A Bőgőmasinák visszavágnak
Az NFL történetét feltáró sorozatunk újabb darabjában nem kizárólag az 1940-es döntőről szólunk, hanem felidézzük azt is, hogy hol állt és merre tartott a liga az 1930-as évek második felében.
Az NFL az 1930-as évek második felében
A gazdasági világválság hullámverésének elültével a Nemzeti Futball Liga helyzete stabilizálódni látszott. Az 1935-ösről az 1936-os idényre fordulva először esett meg, hogy a liga tagsága változatlan maradt, azaz ugyan nem csatlakozott új csapat az NFL akkori kilenctagú mezőnyéhez, de nem is vált ki közülük senki az anyagi ellehetetlenülés miatt. 1936 abból a szempontból is mérföldkőnek bizonyult, hogy abban a szezonban első ízben játszott a bajnokság valamennyi csapata ugyanannyi, szám szerint tizenkét mérkőzést. A bíztató jelek ellenére azonban korai lett volna kijelenteni, hogy az NFL és a profi futball egy csapásra feltartóztathatatlan virágzásnak indult. Noha a liga találkozóinak nézettsége évről évre gyarapodott, de a hivatásosok által űzött sport népszerűsége még mindig messze elmaradt az egyetemi fociétól. A Boston Redskins hazai összecsapásaira oly kevesen voltak kíváncsiak, hogy a gárda 1936-ban hiába hódította el a Keleti Csoport elsőségét, s játszhatta volna otthonában a ligadöntőt, George Preston Marshall tulajdonos lemondott a hazai pálya előnyéről és népesebb publikum reményében a New Yorki Polo Grounds-ra vitte a finálét. A kevesebb, mint 30000 néző előtt lebonyolított derbit végül elbukták a Rézbőrűek, Marshall pedig rövidesen bejelentette, hogy a csapatot 1937-re a szövetségi fővárosba, Washingtonba költözteti. Ugyanebben az évben az NFL tagsága a Cleveland Rams csatlakozásával újfent tízre bővült. A Kosok az NFL mellett működő kisebb hivatásos ligák (minor leagues) egyike, az AFL kötelekében kezdték működésüket, de amint hírét vették, hogy az NFL hajlandó a bővítésre, nyomban jelentkeztek a sokkal életképesebbnek látszó ligába. Hogy George Halas (Bears), Tim Mara (Giants), George Marshall (Redskins) és tulajdonostársaik az ugyancsak aspiráló Houston és Los Angeles helyett végül Clevelandet fogadták soraik közé abban nagy adag provincionalizmus is közrejátszott, hiszen így megőrizhették az NFL-t egy csupán az északkeleti partra és a Középnyugatra kiterjedő társaságnak.
1937-ben a „konzervatív klub” még vonakodott attól, hogy megtegye a hatalmas lépést a nyugati partra, vagy bemerészkedjen az egyetemi foci fellegváraival teletűzdelt Texasba, ám mindemellett nem mondott le arról, hogy más módon fokozza népszerűségét. George Halas támogatásával a Chicago Tribune szerkesztője, Arch Ward először 1934-ben hozta tető alá az ún. College All-Star Game-et. A jótékony célú találkozón az előző év NFL-bajnoka csapott össze egy szakértő újságírók által összeállított, végzős egyetemistákból álló gárdával. Az egyetemisták a Northwestern University evanstoni campus-án két hétig együtt készülhettek a profik elleni fellépésükre, és már az első ilyen derbi – noha pontnélküli döntetlent hozott – 79500 érdeklődőt csalogatott ki a chicagói Soldier Fieldre. Az esemény tétnélkülisége dacára is jelentős mértékben járult hozzá a profi futball elfogadottságának növekedéséhez, hiszen az első tíz meccsből a legkiválóbb egyetemi seniorok csupán hármat tudtak megnyerni, ráadásul a mérkőzéseket rendre nagy közönség előtt bonyolították. 1939. október 22. szintén jelentős dátumnak bizonyult a szárnyait bontogató liga életében, hiszen ekkor került sor az NFL történetének első televíziós közvetítésére. Az NBC kísérleti jelleggel varázsolta alig több, mint 500 New York-i készülék képernyőjére a Brooklyn Dodgers és a Philadelphia Eagles 23-14-es hazai sikerrel zárult összecsapását. Bár az adás a korszak kezdetleges technikai adottságai miatt számtalan fogyatékossággal volt terhes, de kijelölte a népszerűség további növelésének legkorszerűbb, legcélravezetőbb módját. Az évtized második felében kitapintható fokozatos fejlődés áttekintése során néhány további momentumot részletesebben is indokolt körüljárni.
A draft születése
1935-ben Bert Bell, a Philadelphia Eagles tulajdonosa vetette fel a draft intézményének bevezetését, amely lehetővé tette volna, hogy a liga csapatai végre rendezett körülmények között, az együttesek előző szezonbeli rangsorához képest ellenkező sorrendben választhassák ki, hogy kivel szeretnének szerződni az egyetemről frissen kikerült tehetségek közül. Az addigi szokás szerint bármely csapat bármely játékosígérettel tárgyalhatott, s ez a rendszer nélküli rendszer nyilván az erősebb, tehetősebb, így az újoncok szerződtetésénél nagyobb anyagi áldozatvállalásra képes együtteseknek kedvezett. Bell javaslata a sereghajtók számára (csapata, a Philadelphia Eagles fennállása első éveiben kétségtelenül ide tartozott) esélyt kínált, hogy a nagyágyúk (a Bears és a Giants) előtt szerezzenek jogot egy-egy egyetemi szupersztár leigazolására, s így a ligaelithez való fokozatos felzárkózásra. Az indítvány elől Halas és társai sem zárkóztak el, hiszen be kellett látniuk, hogy hosszú távon jót tesz, több nézőt hoz az NFL-nek, ha mezőnye versenyképesebb csapatokból tevődik össze, s nem szakad szét visszavonhatatlanul örök győztesekre és örök vesztesekre. A Chicago Bears tulajdonosa ugyanakkor azt is elismerte, hogy a draftot azért is hasznos intézménynek tartotta, mert nagyrészt kiküszöbölte az újoncok árát magasra feltornázó több résztvevős liciteket. Mivel a drafthúzással az illető újonccal való tárgyalás joga egyedül csak az őt választó gárdára szállt, így alkujukat elvileg nem zavarhatta meg, hogy egy rivális időközben ráígér az eredeti ajánlatra. Bert Bell előterjesztése ennélfogva nem találkozott komoly ellenvetéssel a tulajdonosok tanácskozásán, és 1936. február 8-án a philadelphiai Ritz-Carlton Hotelben megrendezésre került a liga első draftja.
