Hall of Fame 2013

Larry Allenről mindent elmond (már amennyiben a Hall of Fame-be iktatás nem elég beszédes), hogy a 90-es évek és az ezredfordulót követő első évtized NFL-álomcsapatába egyaránt beválasztották. Középiskolai tanulmányi eredményei nem tették lehetővé, hogy első osztályú egyetemre iratkozzon be, így kettő-kettő évig a Butte Junior College, majd a Division II-ban szereplő Sonoma State futballcsapatában játszott. Elsősorban small school prospect mivolta miatt csúszott relatíve sokat az 1994-es drafton, ahol Jerry Jones egy második körös választási jogért cserébe vitte el Dallasba. A Cowboys ekkor már javában második aranykorát élte, a csapat négy év alatt megnyert három Super Bowlja közül az első kettőről (1992, 1993) Allen le is maradt, a harmadik bajnoki címnek azonban már ő is tevékeny részese volt. Mark Tuinei és Erik Williams sérülései miatt újoncként rögtön tíz mérkőzésen jutott lehetőséghez kezdőként, az 1995-ös SB-menetelés során pedig már a szezon elejétől abszolút alapembernek számított. A Cowboysnál csak centert nem játszott a támadófalban, és hogy mind a két tackle, illetve guard poszton klasszis teljesítményre volt képes, bizonyítja, hogy a ’95-ös szezontól kezdve sorozatban 7-szer volt az All-Pro csapat tagja, a Pro Bowl keretbe pedig összesen 11 alkalommal jelölték. 12 idényen átívelő dallasi karrierje alatt nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Emmitt Smith a liga történetének legtöbb yardot és touchdownt futó játékosává vált. Allen profi pályafutása végén San Franciscóban is lehúzott két szezont, ahol franchise rekordot jelentő 1695 futott yardhoz segítette Frank Gore-t 2006-ban. A legendás 73-as két évvel később, egy egynapos szerződés révén a Cowboystól vonult vissza.

Cris Carter már egyetemistaként is sztárjátékosnak számított, ő volt az Ohio State történetének első All-American elkapója. Junior idényét követően kapta meg ezt az elismerést, de nem jelentkezett underclassmanként az 1987-es draftra, titokban viszont már ekkor megállapodott egy játékosügynökkel. Miután az ügyre fény derült, az NCAA a szabályoknak megfelelően eltiltotta Cartert az egyetemi futballtól, ezek után pedig a Supplemental Drafton a Philadelphia Eagles egy 4. körös pick ellenében foglalta le az egykori Buckeyes receiver játékjogát. Nevetséges ár egy későbbi Hall of Famerért, gondolhatnánk, Carter NFL-pályafutása azonban nem indult túl fényesen (függetlenül attól, hogy profi karrierje első elkapása rögtön 22 yardos touchdownt eredményezett), a sasoknál nem igazán ment neki a játék, leszámítva az 1989-es idényt, amikor első számú red zone célpontként 11 TD-ig jutott. A következő előszezonban a vezetőedző Buddy Ryan némi meglepetésre kitette a csapatból; Carter később elismerte, hogy alkohol- és drogproblémái miatt kellett távoznia Philadelphiából. Waiveren keresztül Minnesotába került, az itt töltött 12 év alatt pedig minden idők legjobb elkapói közé emelkedett. 1991-től 2000-ig minden egyes szezonban ő jegyezte a legtöbb elkapott yardot a Vikings játékosai között, 1993-tól kezdődően sorozatban 8 idényen keresztül mindig átlépte az 1000 yardos határt. Legeredményesebb éve 1995-re datálódik, amikor zsinórban másodszor zárta 122 elkapással az alapszakaszt, 1371 yardot és 17 touchdownt szerezve. 1998-ban a Vikings támadóegysége az irányító Randall Cunningham, az újonc Randy Moss, valamint Carter vezetésével akkor rekordnak számító 556 pontot ért el, 15-1-es mérleghez segítve a gárdát. Carter minnesotai évei alatt 8 idényben is szerepelhetett a csapattal a playoffban, a főcsoport-döntőnél tovább azonban egyszer sem jutottak. Egyénileg begyűjtött két első és egy második csapatos All-Pro jelölést, 8-szor választották Pro Bowlba, tagja a 90-es évek álomcsapatának, valamint pályafutása során a Bart Starr és a Walter Payton Év Embere díjjal egyaránt kitüntették. A 2001-es szezont követően távozott Minnesotából (80-as mezszámát később visszavonultatta a csapat), és már televíziós szakértőként dolgozott, amikor ősszel 5 meccs erejéig még visszatért a pályára a WR-hiánnyal küzdő Dolphins színeiben, mielőtt végleg szögre akasztotta volna a sisakot. Visszavonulásakor elkapások (1101) és elkapott touchdownok (130) tekintetében is második helyen állt az NFL örökrangsorában.

