Visszapillantó - 2009/12. hét

New Orleans Saints – New England Patriots, 1998. október 4.

Főedzők: Mike Ditka (Saints) és Pete Carroll (Patriots)
Ismert játékosok: Willie Roaf/LT, Kyle Turley/G, La’Roi Glover/DT, Joe Johnson/DE, Sammy Knight/S (Saints); Drew Bledsoe/QB, Terry Glenn/WR, Willie McGinest/DE, Tedy Bruschi/LB, Ty Law/CB, Lawyer Milloy/S (Patriots)

A Patriots utoljára 1998-ban vizitált a Big Easy-ben, s érdekes módon a Szentek akkor is veretlenül fogadhatták északi látogatójukat. Bár a hibátlan mutató csupán 3 győzelmet és zéró vereséget takart, de ez akkoriban alighanem nagyobb bravúrnak számított, mint Brees-ék jelenlegi, 10-0-s mérlege. Jim Mora dicstelen távozását követően a chicagói ténykedése révén közismert és keménykezű Mike Ditka sem tudta igazán gatyába rázni az együttest, amely 1997-ben szerény 6-10-zel zárta az alapszakaszt. A védelem megtette a magáét és a defensive coordinator, Zaven Yaralian kezei alatt (aki korábban a Bears-nél is Ditka munkatársa volt) vezette a ligát sackek tekintetében, összmutatóiban pedig a negyedik helyen végzett az NFL mezőnyében. A zsákolások gyártásában kiváltképpen a „front four” járt az élen, a Joe Johnson-Wayne Martin-La’Roi Glover triumvirátus bármely tagja egyformán veszélyesnek számított, márpedig mindhármukat lehetetlen volt double-teamelni. A gárda valódi defektusa támadóegységében rejlett, Iron Mike-nak ezúttal nem állt rendelkezésére egy Walter Payton, be kellett érnie a Seattle-től igazolt, ittas állapotban elkövetett közlekedési balesete miatt közismert Lamar Smith-szel, a QB-helyzet pedig még ennél is több fajfájást okozott a szakvezető számára. Az 1997-es idény során négy kezdőirányítót elfogyasztó Szentek a következő szezonnak azzal a Billy Joe Hoberttel vágtak neki, akit anno a Bills-től ebrudaltak ki miután nyíltan bevallotta, hogy nem készült fel eléggé csapata game planjéből, s ezért a play-ek egy részét nem ismerte. Talán Ditkáék szerencséjére azonban Hobert még az idénynyitón Achilles-ín szakadást szenvedett, így az egy éve draftolt, s addig eléggé hullámzó teljesítményt nyújtó egykori Heisman-győztes, Danny Wuerffel vette át a támadóegység irányítását. Pete Carroll jóval kiegyensúlyozottabb gárdát trenírozhatott New Englandben, a Bill Parcells örökét átvevő mester 1997-es bemutatkozó évében az AFC elődöntőjéig vezette a Hazafiakat. Az együttes sokkal könnyebb helyzetben volt a Szenteknél abban a tekintetben, hogy Drew Bledsoe személyében stabilan eredményes irányítóra számíthatott, így Carrollék megelégedhettek a támadóegység „finomhangolásával”. A feladat az új offensive coordinatorra, a sokat tapasztalt Ernie Zampese-re várt, aki egykoron a támadójáték géniuszának tartott Don Coryell beosztottja volt San Diego-ban, legutóbb pedig az 1995-ös ligabajnok Dallas Cowboys-nél dolgozott, s aki a West Coast offense egyik válfaját hozta az északkeleti partra. A Pats 2-1-es mérleggel és bye week után érkezett a Superdome-ba, ám vereségük miatt nem kellett szégyenkezniük, hiszen a címvédő Denver Broncos otthonában kellett fejet hajtaniuk, míg a Saints 3-0-s kezdését némileg árnyalta, hogy három addigi ellenfelük összmutatója mindössze 1-10 volt.

A Hazafiak első három meccsükön – egyetlen csapatként – egyszer sem adták el a labdát, de a Szentek elleni mérkőzés első félidejében rövid idő alatt három turnovert is vétettek. A kezdést követően Bledsoék az ellenfél 18-asáig meneteltek, ám ekkor a hazaiak cornere, Alex Molden a gólvonalnál lefülelte az irányító átadását. A második 15 perc elején az első meccsén kezdő Ink Aleaga strip-sackelte Bledsoe-t, és az elfumblizott játékszerrel a linebacker Kevin Mitchell 63 yardon át loholt a Pats célterületéig. Végül a vendégek következő drive-jában Wayne Martin ütött bele egy passzba, majd a játékszert a védőtárs, La’Roi Glover kaparintotta meg. A sorozatos labdaszerzések ellenére a lehetőségeket csupán a fumble return TD-vel tudták pontokra váltani Ditka tanítványai, s az első felvonás hátralévő perceiben támadóegységük gyengélkedése és védelmük nagy passzjátékokkal szembeni sebezhetősége egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy végül 17-14-es hátránnyal vonuljanak pihenőre. Drew Bledsoe előbb Vincent Brisby-nek kézbesített egy 6 yardos TD-passzt, előtte 43-assal ugratta ki Derrick Cullors-t, majd egy részben blokkolt puntot követően Robert Edwards futott be ugyancsak 6-ról a paydirtre. Az utolsó 2 és fél percben azután Wuerffelék is összekapták magukat, és a félidő utolsó játékában a tight end, Cam Cleeland szelídítette meg irányítója hat pontot érő átadását.

