Colts kontra Saints tíz felvonásban

1967. december 10. – Memorial Stadium, Baltimore

A két csapat első összecsapására mindjárt abban az évben sor került, amikor a Szentek a Nemzeti Futball Ligában debütáltak. Az alapszakasz utolsóelőtti játéknapján az akkor még Baltimore-ban székelő Colts otthonában, a Memorial Stadiumban látta vendégül az addig csupán két győzelmet begyűjtő New Orleans-t. Don Shula gárdája veretlenül – és két döntetlennel - állt a találkozót megelőzően és végül esélyeshez méltó, 30-10-es győzelmet aratott. A Csikók már akkor is legendás hírű irányítója, Johnny Unitas gyenge napot fogott ki, 24 passzkísérletéből mindössze 10 ért célba és az idény során második alkalommal nem könyvelhetett el hat pontot érő átadást. Szerencséjére a rivális Szentek játékmestere még őt is alulmúlta. A sors iróniája, hogy a szóban forgó Gary Cuozzo korábban négy éven át Unitas cseréje volt a Colts-nál, és az 1967-es szezont megelőzően – egy játékostársával karöltve – trade révén kötött ki a ligaújoncnál. (A Baltimore alighanem jobban járt a tranzakcióval, mert tartalékirányítójáért cserébe megkapta a New Orleans első draftpickjét, amivel a Michigan State defensive endjét, Bubba Smith-t szerezte meg. Smith lett az első afro-amerikai 1/1-es, aki utóbb játszott is profi mérkőzésen – Ernie Davis-t ebben megakadályozta tragikus betegsége és halála – és később a filmvásznon is öregbítette hírnevét, többek között a Rendőrakadémia Moses Hightower-eként.)

Cuozzo ezúttal több sikeres passzt és passzolt yardot jegyezhetett neve mellé, mint egykori csapattársa, Unitas, de több picket is dobott, és a Colts támadóinak egyetlen touchdownt eredményező drive-juk során sem kellett 40 yardnál többet megtenniük. A turnoverek nyomán kiharcolt kedvező mezőnypozícióknak hála Shuláék korán biztos előnyre tettek szert, és kiváló védelmük erőfeszítéseinek jóvoltából ez a fór egy pillanatig sem forgott komoly veszélyben. A történet teljességéhez tartozik, hogy a bajnokesélyesnek számító Baltimore Colts az utolsó fordulóban aztán nem csupán veretlenségét veszítette el, hanem a rájátszásért vívott küzdelmet is. A gárda pechjére csoportriválisa, az egyetlen vereséggel rendelkező Los Angeles Rams ellenében bukott el, s az egymás elleni eredmények miatt az azonos mutató a végelszámolásnál a Kosoknak kedvezett. Mivel akkor csak a csoportgyőzelem ért playoff-helyet, a Csikók a Coastal Division második helyével lemaradtak az utószezonról. Aligha akad más olyan csapat az NFL történetében, mely csak egyetlen vereséget szenvedett el az egész idény alatt, és végül ennek ellenére sem jutott be a rájátszásba.

1969. október 19. – Sugar Bowl, New Orleans

Két évvel az együttesek első viadalát követő második találkozójukon csak a helyszín változott a végeredmény nem. A továbbra is a liga élvonalába tartozó Baltimore Colts bár gyengén rajtolt (négy forduló elteltével 2-2-vel álltak), ám az ötödik játéknapon meggyőző játékkal megint 30-10 arányban fektette két vállra a sereghajtók között számon tartott New Orleans-t. A korábbi mérkőzéstől eltérően a 36 esztendős Johnny Unitas ezúttal csúcsformában játszott, 309 yardot passzolt össze, 3 touchdown-passzt osztott ki, és kétszer annyi – szám szerint 20 – sikeres átadás állt neve mellett, mint az 1967-es meccsen. A derbi egy szakaszában Unitas 16 egymást követő passzt juttatott sikerrel célba, s az utolsó percekben, 30-10-es Colts-vezetésnél, már a kispadról nézhette végig, amint a második számú irányító, Earl Morrall vezeti csatába a Baltimore támadóegységét. A Saints-offense már korántsem teljesített ilyen kiválóan, a hazaiak két fumble-t vétettek és irányítóik két további pickkel gyarapították labdaeladásaik számát. A New Orleans ellenfeléhez képest egészen más okból váltott a negyedik negyedben quarterback-poszton, ám a gyengén teljesítő Billy Kilmer helyén lehetőséget kapó Jim Ninowski ugyanúgy picket dobott az ellenfél védőinek, mint kollégája.