Curley Culp az Arizona State-en töltött évei alatt nem csak futballban számított kiemelkedő tehetségnek, nehézsúlyú birkózóként is All-American szinten jegyezték, hosszútávon azonban előbbi sportág mellett kötelezte el magát. A Sun Devils védőfal-emberét az 1968-as draft második körében választotta ki a Denver, melynek edzői stábja támadó oldalon szerette volna őt alkalmazni. A művelet sikertelennek bizonyult, Culp egyetlen tétmeccset sem játszott a Broncos színeiben, a coloradói csapat pedig már újoncként elcserélte őt Kansas City-be. A Chiefsnél azonnal alapemberré vált minden idők egyik legjobb védősorában, amely 1969-ben a franchise máig egyetlen Super Bowl-győzelméhez segítette a csapatot. Culp számára épp a Minnesota ellen megnyert döntő hozta meg az igazi áttörést; ő volt a kulcsa annak, hogy a Chiefs teljesen megbénította a Vikings támadóegységét. A KC vezetőedzője, Hank Stram az alulméretezett, de rendkívül erős és gyors defensive tackle-t az ellenfél centerével szemben, tehát gyakorlatilag nose tackle pozícióban állította fel, Culp pedig dominálta az addigra már 6-szoros All-Pro Mick Tingelhoffot. A Vikings guardjainak folyamatosan be kellett segíteniük, így viszont a Chiefs többi védője, köztük Buck Buchanan, Bobby Bell és Willie Lanier (mindannyian Hall of Famerek), szabadon garázdálkodhatott, eredményességüket pedig a 7 engedett pont hűen tükrözi - a vikingek addig 26.8-at átlagoltak, korábban csak az alapszakasz első és utolsó meccsét veszítették el. Sokan úgy tekintenek erre a mérkőzésre, mint ahol elsőként kapott ízelítőt az NFL a 3-4-es védelmi szisztémából. Culp a Houston Oilersnél, ahová egy nagy volumenű trade útján került 1974-ben, már ténylegesen 3-4-es sémát alkalmazó védősorban szerepelhetett. A defense-re gyakorolt hatásáról mindent elmondanak Bum Phillips, az Oilers akkori védőkoordinátorának és későbbi vezetőedzőjének szavai: „A 3-4-es védelmet Curley tette működőképessé. Neki köszönhetően okosnak tűntem.” Statisztikailag legjobb idényét 1975-ben produkálta, amikor többek között 11.5 sackje révén All-Pro első csapatba választották, valamint a Newspaper Enterprise Association jóvoltából egy Év Védőjátékosa elismerést is begyűjtött (1996-ig adta át ezt a díjat a NEA). Később még két szezonban kapott All-Pro második csapatos jelölést, pályafutása alatt összesen 5-ször jutott Pro Bowlba (ebből egy alkalommal a Chiefs játékosaként, illetve ’69-ben - az NFL-AFL egyesülés, egyúttal tehát a Pro Bowl megalapítása előtt - az AFL All-Star meccsén is részt vehetett), az újabb Super Bowl-fellépés azonban már nem jött össze, az Oilersszel kétszer is elbukott az AFC fináléjában. Houstoni időszaka után nagyjából másfél éves detroiti kitérővel zárta le NFL-karrierjét 1981-ben.