A szünetet követően a Szentek támadói megint rosszabbik arcukat mutatva startoltak, a hétszer bezsákolt és két labdát elajándékozó Danny Wuerffel picket dobott, amivel a védőfal-ember, Henry Thomas TD-ig robogott vissza. 24-14-es eredménynél a küzdő felek mezőnygólt váltottak, s így a negyedik negyed előtt még mindig 10 egység volt a Hazafiak fórja, ám a finisben megint lendületbe jöttek a Superdome közönségétől buzdított new orleans-iek. Wuerffel egy impresszív 75 yardos sorozatban szétpasszolta a New England védelmét, többek között 19, 22 és 20 yardot hozó játékokkal, hogy slusszpoénként Lamar Smith-t találja meg egy 7 yardos touchdown-átadással. 21-24! A végjáték remekül folytatódott Ditkáék számára, hiszen védelmük puntra kényszerítette az ellenfelet, bár az igazán meccsfordítónak látszó momentum még csupán ezután következett. A Patriots a punttal saját gólvonalához akarta szögezni a hazaiakat, s ezért játékosuk, Tebucky Jones – a touchback-et megelőzendő - a vonalon túlra vetődve kihúzta az endzoneból a labdát földet érése előtt. A pattogó disznóbőrt azonban a Pats egyik játékosa sem tudta megszelídíteni („downolni”), s azt végül a szemfüles New Orleans-i támadó, Andre Hastings kapta föl és 76 yardot megtéve a vendégek térfeléig száguldott, akiket a touchdown-tól csak a punter, Tom Tupa szerelése mentette meg. Másfél perccel a vége előtt a Szentek Doug Brien mezőnygóljával egyenlítettek, de szerencsétlenségükre ez a másfél minutum még több, mint elegendőnek bizonyult Drew Bledsoe-nak, hogy Troy Brownnak, Ben Coates-nak, majd Vincent Brisby-nek kézbesített passzokkal mezőnygól-kísérlethez juttassa csapatát. A sok hasonló helyzetben biztoslábú Adam Vinatieri ezúttal sem hibázott, és 27 yardról a kapuvasak közé helyezte a győztes, 30-27-es végeredményt kialakító találatot. A szívszorító fiaskó megtörte a váratlanul jól kezdő Saints elánját, akik hátramaradt 12 meccsükön már csupán annyi győzelmet jegyzettek, mint az első négyen, s így ugyanúgy 6-10-zel zárták az 1998-as idényt, mint az előzőt. A Patriots ugyan hullámzó produkcióval csak halvány 9-7-es mérlegre volt jó, de a nagyon erős AFC East negyedik helyéről is bekerültek a rájátszásba, mégha annak első körében korai búcsúra is kényszerültek.



Három mondatban

Denver Broncos – New York Giants, 2001. szeptember 10. A Vadlovak 31-20-as győzelemmel ünnepelhették új stadionjuk, az Invesco Field at Mile High megnyitását azon a hétfő esti meccsen, melyen ugyan tetemes kihagyást követően a Denver sztárfutója, Terrell Davis visszatért csapata kötelékébe, ám a népszerű elkapó, Ed McCaffrey súlyos lábtörést szenvedett. A sokkoló incidens ugyanakkor ösztönzőleg hatott a hazaiakra és három play-jel később Rod Smith TD-elkapásával olyan előnyhöz jutottak, amelyet az egy idénnyel korábbi Super Bowlon vesztes Giants már nem tudott befogni. Az első félidő végén furcsa jelenetsor játszódott le, az 1998-ban 63 yardos mezőnygóllal NFL-rekordot beállító Broncos kicker, Jason Elam ezúttal 65 yardról próbálkozott, de mellétrafált, s így elegendő időt hagyott a New York Giants játékosának Owen Pochmannak, hogy 63-ról maga is megeresszen egy lövést, ami szintúgy célt tévesztett.

Atlanta Falcons – Tampa Bay Buccaneers, 1979. november 4. Az NFC Central meglepetés-éllovasa, a pár éve még sima ligautolsó Tampa Bay Buccaneers villámrajtot vett Atlantában, de a Sólymok agresszív blitzekre épülő védekezése végül kifogott Doug Williams-éken. Az első negyed elején a Tampa irányítójának 64 yardos bombáját követő pontszerzés után a Kalózok csupán a hajrában tudtak újabb pontokat a táblára pakolni, miközben a hazaiak egy interception-t és egy fumble-t kihasználva javukra fordították a találkozót. A Falcons a negyedik negyedben bár elveszítette térdszalag-szakadást szenvedett újonc futóját, Lynn Caint, ám a helyére beszálló Bubba Bean végül 60 yardos touchdown-futással biztosította be csapata 17-14-es eredménnyel zárult diadalát.

Miami Dolphins – Buffalo Bills, 1972. október 22. Az 1972-es futballszezont tökéletes mérleggel abszolváló Miami Dolphins-t legjobban csoportriválisa, a Buffalo Bills tudta megszorítani, és csupán 24-23 arányban maradt alul Don Shula tanítványaival szemben. A Bölények az első félidőben csak egyetlen first downra és 30 net yardra voltak jók, 30 perc elteltével mégis ők vezettek 13-7-re, hála Ken Lee interception utáni visszahordásának, illetve két, Dolphins-fumblikat követő mezőnygólnak. A folytatásban a hazaiak szintén az ellenfél turnoverei révén fordították javukra a rangadót, Manny Fernandez labdalopása nyomán Larry Csonka futott touchdownt, egy blokkolt punt után pedig Garo Yepremian értékesített egy karriercsúcsának számító 54 yardos field goalt.