A születésekor kilenc körös játékosbörze természetesen nem nélkülözte a megszokás hiánya folytán előálló hibákat. A University of San Francisco guardja, Russ Letlow példának okáért anélkül kanyarította oda aláírását a Chicago Cardinals által elé tett kontraktusra, hogy tudta volna, szerződtetésének jogát a Green Bay Packers korábban már megszerezte az első kör 7. pickjével! Az első draftra ugyanakkor nagyobb és baljósabb árnyékot vetett az a tény, hogy Letlow azon kisebbséghez tartozott, akik egyáltalán hajlandóak voltak profi szerződést kötni. Az 1930-as években a hivatásszerűen űzött futball anyagi kilátásai még messze nem voltak olyan fényesek, mint manapság, s így fordulhatott elő, hogy a bemutatkozó drafton húzott 81 végzősnek végül kevesebb, mint a fele írt alá az NFL valamelyik csapatához. A többség úgy ítélte meg, hogy az egyetemi végzettségének megfelelő területen dolgozva több dollárt kaszálhat, mint a futballpályán robotolva, s a legcudarabbul éppen a draft szülőatyja, Bert Bell járt, akit mind a kilenc kiszemeltje kikosarazott!
Bell az Eagles-nek járó first overall pickkel a University of Chicago sztártámadóját, Jay Berwangert választotta. Az 1935-ben a Downtown Athletic Club által a legjobb egyetemi játékosnak ítélt trófeát (mely egy évvel később veszi fel az időközben elhunyt John Heisman nevét) először kiérdemlő Berwanger azonban nem kért a kemény profi létből, és Bell kénytelen volt elcserélnie jogait a Chicago Bears-hez. George Halas meghallgatta a végzős egyetemista fizetési igényét, ami két évre akkoriban hihetetlen összegnek számító 25000 dollárról szólt, de esze ágában sem volt teljesíteni. (A Bears akkori legjobban kereső játékosa, Bronko Nagurski évente 5000 dollárt kasszírozott.) Berwanger így soha nem lett hivatásos focista, ahogy a draft harmadik pickjével a Pittsburgh Pirates által húzott Notre Dame-es Bill Shakespeare sem. A hírneves angol drámaíró és költő névrokona a katolikus egyetem csapatában triple-threatnek (azaz passzolt, futott, puntolt) számító halfbackként brillírozott, de Art Rooney nem tudott számára akkora összeget kínálni, hogy újra futballszerelést öltsön, így útja aztán az üzleti életbe, egy cincinnati gumigyártó vállalathoz vezetett.
Shakespeare egyetemi karrierjének talán legfényesebb momentuma az volt, amikor 1935-ben, az Ohio State otthonában vívott, utóbb az Évszázad Meccsének titulált rangadó hajrájában a Notre Dame 18-13-as sikerét hozó touchdown-passzt adott. Bár a nevezetes átadás kézbesítője lemondott a profi futballkarrierről, de annak elkapója, Wayne Millner nem, sőt a kiváló end a Redskins-t erősítve később bejátszotta megát a Hall of Fame-be. Millneren kívül három további 1936-ban draftolt focista került be utóbb a Halhatatlanok közé, a Giants-es Tuffy Leemans, illetve George Halas két felfedezettje, Joe Stydahar és Danny Fortmann. Visszatekintve az első draft így nem tekinthető teljes mértékben sikertelennek. Az NFL növekvő hitelének, a csapatok ugyancsak gyarapodó gazdagságának köszönhetően évekkel később már sikerült a draftoltak túlnyomó többségével szerződést kötni. Bár az intézmény bevezetésekor oly kívánatos célként tételezett nagyobb egyenlőséget a „nagyok”, azaz a Bears vagy a Giants egy-egy feltrade-del olykor rendre kijátszották, összességében a draft inkább igazolta, semmint cáfolta létének szükségességét a gyengébb csapatok versenyképességének fokozásában.
A passzjáték első úttörői
A közönségcsalogató támadófoci előmozdítása érdekében a liga az 1930-as évek első felében eredményes lépéseket tett. Ezek hatása megmutatkozott a találkozók növekvő pontgazdagságában, izgalmasabbá válásában, de kétségtelen volt, hogy a további fejlődés előtt még temérdek tér kínálkozott. Az akkoriban másodrangú szerepre kárhoztatott passzjáték felértékelődése az évtized derekáig váratott magára, s előretöréséhez két korszakos jelentőségű játékos kiváló teljesítménye kellett. Elsőként az Alabamáról kikerült nyurga elkapó, Donald Montgomery Hutson lépett színre. Az „Alabamai Antilop”-ot 1934-es senior évében All-Americannak választották, és utolsó egyetemi fellépésén, amikor a Crimson Tide a Rose Bowlban 29-13-ra lépte le a Stanfordot, 165 elkapott yarddal és két touchdownnal kápráztatta el a tisztelt nagyérdeműt. A közönség soraiban ott ült Curly Lambeau, az NFL akkoriban leginkább passzorientált csapatának, a Green Bay Packers-nek alapítója és vezetőedzője. A szakemberek többsége túl törékenynek tartotta Hutsont a fizikálisabb profi futballhoz, ám Lambeau a mozgékonyságából és gyorsaságából adódó félelmetes potenciált látta benne, és az első draft előtti évben, 1935-ben a Brooklyn Dodgers-szel vívott licitháború végén meccsenként 300 dollárért biztosította a játékos szolgálatait. 