1973. szeptember 30. – Memorial Stadium, Baltimore

1969 óta az NFL-ben és az érintett csapatok háza táján is sok változás történt. A Nemzeti és az Amerikai Futball Liga 1970-es fúzióját követően a Baltimore Colts az AFC-be, azon belül is annak Keleti Csoportjába került besorolásra, s ennek tükrében várható volt, hogy az NFC-ben maradt New Orleans-szal való találkozásaik száma a jövőben csökkenni fog. A Baltimore az 1970-es szezon végén ugyan még megnyerte minden idők talán legkevésbé színvonalas Super Bowlját – igaz az addigi legszorosabb eredményt hozó nagydöntőt -, viszont az együttes csillaga ezt követően leáldozni látszott. 1972-ben a szebb napokat látott Csikók 5-9-es mérleggel zártak és az új szezonnak már a San Diego-ba tradelt Unitas nélkül és új főedzővel vágtak neki. Howard Schellenbergert a tökéletes szezont produkáló Miami Dolphins edzői stábjából csábították Baltimore-ba (utóbb a University of Miami futballcsapatát vezette bajnoki címre), de bemutatkozása nem volt ígéretes, hiszen a Colts két vereséggel kezdte az 1973-as idényt. A Szentek hasonló cipőben jártak, azaz még mindig a liga mezőnyének hátsó felében viaskodtak. A gárda legnagyobb sztárja, vagy legalább is legismertebb játékosa az irányító Archie Manning volt. A harmadik éves játékmester az alapszakasz harmadik játéknapján a Saints színeiben először és egyben utoljára lépett pályára a középső fia, Peyton leendő munkaadója, a Colts ellenében.

A kék-fehérek akkori quarterbackje, Bert Jones az LSU-n végzett és a Baltimore az 1973-as draft első körének második pickjével kaparintotta meg, amelyet éppen a New Orleans-től kapott a defensive end Billy Newsome-ért cserében. Jones kitűnően kezdett és a Colts első támadósorozatában sorozatban öt jó passzal vezette touchdownig a hazaiakat. A vezetés kisvártatva duplájára nőtt, a Saints 34-esénél megszerzett fumble-t követően a Baltimore egy rövid drive-ot futott TD-vel fejelt meg, amelynek jóvoltából az állás 14-0-ra alakult. A második negyedben Bert Jones aztán katasztrofális teljesítménnyel rukkolt elő, az újonc játékmester a 15 perc során nem kevesebb, mint négy interceptiont vétett – egy ízben az éppen érte cserében a Saints-hez került Billy Newsome-nak dobott picket. A Colts szerencséjére a vendégek csupán hét ponttal büntették az elsőéves irányító vétkes könnyelműségeit, Archie Manning 33 yardról játszott össze a célterületen belül a disznóbőrt vetődve megszelídítő Bob Newlanddel. Jones pocsék második negyedének tükrében nem csoda, hogy a nagyszünetet követően a QB már csak két alkalommal lendíthette passzra a karját – az eredmény pedig mindkét esetben eredménytelen átadás lett. A munka dandárját így a futók vették át, és a csapat történetében 1956 óta először esett meg, hogy egy mérkőzésen két kék-fehér running back (Lydell Mitchell és Don McCauley) is átlépte a 100 futott yardot. Ennek dacára a házigazdák a második felvonásban már nem tudtak több pontot az eredményjelzőre róni, igaz az időgyilkos futójáték a védőegység dominanciájával karöltve az ellenfelet is három ponton tartotta. A 14-10-es sikerrel a Baltimore Colts azévi első győzelmét könyvelhette el a továbbra is nyeretlen New Orleans Saints ellenében, bár az alapszakaszt összességében mégis gyengébb (4-10-es) mutatóval teljesítették, mint déli riválisaik (5-9). A két csapat ezt követően 13 évig nem mérkőzött egymással.

