Visszapillantó - 2009/11. hét

Reflektorban: Dallas Cowboys – Washington Redskins

Bár korántsem a Tehenészek és a Rézbőrűek vetélkedése tekinthet vissza a legrégebbi múltra a liga hagyományos párharcai közül, mégis közkeletű az a felfogás, mely ezt tekinti a nagybetűs RIVALIZÁLÁSnak. A megítélés magyarázatai közül kiemelendőek a csapatok sikerei, illetve részben ebből fakadó relatíve nagy országos népszerűségük, a „kovboj-indián” ellentétre utaló áthallások, az egymás ellen vívott majdnem 100 tétmérkőzés, valamint az, hogy ezen összecsapások számos alkalommal hoztak szoros csatát, vagy „égtek bele” más okból a kollektív emlékezetbe. Az alábbiakban a viadal első évtizedéből ragadtunk ki három találkozót, melyek kivétel nélkül izgalmas, fordulatos rangadónak bizonyultak, s melyek a Super Bowl-éra hajnalán megalapozták a Washington Redskins és a Dallas Cowboys meccseinek máig ható rangját.

Dallas Cowboys – Washington Redskins, 1962. szeptember 16.

Főedzők: Tom Landry* (Cowboys) és Bill McPeak (Redskins)
Ismert játékosok: Eddie LeBaron/QB, Don Perkins/HB, Monte Clark/RT, Bob Lilly/DE*, Dick Nolan/S (Cowboys); Norm Snead/QB, Bobby Mitchell/HB*, Vince Promuto/G, Bob Toneff/DT, Rod Breedlove/LB (Redskins)

George Preston Marshall, a Redskins faji előítéleteit nyíltan vállaló tulajdonosa a végsőkig ódzkodott attól, hogy csapatában afro-amerikai játékosok szerepeljenek. A közismert tényt egy 1961. decemberi, a washingtoni DC Stadiumban rendezett mérkőzésen az akkori ellenfél, a Dallas Cowboys néhány szurkolója nagyszabású csínnyel kívánta gúny céltáblájává tenni. A drukkerek a találkozó előtt két ládányi csirkét (75 fehér és 1 fekete madarat!) csempésztek be a stadionba, és a szünetbeli show-t kívánták megzavarni az ijedt baromfik szélnek eresztésével. Noha az akciót nem sikerült kivitelezni (a csirkéket a helyi szervek idő előtt elkobozták), de a meghiúsult incidens nem csupán a két gárda egyre terebélyesedő rivalizálását tette még pikánsabbá, hanem sajátos eszközeivel Marshall csökönyös rasszizmusát is pellengérre állította. A nagyhatalmú és befolyásos Marshall végül éppen a fent említett stadion miatt volt kénytelen kötélnek állni, mivel az 1961-ben átadott vadonatúj DC Stadium kvázi tulajdonosa, a szövetségi kormány nevében Stewart Udall belügyminiszter (Kennedy-ék támogatásával) ultimátumot intézett hozzá, hogy vagy hajlandó lesz színesbőrű játékost igazolni, vagy elveszíti a Redskins otthonául szolgáló aréna 30 évre szóló bérleti jogát. A Washington tulajdonosa a fenyegetés hatására visszakozni kényszerült és az 1962-es drafton az első afro-amerikai Heisman-győztest, Ernie Davist választotta, majd a Cleveland Browns-hoz cserélte az ugyancsak afro-amerikai multitalentumért és leendő Hall of Famerért, Bobby Mitchellért cserében.

Az új szerzemény bemutatkozására a dallasi Cotton Bowlban, a Cowboys-szal vívott 1962-es idénynyitón került sor, és a csapata egyetlen színesbőrű focistájaként nyilván sokszoros bizonyítási vágytól fűtött Bobby Mitchell káprázatos teljesítményt nyújtott. A szélvészgyors támadó 92 yardos kickoff return után és 6 illetve 81 yardot hozó passzjátékok révén ért el touchdownt, további két pontszerzést, pedig egy róla megítélt defensive pass interference büntetés, valamint egy 3. és 10-nél bemutatott kulcsfontosságú elkapás jóvoltából készített elő, Mitchellnek ilyenformán a Redskins mind a 35 pontjában benne volt a keze. A vendégek végső sikeréhez azonban ez a temérdek pontmennyiség sem volt elegendő, ugyanis a Dallas-nál szintén akadt egy szenzációs napot kifogó játékos, az elkapó Franklin Clarke. A szezon végén posztjának legtöbb elkapott TD-t jegyző játékosa a Redskins elleni derbin három hatpontos megmozdulással és több másik nagy játékkal vette ki a részét csapata ponttermeléséből (végül 241 elkapott yardot gyűjtött), mely ugyanúgy 35 egységet hozott a konyhára, mint a rivális teljesítménye. A szünetben 14-14 állt az eredményjelzőn, és a folytatásban hiába ugrottak el Tom Landry tanítványai kétszer is 14 ponttal a Rézbőrűektől, ellenfelük képes volt visszakapaszkodni. A Cowboys 28-14-es vezetésénél Mitchell említett visszahordott TD-je szűkítette a Washington hátrányát, majd a dallasi Frank Clarke 55 yardos touchdown elkapására saját 81 yardos megmozdulásával replikázott a Redskins robbanékony játékosa. A hajrában az eredményt 35-35-re egalizáló drive során Bobby Mitchell 26 yardos catch-csel lendítette tovább játékostársait a Dallas térfelére, hogy 1 yardról aztán az irányító, Norm Snead osonjon be az endzone-ba. Mivel a házigazdáktól az utolsó szekundumokban Sam Baker 35 yardos mezőnygólt hibázott, így a eredmény 35-35 maradt a washingtoni Bobby Mitchell és a dallasi Frank Clarke szenzációs „two men show”-jának végén.

Dallas Cowboys – Washington Redskins, 1966. december 11.