Don Hutson posztjának prototipikus sztárjává emelkedett, aki elsőként vetette be testcselek, addig sosem látott mozdulatok, útvonalak arzenálját. A mai kompetitív, számos elkapósztárral teletűzdelt mezőnyben már elképzelhetetlen volna az a dominancia, amelyet a Packers sportolója bő évtizeden keresztül (1935 és 1945 között) szinte valamennyi elkapásokat érintő statisztikai kategóriában gyakorolt. Hutson 8 idényen át vezette a ligát elkapások, 7 idényen át elkapott yardok és 9 idényen át elkapott touchdownok tekintetében (5, 4, illetve 5 éves megszakítatlan sorozatokat produkálva), s ezzel valószínűleg megdönthetetlen rekordot állított fel. A safety-ként és kickerként is helytálló atléta a kiváló Arnie Herberben elsőrangúan passzoló csapattársra lelt. Kettejük 83 yardos összjátéka 1935. szeptember 22-én meghozta Hutson első profi TD-jét, mely egyben az elkapó első labdaérintése is volt, s a Packers ezekkel a pontokkal 7-0-ra győzte le örök riválisát, a Chicago Bears-t. 1935-ben a páratlan fenomén révén új értelmet nyert passzjátéknak köszönhetően Curly Lambeau tanítványai a Medvék elé kerültek a táblázaton, 1936-ban pedig egészen a ligadöntőig meneteltek, ahol 21-6 arányban legyűrték a Boston Redskins-t, és 1931 óta első ízben, összességében pedig negyedszer hódították el a bajnoki címet.
A Rézbőrűek, akik Bostonban rendre foghíjas lelátók előtt vívták találkozóikat, 1937 elején Washingtonban költöztek, de előbb George Preston Marshall tulajdonos a draft hatodik pickjével kihúzta a Texas Christian University elsőrangú irányítóját, Samuel Adrian Baugh-t. Slinging Sammy junior egyetemi szezonjában robbant be a köztudatba, a Dutch Meyer vezetőedző által megálmodott, az eredményes passzjátékot serkentő triple-wing formációja tailbackjeként 39 touchdown-passzt osztott ki, kétszeres All-American lett, 1935-ben az LSU fölötti Sugar Bowl győzelemre, 1936-ban pedig az első Cotton Bowl Classicon a Marquette elleni 16-6-os diadalra vezette a Horned Frogs-t. A több sportágban is kiválóan teljesítő Baugh egyetemi tanulmányai végeztével leszerződött a St. Louis Cardinals baseballcsapatához, s elmondása szerint, amikor tudomást szerzett a Boston/Washington Redskins szándékáról, halvány fogalma sem volt, hogy miről van szó, hiszen korábban sem a csapatról, sem a draftról nem hallott. 
Miután felismerte, hogy a baseball-pályán valószínűleg kevés babér fog teremni számára, végül egy évre 8000 dollárról szóló kontraktust alkudott ki magának a Redskins-től, de még a szezon kezdete előtt a College All-Star Game-en, a gálamérkőzés fennállása óta első ízben, Gaynell Tinsley-nek kézbesített átadásával győzelemhez segítette a végzős egyetemistákat a regnáló bajnok, a Green Bay Packers ellenében. A liga első passzolózsenije 1937-es újoncszezonjában – mai szemmel ugyan szerény számokkal – máris vezette az NFL-t passzolt yardok és sikeres passzok vonatkozásában (1127 yard, 81), de igazán rendkívülit a Chicago Bears-szel szembeni bajnoki döntőben alkotott. A Wrigley Field fagyos „Medvebarlangjában” Sammy Baugh szenzációs 335 yardot passzolt össze, és a harmadik negyedben célbejuttatott három hosszú TD-passzával elgáncsolta George Halas együttesét. A Rézbőrűek washingtoni bemutatkozó évük megkoronázásaként 28-21 arányú győzelemmel vívták ki történetük első ligaelsőségét. Baugh alaposan rászolgált 8000 dolláros keresményére, és az elragadtatott Marshall nem csupán maradásra bírta újsütetű sztárját, de múlhatatlan értékét felismerve egy szabályváltoztatást is keresztülvitt, melynek értelmében 1938-tól először róhattak ki 15 yardos büntetést a passzoló játékos ellen elkövetett durvaságért.
Stratégia - a T-formáció
Bár előző cikkünkben a single winget neveztük meg, mint az első olyan offense rendszert, ami széles körben elterjedt, és valóban méltó a rendszer elnevezésre, bizonyos szemszögből ez nem teljesen fedi a valóságot. A T-formáció, amelyről a következő sorokban szó lesz, már az 1800-as évek végén, a futball hőskorában is létezett archaikus formában, a források szerint maga Walter Camp hozta létre a felállást a Yale-nél töltött évei alatt. Az 1900-as és 1910-es évek aztán elhozták a single winget, ami 2 évtizedig egyeduralkodóként határozta meg a futballstratégiák világát.
