Visszapillantó - 2009/9. hét

7 meccsről 7x3 mondatban

Washington Redskins – Atlanta Falcons, 1991. november 10. A Jerry Glanville trenírozta Atlanta Falcons hiperagresszív védelme szokás szerint a Redskins ellen sem spórolt a blitzekkel, ám ez a fővárosiak robbanékony támadóegysége ellen öngyilkos taktikának bizonyult. A hazaiak irányítója, Mark Rypien 6 touchdownt érő átadást osztott ki (emellett futott is egyet), és bár 442 passzolt yardot összeszorgoskodva 4 egységgel elmaradt a legendás Sammy Baugh csapatrekordjától, viszont egy mérkőzésen elért 27,63-as passzonkénti átlagával sikerült túlszárnyalnia neves elődje NFL-csúcsát. Az 56-17-es eredménnyel zárult találkozó azonban jelentős volt egy jövőbeli neves quarterback karrierjében is, a Falcons újonca, bizonyos Brett Favre a profik között debütálva két interceptiont dobott, első NFL-es passzkísérletét a linebacker Andre Collins TD-re cipelte vissza.

Indianapolis Colts – Houston Texans, 2002. december 1. A két együttes párharcának legelső indianapolisi felvonásában a hazaiak általában ponterős, Peyton Manning dirigálta támadóegysége szokatlanul mérsékelt teljesítményt nyújtott, de domináns védelme – szintén szokatlanul – mégis hozta a kötelezőt a ligaújonc Texans ellen. A Colts az első negyedben két turnovert 10 pontra váltott, védői pedig - élükön a 3 QB-szerelést jegyző Brad Sciolival – 6-szor sackelték David Carrt, akit így már csak 8 zsákolás választott el, hogy az NFL történetének egy idény alatt legtöbbször földbe gyalult irányítójává váljon. Az Indy támadói közül a kiváló Marvin Harrison azért mérföldkőhöz érkezett a 19-3-as összecsapáson, sorozatban negyedik 100 yard fölötti meccsén beérte az egykori kiválóság, Raymond Berry 631-es franchise-rekordját elkapások tekintetében.

Jacksonville Jaguars – Kansas City Chiefs, 1998. szeptember 13. A Jaguars harmatgyenge passzjátékkal is bezsebelte a győzelmet, köszönhetően futásban és a speciális egységben nyújtott teljesítményének. Reggie Barlow a klub történetének első punt return TD-jét szerezte, míg az újonc Tavian Banks egy 65 yardos kickoff utáni visszahordással készített elő egy újabb könnyű pontszerzést a floridaiak 21-16-os sikere során. Noha a Chiefs játékmestere, Rich Gannon 3 és fél perccel a vége előtt 5 pontra hozta fel a vendégeket, ám a folytatásban a Jags James Stewart és az elsőéves Fred Taylor futásaival lepörgette az órát és megőrizte vezetését.

Cincinnati Bengals – Baltimore Ravens, 1997. december 21. A veterán Bengals-irányító, Boomer Esiason a búcsúmeccsének bizonyuló összecsapáson impozáns teljesítménnyel fejelte meg 14 éves profi karrierjét, és két TD-passzal vette ki a részét a Cincy 16-14-es diadalából. A balkezes Esiason, aki egy hónappal az alapszakasz vége előtt vette át újra a Tigrisek offensének dirigálását, s ezalatt 5 meccsből 4-en sikerre vezette csapatát, utolsó emlékezetes megmozdulásával védjegyének számító play action fake-et mutatott be, majd 77 yardos touchdown-bombát kézbesített Darnay Scottnak. A vereséggel a második éves Ravens csoportja utolsó helyén végzett, s így – a helyi napilap, a Sun elmés szavaival - elérte azt, amire Baltimore városa évek óta képtelen volt, azaz hogy a következő idényben a sorsolási szisztémának megfelelően – legalább egy meccs erejéig – visszahozza a városba az egykor itt székelő Colts gárdáját.

Carolina Panthers – New Orleans Saints, 1996. október 20. Idősebb Jim Mora a Saints és a Colts főedzőjeként a kamerák kereszttüzében számos, nem éppen irodalmi stílusba foglalt kirohanást tett, közülük az egyik legemlékezetesebbet 1996-ban a Panthers-szel szembeni 19-7-es fiaskó után. A Szentek a félidőben még egypontos vezetéssel álltak, ám a folytatásban a meglepetésre a csoportjuk éllovasának számító Párducok - többek között - a cserefutó Anthony Johnson 123 yardjával riválisuk fölé kerekedtek. Mora a meccs és feldúlt nyilatkozatát követő napon végül a törölközőt is bedobta és benyújtotta lemondását, a 2-6-os New Orleans-t azonban a váltás sem tudta felrázni, hiszen már csupán egy győzelemre voltak jók az idény hátralévő részében, míg a Carolina az NFC Westet megnyerve egészen a konferencia döntőjéig masírozott.

Detroit Lions – Seattle Seahawks, 1996. november 17. Az Oroszlánok drámai egypontos győzelmükkel lehűtötték a főedzőjük, Wayne Fontes alatt hétről-hétre forrósodó kispadot, míg a vendég Seahawks mely az előző három meccsen aratott sikereivel 50 %-ra kapaszkodott fel, Todd Peterson utolsó másodpercekben kihagyott mezőnygólja miatt újra negatív tartományba zuhant. A 17-16-os meccsen a Seattle futója, Lamar Smith 148 fölött termelt, a vendégek egy 73 yardos passzjátékkal nyitották a félidőt, ám a red zone-ban rendre megtorpantak, s így nem tudták eltemetni ellenfelüket. A Detroit csapatában megint Barry Sanders villogott, aki Smith-hez hasonló teljesítménnyel zárt, igaz fele annyi labdacipelésből, mint seattle-i kollégája, és a szezon derekához érve már csupán 18 yard választotta el attól, sorozatban nyolcadik idényében is 1000 yard fölé jusson.