Főedzők: Tom Landry* (Cowboys) és Otto Graham* (Redskins)
Ismert játékosok: Don Meredith/QB, Dan Reeves/HB, Don Perkins/FB, Bob Hayes/WR*, Bob Lilly/DT*, Chuck Howley/LB, Lee Roy Jordan/LB, Cornell Green/CB, Mel Renfro/S* (Cowboys); Sonny Jurgensen/QB*, Bobby Mitchell/WR*, Charley Taylor/WR*, Sam Huff/LB*, Chris Hanburger/LB, Paul Krause/S* (Redskins)

Az 1960-as évek közepére a két csapat rivalizálása első tetőpontjára hágott. Köszönhető volt ez annak, hogy az addig a „futottak még” kategóriába sorolt együttesek csillaga elkezdett fényesebben ragyogni, a Dallas az 1966-os idény végén már bajnoki döntőt játszhatott Lombardi Packers-e ellen, míg az Otto Graham irányította Redskins-nek 10 éve óta először volt esélye arra, hogy pozitív mérleggel zárja az alapszakaszt. 1965 és 1967 között a vetélytársak négy egymást követő meccsükön 222 pontot írtak az eredményjelzőre, míg a pontkülönbség ezeken a szoros összecsapásokon összesen csupán 10 egység volt. A támadóegységek eredményességét kiválóan illusztrálta ez a termelékenység (a Redskins ráadásul egy héttel korábban az NFL történetének legpontgazdagabb találkozóján 72-41-re lépte le a New York Giants-et), ám az 1966-os szezon utolsóelőtti játéknapján megrendezett meccsen kezdetben a védelmek domináltak.

Pontnélküli első negyed után, 7-0-ás Cowboys vezetésnél a Redskins védője, Ron Snidow úgy öklelte fel a hazaiak irányítóját, Don Meredith-t, hogy az „kiköhögte” a labdát, amire Snidow védőtársa, Carl Kammerer csapott le. A labdaszerzésből mezőnygólt csináltak Otto Graham fiai, majd saját gólvonaluk előtt – 4. és 43-nál – puntra kényszerítették a dallasiakat. Az endzone-jából puntoló Danny Villanueva kísérletét Kammerer blokkolta, a disznóbőrt pedig végül a Rézbőrűek linebackere, John Reger kaparintotta meg touchdownt érően. 10-7-es washingtoni előnynél a vendégek további fórba kerültek azzal, hogy Sam Huff olyan ütést mért a Cowboys játékmesterére, hogy Meredith képtelen volt folytatni a játékot. A szünetet követően a Redskins gunslinger irányítója, Sonny Jurgensen tüzelt mellé és cél tévesztett labdáját elcsípve a hazaiak cornere, Mike Gaechter az ellenfél 19-eséig robogott. A punteri és placekickeri teendőket is ellátó Villanueva 26 yardos lövéssel alakította 10-10-re az eredményt, de attól a pillanattól mintha más mérkőzés vette volna kezdetét. A harmadik negyed elejétől nem esett több turnover, az utolsó szekundumokig mezőnygól sem, viszont a touchdownok és pontok felváltva kezdtek záporozni, az addig brillírozó védelmek mintha kimerültek volna és képtelennek tűntek bármilyen támadóakciót feltartóztatni. A Dallas-t az sem hozta zavarba, hogy a kiesett Meredith helyén a Craig Morton-Jerry Rhome irányítótandemmel kellett operálnia, míg a túloldalon Jurgensen három különböző célpontnak (Bobby Mitchell, Charley Taylor és a tight end, Jerry Smith) kézbesített TD-passzokkal villogott és rendre kiegyenlítette a hazaiak éppen csak kiharcolt 7 pontos előnyét. Az ilyen meccsekre szokták mondani, hogy általában az nyeri meg, aki utoljára birtokolhatja a labdát. A veretes igazság ezúttal is bebizonyosodott, és a lehetőség a Washingtonnak jutott, hogy egy végső meneteléssel kenyértörésre vigye a dolgot. A running back, A. D. Whitfield a végjátékban 30 yardos futással aknázta ki a Dallas ligaelső futás elleni védelmének fáradtságát, a drive záróakkordjaként pedig a Redskins által az 1966-os draft első körében (!) húzott újonc kicker, a magyar származású Charlie Gogolak (a közismertebb Pete Gogolak a Princetonon végzett öccse) 29 yardos löketével 34-31-es diadalra röpítette a vendégeket. A vereség dacára Tom Landry csapata az utolsó fordulóban győzve kiharcolta az NFL East elsőségét és a ligadöntőben való szereplés lehetőségét, míg a Washington Redskins zárómeccsét elbukva végül elesett attól, hogy hosszú várakozást követően pozitív előjellel zárja az alapszakaszt.

Dallas Cowboys – Washington Redskins, 1968. november 28.

Főedzők: Tom Landry* (Cowboys) és Otto Graham* (Redskins)
Ismert játékosok: Don Meredith/QB, Don Perkins/FB, Bob Hayes/WR*, Bob Lilly/DT*, Chuck Howley/LB, Lee Roy Jordan/LB, Cornell Green/CB, Mel Renfro/S* (Cowboys); Sonny Jurgensen/QB*, Bobby Mitchell/WR*, Charley Taylor/WR*, Len Hauss/C, Chris Hanburger/LB, Pat Fischer/CB (Redskins)

Két esztendővel a fentebb tárgyalt meccset követően nem következett be újabb fergeteges változás a csapatok háza táján. A Dallas Cowboys egymás után kétszer volt kénytelen kapitulálni a Green Bay Packers-szel szemben az NFL döntőjében, s így lemaradt arról, hogy a Nemzeti Futball Ligát képviselje az első két Super Bowlban. A Redskins-nél továbbra is váratott magára az áttörés, sőt a részsikernek számító pozitív mérlegtől mintha évről-évre távolabb kerültek volna. A hajdani legendás irányító, Otto Graham szemmel láthatóan nehezen boldogult egy profi csapat trenírozásának gigászi feladatával és az 1968-as év végére a csapatvezetés és játékosai többségének bizalmát is elveszítette. A washingtoni együttes Hálaadás Napján 4-7-es mutatóval vizitált az újabb csoportdiadalra aspiráló Tehenészeknél, és akkor már szinte tudott volt, hogy a szezon végeztével Graham így, vagy úgy de távozni fog a fővárosiak éléről. Két héttel korábban Landry-ék otthonukban 44-24-re páholták el riválisukat, és ezúttal is kirobbanó rajtot vettek.