Seattle Seahawks – St. Louis Rams, 2000. szeptember 10. A 2000-es idény második fordulójában, az utolsó olyan meccsen, melyen a két csapat még nem az NFC Nyugati Csoportjának tagjaként mérkőzött egymással, a bajnoki címvédő St. Louis Rams csak egy utolsó percben szerzett mezőnygóllal tudott a szezonnyitóján lenullázott Seattle Seahawks fölé kerekedni. A Kosok bár NFL-rekordot felállítva zsinórban nyolcadik alapszakasz-meccsükön tudtak 30 pont fölé jutni, ám két ízben is hátrányból kellett feltápászkodniuk, többek között azt követően, hogy a második negyedben Jay Bellamy Kurt Warner elpuskázott átadását 84 yardos interception return touchdownra váltotta. 34-34-es egálnál Warner azonban kiköszörülte a csorbát, és 3. és 17-es helyzetben 41 yardos passzt kézbesített Torry Holtnak, ami lehetőséget adott Jeff Wilkins-nek, hogy az utolsó percben egy 27 yardos lökettel a vendégek javára fordítsa a derbit.

Carolina Panthers – New York Jets, 1995. október 15. Az NFL-ben 1995-ben bemutatkozó Carolina Panthers az ellen a New York Jets ellen aratta történetének első, 26-15 arányú győzelmét, mely korábbi hat meccsén egyedül éppen a másik ligaújoncot, a Jacksonville Jaguars-t tudta térdre kényszeríteni. A Párducok újonc irányítója, Kerry Collins csapnivalóan játszott, a második negyed elején safety-t érően sackelték saját endzone-jában, majd dobott két picket, melyek közül az egyiket Mo Lewis TD-re cipelte vissza, szerencséjére azonban az ellenfél játékmestere még lesújtóbban szerepelt. Bubby Brister vezetésével a vendégek a második félidőben csekély négy first downt tudtak felmutatni, a játékmester maga pedig három alkalommal szórta el a labdát, egy ízben a Carolina veterán linebackere, Sam Mills egy shovel passzát (!) fülelt le, s robogott vele vissza hat pontot érően a Jets célterületére.

Cincinnati Bengals – Cleveland Browns, 2004. november 28. A két ohiói rivális az NFL történetének második legpontgazdagabb meccsét vívta, ami különösen annak tükrében volt elképesztő, hogy támadóegységeik egészen addig inkonzisztens és kevéssé produktív teljesítményt nyújtottak. Carson Palmer vezetésével az első félidőben a hazaiak 27-13-ra húztak el vetélytársuktól, azaz több pontot szereztek 30 perc alatt, míg addigi bármelyik szezonbéli meccsükön összességében. A szünetet követően a Browns – a 4 TD-passzt kiosztó játékmestere, Kelly Holcomb pazar játékát meglovagolva - öt egymást követő labdabirtoklása végén touchdownt ért el, s ezzel 48-44-gyel maga javára fordította a viadalt, ám a hajrában Deltha O’Neil interception returnje végül bebiztosította a Cincy 58-48-as sikerét.

Houston Texans – Indianapolis Colts, 2003. december 29. A Texans negyedik összecsapásukon közel járt ahhoz, hogy megszerezze első győzelmét a Colts ellenében, de a hajrában Peyton Manningék felülkerekedtek. A hazaiak 17-10-es előny vívtak ki, ám 4 perccel a vége előtt David Carr saját endzone-ja előtt dobott picket az indianapolis-i Donald Stricklandnek, amely után Peyton Manning hatpontos passzal találta meg Brandon Stokley-t. Egy houstoni three-and-out nyomán a Colts a finisben még egyszer visszakapta a labdát, és irányítójuk 10-esükről győztes mezőnygólig menetelt játékostársaival, Mike Vanderjagt pedig NFL-rekordnak számító sorozatban 41. hibátlan hárompontosával alakította ki a 20-17-es végeredményt.

Kansas City Chiefs - San Diego Chargers, 1995. október 9. Az AFC West riválisainak hétfő esti derbijén a Főnökök Tamarick Vanover 86 yardos, hosszabbításbéli punt returnjének hála csikartak ki 29-23-as győzelmet. A hazai együttes 15 másodperccel a rendes játékidő lejárta előtt egyenlített, amikor Steve Bono Joe Montana-t idéző– akinek az irányító San Francisco-ban és Kansas City-ben is backupja volt -, 78 yardos drive végén Derrick Walkernek passzolt. A mérkőzés nem csupán a forduló ötödik hosszabbításba torkollt összecsapása volt – ezzel új ligacsúcsot tételezett -, hanem a harmadik olyan viadal, amelyet Marty Schottenheimer együttese az első hat hét során a ráadásban nyert meg.

Jacksonville Jaguars – San Francisco 49ers, 1999. szeptember 12. A Jags és a Niners első találkozóján az 1990-es évek egyik elitcsapatának számító, ám öregedő kaliforniaiak sima 41-3-as verést kaptak a csupán ötödik idényüket kezdő, de feltörekvő Jaguároktól. A hazaiak addigi történetük legnagyobb különbségű győzelmüket aratták, s ebben sziporkázó támadójáték helyett főként az új defensive coordinator, Dom Capers által felkészített agresszívebb védelmük labdaszerzései voltak segítségükre. 9-3-nál Jason Craft egy kickoff return során vétett fumble-t cipelt vissza TD-re, s tette tekintélyessé a Jacksonville előnyét, a végső győzelmet pedig Aaron Beasley pecsételte meg, amikor a korábban két picket dobó Steve Young helyére beálló Jeff Garcia labdaeladását 90 yardról hordta vissza újabb hat pontra.