Jonathan Ogden a Ravens történetének első draftolt játékosa. Az 1996-os újoncbörze negyedik cetlijével került a UCLA-ről a Baltimore-i franchise-hoz, ahol 12 éven át számított a támadófal és a teljes offense egyik alappillérének bal oldali tackle poszton. A Bruins színeiben végzősként konszenzusos All-American volt, továbbá megnyerte az ország legjobb falemberének járó Outland Trophy-t (a kaliforniai egyetem később visszavonultatta 79-es mezszámát, valamint Ogden már a College Football Hall of Fame-nek is tagja), ezt a formát pedig az NFL-be is gond nélkül át tudta menteni: debütáló idényében nyújtott teljesítményét minden mérvadó szakoldal All-Rookie csapattagsággal díjazta, második évében pedig már All-Pro első csapatba jelölték. 2000-ben a Ravens rövid történelme során először megnyerte csoportját, a marylandi alakulat első playoff-szereplése pedig rögtön Super Bowl-győzelemmel végződött: a hollók három AFC-s vetélytársukat múlták felül a rájátszásban, majd a nagyszerű menetelés zárásaként a döntőben 34-7-es diadalt arattak a Giants ellen. Az NFL Alumni 2002-ben a szezon legjobb támadófal-emberének járó díjjal jutalmazta Ogdent, aki egy évvel később jelentős szerepet vállalt abban, hogy Jamal Lewis - a liga történetében mindössze ötödikként - egy idényen belül elérte a 2000 futott yardos határt. Ogden a rivális Browns ellen 295 futott yardhoz segítette Lewist, ami akkor szintén rekordnak számított. A hatalmas méretű left tackle (206 cm-es magasságához 156 kg-os súly társult) profi karrierje alatt két elkapást is jegyzett, mindkettő egyyardos touchdownt ért. A pályafutása egészét Baltimore-ban töltő, később a 2000-es évek álomcsapatába is beválasztott Ogden 6-szoros first-team All-Pro és 11-szeres Pro Bowler játékosként vonult vissza 2008-ban.

