikerült a kezdőből és Dan Reeves DeBergre bízta az offense irányítását. Azután november 6-án, egy seattle-i derbin a veterán QB súlyos sérülést szenvedett, így kénytelen-kelletlen megint Elway-é, vagy cseréjeként Gary Kubiaké, lett a karmesteri pálca. Az akut denveri irányítómizéria ellenére a Vadlovak az utolsóelőtti fordulót megelőzően 8-6-os mérlegükkel mégis versenyben voltak a rájátszásért, és egy Colts elleni hazai sikerrel nagy lépést tehettek az előzetesen talán kevéssé remélt cél felé.

A sorsdöntő rangadó első felében John Elway szezoneleji formáját hozta. Bár picket nem dobott, de sorban gyártotta az incomplete passzokat, az első félidőben háromszor sackelték és Colts 2 yardosánál el is fumblizta a labdát. Kezdetben csupán az őt megfélemlíteni kívánó Colts-védők gunyoros megjegyzéseinek céltáblája volt, azonban amint a negyedik negyed elejére a vendégek – Raul Allegre 4 mezőnygóljával és Mike Pagel 40 yardos TD-passzával – 19-0-s vezetésre tettek szert, a Mile High Stadium csalódott közönsége sem spórolt már az Elway-t illető szitkokkal – útban az aréna kijárata felé. Aki viszont maradt és nem veszítette el az újoncba vetett hitét az valóságos csoda tanúja lehetett, a 7-es alig több mint tíz perc leforgása alatt kiosztott három touchdown-passzt, és illusztris karrierje első comebackjével 21-19-es győzelemre vezette csapattársait. Elway először azzal a Clint Sampsonnal játszott össze hat pontot érően, aki az előző fordulóban a Browns elleni összecsapáson két átadását már TD-re váltotta, majd Louis Wright interceptionjét meglovagolva tovább faragott a Denver hátrányából. Második alkalommal Jesse Myles az irányító rövid oldalpasszával száguldott be a Colts célterületére, végül pedig egy másik running back, Gerald Wilhite elkapása tette teljessé a comebacket. Wilhite - 75 yardos, 11 playből álló drive támadósorozat végén – a blitzelő safety által üresen hagyott területre futva szelídítette meg Elway labdáját, és egy védőt maga után rángatva végül betámolygott a gólvonalon túlra. A Broncos későbbi legendája első ízben villantotta meg valódi nagyságát, hidegvérét és vezéri képességeit, a hazaiak 21-19-es sikere pedig azt jelentette, hogy 1979 óta első ízben vívták ki a playoffban való részvétel jogát.

(A Top 10 Elway Momentből a 4. a cikkben felevenített találkozó.)

Minnesota Vikings – Cincinnati Bengals, 1989. december 25.

Főedzők: Jerry Burns (Vikings) és Sam Wyche (Bengals)
Ismert játékosok: Herschel Walker/RB, Anthony Carter/WR, Gary Zimmerman/LT*, Randall McDaniel/G*, Chris Doleman/DE, Mike Merriweather/LB, Joey Browner/S (Vikings); Boomer Esiason/QB, James Brooks/RB, Rodney Holman/TE, Anthony Munoz/LT, Tim Krumrie/NT, David Fulcher/S (Bengals)

Húsz esztendővel ezelőtt a Vikings és Bengals az alapszakasz utolsó fordulójának utolsó mérkőzésén csapott össze. A hétfő esti rangadó tétje mindkét együttes számára óriási volt. A házigazda Vikingeket az 1989-es idény előtt sokan Super Bowl-esélyesnek kiáltották ki, de hiába gyűjtötték be év közben - egy rendkívül sokba került trade-del - a Cowboys futócsillagát, Herschel Walkert, menetközben számos bosszantó fiaskó becsúszott (1-1 pontos vereségek az Eagles és a Packers otthonában), és így a zárfordulóban kötelező volt győzniük az NFC Central elsőségének megszerzéséhez és a playoffba kerüléshez. Ellenfelük, a Cincinnati Bengals helyzete szintúgy kritikusnak számított, Sam Wyche tanítványai egy éve megnyerték az AFC-t és a Super Bowlban szerepeltek, ám 8-7-es mutatójukkal tizenhatodik meccsük előtt a rendkívül erős és kiegyensúlyozott AFC Central utolsó helyén állomásoztak. (Miközben csoportellenfeleikkel szemben lejátszott hat találkozójukból csak egyszer buktak el!) A Cincy tehát - vetélytársához hasonlóan - győzelmi kényszerrel lépett pályára karácsony első napján, egy siker a rájátszásba jutást, egy kudarc az attól való távolmaradást jelentette számukra.