Egyetlen ember dacolt az idők szavával, ő pedig George Halas volt. Halas 1920-ban, a Decatur Staleys-nél nem a mindenki más által használt winget vezette be, hanem az akkoriban nevetségesen idejét múltnak számító T-t. Halas makacsul ragaszkodott a formációhoz, pedig számtalan kritika érte az akkori normától való eltérés miatt. A T-vel felálló, 1922-ben már a ma ismert Chicago Bears néven futó franchise több kisebb-nagyobb sikert ért el ekkoriban, ugyanakkor ezeket leginkább domináns védelmének köszönhette a csapat - maga Halas is remek defensive end volt a húszas évek elején. Ezekben az években lényegében változás nélkül az 1890-es években elterjedt felállást alkalmazta Halas, erős hangsúllyal a power football filozófián. Az irányító egy yarddal a center mögött állt fel, aki a lába között dobta neki hátra a labdát. A QB mögött 4-5 yardra állt fel a fullback, akinek a két oldalán foglalt helyet a két half. A falemberek nem hagytak túl nagy közöket (line splits) egymás között, gyakorlatilag közvetlenül egymás mellett álltak a játékosok, az endek 50-60 centiméterre álltak a tackle-ktől. A play-ek lényegében lateralokkal beindított futójátékok voltak, nem túl nagy változatosságról tanúbizonyságot téve, nagyritkán vetettek be Halasék egy-egy előrepasszt. 1930-ban Halas és partnere, Dutch Sternaman úgy döntöttek, hogy befejezik az edzősködést, és külön szakembert szerződtetnek az edzői feladatok ellátására. Ez Ralph Jones lett, aki a Bears-t megelőzően a Lake Forest Academy atlétikai vezetője volt. Halas választásában nagyon fontos szerepet játszott a tény, hogy maga Jones is elkötelezett "T-hívő" volt. Jones mellé 1935-ben azt a Clark Shaughnessy-t szerezte tanácsadónak, aki főállásban a közeli Chicago Egyetem HC-ja volt. Az ír származású edző egy vacsora során ajánlotta fel segítségét Halasnak. Hárman együtt folyamatosan fejlesztették a T-formációt és a hozzá kapcsolódó rendszert, számos apró, de annál fontosabb újítást eszközöltek abban.
Az első és talán legfontosabb ezek között az volt, hogy a snapet közvetlenné tették, vagyis a center kézből kézbe adta át a labdát a ma megszokott módon a QB-nak, így egyikőjüknek sem kellett a labdát néznie snap közben, a center figyelhette a védelmet, a QB pedig gyorsabban el tudott indulni hátra átadni a labdát a futóknak. Ez lehetővé tette a backeknek, hogy teljes sebességgel vegyék át a labdát, így egy teljesen új sebességi fokozatba kapcsolt a játék. Ez az apró, ámde igen lényeges innováció az előrepassz bevezetése óta talán a legnagyobb hatású változtatás a futball stratégiai részét tekintve, a közvetlen snap és handoff alapjaiban határozza meg a sport mai képét. A második fő változtatás a motion, mint alapvető stratégia bevezetése volt. Motiont addig is használtak az offense-ek, de abszolút nem használták ki a benne rejlő lehetőségeket, a motionölő játékosok általában csak elterelésre szolgáltak. 1930-ban, bár már kissé megkopott legendás sebessége, még mindig Red Grange volt a Chicago legjobb játékosa, ezt kihasználandó Jones-ék rendszeresen őt küldték el motionbe, hogy a védelmet széthúzzák. Grange kapott lateralokat, mély és rövid route-okat is futott, blokkolt, egyszóval rendkívül széleskörűen alkalmazták a kiváló backet. A falemberek jóval nagyobb helyet hagytak egymás között, hogy széthúzzák a védőfalat, és nagyobb lyukakat hozzanak létre a futóknak. A blokkolási sémák már nem a single wingnél megszokott double teameken alapultak, hanem sokkal inkább a védők elforgatásán, elterelésén volt a hangsúly.
A fentiek mind-mind gyökeres eltérést jelentettek a single winghez köthető "three yards and a cloud of dust" rögbi-közeli, az erő mindenek felettiségét hirdető filozófiájától. Halasék egyértelműen a sebesség és megtévesztés párosa mellett tették le voksukat, ami akkoriban sokak ellenérzését váltotta ki, nem tartották elég "férfiasnak", "keménynek" az ezen alapuló támadójátékot. A play-ek egymáson alapultak, különböző csomagokat alkottak. Fontos megemlíteni, hogy Clark Shaughnessy igen jártas volt a különböző hadviselési elméletekben, bár igazán a 30-as évek vége felé kezdte el az innen merített tapasztalatokat átültetni a fociba. Shaughnessy a chicago-i egyetemen nem igazán tudta kibontakoztatni elképzeléseit, egyszerűen nem volt meg a játékosanyaga a T futtatásához. Amikor 1940-ben a Stanfordhoz került, mint HC, első dolga volt bevezetni a T-formációt. Kivétel nélkül mindenki őrültségnek tartotta ezt, törekvéséről maga Pop Warner a következőket mondta: "Ha a Stanford akár egy meccset is nyer ezzel az őrült formációval, az összes focit, amihez közöm volt valaha, bele lehet dobni a Csendes-Óceánba". Csattanós választ kapott Warner, a Stanford Indians abban az évben megnyerte a Rose Bowlt. Shaughnessy a T filozófiáját a villámháborúhoz hasonlította, úgy gondolta, hogy a formációból futtatott play-ek sebessége ugyanolyan pszichológiai hatást ér el a védelmeknél, mint egy-egy jól kivitelezett gyors katonai csapás. A T-nél soha nem lehetett tudni, hogy ki fogja kapni a labdát, az merre fog támadni, és a ami a leglényegesebb, a már említett gyorsaság különösen nagy terhet rótt a single, vagy a double winghez szokott defense-ekre, amelyek megszokták, hogy a pálya csupán kis hányadát kell ellenőrzés alatt tartaniuk.