Bill Parcells játékosként nem futott be nagy karriert. A Lions ugyan draftolta őt a 7. körben 1964-ben, de egyetlen NFL-mérkőzésen sem lépett pályára, rövid időn belül megváltak tőle Detroitban, és már ebben az évben, 23 esztendős korában edzősködni kezdett. Másfél évtizeden keresztül dolgozott egyetemi csapatoknál jobbára linebacker edzőként, ezt követően előbb LB coach volt a Patriotsnál, majd elfogadta a Giants által felkínált védőkoordinátori posztot, 1983-ban pedig kezdetét vette főedzői karrierje az NFL-ben: Ray Perkins távozása után őt nevezték ki az óriások élére. A Giants az ezt megelőző tíz év alatt mindössze egyszer volt képes pozitív mérlegű szezonra, Parcells irányítása alatt azonban - az első év nehézségei után - a csapat rohamos fejlődésnek indult, mely az 1986-os idény végén a franchise történetének első Super Bowl-győzelmében csúcsosodott ki. A „Big Tuna” becenévre hallgató head coach négy évvel később ismét bajnoki címig vezette a Lawrence Taylor és Phil Simms által fémjelzett társaságot, a szezont követően azonban egészségügyi problémákra hivatkozva lemondott posztjáról. 1993-ban, a Patriots vezetőedzőjeként tért vissza az NFL-be, és akárcsak a Giantsnél, úgy New Englandben is rövid időn belül drasztikus változást eredményezett a ténykedése: a sorozatban 4 negatív mérlegű szezonnál (köztük egy 1-15-ös és egy 2-14-es alapszakasz) járó patriótákból második idényére playoff-csapatot, negyedik évére Super Bowl-résztvevőt kreált. Nem sokkal később a Pats tulajdonosával, Robert Krafttel való nézeteltérései miatt távozott, ezek után pedig New York másik franchise-át (egyben a hazafiak csoportriválisát) is „feltámasztotta”: abból a Jetsből faragott első idényében 9-7-es mérlegű csapatot, amelyet egy 1-15-ös szezon után kellett átvennie, és amely utoljára 9 évvel korábban produkált pozitív győzelem-vereség mutatót, majd a következő évadban már AFC-döntőbe juttatta a gárdát. További egy évig dolgozott a New York-i alakulatnál, utolsó főedzői megbízatásaként pedig 2003-tól 2006-ig irányította a Cowboyst (a dallasiak előtte zsinórban három szezont zártak 5-11-gyel), akikkel két playoff-szereplést tudott felmutatni. Parcells az egyetlen olyan head coach a liga történetében, aki négy csapattal is rájátszásba jutott. Minden állomáshelyén vesztes szériában lévő csapatot terelt a sikerek útjára, amit az egyik legnagyobb erényének tartottak - a vesztesekből győzteseket, a győztesekből bajnokokat csinált. Mind a négy franchise-nál pozitív győzelem-vereség mutatót jegyez, 172 megnyert meccsével a tizenegyedik helyen áll az NFL-vezetőedzők sorában, kétszer az Év Edzője díjat is kiérdemelte (1986, 1994). Arról, hogy mekkora egyéniség, megannyi anekdota és számos, futballberkekben híressé vált mondata szolgál bizonyítékul, továbbá - az egyik elmélet szerint - a Gatorade shower tradíciója is vele kezdődött a Super Bowl XXI-en. Parcells öröksége azonban jóval több annál, mint amit a puszta statisztikák vagy akár csak az évek során megnyert díjak elárulnak. Minden idők egyik legnagyobb védelmi géniuszaként kell számon tartanunk, aki óriási hatást gyakorolt a futballra - példának okáért többek között olyan jelenlegi NFL-főedzők pallérozódtak a kezei alatt, mint Bill Belichick, Tom Coughlin, vagy Sean Payton (összesen 6 Super Bowl-győzelem fűződik a nevükhöz). Bekerülni a Hírességek Csarnokába már önmagában óriási kiváltság, de - semmiképpen sem leminősítve a többiek érdemeit - a Hall of Famerek között is van egy olyan csoport, melynek tagjai külön kategóriát képviselnek, Parcellsnek pedig egyértelműen köztük a helye.

Dave Robinson is senior jelöltként kerül beiktatásra, akárcsak Curley Culp. A Penn State története során számos kiváló linebackert delegált az NFL-be, Robinson esetében azonban érdekesség, hogy a Nittany Lions színeiben még defensive endet játszott, és csak a profik között került egy sorral hátrébb. A Packers az 1963-as NFL draft 14. helyén választotta ki, míg az akkoriban még különálló ligaként működő AFL-ben a San Diego Chargers is lefoglalta játékjogát. Eleinte úgy tűnt, utóbbi csapat alkalmazottja lesz, végül azonban a kaliforniai franchise vezetősége és szurkolói csak sóvárogva nézhették, ahogy Robinson a következő egy évtized alatt Hall of Fame karriert futott be Green Bay-ben. Újoncként még nem tudta beverekedni magát a kezdőbe, második évében viszont már alapemberré vált a linebacker-sor bal oldalán, Ray Nitschke-vel és Lee Roy Caffey-vel pedig a korszak egyik legjobb LB-egységét alkották. A sajtfejűeknél azonban nem csak ez a csapatrész számított klasszis szintűnek; a legendás Vince Lombardi vezette alakulat akkoriban uralta a ligát. Robinson három bajnoki címnek is részese lehetett, melyek közül az elsőt még a Super Bowl éra előtti utolsó, 1965-ös szezonban ünnepelhette társaival, majd az első két AFL-NFL nagydöntőn is a Packers játékosai vonulhattak le győztesen a pályáról. A csapat élére 1971-ben kinevezett Dan Devine nem ápolt túl jó viszonyt Robinsonnal, ez volt a fő ok, ami miatt az 1972-es idényt követően a wisconsini gárda Washingtonba tradelte őt. A korábbi Packers-ikon profi karrierje zárásaként még két évig játszott a Redskinsnél. Robinson futás és passz elleni védekezésben egyformán kiemelkedő teljesítményt tudott nyújtani, amit a statisztikák is alátámasztanak: 12 éves pályafutása alatt a megannyi szerelésen túl 27 interceptiont is jegyzett. Ami a számokból nem derül ki, hogy rendszerint kiélezett helyzetekben és a legnagyobb rangadókon hozta ki magából a maximumot, igazi „clutch” játékos volt. 1967-től kezdve sorozatban három éven át rendre All-NFL csapatba jelölték, 3-szoros Pro Bowler, később pedig a ’60-as évek NFL-álomcsapatába is beválasztották.