Houston Oilers – St. Louis Cardinals, 1979. október 7. A korábban szoros meccseit rendre elbukó, s ezért 1-4-es mérleggel szerénykedő Cardinals az első félidőben rengeteg hibával játszott, s ezért hátrányba került, de a hajrában két gyors TD-vel - 24-17 arányban - javára fordította a rangadót. A nagyszünetig a Cards quarterbackje, Jim Hart háromszor, újonc futója, Ottis Anderson pedig egyszer adta el a labdát, miközben az Olajosok 14-7-re léptek el ellenfelüktől. A negyedik felvonásban – 17-10-es állásnál – a vendégek aztán punterük, Steve Little 16 yardos, first downt eredményező passza révén indultak be, ezt követően Wayne Morris 1 yardos touchdown-futással előbb egyenlített, majd Carl Allen labdalopása nyomán a győztes hatpontossal is ő viharzott be a Houston célterületére.



Detroit Lions – Green Bay Packers, 2001. november 22.

Főedzők: Marty Mornhinweg (Lions) és Mike Sherman (Packers)
Ismert játékosok: Charlie Batch/QB, Jeff Backus/LT, Shaun Rogers/DT, Luther Ellis/DT, Jason Hanson/K (Lions); Brett Favre/QB, Ahman Green/RB, Vonnie Holliday/DE, Na’il Diggs/LB, Mike McKenzie/CB, Darren Sharper/S (Packers)

A detroiti Hálaadás Napi Rangadó veretes hagyományai talán közismertek, az esetleg kevésbé, hogy ezeken a kitüntetett figyelemmel övezett összecsapásokon jó ideig a Packers számított az Oroszlánok „exkluzív” ellenfelének. 1951 és 1963 között a Lions minden egyes évben a Sajtfejűekkel mérkőzött a nemzeti ünnepen, ám az elkövetkező esztendőkben a találkozók száma némiképp megritkult. A jeles párharc 2001-es állomása előtt utoljára 1984-ben vizitált a Green Bay Hálaadás Napján északi riválisánál, de azon az egyik utolsó derbin, amelyen az Oroszlánok a negyedszázadon át otthonukul szolgáló pontiaci Silverdome-ban szerepelhettek, jó alkalom kínálkozott a jeles tradíció felújítására. A hazai csapat ráadásul nem csupán szépen kívánt búcsúzni híres-neves arénájától, hanem idénybeli első győzelmére tört. A Millen-éra ugyanis nem csupán dicstelenül végződött 2008-ban, de dicstelenül is kezdődött 2001-ben. Az egykori többszörös Super Bowl-győztes linebacker detroiti regnálása szégyenteljes, 0-9-es vereségsorozattal indult, s már a Packers elleni rangadó előtt sokan azt rebesgették, hogy a Lions jó úton halad a felé a cél felé, amelyet végül a ligatörténetben addig példátlan 0-16-os mutatóval 2008-ban értek el. A Marty Mornhinweg edzette együttest talán csak amiatt tölthette el némi bizakodás, hogy Brett Favre vezetésével a Green Bay az alapszakaszban (1992 óta) csupán két alkalommal tudott győzni a Silverdome-ban, és a vendégek 4-ese sok kellemetlen emléket hordott magában a fedett stadionban tett korábbi látogatásairól.

Favre-nek ezúttal is volt pocsék momentuma, de az első turnovert a gyengélkedő hazaiak vétették. A Detroit első play-e során Charlie Batch 42 yardos passzt adott Johnnie Mortonnak, ám a Packers védője, Bhawoh Jue kiütötte a játékszert az elkapó kezéből, ami végül a szintén Packers-es Tyrone Williams kaparintott meg a saját endzone-jában. A válaszdrive-ban a Sajtfejűek meg is szerezték a vezetést, a nagy napot kifogó Ahman Green 26 yardos TD-futással juttatta csapatát 7-0-s előnyhöz. A Lions első válaszához kis trükk is kellett, ugyanis 4. és 5-nél a fake puntkísérlet során a fullback, Cory Sclesinger kapta a lasztit és robogott vele 26 yardot a Packers vörös zónája felé. Az akcióból csupán mezőnygól lett, viszont később fordítani tudott a hazai gárda, amikor Chris Claiborne a Green Bay 8-asánál strip sackelte Favre-t, a fumble-t pedig James Hall vitte be az első detroiti TD-re. 13-10! Az Oroszlánok előnye azonban kérészéletű volt, Favre a kontratámadásban 81 yardos drive-ot vezetett és 18 másodperccel a nagyszünet előtt 1 yardos touchdown-passzt kézbesített David Martinnak. 13-17! A folytatásban az ünneprontásban fondorkodó vendégek tovább gyarapították előnyüket, Favre második hatpontos átadásával Ahman Greent találta meg, ezt követően Kabeer Gbaja-Biamila választotta el a labdától a gólvonala előtt Charlie Batch-et, mely megmozdulásból végül safety lett, harmadsorban pedig Ryan Longwell trafálta be harmadik hárompontosát. 13-29! A hazai publikum lankadó jó kedélyét az ágyékhúzódással bajlódó Batch-et váltó újonc QB, Mike McMahon élesztette újra. A negyedik negyed derekán beállt játékos rögtönzéseivel nehezen birkózott meg a fáradó Packers-védelem, ám a Lions felzárkózásához hihetetlen mázli is szükségeltetett.