A Vikings – minden botladozása ellenére – eladdig remekül játszott hazai környezetben és mind a hét otthoni meccsét megnyerte. Jerry Burns-ék ezúttal jól kezdtek és első öt (!) támadósorozatukat pontokkal zárták. A dolog egyetlen szépséghibája az volt, hogy ötből csupán egyszer tudtak touchdownt elérni. Az első negyedben a Minnesota támadói gond nélkül jutottak el a Bengals vörös zónájáig, ott viszont minden akciójuk megfeneklett és kénytelenek voltak megelégedni Rich Karlis három mezőnygóljával, mely 9-0-ra alakította az eredményt. A már említett TD-hez a Bengals labdaeladása segítette a hazaiakat, a hatalmas nyomás alatt játszó irányító, Boomer Esiason átadását Darrell Fullington fülelte le és hordta vissza az ellenfél 37-eséig, néhány perccel később pedig a fullback, Rick Fenney egy screen-passz nyomán verekedte be magát az endzone-ba. Karlis negyedik találatával már 19-0-ra növelték előnyüket a lilák, mire a Cincy végre szintén feliratkozott az eredményjelzőre Esiason Eddie Brownnak kézbesített 34 yardos passzával, ám a félidőben az utolsó szó megint a Vikingeké volt. Hassan Jones a záró másodpercekben megszelídítette Wade Wilson 50 yardos „Hail Mary” bombáját, s így négy szekundummal a vége előtt lehetőséget adott Karlisnak, hogy ötödik mezőnygól-kísérletét is bevarrja. 22-7!

A második félidőben a Bengals villámgyorsan felélesztette győzelmi reményeit, a harmadik playben Boomer Esiason tight endjét, Rodney Holmant kereste és találta meg a félpályánál, aki egy 65 yardos „catch-and-run” révén egészen a Minnesota célterületéig loholt a disznóbőrrel. 22-14! A felzárkózás ugyanakkor jó ideig nem folytatódott, mivel a harmadik negyed derekán a hazaiak elsőrangú defensive endje, Chris Doleman a Cincinnati egyik driveját third down sackkel, később egy másikat pedig egy elfumblizott labda megkaparintásával tartóztatta fel. Az utóbbi momentum egész labdaeladás-sorozathoz vezetett, válaszul Rick Fenney veszítette el a játékszert a Bengals 15-ösénél, erre kontrázva viszont Easiason dobott picket a linebacker, Mark Dusbabeknek. A hibaszériát Rich Karlis koronázta meg egy kihagyott hárompontossal, azaz a második félidőben a Minnesota az ellenfelétől való elszakadás, a Cincinnati a riválisára való visszakapaszkodás lehetőségét mulasztotta el. Az utolsó 15 perc közepén aztán a vendégek csak-csak feljöttek egy pontra, amikor irányítójuk a cserefutó, Craig Taylorral összejátszva jegyezhetett 18 yardos touchdownt, és 22-21-nél megint nyílttá vált a playoffért folyó küzdelem. A hajrát azonban a Vikingek bírták jobban idegekkel, és egy 67 yardos drive végén bebiztosították diadalukat. A menetelésben az idény során az 1000 elkapott yardot túlszárnyaló Anthony Carter, a Bengáliak részéről pedig a két defensive back, Eric Thomas és Lewis Billups játszott kulcsszerepet, akik egy-egy komoly büntetéssel lendítették tovább a hazaiak akcióját, a támadás végén pedig az elkapóként alig foglalkoztatott tight end, Brent Novoselsky 4. és 1-nél kaparintotta meg Wade Wilson hatpontos átadását. A Minnesota 29-21-es sikerével letaszította csoportja első helyéről a Packerst, akik 10-6-os mérlegük dacára végül még a wild card helyről is lemaradtak. További érdekesség volt, hogy a döntő TD-t jegyző Novoselsky-t az előszezonban éppen a Sajtfejűek cutolták, s került ő ennek nyomán a Vikings-hoz, míg az egész találkozón brillírozó Chris Doleman 4 sacket gyűjtve és éves összesítésben így 21-gyel zárva úgy lett az NFL sack-leadere, hogy a ranglistán Tim Harrist, a Packers játékosát előzte meg. A Bengals vereségének Pittsburghben is örültek, ugyanis a Kohászok így az utolsó wild card helyen még becsusszantak a playoffba, míg a Cincy – az AFC Central egyetlen csapataként – lemaradt arról.