Tampa Bay Buccaneers – Green Bay Packers, 1980. október 12. Hiába passzolt a Packers irányítója, Lynn Dickey új klubrekordot felállító 418 yardot, hiába gyűjtöttek a vendégek dupla annyi yardot támadásban, mint házigazdáik, a Bart Starr edzette green bay-iek 75 perc alatt sem tudták térdre kényszeríteni ellenfelüket. A találkozót megelőző héten kényszerűségből igazolt placekicker, Tom Birney a rendes játékidő vége előtt egy perccel 24 yardról, a hosszabbítás utolsó szekundumaiban 36-ról hagyott ki sorsdöntő mezőnygólt, így a Sajtfejüeknek 14-14-es döntetlennel kellett beérniük. A Packers számára vereséggel felérő egálhoz ugyanakkor kellett az egyébként parádésan játszó Dickey hibája, akinek egyik elvétett passzkísérletéből pick six-et csináltak a Kalózok, illetve védelmük meccsvégi megingása, amikor az egész meccsen 6 jó passzon tartott tampai QB-nak, Doug Williams-nek egyenlítő futott touchdownt engedélyeztek.

Houston Oilers (2-2) – San Francisco 49ers (3-0), 1990. október 7.

Főedzők: Jack Pardee (Oilers) és George Seifert (49ers)
Ismert játékosok: Warren Moon/QB*, Haywood Jeffires/WR, Ernest Givins/WR, Mike Munchak/G*, Bruce Matthews/G*, Ray Childress/DT, Cris Dishman/CB (Oilers); Joe Montana/QB*, Roger Craig/RB, Jerry Rice/WR, Charles Haley/LB, Matt Millen/LB, Bill Romanowski/LB, Ronnie Lott/S (49ers)

A mérkőzés dióhéjban:

Az 1980-as évek csapata, az évtized során 4 Super Bowl-diadalt besöprő San Francisco 49ers-nek minden esélye megvolt a hasonlóan jó folytatásra. A „threepeat”-et megcélzó kaliforniaiak szinte változatlan összeállításban készülhettek az 1990-es idényre, a Montana-Rice-Craig triumvirátus fémjelezte – és Mike Holmgren koordinálta - lehengerlő támadógépezetnek valószínűleg nem akadt párja a ligában, ám az offense csillagai által túlragyogott védőalakzat is elsőrangú erőkből állt, a sack-mester külső linebacker, Charles Haley-vel vagy a hátsó fertályban őrjáratozó rettegett safety-vel, Ronnie Lottal a kötelékében. A Negyvenkilencesek esélyeshez méltó, 3-0-s mérleggel indították az évet és pihenőhetük után az évek óta playoff (vagy potenciális playoff) résztvevőnek számító, de a lehetőségeikkel élni rendre képtelen Houston Oilers otthonába látogattak. A Jerry Glanville houstoni regnálása alatt House of Pain névre keresztelt Astrodome félelmetes híre ellenére az Olajosok lufija újra és újra kipukkadt az utószezonban, s ennek legutóbb már a feketeruhás főedző itta meg a levét, az 1989-es fiaskó nyomán Glanville és a gárda útjai különváltak. Az Oilers új szakvezetője, Jack Pardee korábban éveken át a városban dolgozott, először a USFL-ben szereplő Houston Gamblers, majd az egyetemi futballcsapat mestereként. A korábbi állomáshelyein meghonosított run-and-shoot offense nem igazán számított újdonságnak a „red gun” néven korábban is szinte ugyanezt használó Houstonnál, de Bud Adams tulajdonos nem is elsősorban a - Warren Moon révén későbbi Hall of Famer irányítót, gyors és egytől-egyig veszélyes elkapókat felvonultató – támadóegységet kívánta felrázni, hanem a fejekben akart rendet, a pályán nagyobb fegyelmezettséget látni. Az Olajosok első meccsükön mindjárt beleszaladtak egy irtózatos pofonba az egykori edzőjük, Jerry Glanville által trenírozott Falcons kezétől, de az esélyesebb San Francisco vizitálására már zsinórban két sikerrel hangoltak.

Az első etapban a hazaiak állva hagyták Montanaékat. Moon összeszedettebben teljesített kiváló kollégájánál és először futva tuszkolta be a disznóbőrt 1 yardról a gólvonalon túlra, majd Niners játékmesterének saját térfelén vétett interceptionjét büntette Drew Hillnek adott 30 yardos touchdown-passzal. A vendégek a második negyedre ocsúdtak fel annyira kezdeti kábulatukból, hogy végre összerakjanak egy épkézláb akciót, igaz ennek sikeréhez elkélt a videóbíró áldásos közreműködése is. Jerry Rice kritikus helyzetben végrehajtott 15 yardos elkapását a játékvezetők csupán a visszanézést követően hagyták jóvá, és másodpercekre rá a briliáns támadó Montana újabb átadását megszelídítve máris első pontjaikhoz juttatta a San Francisco-t. 14-7! A szünetet követően a Rice mellett kevesebb figyelmet kapó John Taylor került a rivaldafényben, amikor elsőrangú atleticizmusát kihasználva irányítója labdáját a felezővonalnál lehalászva, és őrzőjét az All-Pro cornert, Cris Dishmant faképnél hagyva, 78 yardos TD-re száguldott. 14-14! A két sacket jegyző Haley-ék által az első negyed után jórészt sakkban tartott houstoni támadók egy eredményes támadósorozat erejéig ki tudtak bontakozni ellenfelük szorításából, és Moon második – ezúttal Jeffires kiosztott – hatpontos passzával megint touchdownnyi fórt harcoltak ki, ám a finisben már csupán Montanáék iratkoztak fel az eredményjelzőre. A Negyvenkilencesek előbb egy mezőnygóllal faragtak hátrányukból, majd egy szerencsés és meccsfordító momentummal a vezetést is megragadták. A gyepbe döngölt Montanának egy időre le kellett vonulnia a pályáról, viszont a helyére beállt Steve Young első labdaérintése során fumblizott és az Olajosok védője, Ray Childress csapott le a játékszerre. A hazaiak öröme azonban korai volt, mert főedzőjük, Jack Pardee még a snap előtt időt kért, s ez törölte a turnovert. Ráadásul az időkérés után Montana visszatért, adott egy rövid passzt Taylornak, aki szó szerint lerázta magáról Dishmant, s ezúttal 46-ról nyargalt be az ellenfél célterületére. 24-21-re fordítottak a vendégek, és mivel a hátralévő 6 és fél percben védelmüknek sikerült lenulláznia Warren Moont és kompániáját, veretlenségüket megőrizve – egyszersmind NFL-rekordnak számító, sorozatban 12. idegenbeli győzelmüket begyűjtve - masírozhattak tovább a reménybeli, bár végül meghiúsult „threepeat” felé.