1986. október 12. – Hoosier Dome, Indianapolis

Az időközben új városba, - azaz jelenlegi állomáshelyükre, Indianapolis-ba – költözött Csikók bár a 70-es évek közepén az NFL meghatározó együttesei közé emelkedtek, de a következő évtized első felében újra az ellenfelek „lábtörlőivé” váltak. Az 1984-es, első Indianapolis-ban töltött és 4-12-vel zárt idény vége előtt Frank Kush főedzőnek távoznia kellett, de 1986-ban ugyanez a sors várt utódjára, Rod Dowhowerre is. Ebben a szezonban a Colts első tizenhárom meccsét elbukta, és a kudarcszéria a vezetőedző állásába került. A gárda csupán két veresége alkalmával tudott ellenfeleihez 7 pontnál közelebb férkőzni, s az egyik ilyen összecsapása éppen a New Orleans Saints-szel vívott alsóházi rangadó volt. Utóbbiak egy új általános menedzser (a korábban a Vikings-nál és a Bears-nél ténykedő Jim Finks) és egy új főedző (a USFL-ben két bajnoki címet bezsebelő idősebb Jim Mora) útmutatásával szintén átalakuló, ugyanakkor feltörekvő együttes benyomását keltették, ám az első öt fordulóban csupán egyetlen győzelmet szereztek. Az 1986-os alapszakasz harmadánál támadásban a Szentek könyvelhették el a legkevesebb yardot, a Csikók a legkevesebb pontot, így kettejük összecsapásán aligha lehetett pontzáporra számítani.

A két, egykor a University of Illinois focicsapatában játszó irányító, a Saints-es Dave Wilson és a Colts-os Jack Trudeau párharcaként beharangozott derbin a vendégek játékmestere osztotta ki az első hat pontot érő átadást a Vikings-tól igazolt veterán elkapónak, Mike Jones-nak. A hazaiak - jó szokásukhoz híven – egészen a harmadik negyedig pontképtelennek bizonyultak, s első kritikus hibájukat a nagyszünetet követően vétették. Trudeau ekkor egy sack során saját 12-esénél veszítette el a disznóbőrt, és a New Orleans Buford Jordan 9 yardos touchdown-futásával aknázta ki az ölébe pottyant lehetőséget. A pontszerzéssel a vendégek 17-0-ra léptek el a Colts-tól, akik azonban egy viharos hajrával kevés híján kicsikarták a győzelmet. A Saints játékosainak sorozatos fegyelmezetlensége (a második félidőben hét büntetést gyűjtöttek) és Dave Wilson irányító labdaeladásai (3 picket dobott, valamennyit Leonard Colemannek) megágyaztak egy lehetséges Indy comebacknek. Jack Trudeau két TD-drive-ot vezetett, mindkétszer Matt Bouza-nak adva touchdown-passzt, és a harmadik kecsegtető – legalább az egyenlítő mezőnygól ígéretét hordozó – támadósorozat csupán az egyik elkapó, Mark Boyer az ellenfél vörös zónáján belül elkövetett fumblija miatt hiúsult meg. A peches, 17-14 arányú fiaskóval potenciálisan „momentumfordító” mérkőzést buktak el a kék-fehérek, míg a Szentek első a Colts ellen aratott diadaluknak örülhettek.

1989. december 24. – Louisiana Superdome, New Orleans

Fennállásának első húsz éve alatt a New Orleans egyetlen idényét sem abszolválta pozitív mérleggel, ehhez képest 1987 és 1989 között sorozatban három alkalommal is 50 % fölött teljesítettek. A dolog szépséghibája abban rejlett, hogy Jim Mora tanítványai 1988-ban 10-6-os, 1989-ben pedig 9-7-es mutatójuk dacára is lecsúsztak a playoffról. Utóbbi évben a Szentek úgy készülhettek az Indianapolis Colts elleni hazai idényzáróra, hogy biztosak lehettek afelől, már matematikai esélyük sincs az utószezonra. A Csikók az 1980-as évek végén, a Ron Meyer vezetőedző és a Los Angeles Rams-től igazolt futócsillag, Eric Dickerson fémjelezte időszakban, szintén a versenyképes csapatok sorába emelkedtek és 1988-ban ők is 9-7-es mérleggel maradtak le a rájátszásról. Ezúttal egy hasonló alapszakaszbeli eredmény elegendőnek bizonyult volna a továbblépésre, de ehhez az Indianapolis-nak győznie kellett első a Superdome-ban tett vizitje alkalmával. Ron Meyer tanítványai azonban csúnyán felsültek, a még mindig Jack Trudeau irányította támadóegység tudásából pusztán két mezőnygólra futotta, míg védelmük 41 pontot engedélyezett a látszólag tét nélkül pályára lépő hazaiaknak. A helyi származású hős, a cserepadról a kezdőbe került irányító, John Fourcade csaknem 300 passzolt yardot jegyezhetett neve mellé és két touchdown-passzán kívül futva is bevette a Colts célterületét, míg a védelemből Toi Cook 63 yardos interception return TD-vel pecsételte meg a Saints kiütéses győzelmét, Dave Waymer pedig új franchise-rekordot felállító 37. labdalopásának örülhetett. Az Indianapolis kijózanító, 41-6 arányú vereségével a playoff küszöbén hasalt el, míg a korábban hoppon maradt New Orleans a „spoiler” szerepében tetszelegve legalább jó szájízzel vethetett véget felemás sikerű szezonjának.

