Game Over - I. rész

Írta: Szabler — 2012. szeptember 5., 17:55

Patrick Hruby sportújságíró a "SportsonEarth" c. oldalon megjelent cikkének fordítása.

(Néhány hete is van már, hogy nem hallattam a hangomat az "agybajok" kapcsán. Valószínűleg örökre így is maradt volna, ha nem jön ez a cikk, amely rendkívül találó módon, formába öntve azokat tapintott rá a sport kapcsán kialakult érzéseimre. Ezért úgy döntöttem, hogy a hallgatásba burkolózás helyett még lefordítom ezt a cikket. Még ha önösnek is tűnik a dolog, szükségem van egy zárszóra. A nagy terjedelem miatt három részben teszem közzé a fordítást, és a harmadik rész végére szeretnék egy rövid, személyes kommentárt is illeszteni.) 

A szálloda étterme zárva volt, ezért a bárban ettünk. Kora augusztus volt, és azért jöttem a városba, hogy egy hajdani falemberrel találkozzam. Nevezzük őt Max-nek. Jobb, ha nem használjuk a valódi nevét.

Amíg focizott, Max sok ütést kapott a fejére. Mióta visszavonult, túl van kilenc agyműtéten. Gondok vannak a memóriájával. Komoly gondok, mint a Memento c. film főhősének. Max és én egyaránt jegyzetfüzetet tartottunk a kezünkben, de egészen más okból.

A bár túlsó végén két fickó éppen a kevert harcművészetekről (MMA) társalgott.

„Tudod mit? Mióta bejött az MMA, nem is nézek bokszot”, mondja egyikük, „Túlságosan unalmas.”

A tévében épp egy focimeccs ment. A Saints játszott a Cardinals ellen. Az NFL idei előszezonjának első meccse volt. Max háttal ült a készüléknek. Valamikor lelkes vadász volt. Volt egy sikeres vállalkozása. Ma már munkanélküli. Lényegében tönkrement. Egy lakókocsiban él a testvére háza mellett. Talán már nem kellene vezetnie, talán már nem szabadna, hogy fegyvere legyen. Könnyen dühbe gurul. Nehezére esik az alvás. Hiányzik neki a családja. Felesége és gyermekei, akiktől külön él, félnek tőle.

A bárpult mögötti tévékészüléken a Cardinals egyik játékosa éppen elkapott egy passzt. A Saints egyik védője felöklelte az elkapót és az illető feje nagyot koppant a gyepen. Félre akartam nézni. Az említett másik két fickó üdvrivalgásban tört ki. A tekintetem újra a képernyőre szegeződött és lassítva, nagy felbontásban megint végignézhettem a mozdulatsort. Azon morfondíroztam, hogy vajon az elkapó később emlékezni fog-e bármire is az egészből.

Max elfordította a fejét. Másnap reggelre időpontja volt egy közeli agyklinikán. Ott már minden orvos ismeri őt.

„Látta azt az ütközést! Régebben én is lelkendeztem volna. Ó ember, micsoda ütközés volt ez! Ma már másként látom a dolgokat. Szinte r sem tudok nézni.”

Már én sem.

***

Furcsának hangzik majd, főleg egy sportújságíró szájából egy sporttal foglalkozó honlapon, de ez van.

Idén ősszel, emlékeim szerint először, nem fogok focit nézni.

Hiányozni fog. Hiányozni fognak a sack utáni ünneplések, a tökéletesen dobott passzok, hiányoznak majd a formás cheerleaderek, késő délutánonként a lelátók pályára vetülő árnyai, a stúdióban üldögélő szakkommentátorok komolytalanságai, a mogorván pózoló Fox-os robot. Hiányzik majd az izgalom, amit Tim Tebow tavalyi playoffban a hosszabbításban dobott TD-passza kapcsán éreztem és hiányzik, majd a kuncogás is, ami Tebow passzainak 3/4-e után tört elő belőlem.

Ami a legjobban hiányzik majd, az a pszichológiai értelemben vett „menekülés” lesz.