Míg a single winget a "triple threat" tailbackek mozgatták, addig a T kulcsjátékosa a quarterback volt. A legfontosabb tulajdonságai egy T-formációs QB-nak az intelligencia, a passzolási pontosság, és a kiváló labdakezelési készség voltak - akárcsak manapság. Kiemelendő, hogy a labdakezelési készség elsősorban a (fake) handoffok, bootlegek, és ehhez hasonlók minél hatásosabb kivitelezésében kellett, hogy megmutatkozzon, és az akkori edzők ezt a képességet tartották a legfontosabbnak.
Mint már említettük, a play-ek egymásra épültek, azokat különféle sorozatokba, vagy csomagokba sorolták. Egy csomagot olyan play-ek alkottak, amelyekben a backek (a QB-t is beleértve) mozgása nagyjából azonos, a labdavivő változik; minden csomagnak volt egy-egy absztrakt "proto-play-e".
Az alapvető play a T-ben a quick dive volt. A play során a falembereknek nem kellett double teameket létrehozniuk, és nem is kellett igazán elmozgatniuk a védőket, hiszen a felállás eleve létrehozta a lyukakat a backeknek, így a feladat inkább a védők egy helyben tartása volt addig, amíg a futó be nem robbant a lyukon. A dive, vagy belly során az FB kapta a labdát, aki vagy a center és a guard, vagy a guard és a tackle közötti lyukat célozta meg. A lyukon előzör a play-oldali halfback tört be, aki egy linebackert blokkolt. Ezt a play-t vélhetően mindenki ismeri, a manapság megszokott I-formációs playbookokban ugyanúgy megtalálható, természetesen ezekben az FB blokkol a HB-nek, de a lényeg nem változik. A quick dive során a handoff után a QB adhat fake handoffot a másik halfnak, modernebb verzióknál option kapcsolatba léphet vele, vagy kiforoghat a másik irányba. A lényeg az, hogy a védelemnek mindig több lehetőséggel kell számolnia, nem robbanhat be mindenki azonnal az első lehetőségre.
A dive-ra épül a buck, amely során az FB-nek csak fake handoffot ad az irányító, és az oldalról érkező HB kapja meg a labdát, a másik half vezeti őt fel. Ha megfelelően elő lett készítve a dive-val a buck, akkor igen komoly yardmennyiséget lehetett hozni egy-egy ilyen akcióval. A kezdetekkor sokan voltak szkeptikusok, rámutatva arra, hogy a jóval kevesebb blokkolót a támadási pontba juttató játékok öngyilkosságnak felelnek meg, hiszen blokkolók nélkül a labdást védtelenné teszik a play-ek. Vernon "Catfish" Smith, a később a College Hall of Fame-be is beválasztott edző nagyon jó hasonlattal mutatott rá a single winghez hasonló rendszerek "mindent erőből oldunk meg" elméletének hiányosságára: a blokkolók olyanok, mint a mágnes a vas esetében, magukhoz (és ezzel persze a labdához) vonzzák a védelmet. Rövid yardos szituációknál ez persze nem gond, de hosszútávon egy gyors védelem meg tudja fojtani ezeket a próbálkozásokat. Nem véletlen, hogy akkoriban nem voltak ritkák a mindössze egy-két, vagy akár nulla TD-t hozó meccsek, ahogy a single wingben rejlő lehetőségek kimerültek, a legtöbb védelem már csukott szemmel is le tudta volna védekezni a play-eket, hiába a 6-7 blokkolót a támadási pontban használó játékok.
Nagyon fontosak voltak a T-ben az ún. counter játékok, amelyeknél a play egy-két lépésig egy adott irányba indul, majd hirtelen az ellentétes irányba vált át. Ezek lehetnek futások is, de Shaughnessy rendszerében maguk a passzok is mind-mind ezt a szisztémát követték, az irányító bemutatott egy fake-et, majd a magánál tartott labdával passzolt, mai terminológiával élve a passzjátékot kizárólag a play-action passzok adták. Mivel a single wingben a passzok nagy része fake handoffok nélkül történtek, a legtöbb defense nem volt felkészülve a play-actionökre, és sokszor nagyon csúnyán megégették magukat, amikor már túlságosan is futásra számítottak.
A waggle-t a mai napig használják I-formációs csapatok, a futás bemutatása után a QB a másik irányba forog ki, és az egy oldalon tömörülő elkapók közül választ ki egyet. A bootlegtől az különbözteti meg, hogy egy guard húzással segít az irányító megvédésében. A waggle-n kívül természetesen még számos különböző passzjátékot alkalmaztak a csapatok. Sid Luckman a Luckman at Quarterback című önéletrajzában beszámol arról, hogy Halasék a 30-as évek végére hihetetlenül komplex rendszert építettek ki, és a Chicago playbookban a több száz play a különböző motionökkel, variációkkal együtt több ezres play-állományt biztosított.
Az 1940-es Washington Redskins
1937-es bajnoki elsőségüket követően Sammy Baugh és társai a frissen elkészült „Hail to the Redskins” címet viselő harci daluk által tüzelve gyürkőzhettek neki a címvédésnek. Az együttes ugyan meggyengült a zseniális futó, Cliff Battles távozásával (a játékos annyira megneheztelt George Preston Marshall tulajdonosra szűkmarkúsága miatt, hogy felhagyott aktív sportolói pályafutásával), de az elkövetkező két évben az alapszakasz utolsó fordulójáig versenyben maradt az NFL Keleti Divíziójának első helyéért. 1936-ban és 1937-ben a Redskins legfőbb csoportriválisa, a New York Giants térdre kényszerítésével vívta ki a nagydöntőbe jutást, de 1938-ban és 1939-ben fordult a kocka. 1938-ban a Giants sima 36-0-ás sikerrel ütötte el az újrázástól Ray Flaherty vezetőedző tanítványait (aki játékosként anno éppen a new yorkiakat erősítette), 1939-ben pedig egy szorosabb végkimenetelű, 9-7-es győzelemmel kerekedett vetélytársa fölé.