1995. november 12. – Louisiana Superdome, New Orleans

1995-re a Mora-éra vége felé közeledett a Big Easy-ben, a Saints az évet öt vereséggel kezdte, s noha a csapat bye weekjét követően visszakapaszkodott a középmezőnybe, de reális esélye nem maradt a rájátszásba kerülésre. Az Indianapolis Colts ugyanakkor valódi „sötét lóként” trappolt végig az alapszakaszon, s menetelésük kevés híján a Super Bowlig jutott. Az együttes régi-új szakvezetője, Ted Marchibroda pályafutása során másodszor – és húsz év eltéréssel – terelte a sikerek útjára a Csikókat, akik elsősorban – az egyébként New Orleans-i születésű - Marshall Faulk robbanékony játékára, a Captain Comeback második megtestesülésének tartott (az első a Cowboys-legenda, Roger Staubach volt) irányító, Jim Harbaugh vezéri erényeire, valamint a Vince Tobin és Jim Johnson koordinálta „nevesincs” védelem szívósságára építettek. A Colts New Orleans-ban tett látogatásakor azonban nem számíthatott a kisebb izomhúzódással bajlódó Harbaugh-ra, s így fokozott teher és figyelem hárult Faulkra, aki közel 100 yardot gyűjtött a földön és a mérkőzés első touchdownját is ő jegyezhette. A 7-0-s vezetés viszont soványnak bizonyult, és a hazaiak a korábban a Rams színeiben villogó, de jórészt már leírt játékmesterük, Jim Everett irányításával 14-7-re fordítottak. A negyedik negyedben aztán a cseréje, Paul Justin sérülése miatt - nem 100 %-os állapotban – kényszerből pályára vezényelt Colts-os Jim Harbaugh majdnem újra csodát tett. Comeback Kapitány előbb a fullback Roosevelt Potts-nak kézbesített 40 yardos passzal egalizált, majd a hajrában 17-14-es Saints-előnynél újfent pontszerzés felé vezette a vendégek támadóit. Ám az irányító ekkor döntőnek bizonyuló hibát vétett, és a line of scrimmage átlépését követően szabálytalan előre-passzt eresztett meg. Ahelyett, hogy az ellenfél 1-eséről jöhettek volna az Indy támadói a büntetés okán hátrébb szorultak, majd Cary Blanchard 13 másodperccel a vége előtt 41 yardról mellébikázta az egyenlítő mezőnygól-kísérletet. Érdekes, hogy a hibázó Blanchard-t, nyilván prófétai sejtelemtől ihletve, éppen a New Orleans-től vágták ki a szezon kezdete előtt, míg a győzelmet jelentő hárompontost értékesítő másik kicker, Doug Brien-t egy hónappal korábban éppen egy Colts elleni rangadón mutatott botrányos teljesítménye okán küldtek el a San Francisco 49ers-től. A 17-14-es győzelem a Szentek számára végül csak éves mutatójuk kozmetikázására volt elegendő, míg a szoros győzelmek után beszedett szoros vereség nem siklatta ki az Indianapolis szezonját, és az év meglepetéscsapatként az AFC döntőjéig verekedték magukat.