A második negyed derekára 17-0-s vezetést harcolt ki a Dallas, Bob Brunet, Redskins futója néhány perc leforgása alatt kétszer fumblizott, és a hibákat előbb mezőnygóllal, majd touchdownnal büntette a hazai alakulat. A folytatásban a két évvel korábbi események mementójaként, a washingtoni védők – ha csak időlegesen is – újfent kiütötték a Cowboys kezdő QB-ját, Don Meredith-et, de a helyére állt Craig Morton 41 yardos passzal villantott, s a texasiak végül újabb futott TD-vel gyarapították előnyüket. Innentől azonban kezdetét vette a Jim Ninowski-show. A Michigan State-ről az 1958-as draft 4. körében választott irányító journeymanként pályafutása során már a harmadik csapatot szolgálta, és rendszerint csereként számítottak rá. Így történt ez a dallasi derbin is, amikor Ninowskinak az influenzával kínlódó Sonny Jurgensent kellett pótolnia. A backup játékmester később Hall of Fame-be választott kollégája 1966-os, Cowboys elleni produkcióját imitálva három különböző elkapónak (Charley Taylor, Jerry Smith és Pat Richter) kiosztott TD-passzokkal 0-17-es hátrányból 20-19-es fórra vezérelte játékostársait. Ninowski kétségtelenül legnagyobb fegyverténye az volt, amikor 2. és 48-as (!) helyzetből egy Jerry Smith-szel való 56 yardos összjáték révén first downt csinált, majd a támadást egy ugyancsak Smithnek címzett átadással fejelte meg. A Redskins rohamát - még 17-7-nél - csupán egy safety tudta megakasztani, egy kickoff return során elkövetett dallasi fumble megítélése miatt Otto Graham, a Skins mestere a bírókra támadt, és egy penalty flaget az egyik spori felé hajított, az incidens következménye 15 yardos büntetés lett, ami révén a Cowboys a Redskins 44-eséről jöhetett. Noha az akció azonnal nem hozott pontokat, ám a soron következő punt saját célterületükhöz szögezte a Washingtont, melynek eredménye safety lett, így a főedző vehemens tiltakozása 2 pontba került csapatának. A hajrát aztán Tom Landry tanítványai bírták jobban, előbb egy mezőnygóllal visszavették a vezetést, majd a korábban extra pontot blokkoló dallasi védő, George Andrie hajszolta incomplete passzba Ninowski-t, és a play során kapott ütéstől nyilvánvalóan kótyagos irányító következő próbálkozásával picket dobott, mellyel Larry Cole 5 yardról könnyedén sétált be a Redskins célterületére. A vendégeknek még maradt hangyányi sanszuk, de amint a Dallas redzone-jánál Jim Ninowski megdobta újabb interceptionjét, az is tovaszállt, így a Tehenészek 29-20-es győzelmet arattak, mellyel rivalizálásuk során először „söpörték el” (azaz verték meg egyazon évben kétszer is) fővárosi ellenfelüket. Az 5-9-es idény után Washington-ból önként távozó Otto Grahamet legfeljebb az vigasztalhatta, hogy a Dallas 1968-os bajnoki álmait végül egykori csapata, a Cleveland Browns foszlatta szét a konferenciadöntőben.

  10 meccsről 10x3 mondatban

Carolina Panthers - Miami Dolphins, 1998. november 15. A két csapat eddig egyetlen charlotte-i mérkőzésén az 1-8-as mutatóval szerénykedő Párducok képtelenek voltak feltartóztatni az AFC East első helyére törő Delfineket, és egy pontokban szegény összecsapáson 13-9 arányú vereséget szenvedtek. A Miami támadóegységét ezúttal nem a 140 passzolt yarddal záró Dan Marino röpítette, hanem a földön 127 yardot szállító futó, Karim Abdul-Jabbar, aki a találkozó első és egyben egyetlen TD-t hozó drive-ja alatt 55 egységre volt jó és az akciót is maga fejelte meg hatpontos megmozdulásával. A Marino által dobott egyetlen interceptiont Kevin Greene a Dolphins 15-öséig cipelte vissza, ám a Carolina csupán field goalra tudta váltani a lehetőséget, míg saját irányítójuk, az egy héttel azelőtt új kontraktussal honorált Steve Beuerlein 2 pickkel nehezítette csapata végül kudarcra ítélt felzárkózását.

Jacksonville Jaguars - Buffalo Bills, 2001. október 18. A Gregg Williams irányítása alatt újjáépülő Bölények 2001-es idényük első győzelmét aratták az egyre komolyabb kátyúba merülő Jacksonville otthonában. Mark Brunell, a hazaiak játékmestere árnyéka volt két héttel korábbi agyrázkódását megelőző önmagának és két interceptiont vétett, a másodikat a Jaguars utolsó esélyét jelentő támadósorozatban, míg egykori backupja, a Bills-es Rob Johnson hibátlan, 23/30-as, 238 yardot hozó produkcióval vette ki a részét a Bills 13-10-es sikeréből. A special teamben nyújtott játék szintén sorsdöntőnek bizonyult, mert amíg a Jaguars egy rossz snap miatt elesett egy biztos mezőnygóltól, addig a vendégeknél egy perccel a vége előtt a korábban két próbálkozását elpuskázó Jake Arians (a Steelers jelenlegi offensive coordinatorának fia) 46 yardos találattal vívta ki a végső diadalt.

Pittsburgh Steelers - Kansas City Chiefs, 1978. október 29. A kevésre taksált, Marv Levy edzette Kansas City alaposan ráijesztett a harmadik Super Bowl-győzelmük felé menetelő Kohászokra, de egy elszalasztott onside kicknek köszönhetően 27-24-es vereséggel kellett távozniuk a Steel City-ből. A hazaiak első félidőben Franco Harris két TD-futásával és Terry Bradshaw passzolt touchdownjával tetemes, 20-3-as vezetést harcoltak, de a második felvonást a vendégek két, a pittsburghi célterületig érő akcióval indították, és előbb Ted McKnight, majd Bradshaw fumblija után, Tony Reed száguldott be a gólvonalon túlra. A Steelers végső győzelméhez az kellett, hogy a Főnökök egyik labdavesztését a safety, Donnie Shell profi karrierje első TD-jére cipelje vissza, illetve, hogy a 2 perccel a vége előtti, kétségbeesett onside kicket a Hall of Famer linebacker, Jack Ham kaparintsa meg, elvéve a vendégek utolsó sanszát az eredmény kiegyenlítésére.