1940-ben aztán a megint a legtöbb yardot és legtöbb touchdownt passzoló Baugh vezérletével repülőrajtot vettek a fővárosiak és első hét alapszakaszbeli összecsapásukat megnyerték. Az örömbe némi ürömöt a gárda egyik oszlopának, a majdan a Hall of Fame-be választott tackle, Turk Edwards-nak kiesése vegyített. Az egyesületet alakulása óta erősítő Edwards a New York Giants elleni derbin a pénzfeldobást követően szenvedett bizarr sérülést, midőn egy hirtelen mozdulat során stoplija beleragadt a gyepbe, s ez végső soron tönkretette gyakorta sérült térdét. A legendás játékos elvesztését ugyan még csak-csak kiheverte a csapat, de látszólag túl hamar érték el csúcsformájukat és a szezon hajrájára az addig páratlan gépezet akadozni kezdett. A Redskins előbb safety-nyi különbségű vereséget szenvedett a Brooklyn Dodgers-től, majd izzadtságszagú és szerencsés győzelmet könyvelhetett el a Bears fölött, s végül fejet hajtani kényszerült a Giants otthonában. A Dodgers a Pitt hajdani kivételes edzőmágusának, Jock Sutherlandnek útmutatásával és két későbbi Halhatatlan, Bruiser Kinnard és Ace Parker játéka által röpítve a Washington sarkában járt, ám az utolsó fordulóban Flaherty-ék végül kicsikarták a csoportelsőséget. A Philadelphia Eagles aprócska és karrierje utolsó meccsét játszó irányítója, Davey O’Brien hiába homályosította el Sammy Baugh-t 60 passzkísérletéből 33 célba juttatott labdával, a Redskins 13-6-os diadallal tett pontot alapszakasza végére, s ezzel újra megváltotta helyét a hatalmas várakozással övezett ligadöntőbe.
Az 1940-es Chicago Bears
Az 1937-es döntő másik résztvevője, a Chicago Bears az elkövetkező két idényben ugyancsak képtelen volt elverekednie magát a bajnoki fináléig. Míg a Redskins-nél Cliff Battles akasztotta szögre szerelését azt követően, hogy a csapat tulajdonosa nem adta meg neki kért fizetésemelését, addig a Szeles Városban a gárda emblematikus figurája, Bronko Nagurski hagyott fel a focival George Halas fukarságát látva és költözött el még szelesebb vidékekre, a kanadai határ menti International Falls-ba, hogy saját benzinkútját vezesse. A Bears korábban már Philadelphiába cserélte másik sztárját és leendő Hall of Famerét, Bill Hewittot, majd az 1937-es szezon végeztével Halas azt a Beattie Feathers-t is a Dodgers-hez tradelte, aki 1934-ben az NFL történetében először szorgoskodott össze egy idényben 1000 futott yardot. A veszteségeket megérezte az addig folyamatosan a liga elitjébe tartozó együttes és 1938-ban szokatlanul szerény 6-5-ös győzelmi mutatóval csupán a Nyugati Csoport harmadik helyén zárt.
A felzárkózás érdekében George Halas nem csupán csapata rosterét kívánta felfrissíteni márkás, a kiesett sztárokat elsőrangúan pótló játékosokkal, de igazolásait eleve a Bears által alkalmazott támadóstratégia megújításának igényeihez igazította. A chicagóiak történetük kezdetétől – s a single wing dominálta korban egyedülállóan - a T-formáción alapuló sémát játszottak, ám ennek megújítása, eredményesebbé tétele időről-időre sürgető szükséggé vált. Az 1930-es évek végén a teória egyik legkiválóbb szaktekintélye, s egyben a University of Chicago futballcsapatának vezetőedzője, Clark Shaughnessy tanácsadóként segítette Halas-t a Bears támadójátékának újrahangolásában, s ezt annál szívesebben tette, mivel saját fociprogramja az egyetem vezetésének döntései miatt már eleve halódott, majd az 1939-es szezon után ki is múlt. Miközben Shaughnessy a friss és forradalmi ötleteket szállította, addig Halas jó szemmel gyűjtögette össze azokat a tehetségeket, akik a kiforróban lévő sémát eredményessé tehették. Az 1939-es drafton a vezetőedző/tulajdonos a pittsburghi Art Rooney-val megállapodva feltrade-elt a második pickért, s annak segítségével megszerezte támadóegysége leendő karmesterét, a Columbia-ról kikerült Sid Luckmant. A draft sikerét később a Holy Cross fullbackje, Bill Osmanski, majd a kilencedik körben a Western Michigan-es guard, Ray Bray behúzása tette teljessé. Luckmannek idő kellett míg végre otthonosan érezhette magát a Bears támadórendszerében, de amint az 1939-es év hajrájában megkapta a kezdő offense irányítását, rögvest bizonyságot tett rátermettségéről. A Chicago négy győzelemmel zárta az alapszakaszt, és bár a fergeteges hajrá nem bizonyult elegendőnek a későbbi bajnok Packers befogásához, ám Luckman kezdőként való debütálása alkalmával éppen az ősi riválissal szemben aratott comeback-diadal jelezte, hogy küszöbön az őrségváltás.