Warren Sapp már Hall of Fame jogosultságának első évében bekerül a Hírességek Csarnokába, éppúgy, mint Ogden és Allen, utóbbihoz hasonlóan pedig ő is azon kevés játékos közé tartozik, akik két évtized NFL-álomcsapatának is tagjai. Sapp junior idényét követően hagyta el a floridai Miami egyetemet, azok után, hogy egy szezonon belül All-American jelölést kapott, valamint a Lombardi Awardot (legjobb falember vagy linebacker) és a Nagurski Trophy-t (legjobb védő) egyaránt megnyerte. Az 1995-ös drafton 1/12-re Tampába került, szinte azonnal stabilizálta helyét kezdőként a védelmi frontban, nem sokkal később pedig már a kor legfélelmetesebb védőfal-emberei között tartották számon. Fejlődése töretlen volt, 1997-ben és ’98-ban All-Pro második csapatba jelölték, a következő négy idény során már az első vonalban kapott helyet, illetve 1997-től kezdődően sorozatban hétszer szavazták Pro Bowl keretbe. 1999-ben az Év Védője címet is elnyerte, köszönhetően többek között 12.5 sackjének (a Buccaneers ebben a szezonban 18 év után először végzett divíziója élén), egy évaddal később pedig ezt a számot is túlszárnyalta, amikor csapatrekordot jelentő 16.5 sackkel zárt. Számos egyéni elismerés begyűjtése után 2002-ben a bajnoki cím is összejött a kiváló defensive tackle-nek: a Jon Gruden vezette, minden idők egyik legjobb védelmével felvértezett Bucs 12-4-es alapszakaszt követően a 49ers és az Eagles legyőzésével menetelt a Super Bowlig, ahol a kalózok 48-21 arányban múlták felül Sapp későbbi munkaadóját, a Raiderst. 2004-ben szerződött Oaklandbe, a fosztogatókkal azonban már nem ért el komolyabb sikereket, itt tartózkodásának mind a négy évében az AFC nyugati csoportjának utolsó helyén zárt a csapat. Sapp karrierje során összesen 96.5 sacket jegyzett, ami irdatlanul magas szám egy defensive tackle esetében. A pass rusher DT-k prototípusaként tekinthetünk rá, nem hiába illették (és illeti magát) „QB Killa” becenévvel. Specialitása természetesen az irányítók levadászása volt, de három touchdownt is elért pályafutása során, melyek közül azonban csak egy született védelmi oldalon (interception returnből) - gólvonali szituációkban olykor a támadóknál is pályára lépett tight end vagy fullback poszton, ebben a szerepkörben pedig két elkapott TD-t is szerzett. Lee Roy Selmon mellett Sapp a Buccaneers egyetlen olyan játékosa, akinek a mezszámát visszavonultatta a franchise.

A beiktatási ceremóniára magyar idő szerint vasárnap hajnali 1 órától kerül sor, az eseményt az NFL Network élőben közvetíti.

Vass Ádám (vassadi)