San Diego Chargers –Dallas Cowboys, 1983. november 13.

Főedzők: Don Coryell (Chargers) és Tom Landry* (Cowbyos)
Ismert játékosok: Dan Fouts/QB*, Chuck Muncie/RB, Charlie Joiner/WR*, Kellen Winslow/TE*, Gary Johnson/DE, Woodrow Lowe/LB (Chargers); Danny White/QB, Tony Dorsett/RB*, Drew Pearson/WR, Too Tall Jones/DE, Randy White/DT*, Everson Walls/CB (Cowboys)

Az 1980-as évek első harmadában a Chargers-Cowboys potenciális Super Bowl-párosításnak számított. 1980-ban és 1981-ben mindkét gárda a nagydöntő előtti utolsó akadályban, azaz a konferenciadöntőben botlott el, s bár 1982-ben a játékossztrájk számos együttes terveit felborította, a Cowboys ezúttal is az NFC fináléjáig, míg a Chargers a divíziós körig jutott. 1983-ban a kaliforniaiak közepesen startoltak, de idényük jobbra fordítása iránt táplált reményeiket rövidesen keresztülhúzta a csapat egyik alapemberének, Dan Fouts irányítónak a kidőlése. Fouts nélkül a pontgyáros „Air Coryell offense”, s vele a gárda, mélyrepülésbe kezdett és az alapszakasz derekán zsinórban négy meccs elvesztése után gyakorlatilag pusztán matematikai esélyük maradt az utószezonra. A dallasiak ellenben feltartóztathatatlannak tűntek. Tom Landry tanítványai az első tíz mérkőzésükön csak egyszer találtak legyőzőre, igaz menetelésük messze nem volt oly sima, mint elsőre látszott. A Redskins elleni meccsen 23-3-as félidei hátrányból nyertek, a Vikings-szel szemben 24-10-es gödörből kászálódtak ki, további meccseiken pedig szintén számos alkalommal vesztes helyzetből tudtak győzelmet kovácsolni. A Tehenészek comeback képességére az együttes San Diego-i fellépésén is nagy szükség volt.