Cleveland Browns – Detroit Lions, 1954. december 19. Az egy évvel korábbi bajnoki döntő „visszavágóján” és az egy héttel később esedékes újabb finálé főpróbáján a Paul Brown edzette Cleveland továbbra sem találta a Buddy Parker irányította Oroszlánok játékának ellenszerét, és sorozatban nyolcadszor sem tudott riválisa fölé kerekedni. A szinte lehetetlen játékkörülményeket teremtő hóviharban rendezett derbin a Browns remek irányítója, Otto Graham egy detroiti fumbli után 1 yardos futott touchdownnal juttatta előnyhöz a hazaiakat, de a továbbiakban 6 passzkíséreltéből csupán egy jutott célba. A túloldalon a másik leendő Hall of Famer QB, Bobby Layne a hóval dacolva 37-szer lendítette passzra a karját, s a finisben - az elmúlt ligadöntőhöz hasonlóan – egy utolsó percre nyúló támadósorozatot megfejelve osztotta ki a Lions-nak 14-10-es sikert hozó átadást Jug Girardnak.

San Francisco 49ers – Green Bay Packers, 1965. december 19. A vendég Sajtfejűek győzelmükkel bebiztosíthatták volna csoportgyőzelmüket és bajnoki döntőben való részvételüket, ám a Negyvenkilencesek egy drámai hajrával meghiúsították Lombardiék terveit. A kaliforniaiak irányítója, John Brodie gyengén kezdett és egyik eladott passzát visszahordva Herb Adderley 14-3-as vezetéshez juttatta a Green Bay-t, de a negyedik negyed elejére a Niners játékmestere két TD-passzal megfordította az eredményt. A finist sokáig a vendégek bírták jobban és 10 pontot szerezve látszólag bebetonozták győzelmüket, azonban Brodie-nak végül csupán 41 másodpercre volt szüksége, hogy idénybeli 30. hatpontos átadását Vern Burke-nek kézbesítve 24-24 arányú döntetlent harcoljon ki, mely a Packers számára automatikus döntős szereplés helyett a Colts-szal vívandó ráadás playoff-meccset jelentett.

New York Giants – Atlanta Falcons, 1966. november 20. A ligaújonc Atlanta Falcons – 0-9-es idénykezdet után - a klub történetének első tétmeccses sikerét a szintén csapnivaló (1-8-1-es) New York Giants otthonában aratta. Az atlantaiak újonc quarterbackje, a nemrégiben elhunyt Randy Johnson három touchdown-passzal vette ki a részét csapata 27-16-os győzelméből, míg az 1/1-es linebacker, Tommy Nobis-szal erősített védelem 7-szer sackelte a két New York-i irányítót. Johnson kétszer az expansion draft révén éppen a Giants-tól megszerzett Ernie Wheelwrightot találta meg a célterületen belül, harmadik alkalommal pedig a fentebb is említett Vern Burke-kel játszott össze, aki így élete második és egyben utolsó TD-jét könyvelhette el.

Minnesota Vikings – Seattle Seahawks, 1976. november 14. Noha Jack Patera ligaújonc csapatával, a Seattle Seahawks-szal 20 pontos underdogként vizitált egykori munkaadójánál, a 8-1-1-es mérleggel álló Minnesota Vikings-nél, a Halászsasok kevés híján megtépázták a büszke Viking harcosokat. Az északiak irányítója, Fran Tarkenton kiváló produkcióval vezette 27-21-es sikerre csapatát, de Jim Zorn, a vendégek újonca már-már túlragyogta őt, futott egy touchdownt, kiosztott egy 80 yardot hozó TD-passzt, majd egy blokkolt punt után még egyet, amivel 21-20-as negyedik negyedbeli fórhoz juttatta a seattle-ieket. A végjátékban Tarkenton visszavágott egy hatpontos akcióval, de Zorn válaszul a Minnesota 1-eséig menetelt játékostársaival, s csupán 4th downnál félresiklott passzkísérlete miatt hiúsult meg a Seahawks meglepetésgyőzelme.

St. Louis Rams – Arizona Cardinals, 1998. szeptember 27. A Kardinálispintyek először látogattak vissza St. Louis-ba azt követően, hogy az 1987-es idény után elköltöztek a városból, és ez alkalomból udvariatlan vendégekként 20-17-es győzelemmel kedvetlenítették el az egykor sikereikért szorító hazai drukkereket. A Cardinals az előző három meccsén egyetlen pontot sem szerzett az első félidőben, de ezúttal valóságos pontözönt zúdítottak a Kosokra, Joe Nedney mezőnygólja mellett Jake Plummer passzolt és Adrian Murrell futott touchdownjával 17-10-es előnyt vívtak ki a nagyszünetig. A Rams védelméből különösen a második éves defensive back, Dexter McCleon érezhette magáénak a vereséget, akiről csapata az említett TD-passz mellett két defensive pass interference kapott, melyek közül az első a Cards másik hatpontos akciójához, a második pedig Nedney mindent eldöntő mezőnygóljához vezetett.

Oakland Raiders – Cincinnati Bengals, 1974. október 20. A csoportjuk elsőségéért harcoló csapatok fordulatos küzdelmében ezúttal a Fosztogatók nevethettek utoljára, és sikerükkel, mely a nyitómeccsen elszenvedett vereség óta sorozatban az ötödik volt, megszilárdították helyüket az AFC West élén. A Bengals az első negyedben 14-3-as előnyt munkált ki, de a harmadik 15 percben Marv Hubbard és Pete Banaszak rövid TD-futásainak hála már 20-14-es hazai vezetés díszelgett az eredményjelzőn. A záró felvonásban a Cincy támadóegysége erre két touchdownnal kontrázott, ám a találkozó utolsó másfél percében Ken Stabler, az Oakland irányítója comeback drive-ot vezetett, s végül az ezüst-feketék harmadik running backje, Charlie Smith TD-t érő megmozdulásával 30-27-es győzelmet csikart ki John Madden együttese.