1998. szeptember 27. – RCA Dome, Indianapolis

A Saints és a Colts aktuális viadala – ahogy korábbi közös történetük során arra már akadt példa – alsóházi csapatok összecsapásának számított. New Orleans-ban az egyre frusztráltabb Jim Mora még az 1996-os idény derekán bedobta a törülközőt, ám a Szentek szekerét az őt váltó Mike Ditka sem tudta kiráncigálni a kátyúból. Ennek dacára az arany-feketék 1998-ban biztatóan rajtoltak és első két meccsükön bezsebelték a győzelmet. Az Indianapolis Colts még mélyebb gödörből próbált kikecmeregni, és a felemelkedés kulcsa két új jövevény kezében volt. A szezont megelőzően a Csikók vezetése éppen a Saints-től távozott Jim Mora-t igazolta le gárda szakmai irányítására, míg 1/1-es draftpickjükkel – a New Orleans-ben született – Peyton Manningre tették fel jövőjüket. Az újonc irányító nevével fémjelzett időszak három vereséggel vette kezdetét, ám a Szentek talán az első verhető ellenfélnek tűntek az Indy menetrendjében.

A kék-fehérek Mike Vanderjagt két mezőnygóljával tettek szert karcsú vezetésre, viszont Manning két interceptionje nyomán erre a vendégek Doug Brien ugyancsak két hárompontosával kontráztak. A 18-as a negyedik negyed elején aztán a szintén New Orleans-i származású Marshall Faulk egyedülálló képességeit munkára fogva köszörülte ki a korábbi labdaeladások révén nevén esett csorbát. A sokoldalú running back a saját 26-osán kapott el egy átadást, majd oldalra szaladt, s végül az ellenfél gólvonalán túlra száguldott. Peyton Manning profi pályafutásának harmadik touchdownt hozó passzával 13-6-os vezetéshez juttatta csapatát. Az utolsó szó mégis a rivális játékmesteré, a második éves és korábbi Heisman-díjas Danny Wuerffelé lett. A három perccel a vége előtt indított támadósorozatban az ex-Florida Gator 4. és 17-es helyzetben 44 yardos összjátékkal találta meg az egykor a Colts-ot megjárt elkapót, Sean Dawkins-t, végül pedig az egyenlítő TD-vel Andre Hastings-et. A hosszabbításban az Indianapolis kecsegtető drive jóvoltából a felezővonalig jutott, de ekkor Manning a mérkőzés során harmadszor is mellélőtt, a levadászott játékszerrel pedig a Saints defensive backje, Tyronne Drakeford a hazaiak 36-osáig vágtatott. Egy play-jel később megint Wuerffel villantott és Cameron Cleeland-nek passzolva megnyerte a vendégeknek a derbit. A 19-13-as diadal sorban a harmadik volt Mike Ditka tanítványai számára, ám a Szentek a hátralévő 13 meccsükön már csak ugyanennyiszer tudtak diadalmaskodni, s így újfent a táblázat hátsó fertályába szorultak. Az Indianapolis ugyanakkor a hosszabbításos vereséget követő héten a San Diego Chargers-t legyűrve könyvelhette el első 1998-as sikerét, Peyton Manning pedig karrierje első győzelmét.

2001. november 18. – Louisiana Superdome, New Orleans

A három esztendeje együttesen is csupán kilenc győzelemmel szerénykedő csapatok az új évezredre a liga elitjébe tornázták fel magukat. A Saints a 2000-es idényben nem csak eljutott a playoffba, de a klub történetének első utószezonban aratott sikerét is elkönyvelhette az akkori címvédő St. Louis Rams ellenében. A Mike Ditkát váltó Jim Haslett – aki korábban már dolgozott a csapatnál a linebackerek edzőjeként és defensive coordinatorként – ráncba szedte és ütőképessé tette a védőegységet, a támadóknál pedig váratlanul eredményes játékot mutatott a Packers cserepadjáról szerződtetett Aaron Brooks. Az előző év szereplése fényében a Szentektől 2001-ben is minimum rájátszást érő helyet vártak, ám az alapszakasz első nyolc meccse után a gárda – főleg Brooks kiegyensúlyozatlan, sok interceptionnel tarkított produkciója okán – középszerű 4-4-es mutatóval állt. Az Indianapolis Colts éppen ugyanilyen eredményt mondhatott magáénak az idény felezőpontjánál, és a korábbi két évben egyaránt playoffba került csapattól ez ugyanolyan csalódást keltő volt, mint New Orleans-i ellenfelüktől. A Csikók védelme elejétől fogva a kelleténél több pontot engedélyezett a riválisoknak, míg az eredményes támadójáték terhe Edgerrin James sérülését követően szinte teljesen Peyton Manning nyakába szakadt.