A meccs embere:

John Taylor, WR (San Francisco 49ers) – 4 elkapás, 132 elkapott yard, 2 TD

A Niners dinasztiájának „másik elkapója”, „Jerry Rice másodhegedűse”. Az utókor hálátlanabb pillanataiban így emlékezhet a pályán kívüli különcségeivel soha, a pályán mutatott pazar produkcióival annál többször kitűnő elkapóra. Ez azonban nem ilyen pillanat. John Taylor hatalmas kezeivel – melyek 11,2 inchesek voltak, s ez állítólag rekord a poszton valaha is játszó játékosok között – biztosan szelídítette meg a passzokat, de még káprázatosabb volt, amit ezt követően művelt. Taylor mindig is kitűnt és rendszerint a ligaelsők közé számított az elkapások utáni yardok halmozásában, folyékony, látszólag minden különösebb erőfeszítést nélkülöző mozgása ösztönös talentumról árulkodott. A robbanékony WR mindig is keresett célpont volt éles játékhelyzetekben, s - bár tagadhatatlanul kapacitált a Rice-ra tolódott megkettőzött figyelemből – ezek során általában nem is vallott szégyent. A csillaga legfényesebben akkor ragyogott, amikor a Bengals elleni Super Bowl-siker alkalmával ő szerezte a győztes TD-t, majd egy évvel később a Los Angeles Rams-szel vívott hétfő esti rangadón két 90 yard fölötti touchdownnal sokkolta a csoportriválist, és ejtette ámulatba a közvetítésre figyelő milliókat.

A nap idézete: „Young behozatala tagadhatatlanul megzavart minket. Arra számítottunk, hogy Young egy bootleg futással akar majd first downt szerezni, de nem voltunk abban biztosak, hogy ennek megállítására a megfelelő védelmünk tartózkodik-e a pályán.” (Jack Pardee, az Oilers vezetőedzőjének magyarázata arra, hogy miért volt szükség a később „végzetesnek” bizonyult időkérésére)

A csapatok az idény végén: Houston Oilers – 9-7, AFC Central 2. hely, 41-14-es vereség a Cincinnati Bengals-tól a playoff első körében; San Francisco 49ers – 14-2, NFC West 1. hely, 15-13-as vereség a New York Giants-szel szemben az NFC döntőjében.

Chicago Bears (8-3) – Chicago Cardinals (8-3), 1947. december 12.

Főedzők: George Halas* (Bears) és Jimmy Conzelman* (Cardinals)
Ismert játékosok: Sid Luckman/QB*, Ken Kavanaugh/E, Bulldog Turner/C/G/G/LB*, Ed Sprinkle/E/G/LB (Bears); Paul Christman/QB, Charlie Trippi/LH*, Elmer Angsman/RH, Pat Harder/FB, Buster Ramsey/G/LB (Cardinals)

A mérkőzés dióhéjban:

A párosítás láttán a közelmúltat ismerőknek a 2006-os, Dennis Green meccs utáni tirádája révén elhíresült MNF ugorhat be, a csapatok hagyományaiban kicsit tájékozottabbaknak azonban nem kerülheti a figyelmét, hogy ez a két gárda valaha városi rivális volt. A hajdani, közel négy évtizeden keresztül tartó vetélkedés talán 1947-ben jutott csúcspontjára, ahogy abban az idényben a chicagói Macik és Kardinálispintyek egyaránt csúcsformának örvendtek. A Bears legendás alapítójának, George Halas-nak akadt már korábban dominánsabb, félelmetesebb csapata, de a 2. világháborúból visszatért veteránokkal megerősített együttes 1946-ban így is elhódította a bajnoki címet. A „Szeles Város” túlsó szegletében a Cardinals tulajdonosa, Charles Bidwill azonban trónfosztásról álmodozott, és ennek érdekében – akkoriban hallatlan összegnek számító 100000 dollárért - leigazolta a Georgia kiválóságát, Charlie Trippit. A halfback érkezésével a Cards ígéretes támadóegysége még ütőképesebb erővé vált, igaz Bidwill nem élhette meg „Million Dollar Backfield”-je legnagyobb sikereit. A tulajdonos váratlan halálán túl egyéb tragédia is beárnyékolta a csapat 1947-es szezonját. Los Angeles-i túrájuk alkalmával nem csak első vereségüket szenvedték el, hanem elveszítették a vakbélgyulladással kidőlt ígéretes újonc punterüket, Jeff Burkettet is. A játékoson azonnali életmentő műtétet kellett végrehajtani, de sorsát nem kerülhette el, mivel néhány nap múltán egy lezuhant utasszállító repülőgép 51 másik utasával együtt halálát lelte a utahi Bryce Canyonban. A Cardinals a veszteségek dacára bajnoki esélyekkel fordult az alapszakasz célegyenesébe, de az NFL West elsőségéhez azt a Bears-t kellett megvernie az utolsó fordulóban, akik fölött ugyan a szezon elején 31-7-es lehengerlő győzelmet arattak, ám Halas fiai azóta nyolc sorozatos diadallal hallatták hangjukat és egyértelműen címvédésre törtek.