A Chargers olyan megmozdulással jutott előnyhöz, amelyre 1961 óta nem volt példa a klub történetében, Miles McPherson megblokkolta Danny White puntját, és a játékszert Derrie Nelson vitte vissza touchdownra. A második negyed hajrájában tovább növelte vezetését a hazai gárda, amikor egy 81 yardos támadás slusszpoénjaként Chuck Muncie vette be a vendégek célterületét, a 81 yard zömét pedig az első ízben Fouts méltó helyettesének bizonyuló csere QB, Ed Luther hozta. Még a nagyszünet előtt ugyanakkor Luther hibája kellett ahhoz, hogy a Cowboys feliratkozzon az eredményjelzőre, az irányító átadását Rod Hill vadászta le, és szaladt a labdával a hazaiak 30-asáig. Három play-jel később a dallasi Danny White Drew Pearsont találta meg az endzone-ban hat pontot érően, ám Rafael Septien kihagyta az extrapontot, s ez a hiba később sokba került Landry tanítványainak. Az eseménydús félidei finisben a Chargers támadói még mezőnygól-távolságig robogtak, s Rolf Benirschke 37 yardos találata jóvoltából 17-6-os hazai fórral vonultak pihenőre az együttesek. A fordulást követően megint Ed Luther brillírozott, és négyből négy átadását juttatta célba, a utolsó, touchdownt hozót a backup tight end, Pete Holohannek. 24-6! A Dallas azonmód TD-vel kontrázhatott volna, de a San Diego vörös zónájában a hazaiak védője, Woodrow Lowe third downnál sackelte White-ot, így egy field goallal csupán három pontot sikerült ledolgozni a hátrányból. Az utolsó negyedben aztán begyújtották a rakétát a vendégek, és érett a Cowboys újabb comeback-sikere. A játékrész elején Tony Hill egy relatíve ártalmatlan first down-passzt szelídített meg az oldalvonal mentén, majd egy rossz szerelési kísérletből kifordulva a célterületig vágtatott, a játékrész közepén pedig Billy Joe Dupree gyűjtötte be azt az átadást, amivel a Dallas egy pontra, 24-23-ra jött fel. Az összecsapásból még nyolc perc volt hátra, azaz Landry-éknek akadt sanszuk a fordításra, de a váratlanul acélos San Diego-i védelem már csak egyetlen eredménytelen drive-ot engedélyzett számukra, a támadók pedig a további percekre „lenyelték” a lasztit, így a kimaradt extra pont révén kialakult differencia a meccs végéig kitartott. A Villámosok szezonját már nem menthette meg a váratlan siker, míg a második kudarcokat elszenvedő dallasiak idényére látszólag szintén nem volt hatással a fiaskó. A Tehenészek idénye az alapszakasz utolsó két játéknapján – amikor újabb két vereséget szenvedtek, a fontosabbat a csoportrivális Redskins ellenében -, illetve a playoff első körében siklott ki – amidőn egy másik kaliforniai gárda, a Los Angeles Rams meglepő módon elgáncsolta őket.

New York Giants – Philadelphia Eagles, 1989. december 3.

Főedzők: Bill Parcells (Giants) és Buddy Ryan (Eagles)
Ismert játékosok: Phil Simms/QB*, Ottis Anderson/RB, Bart Oates/C, Leonard Marshall/DE, Lawrence Taylor/LB* (Giants); Randall Cunningham/QB, Cris Carter/WR, Reggie White/DE*, Seth Joyner/LB, Eric Allen/CB (Eagles)

Néhány hete az Eagles és a Giants idénybeli első összecsapása kapcsán a csapatok egyik 1989-es derbijét elevenítettük fel, a hétvégi visszavágó apropóján pedig szintén 20 évvel ezelőttre tekintünk vissza. Ahogy most, úgy akkor is az NFC East két riválisa a csoport elsőségéért küzdött, így a Giants Stadiumban lejátszott rangadó atmoszféráját tekintve a playoffot idézte. Bill Parcells tanítványai 9-3-as mérlegüknek köszönhetően egy meccs előnyt vívtak ki Buddy Ryan Sasaival szemben, s egy újabb diadallal csoportgyőzelmük szinte garantált volt. A Philly ugyanakkor a sikerrel befogta volna a Giants-et, ám mivel korábbi meccsükön is győzött, a season sweep jóvoltából az egálmutató is nekik kedvezett. Egy éve az Eagles ugyanígy ütötte el a rájátszástól régi vetélytársát, a két gárda egyaránt 10-6-tal zárta az alapszakaszt, de tovább a Philadelphia léphetett, mivel idénybeli mindkét találkozójukon ők kerültek ki győztesen. A hazaiak esélyét csökkentette, hogy az előző fordulóban – egy San Francisco-ban elveszített hétfő esti rangadó alkalmával – legnagyobb sztárjuk, Lawrence Taylor bokasérülést szenvedett, így hatékonysága, sőt szereplése is kérdésesnek számított.