Houston Texans – Tennessee Titans, 2004. november 28. A Texans 2002-es fennállása óta először győzte le Houstonban azt a klubot, amely előtte a texasi metropolisz profi futballcsapata volt (a Tennessee Titans korában a Houston Oilers névre hallgatott). A hazai gárda ráadásul története addigi legnagyobb bravúrjaként 18 pontos hátrányt dolgozott le, hogy második félidőben David Carr – aki első passzkísérletével interceptiont dobott - 2 TD-passzával, valamint Domanick Williams 41 yardos futásával 31-21 arányban gyűrje le AFC South-beli riválisát. A Titans veterán irányítója, Steve McNair Carrhoz képest éppen ellentétes utat járt be, első félidei, touchdownt hozó átadásai után a derbi hajrájában egy fumblizott snappel, egy sack nyomán elveszített labdával, végül pedig INT-vel sújtotta visszakapaszkodni akaró csapatát.



Baltimore Ravens - Indianapolis Colts, 1998. november 29.

Főedzők: Ted Marchibroda (Ravens) és Jim Mora, Sr. (Colts)
Ismert játékosok: Priest Holmes/RB, Jonathan Ogden/LT, Tony Siragusa/DT, Peter Boulware/LB, Ray Lewis/LB, Rod Woodson/CB* (Ravens); Peyton Manning/QB, Marshall Faulk/RB, Marvin Harrison/WR, Tony Mandarich/G, Bertrand Berry/DE (Colts)

Nagy nap volt Baltimore életében, amikor az 1984-ben onnan egy éjszaka leple alatt távozó Colts az új helyi csapat, a Ravens vendégekét először tért vissza a városba. A helyi drukkerek szíve már a Hollókért dobogott, és ellenszenvüket nem rejtették véka alá az őket hajdan cserbenhagyó Csikók iránt, ám Baltimore veretes futballmúltját sem tagadták meg, így az oldalvonal mellett megjelenő egykori Colts legenda, Johnny Unitas fergeteges éljenzésben részesült. Az eset azért volt roppant bizarr, mert Johnny U, aki kék-fehér mezben és patkós sisakban megannyi meccsen öregbítette saját és az időközben Indianapolisba költözött együttes hírnevét, ezúttal a Ravens-nek szorított pusztán azért, mert otthonuk Baltimore volt. Unitas ugyanakkor nem volt egyedül azok között, akik úgy érezték elszámolással tartoznak egykori kenyéradóik iránt. A Hollók vezetőedzője, Ted Marchibroda korábban két ízben is trenírozta a Colts-ot, először az 1970-es évek derekán, amikor három csoportelsőségre vezette a gárdát, utóbb pedig az 1990-es évek első felében, midőn az AFC döntőjéig menetelt a Csikókkal. Az 1995-ös konferenciafináléban a Steelers-szel szemben alulmaradt együttes irányítója, Jim Harbaugh (a Ravens jelenlegi főedzőjének öccse) 1998-ban már a Hollókat erősítette, csakúgy, mint a szintén ex-Colts-os elkapó Floyd Turner vagy a behemót defensive tackle, Tony Siragusa. Az alapszakasz vége felé közeledve a két összecsapó fél playoff esélyei már régen elszálltak (a Ravens 4-7-tel, a Colts 2-10-zel készült a derbire), így a mérkőzést leginkább csak a fentebb ecsetelt vonatkozások emelték az érdeklődés középpontjába, s aki emiatt kiélezett presztizsharcot várt, annak nem is kellett csalatkoznia.

A Colts számára Unitas második eljövetelét megtestesítő újonc irányító, Peyton Manning szenzációsan játszott, az irányító zsinórban 9. meccsén osztott ki legalább egy TD-passzt, - sőt ezúttal három hatpontos akciót jegyezhetett neve mellé -, éppencsak elindult pályafutása addigi legjobbját nyújtva 357 yardot passzolt, s mindezt úgy, hogy elsőszámú célpontja, Marvin Harrison már az első negyedben kidőlt egy vállsérüléssel. Torrance Small ugyanakkor remekül pótolta Harrisont, 153 yardot gyűjtött kilenc elkapással, az Indy támadóegységének másik ékköve, Marshall Faulk pedig szintén "karriernapot" fogott ki 192 futott és 75 elkapott yardot könyvelve el. Faulk egy-egy futott és elkapott touchdownjának hála a vendégek 17-3-as első negyedbeli vezetést kiharcolva hűtötték le az ellenük protestáló Ravens-drukkerek kedélyét, a félidőben pedig még mindig a Colts-nak kedvező 24-13-as eredményt mutatott a baltimore-i PSINet Stadium eredményjelzője. A folytatásban azonban a Hollók folytatták a felzárkózást, Priest Holmes 2 yardos TD-futása utáni sikeres 2 pontos variáció révén három egységre olvadt Manningék előnye. Utóbbi Jerome Pathonnak kézbesített átadásával még levegőhöz juttatta az Indianapolist, de erre az utolsó negyed elején rögvest érkezett az ex-Colts kombó, Jim Harbaugh-Floyd Turner 22 yardos összjátéka, mely 31-28-ra módosította az állást. A célvonalhoz közeledve aztán a hazaiak - egyre hangosabb publikumuk biztatásától kísérve - állva hagyták a Patkósokat, Holmes ezúttal 36 yardról száguldott be az ellenfél célterületére a meccsfordító touchdownnal, majd szűk három perccel a vége előtt Matt Stover hárompontos találata növelte 7 pontosra a Ravens vezetését. 38-31! Manning az utolsó percben még a Baltimore 24-eséig vezette játékostársait, s az egyeníltés így szinte karnyújtásnyira került, de a Marshall Faulknak szánt átadása itt végül kiperdült a sztárfutó kezéből, és a Ravens védője, Ralph Staten zsákmánya lett. A hazai győzelem első látásra csupán a gárda gyengécske idényének kozmetikázására volt alkalmas, valójában azonban hatalmas lélektani plusszal ért fel a város egykori kedvenceinek legyűrése, s a pillanat rendkívüliségét illusztrálandó a Ravens irányítója, Jim Harbaugh a meccs után a hajdani Colts-legendának, Johnny Unitas-nak adta a "mérkőzéslabdát", elismerve ezzel a Hall of Famer-irányító Baltimore futballszerető népéért tett szolgálatait.

New England Patriots – New York Jets, 1984. október 28.