Az első támadóplay azonnal megadta a találkozó alaphangját. Jimmy Conzelman, a Cardinals mestere a korábbi meccseken észrevette, hogy a Macik linebackere (egyben futója), Mike Holovak (aki később a Boston College és a Boston Patriots főedzője lett) passzjátékoknál mindig a jobb oldali endet követi, s így a jobb oldali halfback a backfieldből kifutva, ha kellően gyors, üresen kaphatja a labdát. Conzelman a játék erejéig ezért sebessége miatt a poszton korábban sohasem használt, ráadásul a héten gyermeke várt születése miatt alig edző Boris Dimancheffet vetette be. A szakvezető számítása ragyogóan bevált, mert Dimancheff a felezővonalnál annyira őrizetlenül szelídíthette meg Paul Christman átadását, hogy a Bears célterületéig hátralévő yardokat úgy is simán megtette, hogy még a baseballpályaként is üzemelő Wrigley Field dobódombján is megbotlott. A lendületbe került vendégeknek további lökést adott, amikor Halasék válaszcsapását a center/linebacker, Vince Banonis interceptionjével hatástalanították, aki egészen az ellenfél 14-eséig szaladt zsákmányával. A turnovert követően Elmer Angsman rövid futott touchdownjával 14-0-ra húzott el a Cardinals, és ugyan a Bears Hall of Famer QB-ja, Sid Luckman a folytatásban 81 yardos TD-passzal ugratta ki Ken Kavanaugh-t, de második eladott labdája aztán megint Cards pontszerzést készített elő. Angsman újfent bulldózerként futva büntetett, végül Christman pazar, Mal Kutnernek kiosztott átadásával már a szünetre impozáns, 27-7-es előnyt vívott ki Conzelman csapata. A harmadik felvonásban Kutner elkapás utáni, a Bears 2-esénél elkövetett fumblija ugyan biztos touchdowntól fosztotta meg a Kardinálispintyeket, viszont az elpuskázott sansz súlya eltörpült ahhoz képest, hogy a túloldalon az egyik leggyengébb meccsét – igaz folyamatos nyomás alatt – játszó Luckman összesen 4 picket dobott. A negyedik negyedben már nem is ő, hanem a backup QB, Nick Sacrinty vezette a Chicago Bears támadóegységét, aki bár 2 TD-t könyvelhetett el, de ezek a pontszerzések csupán a végeredmény kozmetikázására voltak alkalmasak. A Cardinals 30-21-gyel lépett túl városi ellenfelén, hogy a Philadelphia Eagles elleni bajnoki döntőben majd learassa a végső győzelem babérját is.

A meccs embere:

Paul Christman, QB (Chicago Cardinals) – 10/21 passz, 247 passzolt yard, 2 TD, 1 INT

A Cardinals irányítójának 50 százalékosnál gyengébb passzolási hatékonyságát látva ugyan aligha fordul le bárki is székéről döbbent csodálattal, de ez az arány az 1940-es években messze nem volt kirívóan gyatra. Másfelől azért sem érheti szó Missouri Tigers egykori csillagának háza elejét, mert azzal a kevés passzal, amit célba juttatott szédületes yardmennyiséget produkált. A „Million Dollar Backfield” az utókor szemében talán leginkább homályba vesző tagját a Bears elleni rangadón az is külön megelégedéssel tölthette el, hogy lejátszotta a pályáról a városi vetélytárs ünnepelt sztárját, Sid Luckmant. Eredetileg a négy interceptiont vétő Luckman segített sikerre vinni a Bears-nél azt a T-formációt, amely az elkövetkező években ligaszerte forradalmasította a támadójátékot. A Cardinals 1946-ban állt át az új szisztémára, melyben Christmanre kulcsszerep várt, s a tanítvány immár nem először mutatta meg a nevesebb játékmesternek, hogy kiválóan elsajátította a leckét.

A csapatok az idény végén: Chicago Bears – 8-4, NFL West 2. hely; Chicago Cardinals – 9-3, NFL West 1. hely, 28-21-es győzelem a Philadelphia Eagles ellen az NFL döntőjében

New York Giants (2-2) – San Diego Chargers (1-3), 1983. október 2.

Főedzők: Bill Parcells (Giants) és Don Coryell (Chargers)
Ismert játékosok: Brad Van Pelt/LB, Harry Carson/LB*, Lawrence Taylor/LB*, Mark Haynes/CB (Giants); Dan Fouts/QB*, Charlie Joiner/WR*, Kellen Winslow/TE*, Gary Johnson/DE, Woodrow Lowe/LB (Chargers)

A mérkőzés dióhéjban:

A mostani szemlélőnek már egyértelmű, hogy az 1983-as idény ötödik játéknapján egy csúcsról jövő, illetve egy csúcsra tartó csapat meccselt egymással a Meadowlands-ben. A Chargers 1980-ben és 1981-ben még konferenciadöntőt játszott, de 1983-tól már nem került a rájátszásba az évtized során, míg a Giants 1984 és 1990 között csupán egyszer maradt le a playoffról, és két Super Bowl-diadalt is begyűjtött. Az ugyanakkor nem csak a mából visszatekintőnek, hanem a kortársaknak is világos volt, hogy a csapatok mindemellett eltérő erényekkel vannak felvértezve. A kaliforniaiak fő erősségének a produktív passzjáték számított, és az „Air Coryell” legénysége, fedélzetén az offenzív guru „kapitánnyal”, Don Coryellel, valamint utóbb Hall of Fame-be szavazott „beosztottaival, Fouts-szal, Joinerrel és Winslow-val, bármely ellenfél derekas megszórására képes volt. A gárda lejtmenete ennek dacára 1983-tól feltartóztathatatlanul megindult, Coryell eredetileg innovatív támadósémait a riválisok egyre könnyebben kiismerték, a védelem pedig – noha negatív értelemben – szintén legalább annyira ponterőssé vált, mint a robbanékony támadóalakzat. (A San Diego az 1983-as szezon elején elszenvedett három veresége alkalmával mindig elért legalább 24 pontot, de szellős védekező egységük ennél gyakrabban kapitulált.) A New York Giants háza táján éppen a védelem okozott kevesebb fejtörést a szezon előtt DC-ből főedzővé avanzsáló Bill Parcells-nek, a kiváló linebacker-sort két későbbi Halhatatlan, Harry Carson és Lawrence Taylor erősítette, de ez az egység annyira azért nem volt jó, hogy konzisztensen eredményes támadójáték nélkül is sorra hozni tudja a meccseket. Utóbbiak vezetésével – a sérülékeny Phil Simms-et mellőzve – Parcells az 1982-es idényt is végigjátszó Scott Brunnert bízta meg, aki ugyan a Packers ellen hibátlanul teljesített, de a korábbi három fordulóban 1/6-os TD/INT arányt produkálva nehezítette csapata dolgát. A Giants és a Chargers összecsapásán végül Brunner majdnem kétszer annyi yardot passzolt össze, mint Dan Fouts, ám végül részben rajta is múlott, hogy az üdvösséghez ez is kevésnek bizonyult.