Hat perccel a vége előtt McMahont bezsákolták, de Mike McKenzie defensive holdingja törölte a megmozdulást. Aztán 4. és 4-nél a detroiti irányító egy 9 yardos passzal mentette meg az akciót. Aztán 4th downnál McMahont megint sackelték, ám a hazaiak megint megtarthatták a játékszert Vonnie Holliday facemask büntetése miatt. Aztán 4. és 10-nél az újonc quarterback Scotty Andersonnak kézbesített 14 yardos átadást. Aztán - már a Packers vörös zónájában – újabb negyedik kísérletnél benyelt sacket annulált egy a sisakrács megragadásáért ítélt büntetés, s egy yardról Lamont Warren végre bepréselte a Detroit „csodadrive”-ját megkoronázó touchdownt. A két pontos kísérlettel a mobilis McMahon futott be a gólvonalon túlra, így bő egy perccel a lefújás előtt nyolc pontra kapaszkodtak vissza a hazaiak. A lendületbe jött Oroszlánok részéről Todd Lyght kaparintotta meg az onside kick után a disznóbőrt, így az improvizációra építő, de eleddig eredményes támadóegységük ott folytathatta, ahol abbahagyta. 10 másodperc volt még vissza a rendes játékidőből, amikor Mike McMahon – stílszerűen – 4. és 10-nél 29 yardos TD-passzal tartotta életben a hazai reményeket. Az eredményjelzőn 27-29 állt, az egyenlítéshez csupán egy második sikeres 2-point conversion hiányzott. A sorsdöntő pillanatban azonban a Rutgers-ről kikerült elsőéves irányító szerencsecsillaga leáldozott, a play összeomlásától tartó McMahon futásnak eredt az endzone sarka felé, és - sokak szerint elhamarkodottan – olyan helyre passzolt, ahol játékostársai már nem érhették el a labdát. Favre-ék szoros győzelmük révén lépést tudtak tartani a csoportelső Chicago Bears-szel, míg a mélyponton lévő Lions három héttel később végre csak-csak megszerezte 2001-es első győzelmét. Mornhinwegéket a pocsék szezon végén azonban csupán az vigasztalhatta, hogy utolsó találkozójukat, mely egyben a Silverdome-ban vívott utolsó meccsük is volt, végül megnyerték a szintén erőtlen Dallas Cowboys ellen.

Dallas Cowboys – Los Angeles Raiders, 1983. október 23.

Főedzők: Tom Landry* (Cowboys) és Tom Flores (Raiders)
Ismert játékosok: Danny White/QB, Tony Dorsett/RB*, Too Tall Jones/DE, Randy White/DT*, Everson Walls/CB (Cowbyos); Marcus Allen/RB*, Todd Christensen/TE, Howie Long/DE*, Ted Hendricks/LB*, Matt Millen/LB, Lester Hayes/CB (Raiders)

Ha már a Cowboys-nál tartunk, a texasi együttes idei hálaadás napi ellenfelével, a Raiders-szel még soha nem mérkőzött a nemzeti ünnepen, ámbár arra bizony akadt példa, hogy egy ünnephez méltó, éles és izgalmas csatát vívjanak egymással. Az 1983-as rangadót több szakértő joggal tartotta a legközelebbi Super Bowl főpróbájának. A Raiders legutóbbi bajnoki címe óta még alig telt el két év (a Fosztogatók a XV. Super Bowlon a Philadelphia Eagles-t győzték le), és noha Al Davis alakulata a ligával folytatott nem kevés huzavona árán időközben Los Angeles-be költözött, az ezüst-feketék játékereje, győzelmi esélyei vajmi keveset csökkentek. A védősort a liga egyik legjobbjának tartották, és bár támadásban – főként irányítóposzton – akadtak kérdőjelek, senkit nem lepett volna meg, ha a Tom Flores edzette együttes újra a nagydöntőig masírozik. Az alapszakasz felezőpontjához 5-2-es mutatóval érkeztek a Fosztogatók, s a két kudarcot az utóbbi három meccsen szenvedték el. Részben ennek betudhatóan Flores mester a dallasi látogatás előtt kezdőirányítót cserélt, és az öregedő és statikus Jim Plunkett helyett a fiatalabb és mozgékonyabb Marc Wilsonnak szavazott bizalmat. Ha a Raiders-t sokra taksálták a szezon előtt és alatt, úgy a Dallas Cowboys ázsiója is legalább ilyen magas volt. „Amerika Csapata” az 1970-es évek meghatározó együttese volt (5 Super Bowl-szerepléssel, köztük két végső győzelemmel), de a Tehenészek jó formájukat a következő évtizedre is átmentették. Noha a döntős szereplések ezidáig elmaradtak, de Tom Landry-ék zsinórban háromszor jutottak el az NFC döntőjébe, ahol két ízben végül csakis a későbbi bajnok ellenében maradtak alul. A dallasiak 1983-ban kirobbanó rajtot vettek, és első hét meccsükön nem találtak legyőzőre, így újabb playoffban való részvételük már-már bizonyos, Super Bowlba jutásuk pedig erősen valószínűsíthető volt.

