Game Over - III. rész

 Nem fogok meccseket nézni az unokaöccseim miatt.

Az egyikük 23 éves. Okos srác, magas és megnyerő, előtte az élet. Bizonyára elfogult vagyok vele, de úgy gondolom, hogy még sokra viszi. Az egyetemen ő is focizott. Mostanra olyanok lettek a térdei, mint egy 50 évesnek, de remélem, hogy ennél komolyabb következményei nem lesznek annak, hogy focizott. A másik unokaöcsém 14 éves. Ő vitte a gyűrűket az esküvőmön. Egyike a legkisebb termetűeknek az ifi csapatában, de valamiért mégis a védőfalban játszik. Sok ütést kap. Nemrég elmondta a feleségemnek, hogy volt már agyrázkódása, sőt sok csapattársának is volt már; és ezt olyan tárgyilagosan mondta, szinte már büszkélkedve, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna, mintha ezáltal egy karszalagot viselne, ami azt tanúsítja, hogy ő bizony egy nagyon exkluzív, férfias társaság tagja.

Bár csak én is ilyen könnyen vehetném ezeket a dolgokat.

Az év folyamán találkoztam a filmes Sean Pamphilonnal. Nyilván hallottak már róla. Ő az a fickó, aki nyilvánosságra hozta a New Orleans Saints egykori defenzív koordinátorának, Gregg Williams-nek játékosai előtt tartott szónoklatát az ellenfél „lefejezéséről.” Ő a „United States of Football” c. készülőben lévő dokumentumfilm rendezője is, amely a focinak az amerikai kultúrában betöltött helyét vizsgálja. A film vezérmotívuma, hogy Pamphilon választ keres arra a kérdésre, hogy hagyja-e a fiát focizni. Egy közös ebéd alatt Pamphilon elmondta, hogy két éve dolgozik a projekten, és sok embert meginterjúvolt már orvosi szakértőktől, a Steelers linebackerén, James Harrisonon át, demenciában szenvedő ex-focisták feleségeiig. Pamphilon továbbra is szereti a focit, de már nem tud úgy tekinteni rá, mint korábban. Csak reméli, hogy gimnazista fia felhagy a focival, amint idősebb lesz – és úgy véli, hogy minden olyan szülő, aki anélkül engedi gyermekét focizni, hogy előbb felvilágosítaná őt a sport agyra gyakorolt hatásairól, lényegében gyermekbántalmazást követ el.

Tudván, amit tudok nehéz vele vitatkoznom.

Tudományos szemmel nézve a gyermekekre, fiatalemberekre nézve nagyobb veszélyt jelentenek a foci által előidézett feji/agyi traumák. Az agyuk még fejlődésben van. Ugyanakkor ez a korosztály a sport gyakorlói közül a legsebezhetőbb. Egy példa: Tavaly decemberben Colt McCoy, a Cleveland Browns irányítója agyrázkódást szenvedett egy kőkemény, fejére mért ütéstől. A csapatorvos félrediagnosztizálta McCoy-t és az irányító életét kockára téve visszaengedte őt a pályára. Az esetet követően a liga úgy határozott, hogy megfelelő képesítéssel bíró szakértőket helyez a stadionok sajtópáholyaiba, hogy kiszúrják a gyanús eseteket, miközben a játékos-szakszervezet végrehajtó bizottságának tagja, Scott Fujita azt javasolta, hogy független neurológusok legyenek jelen az oldalvonalnál is. A középiskolák vajon képesek lennének ugyanilyen biztonsági rendszabályok foganatosítására? Vagy a Pop Warner ligák? Erősen kétlem. A Nemzeti Sportorvosok Szövetsége szerint a középiskolák 42 %-ának áll rendelkezésére olyan szakember, aki kompetens az agyrázkódások felderítésében és kezelésében.

A témában született felmérések aggasztóak. Az Amerikai Idegsebészek Szövetsége szerint egyetemi és középiskolás szinten, egy fociidény alatt a focizó fiatalok 4-20 %-a szenved legalább egy, bármilyen jellegű agyi traumát. Sok szakértő szerint ez a szám, tekintetbe véve a nem diagnosztizált és nem jelentett eseteket, túlságosan alacsony. Egy 2009-es, a középiskolai sportorvosok körében készített felmérés szerint az agyrázkódást szenvedett sportolók több mint 40 %-a tér vissza túl gyorsan a pályára, 16 %-uk pedig még ugyanazon a meccsen pályára lép. A Purdue kutatói nemrégiben mind agyrázkódást szenvedett, mind csak kisebb agyi traumát szenvedő focisták esetében agyi elváltozásokat mutattak ki. Egy Virginia Tech-en készült tanulmány szerint már 7-8 éves focista gyermekek is képesek ütközés közben közel olyan erőhatások előidézésére, mint az egyetemi focisták.

Négy évvel ezelőtt egy középiskolai quarterback-et, Drew Rickersont letarolta az ellenfél egyik linebackere egy sisakjára mért ütéssel. Rickerson agyrázkódást szenvedett, de erről fogalma sem volt. Kábult volt és zavart, egy flakonból a szája helyett válla mögé spriccelte a vizet, de még további kilenc play erejéig a meccsben maradt. Öt nappal később az ágyában fekve már nem érezte a lábait és mozdulni is alig tudott. Az anyja azonnal elvitte a fiút a sürgősségire, majd neurológiai vizsgálatok következtek. Két hétig nem tudott visszamenni az iskolába. Nem értette a tévéműsorokat. Nem emlékezett rá, hogyan kell játszania kedvenc videojátékait. Már 200 méter séta is teljesen kimerítette. Amikor visszatért a suliba többször elaludt az óra kellős közepén és, bár kiváló diáknak számított, az egyszerűbb számtani feladatok is nehézséget okoztak számára. „Az egész dolog megrémített.” - állítja Drew, aki ma már egyetemista és mérnöknek tanul. „A focicsapatunk az állami döntőig jutott. Nagyon szerettem volna én is köztük lenni, de nem tudtam. Nem voltam önmagam. Akkor azt hittem, hogy ilyen maradok egész életemre.”