A fagyos és szeles Giants Stadiumban rendezett derbin LT csupán egy félidő erejéig tudta vállalni a játékot, ám a kékek védelme oszlopos tagja nélkül is helytállt. A Bill Belichick koordinálta egység hatékonyan tartóztatta fel az Eagles számos támadását, a gond az volt csupán, hogy ennél többre, turnoverek kiharcolására, pontok szerzésére nem voltak képesek. A Philadelphia éppen ebben a tekintetben múlta felül riválisát. Buddy Ryan és Jeff Fisher (a csapat defensive coordinatora) az 1989-es első találkozójukon egy kevésbé agresszív, zónavédekezésre nagyobb hangsúlyt fektető sémával lepte meg Simms-éket, ezúttal viszont a Sasok a tőlük megszokott elánnal estek neki az Óriások támadóegységének. A meccs harmadik játékában Reggie White fumble-re kényszerítette Phil Simms-t, a játékszert William Frizell kapta föl, majd mielőtt földre vitték volna a New York 3-asánál továbbadta azt védőtársának, Andre Waters-nek, aki touchdownt ért el. Nyolc perccel később egy elrontott punt nyomán kedvező mezőnypozícióhoz jutott a Giants, de két játékkal később Simms rövid passzának útjába ugrott az Eagles hórihorgas defensive endje, Clyde Simmons és az elcsípett disznóbőrrel 60 yardon át az ellenfél célterületéig robogott. A „pick six”-szel már 14-0-ra húztak el a vendégek. Phil Simms még az első negyed során egy Mark Ingramnek kiosztott 41 yardos TD-passzal átmenetileg feledtette korábbi bakiját, ám a következő felvonásban megint az ellenfélnek ajándékozta a labdát. Eric Allen idénybeli nyolcadik labdaszerzéséből három pontot hoztak ki Buddy Ryan tanítványai, az első félidő végjátékában pedig saját 6-osuknál állították meg vetélytársaikat. Egy 49 yardos Phil Simms passz príma lehetőséget adott a hazai együttesnek, viszont az ezt követő első játékban Dave Meggett fumblizott, és a labdára az Eagles linebackere, Byron Evans csapott le. 30 percnyi játék után a Philly 17-7-es előnyre tett szert.

A folytatásban az Óriások ledolgozták hátrányukat, előbb mezőnygóllal zárkóztak hét pontra, majd - miután védelmük látszólag meccsfordító goalline standet produkált – Ottis Anderson 1 yardos futásával alakították döntetlenre az eredményt. (A vendégek defensive tackle-je, Mike Golic ezt követően állítólag ágyékon rúgta Andersont, aki emiatt már nem lépett pályára a mérkőzés további részében.) A hazaiak a negyedik negyed elején kevés híján a vezetést is megragadták. Randall Cunningham és az Eagles támadói saját endzone-jukhoz szorulva 2. és 23-mal jöhettek, de a Giants-es Erik Howard a gólvonal táján – majdnem safety-t okozva – bezsákolta a zöld-fehérek játékmesterét. És ekkor következett az a megmozdulás, ami valóban döntő jelentőségűnek bizonyult. A Las Vegas-i Egyetemen a punteri teendőket is ellátó Cunningham meggyőzte Buddy Ryant, hogy bízza rá a labdát, és a kiváló atléta a széllel a hátában saját endzone-jából az ellenfél térfeléig küldte azt. A szél Cunningham-et megtámogatta, a Giants visszahordóját, Dave Meggettet viszont megzavarta, a játékos rosszul számította ki a játékszer röptét, és hagyta azt a vörös zónájába gurulni. A 91 yardos, klubrekordnak számító puntot Meggett 7-eséről 16-osáig vitte, de a bravúros rúgás igazán azzal vált meccsfordítóvá, hogy a Sasok védelme rövidesen újabb turnovert produkált. Phil Simms-et ezúttal Mike Golic választotta el a labdától, amit a másik philadelphiai DT, Mike Pitts szerzett meg. A fumble-t Keith Byars 2 yardos TD-futásával büntették a vendégek, és a pontszerzésre a hátralévő percekben nem akadt válasza Parcells-éknek. A Giants offense egy-egy ízben eljutott az ellenfél 29, illetve 32 yardos vonaláig, ám Reggie White és társai labdaszerzés nélkül is megálljt parancsoltak riválisaiknak, és sikerrel térítették el Simms átadásait. A Philadelphia Eagles 24-17-es diadalával egymást követő második évben „söpörte ki” hagyományos vetélytársát. Az alapszakasz végén mégis a New York örülhetett, mert amíg ők minden további meccsüket megnyerték, addig a Philly beszedett egy zakót New Orleans-ban. Végül mindkét gárda bejutott a playoffba (a Giants csoportelsőként, az Eagles wild card csapatként), és végül mindketten ugyanattól a Los Angeles Rams-től vereséget szenvedve pottyantak ki onnan.

Dorkó Szabolcs (Szabler)