A szülővárosába profi meccsen először visszatérő Manning a mindkét együttes további sorsa szempontjából meghatározó összecsapáson nagyon bekezdett, a derbi első play-ében 86 yardos touchdown-passzt adott a tight end Marcus Pollardnak, majd még az első 15 percben újabb endzone-ig jutó támadósorozatot vezetett, amelynek végére Domenic Rhodes 1 yardos futással tett pontot. A Saints hajdani irányítólegendájának fia a nyitónegyedben 149 yardot passzolt össze, de a maradék háromban csupán 113-on tartotta őt a hazaiak egyre szívósabb védelme. Aaron Brooks Manninggel ellentétes utat járt be és gyenge kezdést, valamint számos benyelt sacket követően szinte hibátlanul játszott, az első félidőben előbb egy TD-passzal írt pontokat az eredményjelzőre, később pedig 7 yardos futott touchdownnal juttatta a Szenteket 17-14-es vezetéshez. A meccs megmozdulása mégis inkább a vendégek játékmesteréé lehetett volna, aki a szünet előtt egyedülálló trükkel próbálta meglepni a hazaiakat. Manning a New Orleans térfelére vezette játékostársait, majd úgy tett mintha egy spike-kal meg akarná állítani az órát egy végső mezőnygól-kísérlet elvégzéséhez. Az irányító ezután folytatta az Oscar-gyanús alakítást, kioldotta a sisakját tartó pántot, reklamált a játékvezetőknél, majd megiramodott a labdával a célterület felé, s magánakcióját a mit sem sejtő Saints-védelem nem tudott feltartóztatni. A Colts természetesen szabályos touchdownt remélt, míg a Haslették azt reklamálták, hogy már lejárt a rendes játékidő, mielőtt a vendégek elsnappelték volna a labdát. A zebrák végül salamoni döntést hoztak, és egyetlen másodpercet az „órán hagytak”, aminek következtében az Indy Mike Vanderjagt 52 yardos mezőnygóljával ugyan egyenlíteni tudott, de a momentum megfordítására alkalmas trükkös TD végeredményben törölve lett. A második félidőben nem is tudott lábra kapni a Colts-offense, erejükből pusztán egy újabb hárompontosra futotta, míg a New Orleans 17 pontot termelve aratott biztos, 34-20 arányú győzelmet. A találkozót követően az Indianapolis idénye kisiklott és maradék hét mérkőzéséből már csak kettőt nyert meg, igaz a New Orleans sem tudta magát beküzdeni a playoffba miután négyes vereségsorozattal zárta az alapszakaszt.

2003. szeptember 28. – Louisiana Superdome, New Orleans
és
2007. szeptember 6. – RCA Dome, Indianapolis

Talán nem számít túlzott önkényességnek, ha a Colts és a Saints legutóbbi két mérkőzését egy kalap elé vesszük. Noha a helyszínek eltértek és markáns a különbség a Katrina előtti és utáni Szentek játékosállományát illetve játékerejét illetően is, a Peyton Manning irányította Csikók mindkét alkalommal lehengerlő győzelmet arattak. A 2003-as derbin a vendég Indianapolis már azelőtt 14-0-s vezetésre tett szert, hogy az ellenfél egyetlen first downt jegyezhetett volna. Manning maga hat TD-passzal (ebből hármat Marvin Harrison kaparintott meg) vette ki részét csapata 55-21 arányú diadalából, s előtte 1991-es szezonban tudott egy irányító egy mérkőzésen ennyire produktív lenni. A 2007-es idénynyitón, amikor a Colts mint bajnoki címvédő, a Saints pedig az előző NFC-döntő veszteseként csapott össze, 10-10-es első félidőt követően a kék-fehérek dominálták a második játékrészt. A szünet után Drew Brees-ék pontképtelennek bizonyultak (az irányító maga TD-passz nélkül két picket dobva zárta a találkozót), míg a hazai gárda 31 egységet a táblára róva tette kiütésessé győzelmét. Manning ezúttal „csak” 3 touchdownt érő átadással szórta meg az ellenfél védelmét, főként egykori csapattársára, a Super Bowl-győzelmet követően New Orleans-ba igazolt Jason Davidre pikkelve.

Dorkó Szabolcs (Szabler)