Az október 23-i mérkőzésen a Cowboys nagyrészt az ellenfél – főként a kezdetben kissé még „rozsdás” Raiders-irányító, Marc Wilson - hibáiból élt. Wilson az első percekben saját térfelén fumblizta el a játékszert, amit Too Tall Jones szerzett meg. Nem sokkal később a dallasi támadók shotgunból hozták játékba a labdát, Danny White passz helyett a futó, Ron Springs kezébe nyomta a disznóbőrt, majd kiosont a jobb szélre, Springs pedig végül - újabb csavart hozva a történetbe - nem iramodott tovább, hanem őrizetlenül hagyott irányítójának passzolt, aki meg is találta az endzone-t 15 yardos elkapásával. 7-0! A kezdeti sokkból gyorsan magukhoz tértek a vendégek és ellenfelük gyenge puntjainak hála még az első negyedben 10 pontot pakoltak a táblára, s ezzel megfordították az eredményt. 7-10! A Dallas puntere, John Warren térdsérülés miatt nem tudta folytatni a játékot, ám az ezen a poszton is kitűnően helytálló Danny White első rúgása újabb fordulathoz vezetett. A Raiders visszahordója kiejtette és elveszítette a neki puntolt labdát, a turnover nyomán pedig a megint irányítóként tündöklő White irányításával visszaszerezte az előnyt Landry alakulata. Ron Springs 2 yardról vette be az ellenfél célterületét. 14-10! Az ezüst-feketék következő labdabirtoklása során Marcus Allen ajándékozta vissza a kezdeményezést a Tehenészeknek, melynek nyomán három egységgel fejelték meg fórjukat a hazaiak. 17-10! A számos addig elkövetett hibájuk emlékét levetkőző Fosztogatók azonban még az első félidő folyamán visszaküzdötték magukat a mérkőzésbe. Frank Hawkins előbb 23 yardos futással egalizált, majd Danny White és Butch Johnson hatpontos összjátékát követően, Marc Wilson 17 yardos átadását megszelídítve másodszor is kiegyenlítette a küzdelmet. 24-24! Az első felvonás hajrájában a vendégek vezető TD-t szerezve maradtak lendületben. Danny White labdaeladását követően Wilson a Dallas vörös zónájáig vezette a Raiders támadóit, ahol a Tom Landry trükkjére replikázni akaró Tom Flores fake field goal-kísérletre utasította játékosait. A holder szerepét is ellátó Wilson passzkísérlete ugyan célt tévesztett, de három szekundummal a vége előtt defensive pass interference miatt a Los Angelesiek még egy lehetőséghez jutottak az ellenfél 1-eséről. Flores némi hezitálás után a könnyű hárompontos helyett touchdownra voksolt, s kockázatos döntése meghozta gyümölcsét, Marc Wilson harmadik TD-passzát a többszörös All-Pro tight end, Todd Christensen kaparintotta meg. 24-31!

A második 15 perc látványos pontzuhataga után a harmadik etap aránylag csendesen telt, a védelmek új erőre kaptak, s csupán egyetlen mezőnygólt engedélyeztek, Chris Bahr találatával a Fosztogatók 10 pontosra gyarapították vezetésüket. A rangadó azonban nem volna emlékezetre méltó, ha a lépéshátrányba került dallasiak ne tudtak volna újabb fordulattal előrukkolni, White és Doug Donley 17 yardos összjátékával a negyedik negyedben előbb felzárkóztak, majd Mike Hegman fumble returnjével visszavették a vezetést. 38-34! Az ezüst-feketék erejéből válaszul csupán field goalra futotta, és úgy tűnt, hogy Landry tanítványai – sovány egy pontos előnyük dacára – kezükben tartják a találkozó sorsát. Az utolsó percekben Wilsonék már a Cowboys térfelén masíroztak, amikor Dennis Thurman fumblira kényszerítette a vendégek elkapóját, Dokie Willams-t, a szabad labda pedig a dallasi védő játékostársáé, Dextor Clinkscale-é lett. Három perccel a vége előtt a hazaiak a Fosztogatók felségterületére nyomultak, de nem sikerült „eltemetniük” riválisukat, sőt Danny White átadási kísérletét a Raiders-es Ted Watts levadászta és saját 25-öséig cipelte. Innen Marc Wilson rövid passzokkal fűszerezett, módszeres drive-val a Dallas 9 yardos vonaláig vezette játékostársait, és slusszpoénként Chris Bahr lövése, aki aznapi negyedik field goalját értékesítette, kialakította az ezüst-feketékre nézve hízelgő, 40-38-as végeredményt. A veretlenségét elveszítő Cowboys végső soron 12-4-gyel abszolválta az alapszakaszt, de ezúttal már a rájátszás első körében elvérzett, míg a hullámvölgyből kilábaló és ugyancsak 12-4-gyel záró Raiders a Super Bowlban aztán lesöpörte a pályáról a robbanékony és esélyesebbnek tartott Washington Redskins gárdáját.

Washington Redskins – Philadelphia Eagles, 1989. szeptember 17.

Főedzők: Joe Gibbs* (Redskins) és Buddy Ryan (Eagles)
Ismert játékosok: Mark Rypien/QB, Gerald Riggs/RB, Art Monk/WR*, Russ Grimm/G, Dexter Manley/DE, Wilber Marshall/LB, Darrell Green/CB* (Redskins); Randall Cunningham/QB, Mike Quick/WR, Cris Carter/WR, Jerome Brown/DR, Reggie White/DE*, Seth Joyner/LB, Eric Allen/CB, Wes Hopkins/S (Eagles)

A két ősi ellenfél összecsapásának megidézése elé talán már nem kívánkozik nagyívű felvezetés, hiszen tudvalévő, hogy a Sasok és a Rézbőrűek számtalan nagy csatát vívtak egymással fennállásuk hosszú évtizedei alatt. Az 1989-es alapszakasz második játéknapján lejátszott találkozó rangját nem annyira a tétnek köszönhette, hiszen az csak annyiban volt nagy, amennyiben minden csoporton belül játszott rangadó kitüntetett jelentőségűnek számít, sokkal inkább a pontgazdagságból és a fordulatos játékmenetből adódott. A Philadelphia az előző évben megnyerte az NFC Eastet, ám a gárda a konferencia elődöntőjében, a ködlepte chicagói Soldier Fielden alulmaradt a Macikkal szemben és utat tévesztett a Super Bowl felé való meneteltében, Buddy Ryan vezetőedző bajnoki címmel kapcsolatos ígéretei így egyelőre beváltatlanok maradtak. 1988-ban talán még nagyobb volt a csalódás az évtized során korábban két Super Bowl-győzelmet begyűjtő Redskins háza táján, az aktuális címvédő 1981 óta ugyanis először zárt negatív mérleggel. Az új idénynek ugyanakkor Mark Rypien személyében új kezdőirányítóval, és a Falcons-tól igazolt háromszoros Pro Bowler futó, Gerald Riggs révén az egyébként is kivételes támadóarzenált remekül kiegészítő új fegyverrel vágott neki Joe Gibbs együttese. A csoportgyőzelem megalapozása felé már az első három fordulóban nagy lépést tehettek a fővárosiak, hiszen ezalatt mindhárom félelmetes riválisukkal (Giants, Eagles és Cowboys) megmérkőzhettek. Hétfő esti idénynyitójukon azonban rögvest lépéshátrányba kerültek, hiszen hazai pályán három pontos vereséget szenvedtek a New York Giants-tól, ezért egy újabb botlás, ha nem is számított volna végzetesnek, de tovább rontotta volna a Redskins riválisaival szembeni versenyhelyzetét.