Az „Air Coryell” az első félidőben elhúzott ellenfelétől, noha első két akciójuk végén kénytelenek voltak beérni egy-egy mezőnygóllal, de a második negyed közepére már 17 pontosra dagasztották előnyüket Chuck Muncie 1 yardos futásával és Fouts Joinernek adott 13 yardos touchdown-passzával. A szünetig aztán felváltva jöttek a hatpontosok, és némi meglepetésre a hazaiak vonulhattak jobb szájízzel szünetre, mivel hat másodperccel a lefújás előtt Danny Pittman Scott Brunner 40 yardos bombájával találta meg a Chargers célterületét, és ezzel 27-17-re alakította az eredményt. A harmadik negyedben aztán úgy tűnt, hogy Parcells-ék valóban képesek lesznek megfordítani a találkozó menetét, Dan Fouts, az ellenfél sztárirányítója vállsérülést szenvedett, s számára így idő előtt véget ért a derbi, míg az Óriások támadói Rob Carpenter futásával előbb 3 pontosra faragták hátrányukat, majd újra a kaliforniaiak endzone-jánál kopogtattak. 7 perccel a harmadik negyed vége előtt Ali Haji-Sheikh be is talált 29-ről az egyenlítő field goallal, csakhogy egy a holderral szemben elkövetett szabálytalanság miatt a hazaiak újabb lehetőséghez és first downhoz jutottak a Chargers 7-esén. A nevezett holder történetesen a csapat irányítója, Brunner volt, és a következő percekre valószínűleg még benne maradt a mezőnygól-kísérlet során kapott ütés, mivel a következő playnél ügyetlenül elfumblizta a disznóbőrt, s arra a Chargers nose tackle-je, Bill Elko csapott le. A turnover oda vezetett, hogy a Giants nemhogy elszalasztotta az egyenlítés esélyét, de még nagyobb hátrányba is került, a Fouts-ot helyettesítő Ed Luther biztonsági játékkal újabb rövid Muncie TD-ig vezette a vendégeket. 34-24! Ebből az újabb gödörből mégis vissza tudtak még kapaszkodni Parcells tanítványai. Brunner touchdown-passzal feledtette korábbi hibáját, majd Beasley Reece interceptionjét követően Haji-Sheikh hárompontosa ezúttal valóban egálra hozta a találkozót. 34-34! A záró negyed 11. minutumában aztán a Chargers a légitámadások helyett a Muncie-expresszre hagyatkozva visszavette az előnyt, ám győzelmük még korántsem volt bizonyos. A döntetlenre hajtó Brunner ugyanis a hajrában az ellenfél 12-eséig menetelt játékostársaival, de a sorsdöntő helyzetben újból kicsúszott kezéből a játékszer – a Giants ezzel a meccsen már ötödik fumble-ját vétette -, s az arra rávetődő Billy Ray Smith végre bebiztosította a san diegoiak sikerét. A találkozó ékesen világított rá az idény végén a rájátszásról egyformán lemaradó csapatok fogyatékosságaira. A Chargers csupán ellenfelét pontgyártásban túlszárnyalva tudott győzni, abban nem bízhattak, hogy védelmük megfogja majd a vetélytárs támadóit, míg a Giants esetében elsősorban turnoverekre fogékony támadósoruk hibái álltak a továbblépés útjában.

A meccs embere:

Chuck Muncie, RB (San Diego Chargers) – 87 futott yard, 3 TD, 33 elkapott yard

A háromszoros Pro Bowler running backre sajnos manapság csak másodsorban emlékeznek produktív támadóként, a nevével összefonódott kábítószerproblémák az utókor szemében jórészt elhomályosították sportemberi teljesítményét. Pedig Muncie volt az első futó a New Orleans Saints történetében, aki egy idény alatt képes volt megmászni a bűvös 1000 yardos platót és 1979-es szezonja után először választották be a Pro Bowlba. Problémák azonban már déli nagyvárosban játszva is kísértették karrierjét, és a vele szemben elkövetett rasszista megnyilvánulások miatt tradelését kérte a Szentektől. Az 1980-as alapszakasz elején végül megtörtént a tranzakció és Muncie visszatérhetett az egyetemi évei alatt megismert Kaliforniába. Bár a San Diego támadójátékában a passzjáték volt a hangsúlyosabb elem, az új szerzemény nem szorult háttérbe, sőt remekül kiegészítette Fouts-ék sziporkáit, 1981-ben pedig 19 TD-vel vette ki részét a Villámosok ponttermeléséből. 1983-ban még mindig eredményes évet mutatott fel, de a következő idény végén kokaintesztje pozitív eredményt hozott – a szerrel állítólag még a Berkeley-n kötött közelebbi ismeretséget -, és végül a visszavonulás mellett döntött. Az egykori futballsztár előbb még mélyebbre süllyedt – másfél évet töltött szövetségi börtönben kábítószer terjesztéséért -, mielőtt ki tudott volna törni a kóros függőségből, de manapság már aktív közösségi munkát folytat és kockázatos élethelyzetű fiataloknak segít a helyes úton maradni.