Az 1940-es játékosbörzén Halas talán még az előző évihez képest is nagyobbat kaszált. A Philadelphia Eagles-szel nyélbeütött csere révén a szakvezető megkaparintotta a második pickkel kihúzott Duke-os halfbacket, George „One Play” McAfee-t, aki a korszak és minden idők egyik legrobbanékonyabb futójaként bármikor touchdown-veszélyt hordozott lábaiban. Egy másik majdani Hall of Famer megszerzésében a szerencse is a Medvék pártját fogta. A kis texasi egyetem, a Hardin-Simmons College center/linebackerét, Clyde „Bulldog” Turnert a draft előtt megkörnyékezte Dick Richards, a Detroit Lions tulajdonosa, majd 200 dollárt fizetett neki azért, hogy „rendbe tetesse a fogait”, azaz tartsa a száját a Lions érdeklődésével kapcsolatban, és keltse azt a benyomást mindenki más előtt, hogy nem áll szándékában hivatásos focistának állni. A drafton aztán Gus Henderson, a Detroit vezetőedzője – abban a hitben, hogy Turner már a „zsákban van”, és ráér őt egy későbbi körben begyűjteni – a hatodik pickkel a USC tailbackjét, Doyle Nave-et választotta, a sorban következő Halas viszont azonnal lecsapott kiszemeltjükre. A Bulldog Turner körüli draftmizéria Henderson állásába került, aki persze rögtön kiteregette a szennyest Dick Richards machinációiról, s a lavina végül csupán az Oroszlánok élén bekövetkezett tulajdonoscserével állapodott meg.
A szupertehetséges játékosállomány és az annak erényeit tökéletesen kiaknázó támadóséma összegyúrása már az idénynyitón meghozta gyümölcseit. George McAfee 93 yardos kickoff return TD-jétől szárnyra kapva a Chicago Bears 41-10 arányban gázolta le a címvédő Green Bay Packers-t és lendület egészen a hetedik játéknapig kitartott, amikor Halasék – bár szerényebb különbséggel – újfent lelépték riválisukat. A mélypontra a Lions-tól, majd a Redskins-től kapott zakókkal süllyedt a chicagói gárda. Utóbbi rangadó utolsó másodperceiben, az ellenfél 7-3-as vezetésénél, Sid Luckman biztosnak látszó TD-passzt eresztett meg Bill Osmanski irányában, ám egy washingtoni védő szabálytalannak tűnő megmozdulással akadályozta meg az elkapásban a Medvék fullbackjét. A vendégek tiltakozása nem bírta jobb belátásra az eset fölött szemet hunyó játékvezetőket, viszont a vélt sérelem az alapszakasz hátralévő két összecsapására rendkívüli módon feltüzelte Halas tanítványait, akik a Cleveland Rams-nek 47, a városi vetélytárs Cardinals-nak 31 pontot berámolva finiseltek. A 8-3-as mutatóval bezsebelt csoportgyőzelem - két esztendő elteltével - újabb a Washington Redskins-szel vívandó bajnoki döntőbe vezette a Chicago Bears-t, és a sérelmes körülmények között elbukott alapszakaszbeli találkozó emléke csak tovább fokozta a derbit övező várakozást.
A mérkőzés: Washington Redskins – Chicago Bears, 1940. december 8.
A washingtoni Griffith Stadiumba 36000 néző sereglett ki az idény legfontosabb mérkőzésére, de ennél a számnál sokkal jelentőségteljesebb volt az a tény, hogy közel 150 sportújságíró jelent meg, hogy beszámoljon a Redskins és a Bears összecsapásáról, és a rádióközvetítés a Mutual Broadcasting System 120 állomásán keresztül szinte az ország minden pontjára eljutott. Ekkora médianyilvánosságot korábban egyetlen profi futballmérkőzés sem kapott. A találkozóra való hangolódás jegyében a nyomtatott sajtóban természetesen terítékre került a két együttes novemberi, vitatott kimenetelű viadala, és a Rézbőrűek tulajdonosa, George Preston Marshall nem átallott a vereségük után az elmaradt játékvezetői ítélet miatt protestáló Medvéket „ijedős”, (quitter) „nyafogós” (whiner) „bőgőmasináknak” (cry-babies) nevezni. George Halas riválisa becsmérlő nyilatkozatát játékosai feltüzelésére használta, és az öltöző hirdetőtábláját teletűzdelte a legbántóbb kijelentéseket tartalmazó újságkivágatokkal. A mérkőzés előtti percekben a vezetőedző/tulajdonos – Sid Luckman visszaemlékezése szerint – a következő szavakkal űzte ki a pályára tanítványait: „Tudassuk az egész nemzettel és főként a Washington Redskins tulajdonosával, hogy nem vagyunk ’bőgőmasinák’!
Míg Halas főként gárdája motiválására koncentrált, addig az időközben a Stanford futballcsapatát a T-formáció bevetésével 9-0-s szezonra és a Rose Bowlban való részvételre vezető Clark Shaughnessy a hatékony game plan összeállításával foglalatoskodott. A szakember a Nebraska elleni Rose Bowl előtt a nyugati partról ruccant át, hogy segédkezet nyújtson Halasnak. A korábbi Redskins-Bears meccs filmfelvételét alapul véve Shaughnessy és az edzői stáb feltérképezte a Washington védelmi tendenciáit és olyan play-eket terveztek, melyek először is tesztelik azt, hogy vajon ellenfelük változatlanul reagál-e a hasonló helyzetekre, majd másodsorban olyan játékokat, melyek alkalmasak a felfedezett tendenciák kihasználására. A találkozó első megmozdulásával George McAfee 7 yardot hozott, de a yardoknál sokkal fontosabb volt, hogy a védelmet árgus szemekkel figyelő Sid Luckman közben megbizonyosodhatott arról, hogy a Redskins védekezési sémája mit sem változott a csapatok korábbi randevúja óta. A rövid puhatolózás után jöhetett a fő csapás! 