A Washington azonban ezúttal nagyon hamar tekintélyes előnyre tett szert. A találkozó legelső támadójátékában Rypien 80 yardos TD-bombával találta meg a szélvészgyors Gary Clark-ot, aki Eric Allent lehajrázva az Eagles célterületéig vágtatott. A gyorsan jött vezetést csakhamar tovább tetézhették Gibbs-ék, a philadelphiai Anthony Toney saját térfelén elkövetett fumble-ja után Gerald Riggs számos szerelési kísérletet lerázva 41 yardos futott touchdownnal büntette az ellenfelet, így az eredményjelzőn pár perc leforgásával 13-0-s (az egyik extra pont kimaradt) eredmény állt. A Philly hajmeresztő módon a következő két labdabirtoklása során szintén saját térfelén ajándékozta el a labdát. Elsőre még kimásztak a slamasztikából, amikor Eric Allen lehalászta Rypien hosszú passzát, de Cunningham ezt követő interceptionjét már pontszerzéssel büntették a hazaiak, és Earnest Byner 11 yardos TD-elkapásával 20-0-ra léptek el az Eagles-től. A vendégeknek nem volt más választásuk, minthogy nyíltsisakosabb támadójátékra váltsanak, és spread formációval kezdtek operálni, melynek jegyében gyakorta a running back Keith Byars-t és a tight end Keith Jacksont is a szélre tolták. A két támadó kitűnően megélt a linebackerek, olykor a safety-k lanyhább őrizetében és végül mindketten 100-nál több elkapott yarddal zárták a derbit, a Philadelphia első pontjait éppen Jackson rótta föl a táblára Cunningham 17 yardos átadását touchdownra váltva. Az első negyed még csupán ekkor ért véget. A másodikban a Rézbőrűek láthatólag lendületben maradtak, és Clark újabb elkapásával visszaállították 20 egységes fórjukat (27-7), de az Eagles-es William Frizell interceptionje után a momentum lassan fordulni kezdett. A labdaszerzés nyomán Toney korábbi fumbliját feledtetve futott TD-t szerzett, és jóllehet a szünet előtt a Redskins egy Chip Lohmiller-mezőnygóllal 30-14-re alakította az eredményt, a vendégek látótávolságon belül maradtak.

A második 30 percben Cunninghamék még összeszedettebben játszottak és egyszer sem vétettek turnovert, ám ugyanez a fővárosiakról már nem volt elmondható. A Sasok 92 yardos sorozatot kivágva – melynek végén újfent Keith Jackson volt a hatpontos passz célpontja – folytatták a felzárkózást, a negyedik negyed elején pedig egy washingtoni fumble-t meglovagolva végül két pontra apasztották hátrányukat. Újabb labdaszerzést követően – 30-28-nál – még a vezetést is magukhoz ragadhatták volna, ha Luis Zendejas nem hagy ki egy 33 yardos mezőnygól-kísérletet. Az elhibázott lövés aztán végre fölrázta Joe Gibbs tanítványait, a labda megtartásának feladatával egyre nehezebben megbirkózó washingtoni támadóegység megint mozgásba lendült és Mark Rypien ezúttal Art Monkkal összejátszva ért el 43 yardos touchdownt. 37-28 és ami még fontosabb volt, már csak 3 perc maradt a rendes játékidőből. A spread formációt továbbra is hatékonyan használó Eagles-nek alig több mint egy minutum kellett, hogy a TD-re TD-vel válaszoljon, Cunningham Mike Quicknek kézbesített 2 yardos passzt a Redskins célterületének hátuljában, amivel két pontosra olvadt a két csapat közötti differencia. Az utolsóelőtti percben járva aztán a Philly mestere, Buddy Ryan némileg váratlanul nem onside kicket rúgatott, ám a védelme iránt táplált, eme döntésével is kifejezésre juttatott hatalmas bizalma kisvártatva megcsappant. A karriernapot futó Gerald Riggs a kirúgást követő első labdaérintésével 58 yardon keresztül az Eagles vörös zónájáig száguldott. A hazaiaknak ezután csupán egyetlen céljuk volt, mégpedig, hogy biztonsági futásokkal lepörgessék az órát, ám a harmadik kísérlet balul sült el. Riggs anélkül, hogy bármelyik védő hozzáért volna kiejtette a disznóbőrt, amit a Philadelphia védője, Al Harris kapott fel, tőle Wes Hopkins vette át azt (a washingtoniak többsége itt szabálytalan előre passzt látott) és 77 yardot tett meg, míg végre Ricky Sanders a Redskins 4-esénél kilökte őt az oldalvonalon túlra. A hatalmas fordulat haloványan a Miracle of the Meadowlands néven elhíresült hajdani Eagles-meccset idézte, de a vendégek támadóinak ezúttal pontokra kellett váltaniuk előnyös mezőnypozíciójukat, amit Randall Cunningham a mérkőzésen kiosztott 5. TD-passzával és Keith Jackson a meccsen jegyzett 3. TD-elkapásával abszolváltak. A 42-37-es Philadelphia-vezetés a hátra maradt szűk percben nem sokáig forgott veszélyben, ugyanis a Rézbőrűek következő támadó play-ében Jerome Brown elválasztotta a labdától Rypient, a fumble-t megszerző Reggie White pedig bebiztosította a vendégek végső sikerét. (A sorsdöntő pillanatok Verne Lundquist és Terry Bradshaw kommentálásával itt megtekinthetőek. A felvételen feltűnik az Eagles defensive coordinatora, Jeff Fisher is.) A Washington új szerzeménye, Gerald Riggs hiába ért el 221 futott yardjával klubcsúcsot, sorsdöntő labdavesztése – csakúgy, mint egy héttel korábban a Giants ellenében vétett két fumblija – csapata győzelmébe került, így az emlékezetes találkozó hőse az Eagles dinamikus QB-ja, Randall Cunningham lett, aki 447 passzolt yardjával ugyancsak új csapatrekordot tételezett.