A nap idézete: „Szoktuk azért néha futtatni a labdát. Most is ezt tettük és bocsánat érte! A világért sem szeretném kockára tenni a jóhíremet.” (Don Coryell, a San Diego Chargers főedzőjének és a passzjáték apostolának tréfás szabadkozása afölött, hogy tanítványai ezúttal eredményesebbek voltak a földön, mint a levegőben.)

A csapatok az idény végén: New York Giants – 3-12-1, NFC East 5. hely; San Diego Chargers – 6-10, AFC West 4. hely

Pittsburgh Steelers (0-0) – Denver Broncos (0-0), 1983. szeptember 4.

Főedzők: Chuck Noll* (Steelers) és Dan Reeves (Broncos)
Ismert játékosok: Franco Harris/RB*, John Stallworth/WR*, Mike Webster/C*, Jack Lambert/LB*, Mel Blount/CB* (Steelers); John Elway/QB*, Randy Gradishar/LB, Tom Jackson/LB, Louis Wright/CB, Dennis Smith/S (Broncos)

A mérkőzés dióhéjban:

Az előző évtized második felében az NFL-t uraló pittsburghi dinasztia számára a ’80-as évek elejére tagadhatatlanul bealkonyult. A hajdani aranycsapat alapemberei vagy szögre akasztották szerelésüket (1981-ben Joe Greene, 1982-ben Jack Ham és Lynn Swann), vagy már derekasan benne jártak a korban (1983-ban Franco Harris 33, Jack Lambert 31, Mel Blount pedig 35 esztendős volt). A visszaesés ugyanakkor nem jött hirtelenül és nem volt meredek. Hogy a Kohászok már nem a régiek, az alapszakaszban nyújtott teljesítményükben még alig volt tetten érhető, ám a rájátszásban rendre hamar elkaszálták őket. Chuck Noll fiait így az 1983-as idény előtt legalább az AFC Central megnyerésére esélyes alakulatként tartották számon, még akkor is, ha a fent nevezett hiányzókon túl a Steelers-nél az offseasonban műtéten átesett veterán irányító, Terry Bradshaw szolgálataira sem számíthattak. Bradshaw kényszerű távolléte miatt meghiúsult az 1970-es és az 1983-as draft 1/1-esének nyitófordulóra beharangozott párbaja, de ez aligha könnyítette meg az utóbbi, azaz a Denver Broncos fiatal reménysége, John Elway dolgát. Az őt eredetileg választó Colts-ot kikosarazó irányító szenzációs, neki évente 1 millió dollárt juttató kontraktust kapott a Vadlovaktól, de az edzőtáborban és az előszezon során úgy tűnt megszolgálja a bizalmat, és a szezonkezdetre átvehette a rutinos Steve DeBergtől a támadóegység irányítását. A körülrajongott csillagra profi bemutatkozásán ugyanakkor Jack Lambert és társai vártak a Pittsburgh Steelers oroszlánbarlangjában, a Three Rivers Stadiumban, így a reménybeli fényes karrier első etapja nem ígérkezett fáklyásmenetnek.

Elway valóban durva fogadtatásban részesült. Első passzkísérlete ártalmatlanul célt tévesztett, s örülhetett, hogy még el tudta dobni a labdát, mielőtt Lambert maga alá temette. A második próbálkozás szintén eredménytelen volt, igaz egy defensive pass interference miatt a Vadlovak támadói a hazaiak 23-asáig jutottak. A pontszerzés azonban gyorsan kútba esett, ugyanis 3. és 3-nál Lambert ezúttal bezsákolta Elway-t, aki fumblival elveszítette a labdát. A Denver következő drive-ja során Elway végre behúzta első sikeres, 14 yardos átadását (a labda útja Rick Upchurch volt), ám a következő play-ben merész, tért ölelő bombáját Donnie Shell, a Steelers safety-je csípte el a gólvonalnál. A vendégek szerencséjére a hazaiak is bőkezűen bántak a turnoverekkel, a második negyed elején Franco Harris másodjára veszítette el a labdát saját térfelén, amit – szintén másodszorra – a defensive end, Rulon Jones, kaparintott meg. Sammy Winder egy 19 yardos vágtával a Kohászok 1-eséig vitte a labdát, onnan pedig harmadik kísérletre ugyanő préselte be a találkozó első touchdownját. A félidő hátralévő részében a Bradshaw-t helyettesítő Cliff Stoudt dobott egy picket Tom Jacksonnak, de a hajrában mind ő, mind Harris javított, s a Stoudt által vezetett drive végén a későbbi Hall of Famer pittsburghi RB 4 yardról vette be a célterületet. 7-7! A második félidőre Elway már nem kocogott ki a pályára, hanem az oldalvonal mentén pihentette a 4 sack és egyéb ütközések gyötrelmeitől elkínzott könyökét. Az 1/1-es 30 perc alatti produkciója meglehetősen szerény volt, 8 passzából mindössze 1 találta célba, 1 fumble és 1 INT csúfította statisztikai lapját, ezért a sokat látott Steve DeBergre várt, hogy diadalra vezesse a vendégeket. Ez neki sem volt könnyű feladat, hiszen Lamberték őt is megtalálták 3 zsákolással, ám a turnoverekből a szünet alatt kigyógyulni képtelen Kohászok még sem tudtak három pontnál jobban ellépni ellenfelüktől. Stoudt 217  passzolt yardja ellenére 3 interceptiont vétett, a Pittsburgh pedig összesen hétszer adta el a játékszert, ezek a vétkes könnyelműségek pedig végül megbosszulták magukat. A negyedik negyed közepén 10-7-es Steelers előnynél a saját 44-esükről indíthattak akciót a Vadlovak, Sammy Winder 22 és 14 yardos játékokkal vitte előre a marsot, melynek végére DeBerg tette fel a koronát. A denveri irányító 3. és gólnál eljátszott egy handoffot, jobbra forgott a zsebből, és végül a blokkolás után kihúzódó tight endjének, Ron Egloffnak meccsnyerő TD-t passzolt. A denveriek 14-10-es győzelemmel távoztak Pittsburghből, a végeredménnyel elégedettek lehettek, John Elway bemutatkozásával kevésbé. A szőke hajú, széles mosolyú ifjú titánra még sok tanulnivaló várt, de már Jack Lambertékkel szemben is értékes, noha fájdalmas leckét kapott.