Főedzők: Raymond Berry (Patriots) és Joe Walton (Jets)
Ismert játékosok: Tony Eason/QB, Craig James/RB, John Hannah/G*, Andre Tippett/LB*, Steve Nelson/LB (Patriots); Ken O’Brien/QB, Freeman McNeil/RB, Mark Gastineau/DE, Joe Klecko/DT, Lance Mehl/LB (Jets)

1984 reményteliként induló, majd botrányosba forduló évnek bizonyult a New England Patriots történetében. Az alapszakasz felezővonalánál a csapat ugyan 5-3-mal állt, azaz minden esélye megvolt a rájátszásba kerülésre, de vezetőedzője, Ron Meyer már hetek óta ingoványos talajon járt. A szakvezető számos játékosával összekülönbözött, és miután az általa renitensnek tekintettekkel kapcsolatos trade-javaslatait a vezetés rendre megtorpedózta, a menedzsmenttel is mostoha lett a viszonya. Meyer azáltal kívánta kenyértörésre vinni a konfliktust, hogy egy, a Miami Dolphins-tól kapott méretes zakót követően - a Hazafiakat igazgató Sullivan-család megkérdezése nélkül - kirúgta Rod Rust, defensive coordinatort. A radikális lépésre Pat Sullivan, általános menedzser azonban egy még erélyesebbel válaszolt, és másnap kipenderítette a klubtól Meyer főedzőt. A gárda új irányítója az a Raymond Berry lett, aki játékosként a Baltimore Colts-nál futott be Hall of Fame karriert, de 1978 és 1981 között már dolgozott a Patriots edzői stábjában is az elkapók trénereként. Berry visszavette az elődje által kiebrudalt Rust-ot, de legtöbbet alighanem azzal lendített az együttes sorsán, hogy a jelenlétével, személyiségével kioltotta az öltözőben korábban kialakult robbanásveszélyt, s így lehetővé tette, hogy a játékosok csak az előttük álló mérkőzésre összpontosítsanak. Ezt a csatát pedig a csoportrivális Jets ellen kellett megvívniuk a Hazafiaknak, akik nyolc forduló alatt egy meccsnyi előnyt munkáltak ki előttük az AFC East ötcsapatos versenyfutásában.

A Jets lendületesen kezdett Foxboróban. Noha az első pontokat hozó mezőnygólt megelőzően a zöld-fehérek irányítója, Pat Ryan egy állkapcsára mért „fejes” miatt pihenőre kényszerült, de a helyén bemutatkozó ifjú Ken O’Brien karrierje második passzkísérletével máris TD-t ért el. (A címzettnek a tight end, Rocky Klevernek ez nemhogy pályafutása első TD-elkapása, de első elkapása is volt.) 10-0-át követően field goalt váltottak a csapatok, majd a New England elkapója, Stephen Starring nem tudott megszelídíteni egy passzt, s az végül a Jets defensive backje, Russell Carter markában kötött ki. A turnovert Marion Barber (a Cowboys játékosának édesapja) 2 yardos futásával aknázták ki a vendégek, amivel impozáns, 20-3-as fórt küzdöttek ki. A szünetig már csak három pontot tudott tetemes hátrányából faragni a hazai gárda, de a szünetben Ray Berry felrázta a tanítványait, és a második etapban már egyszer sem kapitulált a Patriots védelme, míg támadóalakzata eredményes futballal fordította meg a találkozót. A folytatás egyik kulcsjátékaként az újsütetű főedző Luke Prestridge 82 yardos puntját nevezte meg, ami szó szerint és képletesen is mély gödörbe ásta a Jets-et. A Hazafiak pontgyártása egy újabb Tony Franklin mezőnygóllal folytatódott, majd a Meyer által mellőzött Craig James (noha az edző már az egyetemen is a fehér bőrű futó trénere volt) futott be 25 yardról az endzone-ba, amivel 20-16-ra alakult az állás. A fordítás ezt követően nem sokáig váratott magára, Tony Eason (aki ugyanúgy a neves 1983-as QB draftclass tagja volt, mint a túloldalon bemutatkozó O’Brien) a korábbi hibáját feledtető Starringnak kézbesített egy hatpontos átadást. A negyedik negyed hátralévő részében a támadók részéről Tony Collins egy 89 yardos drive-ot megkoronázó TD-futással, míg a védők oldaláról a linebacker, Steve Nelson egy interceptionnel biztosította be a Patriots 30-20-as győzelmét Raymond Berry főedzői debütálása alkalmával. Bár a felszabadultan játszó Hazafiak elánja a szezon végére kissé ellankadt, 9-7-es mérleggel így is alig csúsztak le a rájátszásról (a New York Jets 7-9-cel végzett), a következő évben pedig már meg sem álltak a Super Bowlig.

Tampa Bay Buccaneers – New Orleans Saints, 2002. szeptember 8.

Főedzők: Jon Gruden (Buccaneers) és Jim Haslett (Saints)
Ismert játékosok: Mike Alstott/FB, Keyshawn Johnson/WR, Warren Sapp/DT, Derrick Brooks/LB, Ronde Barber/CB, John Lynch/S (Buccaneers); Deuce McAllister/RB, Joe Horn/WR, Charles Grant/DE, Darren Howard/DE, Sammy Knight/S (Saints)

A Kalózoknál évek óta visszatérő probléma volt, hogy bajnoki kaliberű védelmükhöz nem tudtak átütő erejű támadóegységet társítani. Ez a fogyatékosság rendre korai playoff-búcsúkhoz vezetett, és a 2001-es idényt követően Tony Dungy főedző állásába került. Az új szakvezető megszerzése nem volt olcsó mulatság a tampaiaknak, az Oakland Raiders-től elcsábított Jon Grudenért 1. és 2. körös draftpickeket, valamint tetemes összeget kellett fizetniük. A temperamentumos tréner jelentős erősítésekkel készítette elő a Buccaneers támadó alakzatának átfazonírozását (többek között Keenan McCardell, Joe Jurevicius, Ken Dilger voltak az érkezők között), s a vadonatúj offense első éles bevetésén a floridaiak a New Orleans Saints-et fogadták. A Jim Haslett által felkészített együttes az előző idényben 7-9-cel zárt, ám az offseasonban tetemes vérveszteség érte őket, Willie Roaf trade révén távozott, La’Roi Glover és Ricky Williams pedig szabadügynökökként léptek le a Szentektől. A 2002. szeptember 8-i találkozó nem csupán a két gárda idénynyitója volt, de az első olyan összecsapás is, amelyet az újonnan létrehozott NFC South riválisaiként vívhattak egymással.