Az élet unalmas. Az élet nehéz. Az élet sokszor nem szól másról, mint kifizetendő számlákról, munkáról és a közlekedési dugókban való rostokolásról. Sokkal inkább, mint bármely más sport a futball egy alternatív valóságot kínál, mely önfenntartó és mely menedéket nyújt azon dolgok elől, amit a marxista történész és krikett szakíró, C.L.R. James egykor a „mindennapi élet mocskos kompromisszumainak” nevezett. Kapcsold be a rádiót vagy a tévét, állítsd be a fantasy csapatodat, majd a végén egyszerűen szállj ki. Ahogy a szappanoperák, a foci hétről hétre változó narratívái is lekötik az embert és jóformán kimeríthetetlenek; ahogy a valóságshow-k esetében is, semmi sem tűnik a foci kapcsán teljesen valószerűnek. Még a focival járó erőszak sem. Úgy értem, hogy mindenki tisztában van azzal, hogy a foci fizikálisan ártalmas a benne részt vevők testi épségére – törött csontok, elszakadt szalagok stb. De mégsem törődik ezzel igazán senki. Szimpátiát érzünk, nem empátiát. Megbékéltünk a dologgal, ahogy például azzal is, hogy zsokék és divatmodellek mire nem képesek azért, hogy vékonyak maradjanak. Egy focista a földre kerül és fetreng fájdalmában. Egy sportorvos bekocog. Reklám. Itt a vége, fuss el véle! Az egész jelenetsor annyira rutinszerű és mindennapos, és körülbelül akkora érzelmi töltetet hordoz, mint a mentőautó érkezése a Madden ’92-ben. „Ez van! Ez benne van a fociban. Itt nem flag focit játszunk. Nem akarsz megsérülni? Akkor irány a céges bajnokság, haver!”

Az agykárosodás az más.

Az agykárosodás belülről kifelé haladva pusztít. Nemcsak bizonyos fizikai képességeket vehet el az embertől, hanem a személyiségét is, most és mindörökké. A károsodás általában láthatatlan. Úgy működik, mint egy agyba plántált, házilag összeeszkábált bomba, egészen addig, míg be nem üt a krach. És ezzel én már nem tudok megbékélni. Az utóbbi két évben rengeteget tudósítottam és írtam a futball agyrázkódásokkal kapcsolatos válságáról – ami nem is annyira válságszerű helyzet, hanem sokkal inkább mindennapos állapot, és aligha csak az agyrázkódásokhoz köthető. (Nagy ütközés, kis ütközés. Egyre megy. Mindegyik elkerülhetetlen velejárója a sportnak.) Tinédzser fiukat gyászoló szülőkkel találkoztam; egykori játékosokkal, akik lakóhelyükön autózva egyszer csak eltévednek; tudósokkal, akik aprólékos részletekbe menően írják le miként lettek pácienseik, egykor okos és büszke emberek, lassanként kiüresedett, félőrült emberi roncsokká. Megtapasztaltam, hogy az NFL bizony érzéketlen is lehet, a szurkolók pedig még inkább, és azt is, hogy sok ember számára a tudatlanság boldogít, még akkor is, ha tulajdon gyermekeik egészségéről van szó. Lassanként és idővel azt vettem észre, hogy aggodalmam nőttön-nő, és egyre kevésbé élvezem a focit. Mostanság pedig odáig jutottam, hogy a tudat, hogy emberek feláldozzák magukat és egymást a szórakoztatásom oltárán – hogy a szombatjaim és vasárnapjaim kissé élvezetesebbek legyenek – egyenesen hátborzongatónak tűnik.

Legalábbis számomra, a foci már nem jelent „menekülést.”


Hozzászólások

több mint 7 éve
wmitty Indianapolis Colts 12 — Colts fan
hm
több mint 7 éve
sutianap Pittsburgh Steelers Pittsburgh Panthers 21 — Haeana Aarai-tia
Mitmodjak, az első ami szembetűnik az a hatásvadászat - Te se nézzél NFL-t! Mint Én!
1. A háttér elrendezése. A környezet sablonos beállítása, az MMA rajongó = NFL rajongó, háttalülés, szomorúság az életút eltévedése okán. Egy mondat: Függöny fel! Ez egy beállított színpad, melyben a szerző bemutatja érdekes manipulációit.
2. Invitáció! Gyere velem, én is olyan vagyok, mint Te, s látod most megmondom neked, hogy teszek, s te is tégy így, te se nézd a Gonosz művét. Egyértelmű torzításokkal, kihagyva a csoportos imákat, a lélegzetvisszafojtott stadiont, hogy Úristen mi lesz, a felszabadultságot ami kitör, hogy a sérült játékos jelezni tud és a tapsot, a biztatást, hogy veled vagyunk. Ez az empátia. De persze komám itt a színpadon, azt vedd észre amit én mutatok neked! Nincs empátia, mészárszék van.
3. Bemutatás. A lappangó félelem, a néma rettegés. Most kisbarátom megmondom kivel állunk szemben, a láthatatlan gyilkossal, az arcnélküli rémmel, mindig mindenhol ott bujkál és semmit nem tehetsz ellen, de majd én a következő részekben vezetni foglak, hogy hogyan is lehetne mégis...

több mint 7 éve
Szabler 5 — Tristero Courier
Mitmodjak, az első ami szembetűnik az a hatásvadászat - Te se nézzél NFL-t! Mint Én!
sutianap
Erre, és minden további esetleges észrevételre a harmadik rész közlését követően, említett személyes kommentárom keretein belül reagálok.

Report all obscene mail to your Potsmaster!