A meccs embere:

Rulon Jones, DE (Denver Broncos) – 1 sack, 2 megszerzett fumble

A denveriek hórihorgas védője a zsákoláson és a Franco Harris által elhullajtott labdák felszedésén túl egy interceptiont is begyűjtött, sőt laterallal Mike Hardenhez játszotta azt, aki TD-re cipelte vissza a labdát, csakhogy a játékvezetők törölték a megmozdulást Harden még az INT-t megelőző szabálytalansága miatt. A Utah State-ről draftolt Jones kilenc évig volt a Vadlovak játékosa és profi pályafutása alatt kizárólag a denveriek narancsszínű mezét viselte. 1983-ban pályája még felfelé ívelőben volt, igazán kiemelkedőt majd 1986-ban nyújtott, amikor csapata a Super Bowlig menetelt, ő maga pedig 13,5 sackkel másodszor játszotta be magát a Pro Bowl keretbe, a UPI pedig az AFC Legjobb Védőjátékosának választotta. 1988-ban már csak nyilvánvaló passzhelyzetekben kapott lehetőséget, s az idény végeztével – mindössze 30 évesen – bejelentette visszavonulását. Rulon Jones a klub sackleadereként fújt visszavonulót, de az eltelt évek dacára mai napig posztja talán legjobbjaként tartják számon a Mile High City-ben. Az egykori védő manapság irányítók helyett nagyvadakra vadászik, s akinek akad pár ezer fölösleges amerikai dollárja, akár közös bölénylesre is mehet a Broncos hajdani kiválóságával.

A nap idézete: „Azt hiszem, meg kell tanulnom könyökvédővel passzolni. Úgy érzem, mintha 3-4 teherautó hajtott volna át a könyökömön.” (John Elway, a Denver Broncos újonc játékmestere debütálásának kínzó utózöngéiről)

A csapatok az idény végén: Pittsburgh Steelers – 10-6, AFC Central 1. hely, 38-10-es vereség a Los Angeles Raiders-től az AFC elődöntőjében; Denver Broncos – 9-7, AFC West 3. hely, 31-7-es vereség a Seattle Seahawks-tól a playoff első fordulójában

New England Patriots (2-3) – Miami Dolphins (4-1), 1982. december 12.

Főedzők: Ron Meyer (Patriots) és Don Shula* (Dolphins)
Ismert játékosok: Steve Grogan/QB, Stanley Morgan/WR, John Hannah/G*, Steve Nelson/LB, Mike Haynes/CB* (Patriots); Bob Kuechenberg/G, Dwight Stephenson/C*, Doug Betters/DE, Bob Baumhower/NT, A.J. Duhe/LB (Dolphins)

A mérkőzés dióhéjban:

1982-ben a Delfinek és a Hazafiak egyáltalán nem voltak egy súlycsoportban. A Miami két Super Bowl-győzelme óta ugyan csaknem tíz esztendő telt, de Don Shula csapata a kiválóan megtalált friss erők folyamatos beépítése révén szinte végig versenyképes maradt. Habár a védelem már nem „Noname” volt, hanem „Killer B(ee)s”, de ugyanúgy a rátermett DC, Bill Arnsparger építette fel, és szinte ugyanolyan jó volt, mint a régiek, futásban pedig Andra Franklin és Tony Nathan próbált meg felnőni (gyakran sikerrel) Larry Csonkáék egykori nagyságához. Az egyetlen komoly kérdőjel a fiatal irányító, David Woodley volt, akit ugyan az előző idény Chargers elleni „epikus” és vesztes playoff-meccsén Shula lecserélt, ám az új szezon kezdetén a mester mégis úgy vélte, hogy nem használna az ifjú QB bontakozó tehetségének, ha megvonná tőle a bizalmat, így meghagyta őt a kezdőben. A Patriots-nál ezzel szemben úgy tűnt, csak kérdőjelek vannak. A New England-i gárda 1981-ben ligautolsó lett, így új főedzőjére az NFL-ben először bemutatkozó (korábban az SMU-n dolgozó), Ron Meyerre cseppet sem könnyű feladat várt. A szokásos nagytakarítás után a szakvezető vasfegyelemmel látott neki munkájának, első draftja viszont felemásra sikerült. A Hazafiak 1/1-es választásukkal a korszakos bustok között számon tartott védőt, Kenneth Simms-t húzták be, akire csapattársai már első edzőtábora alatt ráaggatták a „Gameday” becenevet az edzésmunkával szembeni averziója miatt. (Simms szerint ugyanis a meccs napján kellett jól teljesíteni.) A játékosbörze szerencsés fogása a második körben választott linebacker, a tavaly a Hall of Fame-be került Andre Tippett volt, bár a leendő csillag első évében még zömmel csupán a speciális egységben kapott szerepet. Az új időszámítás és a feljavult játék ellenére a Pats-től legtöbben nem vártak átütő sikert, és a kéthónapos játékossztrájk miatt furcsán rövidre szabott szezon első decemberi játéknapján valóban esélytelennek számítottak vendégük, a csoportot meggyőzően vezető Dolphins ellen. Az esélyek kiegyenlítéséről azonban gondoskodott a gyakran mostoha New England-i tél viharos beköszönte.