Az első félidőben Gruden Tampába átplántált West Coast offense még terméketlennek látszott, Brad Johnson irányító állandó ostrom alatt állt, és hiába operáltak a Kalózok tőlük szokatlan négy elkapós felállásokkal, a pontok számában nem ütközött ki az előrelépés. A szünetig a Szentek 13-3-ra léptek el újsütetű vetélytársaiktól, yardok tekintetében 203-77-es differenciát jegyezhettek, Deuce McAllister pedig szemmel láthatólag kiválóan pótolta Ricky Williams-et és 30 perc leforgása alatt 57 yardot termelt. A pihenőt követően végre megvillantak Gruden tanítványai, Johnson az új szerzemény, Keenan McCardellnek kézbesített egy 4 yardos TD-passzt, ám a vendégek erre egy még nagyobb játékkal kontráztak, Aaron Brooks a jobb oldalvonalnál a New Orleans első körös újoncát, Donte’ Staalworth-öt találta meg, aki befelé cselezve egészen a Tampa célterületéig száguldott. 20-10! A rendes játékidőben már pontképtelenek maradtak McAllisterék, míg a lassan belemelegedő hazaiak egy huszáros hajrával végül hosszabbításra mentették a számukra sokáig kilátástalannak látszó derbit. Előbb Joe Jurevicius szelídítette meg irányítója passzát az endzone-ban, majd az utolsó play-ben Martin Grammatica 40 yardos mezőnygólja 20-20-ra alakította az eredményt. A ráadásban hosszú percekig a kedvezőbb mezőnypozícióért folytatott elkeseredett küzdelem folyt, ám egy szerencsétlen hiba végül eldöntötte a rangadót. A Buccaneers játékosának, Tom Tupának saját kapuja árnyékából kellett elpuntolnia a labdát, de meggyűlt a baja a feladattal, és mielőtt a Saints-es Fred McAfee safety-t érően leteperhette volna a célterületén belül, a punter kétségbeesett passzra szánta el magát. Tupa gyenge balkezes kísérlete azonban botrányosan sült el, a vendégek újonc linebackere, James Allen azonnal lefülelte, és már csupán egy lépést kellett tennie a mindent eldöntő touchdownig. A New Orleans 26-20-as sikere mellett a két klub későbbi randevúján is lepipálta a Kalózokat, de ez sem volt elegendő a végső üdvösségükhöz. És míg Haslették 9-7-es mutatóval végül lemaradtak a rájátszásról, addig Jon Gruden munkájának a gyümölcse beérett Tampában, és meghozta az együttes első és mindezidáig egyetlen bajnoki elsőségét.

Chicago Bears – Philadelphia Eagles, 1999. október 17.

Főedzők: Dick Jauron (Bears) és Andy Reid (Eagles)
Ismert játékosok: Bobby Engram/WR, Olin Kreutz/C, Walt Harris/CB (Bears); Duce Staley/RB, Tra Thomas/LT, Hollis Thomas/DT, Jeremiah Trotter/LB, Troy Vincent/CB, Brian Dawkins/S (Eagles)

Korábbi cikkeinkben már esett arról szó, hogy az 1999-es idénynek, mind a Bears-nél, mind az Eagles-nél az újjáépítés jegyében vágtak neki. Mindkét csapatnál két egykori Green Bay-i asszisztens vehette kezébe a kormányrudat, és mindketten irányítót húztak az 1999-es draft első körében. Sem a chicagói Dick Jauron, sem a philadelphiai Andy Reid feladata nem ígérkezett könnyűnek, s csapataik valóban botladozva rajtoltak, ám az egymás elleni derbit megelőzően a Macik a Vikings otthonában arattak bravúrgyőzelmet, míg a Sasok a Reid-éra első sikerét az örök rivális Dallas Cowboys legyűrésével könyvelhették el. Ami az újonc irányítókat illeti a Philly választottja, Donovan McNabb már a második fordulóban átesett a tűzkeresztségen, de hamar bebizonyosodott, hogy még nem áll készen a profi ligára, így a karmesteri pálca visszaszállt a veterán Doug Pedersonra. Chicagóban Dick Jauron a tapasztaltabb Shane Matthewsra bízta az irányítást, és úgy számolt, hogy a rookie Cade McNownt meccsenkénti egy-egy támadósorozattal rázza bele a kezdő szerepkörébe, ám terveit keresztülhúzta Matthews-nak az előző fordulóban szerzett kisebb sérülése, s ezért kénytelen kelletlen végre mélyvízbe vetette a UCLA-ről kikerült elsőévest. A baljós előjelek dacára a Bears mellett szólt, hogy az Eagles 1997 óta (19 meccsen keresztül) nem tudott győzni idegenben, a Soldier Field pedig végképp mostoha terepnek bizonyult számukra, ahonnan egyszer sem tudtak győzelemmel távozni.