A „fullback-counter” nevű play során a jobb oldali halfback, George McAfee előbb motionben balra mozgott, a fullback, Bill Osmanski és a másik halback, Ray Nolting cselből tett egy lépést jobbra, majd szintén balra futott. Luckman a fullback kezébe nyomta a disznóbőrt és Osmanski – Nolting segítségével – először a left tackle melletti résbe kívánt benyomulni, ám végül improvizálni kényszerült, két védőt kikerülve a bal szélre iramodott és sprintelni kezdett az oldalvonal mentén. Két Redskins-es védő loholt szorosan a nyomában, de a jobb oldali end pozíciójából átrohanó George Wilson egy roppant jól időzített és látványos blokkal mindkettőjüket kiiktatta. Egy perc sem telt még el a rendes játékidőből, amikor Bill Osmanski 68 yardos touchdownja bevitte a hazaiakat megrendítő első ütést, de innen még Sammy Baugh és társai úgy látszott feltápászkodhatnak.
Ha az első felvonás a hazaiak szemszögéből botrányoson sikerült, úgy a második felért egy katasztrófával. Dolgukat nem könnyítette meg, hogy számos meghatározó játékosuk (Dick Todd, Max Krause, Charlie Malone) sérülés miatt kiválni kényszerült, az pedig végképp nem, hogy máris tetemes hátrányuk miatt egyfolytában passzra kényszerültek. A Bears játékosai ugyanis éppen erre vártak. A harmadik negyed alaphangját az adta meg, amikor Sammy Baugh rövid swing passzát Hampton Pool „nyúlta le” és hordta vissza hat pontra. 35-0! A következő drive-ban a Redskins már „minden mindegy” alapon kockáztatott és felsült, midőn saját 33-asáról képtelen volt értékesíteni a 4th down szituációt, a Chicago pedig Ray Nolting 10 majd 23 yardos futásaival vert újabb szöget a hazaiak koporsójába. Mivel az extra pont kimaradt az eredmény 41-0-ra alakult. Még mielőtt a fertály véget ért volna a Bears további pontokat rámolt be, McAfee 35 yardról, „Bulldog” Turner pedig 20-ról rohant be a Redskins célterületére egy-egy pick six-szel. 54-0! A Washington játékosainak összesen nyolc passzkísérletét vadászták le a lesben álló védők – Sammy Baugh a második félidőben nagy részében már nem irányított -, és ebből hármat cipeltek be touchdownra. A jelen lévő újságírók elkezdtek fogadásokat kötni arra, hogy vajon a Bears támadói vagy védői fognak végül több pontot elérni, maguk a megtáltosodott érintettek pedig az orbitális kiütéssé fajuló rangadó hajrájában jószerivel csak „szórakoztak”.
George Halas az utolsó tizenöt percben már zömmel a kiegészítő játékosait küldte pályára, de ők sem tudtak „nem pontot szerezni” a lélektelenül játszó Rézbőrűek ellenében. Harry Clarke egy double reverse nyomán köszönt be 44 yardról, majd a találkozó és a Bears utolsó, szám szerint 11. (!) touchdownját is ő érte el. A két akció között Gary Famiglietti 2 yard távolságból bizonyult eredményesnek Frank Filchock csereirányító saját gólvonala előtt elveszített fumblija után. A chicagói diadal annyira elsöprő volt, hogy a játékvezetők a második félidőben kénytelenek voltak figyelmeztetni a vendégeket, hogy amennyiben a TD-k után továbbra is extra pontokat rúgnak – mivel így a játékszer végső soron a közönség zsákmánya lett -, elfogyhatnak a rendelkezésre álló labdák. A Medvék ezért attól fogva vagy szándékosan elrontották a ráadás kísérletet, vagy – mint Famiglietti hatpontos futása után – passz révén húzták be azt. A „mészárlás” 73-0-nál ért véget, s ez az eredmény nem csak a döntők, de az NFL történetében is rekord. Ekkora vagy ennél nagyobb különbséggel senki más nem tudott győzni. (A pontokban megmutatkozó szakadék ellenére ugyanakkor mindkét együttes 17-17 first downt könyvelhetett el a találkozó folyamán.)
Utószó
A Marshall kijelentései által felbőszített Chicago Bears kevés valódi izgalmat hozó, mégis történelmi győzelmet aratott az 1940-es bajnoki döntőben. A Redskins szabad szájú tulajdonosának becsületére vált, hogy a méretes zakó dacára nem zárkózott el az ellenfél méltatásától. Marshall szerint míg csapata valóban csapnivalóan játszott, addig a Bears ragyogóan teljesített, és nem rótta fel nekik, hogy tetemes előnyük birtokában sem álltak le a pontgyártással. Ray Flaherty vezetőedző ugyancsak dicsérte Halasékat, kijelentvén, hogy míg tanítványai temérdek hibát követtek el, addig a Bears szinte makulátlanul játszott. A hazaiak legnagyobb sztárjánál, Sammy Baugh-nál egy újságíró aziránt tudakozódott, hogy alakulhatott-e volna másként a mérkőzés, ha 7-0-nál Charlie Malone megszelídíti ama fontos passzt, amire Baugh csak annyit válaszolt: „Igen, akkor a végeredmény 73-7 lenne!” A fináléra rekordszámban kíváncsi újságírók közül a New York Times-os Arthur Daley a következő legendás szavakkal kezdte beszámolóját: „Az időjárás tökéletes volt. Ahogy a Bears is.” A folytatásban Daley az addig a University of Chicago 1939-ben megszűnt focicsapata (a Maroons) által birtokolt „Monsters of the Midway” becenévvel tüntette ki a Medvéket, majd megállapította, hogy „jelen pillanatban a Chicago Bears minden idők legjobb együttese.”
Demeter Ádám (Döme) és Dorkó Szabolcs (Szabler)