Hónapokig tartott, amíg Drew teljesen felépült. Vannak, akik nem ilyen szerencsések. Levelezek egy Hank nevű sráccal. A 30-as éveiben jár, akárcsak én. Valaha középiskolai focicsapatának kapitánya volt, de manapság gyakori fejfájás kínozza és memóriazavarai vannak. Aggódik, hogy esetleg CTE-je lehet. Egykori csapattársai közül néhányan az övéhez hasonló gondokkal küzdenek és az övéhez hasonló félelmeik vannak. Nem akarja, hogy közzétegyem a teljes nevét, mert attól tart, hogy későbbi lehetséges munkaadói „rágugliznak”, és így kiderül, hogy problémái vannak.

Júliusban Hank a következőt írta:

… Jól emlékszem a második középiskolai évemre. Napi két edzésünk volt, együtt a „nagy fiúkkal.” Linebacker voltam és ütköznöm kellett a többi linebackerrel. 75 kilós voltam, alig 16 éves, és 100 kilós, nálam magasabb srácokkal kellett megmérkőznöm, akiket már az egyetemek scoutoltak.

Egyik linebackerünk később Hawaiira, egy másik a Berkeley-re került foci ösztöndíjjal.

Az egyik edzésünkön a negyedik éves centerünket kellett szerelnem. Olyan keményen megütött, hogy percekig nem láttam utána tisztán.

Második évemben belső linebackert játszottam. A fociidény után nagyon depressziós lettem, Nem tudtam, hogy miért. Azt gondoltam, hogy biztos ez is a tinédzserséggel jár, dolgoznak a hormonok, ilyesmi…

Igazán depressziós voltam. Emlékszem, hogy védelmünk egyik edzőjéhez fordultam, elmondtam, hogy nem érzem jól magam lelkileg. Az edzőm nem nagyon tudott mit kezdeni ezzel, azt mondta, hogy pumpáljam csak a vasakat az edzőteremben, és az majd helyrerak.

Az, hogy ennek bármi köze is lehet az agyi traumákhoz, az meg sem fordult a fejemben. Nem hittem volna, hogy a foci ilyen – nem is sejtett – hatást gyakorolhat lelkiállapotomra.

Most már azt gyanítom, hogy nagyon is hatással volt rá…

Robert Cantu, egyike a legnagyobb szaktekintélyeknek az agyrázkódások terén, amellett érvel megjelenés előtt álló könyvében, hogy 14 éves kor alatti gyerekeknek nem kellene olyan sportot űzniük, amelyek rendszeres ütközésekkel, agyi traumákkal járnak. Amikor idén tavasszal beszéltem dr. Cantuval azt mondta, hogy tisztában van vele, hogy sok embernek nagyon nem fognak tetszeni az ajánlásai. Biztos vagyok benne, hogy így lesz. De még az is lehet, hogy dr. Cantu sem megy elég messzire. Az egyetemi foci egy többmilliárd dolláros, az adófizetők pénzéből finanszírozott üzlet. Texasban nemrég adtak át egy 60 millió dolláros prep foci stadiont. Ez elég komoly befektetés, ha azt vesszük, hogy a stadion mennyi ütközés és agyi trauma terepe lehet. A Sports Illustrated egyik legutóbbi számában egy ifi fociedző leírta, hogy csak akkor kap a tackle foci biztonságosságát firtató kérdéseket, amikor az anyukák először hozzák gyermekeiket edzésre. „Ilyenkor elmondom nekik, hogy 6 éves korukban a gyerekek még nem szerelik, csak lökdösik egymást, és ha már hat éves koruktól fociznak, 10-11 éves korukra eljutnak oda, hogy ha szerelnek is, azt sokkal biztonságosabban tegyék… Sok szülő azonban inkább flagfocizni viszi gyerekét. Azt hiszem ezek a szülők nagyon rossz szolgálatot tesznek a gyermekeiknek.” Azt hiszem, hogy örültség ilyet állítani. Itt ugyanis nem felnőttekről beszélünk, hanem gyerekekről. A pee-wee ligák, a középiskolák, egyetemek a tanulóik vonatkozásában szülői felelősséggel bírnak. Elsődleges kötelességük, hogy a rájuk bízottak biztonságát garantálják. Az a dolguk, hogy kiműveljék az elmét, nem az, hogy tönkretegyék.

Mostanában meg szoktam kérdezni néhány embertől, hogy támogatja-e, hogy a középiskolának, ahová a gyereke jár, bokszcsapata legyen? Támogatná-e, hogy legyenek MMA-s egyetemi ösztöndíjak.

Természetesen nem, válaszolják a megkérdezettek.

Akkor, miért támogatod, hogy ugyanezen intézményeknek focicsapata legyen?

Ilyenkor úgy néznek rám, mint aki megőrült.

(A cikk terjedelmessége miatt még egy rész lesz. Azt követően külön jelentetek meg egy személyes kommentárt "Game Over?" címmel.)