A foxboro-i Schaefer Stadiumot borító hótakaró és a kavargó szél jórészt irreális játékkörülményeket teremtett, és sokáig úgy nézett ki, hogy 1943 óta először esik meg egy mérkőzésen, hogy egyetlen pont sem esik. A passzjáték ellehetetlenülését bizonyítja, hogy a két irányító együtt sem tudott 100 passzolt yardot összehozni, a Patriots-tól például Steve Grogan 13 yardot, 2 sikeres passzt (mindkettőt a tight end, Lin Dawsonnak) és 1 interceptiont tudott felmutatni. Azonban nem csak a légitámadások nem működtek, hanem a rúgások is mellészálltak. Az első negyedben a Dolphins az ellenfél 38-asáig, illetve 34-eséig jutott, de mindkét ízben inkább puntoltak mintsem a körülmények tükrében nyilvánvalóan lehetetlen távoli mezőnygólra vállalkozzanak. A Hazafiak válaszul saját 20-asuktól a miami gólvonaláig masíroztak a hómezőn, de rúgójuk, John Smith gyatra lövése 19-ről – egyik játékostársa sisakján irányt változtatva – mellészállt. Shuláéknak még volt egy lehetőségük az első félidőben, ám a Pats 17-esétől egy sack nyomán a 29-esig szorultak vissza, onnan pedig megint csak puntra voltak képesek. A harmadik negyedben a sarki körülmények között korántsem lubickoló Delfinek aztán 27-ről rászánták magukat egy field goalra, de a ponttalanság nem szűnt meg, mert Uwe von Schamann lökete már a blokkolókon erejét veszítette. Az egyetlen, ami támadásban ezen a viszontagságos derbin úgy, ahogy működött az a futójáték volt. A miami Andra Franklin és a New England-i Mark van Eeghen egyaránt 100 futott yard fölé jutott, s a mérkőzés egyetlen pontjainak előkészítésében éppen az utóbbi vállalt szerepet. A negyedik negyedben saját 7-esükről van Eeghen négyszer cipelte a labdát 33 yardot hozva, majd a másik fullbacknek, Mosi Tatupunak adta a stafétabotot, aki 5 labdaérintésből további 52 yardra volt jó. A kemény meccsvégi, az ellenfél védelmének erejét végképp felőrlő futások azonban lehet, hogy nem lettek volna elegendőek a győzelemhez, ha nincs egy „12. ember” segítsége. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy a hazaiaknak egy 33 yardos mezőnygólra kell hagyatkozniuk, Ron Meyer főedző talán legjobb döntését hozta és beküldött egy hókotró traktort, hogy a kísérlet helyét megtisztítsa. Sokan elképedtek, a vendégek – Don Shulával az élen – pedig tajtékzottak a dühtől, úgy látva – némi joggal -, hogy a hazai Hazafiak ezáltal tisztességtelen előnyhöz jutnak. A játékvezetők azonban semmit nem tehettek, hisz semmi az NFL szabálykönyvekben foglaltakba ütköző nem történet, így a betöréses rablás miatt 15 évre elítélt, időleges ún. „work release”-en tartózkodó Mark Henderson vezette jármű eltakarított a havat a rúgás pontjáról, John Smith pedig 33-ról végre betrafált a kapuvasak közé. 3-0! A maradék néhány percben a Delfinek még a rivális 20-asáig vergődtek, de itt Woodley passzát a Pats linebackere, Don Blackmon csípte el, majd az utolsó másodpercekben Roland James INT-je tette visszavonhatatlanná a New England emlékezetes sikerét. A híres hókotró nem csak a győztes mezőnygól, hanem végül a Patriots váratlan playoffba kerülése előtt is megnyitotta az utat. Igaz, hogy a rájátszás első körében végül éppen a bosszúszomjas Miami gáncsolta el vetélytársuk további menetelését, ám a „Snowplow Game”, azaz a „Hókotrós Meccs” a mai napig a New England történetének egyik becses fejezete maradt, melyre a csapat hagyományait ápoló Hall at Patriot Place-n is méltóképpen emlékeznek. (Az NFL egyébként a következő évben megtiltotta a hókotrók használatát a mérkőzés időtartama alatt.)

A meccs embere:

Mosi Tatupu, RB (New England Patriots) – 13 labdacipelés, 81 yard

Noha a meccslabdát hivatalosan Steve Nelson, a Patriots kitűnő, a futások megállításában jeleskedő linebackere és az egész védelem kapitánya (nem hivatalosan pedig a hálás Ron Meyer jóvoltából Mark Henderson) kapta, jómagam a bámulatos Mosi Tatupu-t - a Seattle Seahawks MLB-je, Lofa Tatupu édesapját - honorálom az elismeréssel. Van valami elképesztő abban, ahogy egy Amerikai Szamoán született, gyermek- és ifjúkorában Hawaii-n nevelkedett, egyetemre a USC-n, azaz Kaliforniában járt sportember végül a gyakran zord klímával megvert New England-ben találja meg csapatát és boldogulását. Más, hasonló hátérrel induló ember számára ez az időszak talán szibériai száműzetéssel ért volna fel, ám Tatupu 13 évet húzott le a Patriots kötelékében, ahol a gárda stabil pontja és máig nem feledett közönségkedvenc lett. A fenti találkozó kapcsán a legtöbbeknek a legendás hókotró ugrik be, ám az igazságos utókor nem feledkezhet meg a fullback erőfeszítéseiről sem, aki a sorsdöntő pillanat előtt maga is feltartóztathatatlan járműként tört át a Dolphins védelmén és az elemek haragján. Tatupu ma is Boston környékén él és a Division III-ban szereplő Curry College edzői stábját erősíti, mint a futók edzője, ebben a minőségében pedig egy ideig a fent említett Steve Nelson, azaz hajdani csapattársa beosztottja volt.

A nap idézete: „Ideiglenesen vagyok szabadlábon. Csak dolgozni és az iskolába engednek ki. Ötre vissza kellett volna érnem, de szerencsére felhívhattam a börtönt, hogy csak kések és nincs semmi gáz. … A Dolphins játékosok nem voltak túl boldogok, amikor bementem a pályára a hókotróval. Valószínűleg azért nem, mert teleszórtam őket hóval. Ez azonban nem volt szándékos.” (Mark Henderson, a hókotró vezetője élete talán legnagyobb pillanatáról)

A csapatok az idény végén: New England Patriots – 5-4, AFC East 3. hely, 28-13-as vereség a Miami Dolphins-tól a rájátszás első körében; Miami Dolphins – 7-2, AFC East 1. hely, 27-17-es vereség a Washington Redskins-től a XVII. Super Bowlban

Dorkó Szabolcs (Szabler)