A Philly szégyellnivaló idegenbeli és chicagói szériája azonban ezúttal megtört, nem kis részben a megilletődött Cade McNown vezette támadóegység bántó impotenciája miatt. Fortuna szintén nem Jauronék pártját fogta, hiszen a vendég Eagles első pontszerzését megelőzően a Bears safety-je, Tony Parrish lehalászta Doug Pederson passzkísérletét, viszont a labdaszerzést negligálta a túl vehemens DT, Jim Flanigan az irányítón elkövetett late hit-je. Percekkel később egy offensive pass interference miatt a Philadelphia támadói 3. és 13-mal jöhettek, ám Pederson ekkor egy hosszú bombával átjátszotta a chicagói Walt Harrist, a címzett elkapó, Dietrich Jells pedig 57 yardos TD-ra váltotta a kitűnő átadást. Míg az Eagles rutinos játékmestere újabb hatpontos játékkal gyarapította a vendégek előnyét, addig a McNown a második negyedben a Macik két egymást követő drive-ját is interceptionnel „végezte ki”. Bár a hibákat Andy Reid tanítványai csupán egy mezőnygóllal tudták büntetni, a chicagóiak hasonlóra nem voltak képesek. Flanigan hiába strip-sackelte a félidő hajrájában Pedersont, a szünet előtti utolsó játékban Chris Boniol elhibázta a 32 yardos mezőnygól-kísérletet, és 30 perc elteltével 20-6-os philadelphiai előnnyel vonulhattak a csapatok rövid pihenőre. A folytatásban a Sasoknak már csak egyszer sikerült eljutniuk a hazaiak 29-eséig, és pontokkal akkor sem lettek gazdagabbak, de 14 pontos fórjuk elegendőnek bizonyult. McNown 80 yardos TD-passzal élesztette fel a Bears-drukkerek, reményeit a harmadik negyed második játékában, de ezt követően a kulcsfontosságú helyzetekben – például 4. és 3-nál – vagy mellétüzelt, vagy sackot benyelve akasztotta meg a támadást. Az utolsóelőtti percben, 20-16-os Philly vezetésnél a vendégek running backje, Duce Staley egy first downt hozó megmozdulással bebiztosította Andy Reid együttesének második győzelmét, az órát lepörgető rizikómentes play-ek erejéig pedig az Eagles főedzője végre pályára küldte chicagói születésű újonc irányítóját, Donovan McNabbet. Az idényt mindkét gárda 6-10-zel zárta, de az összecsapás talán plasztikusan jelezte – még ha ez utólagos belemagyarázásnak tűnik is -, hogy hol indultak jó irányba a sikerekhez vezető ösvényt keresve.

Denver Broncos – San Diego Chargers, 2000. november 19.

Főedzők: Mike Shanahan (Broncos) és Mike Riley (Chargers)
Ismert játékosok: Brian Griese/QB, Rod Smith/WR, Tom Nalen/C, Trevor Pryce/DT, Bill Romanowski/LB, Al Wilson/LB (Broncos); Ryan Leaf/QB, Jamal Williams/DT, Junior Seau/LB, Rodney Harrison/S (Chargers)

A Denver Broncos az 1990-es évek második felében két egymást követő Super Bowlt nyert, a diadalokat követően azonban a gárda ikonja, John Elway letette a lantot, és pótlása megoldhatatlannak látszott, majd valóban annak is bizonyult. A visszavonult legenda nehéz örökségével viaskodó Brian Griese dolgát nem könnyítette meg, hogy a Broncos sorozatos sérülésekkel megvert sztárfutója, Terrell Davis képtelen volt tehermentesíteni. A 6-10-zel zárt 1999-es szezont követően ugyan Mike Shanahan tanítványai már előrelépést mutattak, és a 2000-es alapszakasz 11. fordulója előtt már ugyanúgy hat sikernél jártak, de a Chargers-szel vívott csoportderbin a szakvezető sem a lábát fájlaló Davis-re, sem a vállával bajlódó Griese-re nem számíthatott. A kényszerből bevetett Gus Frerotte-tal felálló Vadlovaknak szerencsére nem jutott verhetetlen ellenfél a San Diego-i együttes személyében. Az Oregon State jelenlegi és korábbi mestere, Mike Riley által felkészített Villámosok a franchise történetének mélypontjára jutottak. A zsinórban tíz kudarccal indító klubnak ráadásul az irányítóposzton azon Ryan Leaf szolgálataira kellett hagyatkozniuk, aki már akkor is bustgyanúsnak számított, és aki addigi pályafutása alatt négy TD-passza mellett 23 (!) interceptionnel csúfította renoméját.

A két AFC West rivális soros viadalán azonban mintha a denveri Gus Frerotte öltötte volna magára Leaf megszokott formáját, míg a sokat kritizált San Diego-i játékos már-már Elway-féle magasságokba emelkedett. A második negyed elején Leaf Curtis Conway-nek passzolt, aki a fél Broncos védelmen átszlalomozva 68 yardos touchdownt jegyzett. Ezzel 10-7-es előnyhöz jutottak a vendégek, amit percekkel később a Chargers QB Jeff Grahamnek kézbesített 45 yardos átadásával fejeltek meg. Amíg Leaf láthatólag sziporkázott, addig Frerotte csütörtököt mondott, a denveri beugró a meccs korábbi szakaszában már dobott picket, de legnagyobb bakiját az ellenfél védője, Scott Turner 75 yardos TD-re cipelte vissza, amivel 24-7-es gödörbe zuhantak Shanahanék. A szünetet követően nem sokban változott a játék képe, John Carney hárompontosával 27-10-re lépett el a vendéggárda, majd egy touchdownváltás jóvoltából (mely során Ryan Leaf és Jeff Graham 83 yardos összjátékkal sokkolta a Mile High Stadium publikumát) az állás 34-17-re módosult. Ez a találkozó azonban nem lenne rendkívüli és emlékezetes, ha hajrája nem tartogatott volna egy utolsó fordulatot. Az addig inkább az INT-kel bőkezűen bánó Frerotte a tét súlya alatt hirtelen rálelt legjobb énjére, és bár a negyedik felvonásban még egyszer elpackázta a labdát, amiből field goalt ért el az ellenfél, de negyedik interceptionje mellett, három TD-passzt juttatott célba, sorrendben Rod Smith-szel, Desmond Clarkkal, s végül Ed McCaffrey-vel összejátszva. A 21 pont révén a Broncos támadói a nagyarányú vereségből egypontos, 38-37 arányú győzelmet kovácsoltak, a hatalmas hullámvasutazást megélő Frerotte pedig 462 passzolt yardjával új klubcsúcsot állított fel. A túloldalon a váratlanul eredményes Leaf a sorsdöntő pillanatokban pontképtelennek bizonyult, de félresikerült karrierje talán legjobb meccsén így is annyiszor (három alkalommal) sikerült hatpontos passzt adnia, mint addigi fellépésein összesen. A Chargers-nek a Denverben elszenvedett fiaskóval vereségsorozata 11-esre nőtt, s bár a dicstelen széria a következő játéknapon megszakadt, a gárda abban az évben szerény egy győzelemmel zárt. A Vadlovak pedig az Elway utáni időszakban először ugyan utat találtak a rájátszásba, de rapszodikusan teljesítő támadóegységük kapitulálni kényszerült a bajnoki cím felé tartó Baltimore Ravens domináns védelme előtt.

Dorkó Szabolcs (Szabler)