Minnesota Vikings – Chicago Bears, 1979. október 21.

Főedzők: Bud Grant* (Vikings) és Neill Armstrong (Bears)
Ismert játékosok: Tommy Kramer/QB, Ahmad Rashad/WR, Ron Yary/RT*, Jim Marshall/DE, Matt Blair/LB, Jeff Siemon/LB, Paul Krause/S (Vikings); Walter Payton/RB*, Dan Hampton/DE*, Alan Page/DT*, Gary Fencik/S, Doug Plank/S (Bears)

Az 1960-as években a Green Bay Packers, a következő évtizedben a Minnesota Vikings uralta az NFC mai Északi (leánykori nevén Központi) Csoportját. A Vikingek 1978-ban már csak nyögvenyelősen gyűjtötték be a csoportelsőséget (sorozatban hatodik alkalommal), s azt követően villámgyorsan búcsúztak a rájátszástól, majd a szezon után korszakos irányítójuktól, a cipőt szögre akasztó Fran Tarkentontól is. Tarkenton visszavonulása egy korszak lezárulását szimbolizálta Minnepolis-ban, s noha akadt még egy két hírmondó az egykori „ezüstcsapatból” (pl. a „nyugdíj” előtt álló Jim Marshall és Paul Krause), de az új, átalakulóban lévő együttessel szemben valószínűleg nem tápláltak vérmes reményeket a lilák drukkerei. Ennek fényében nem tűnt túlontúl meglepőnek, hogy Bud Grant tanítványai 3-4-es mutatóval rajtoltak, ám egy tisztes szezon eléréséhez okvetlenül térdre kellett kényszeríteniük a csoportelsőség tekintetében egyre hangosabb trónkövetelőnek számító riválisukat, a Chicago Bears-t. A Macik támadásban továbbra is kizárólag Walter Payton zsenialitásában bízhattak, de egyre ütőképesebb védelmük erejével középszerű csapatból a versenyképes gárdák közé emelkedtek. A dolog Vikings-hoz fűződő pikantériája abban rejlett, hogy a Chicago szerencséjének megfordításában egykor a Minnesota-t erősítő szakemberek és egynémely játékos vitt fontos szerepet. A Bears főedzője, Neill Armstrong korábban a Vikingeknél dolgozott Bud Grant asszisztenseként és a Szeles Városba szerződése után magával hozta oda korábbi munkatársát, a Minnesotánál ragyogó munkát végző, majd a Maciknál a defensive coordinator pozícióba ültetett Buddy Ryant. Ryan a védelem felépítésében olyan játékosokra számíthatott, mint az ugyancsak a liláktól érkezett Hall of Famer, Alan Page, vagy a kemény ütközéseiről elhíresült safety, Doug Plank, aki 46-os mezszámát adta edzője forradalmian új és eredményes védelmi szisztémájának elnevezéséhez. A nyolcadik fordulós mérkőzésük előtt a Bears ugyan riválisához hasonlóan szintén 3-4-es mutatóval szerénykedett, de korábbi meccsükön megverték és 7 ponton tartották a Vikingeket, további két győzelmük során pedig egyszer csupán 3 pontot szenvedtek el, másik alkalommal pedig lenullázták ellenfelüket.

A találkozót a vendégek szupersztárja, Walter Payton influenzától szenvedve, 39 fokos lázzal vállalta, de játékán szinte egyáltalán nem ütközött ki betegsége, csapata viszont alighanem esélytelen lett volna nélküle. A Bears első pontjait Payton a tőle legkevésbé elvárható módon szállította, 54 yardos TD-passzt adott Brian Baschnagelnek, amivel 7-3-as előnyhöz juttatta csapatát. A vendégek következő labdabirtoklása alkalmával a briliáns 34-es elkapással jegyzett touchdownt, s az indiszponáltan kezdő Minnesota máris tetemes hátrányba került. Azonban nem kellett sok idő ahhoz, hogy Bud Grant csapata észhez térjen, a Tarkenton pótlásának gigászi feladatával küzdő Tommy Kramer még a szünet előtt 55 yardos bombával találta meg Sammy White-ot, aki az endzone-ba rohanva 4 egységnyire apasztotta a különbséget. A fordulás után a Vikingek az eredményen is fordítottak, a Bears irányítója, Bob Avellini harmadszor passzolta ellenfélnek a játékszert, s a hibát Kramer Stu Voigt-nak kézbesített hatpontos átadással büntette. A hazaiak 17-14-gyel visszavették a vezetést, a vendégek trénere, Neill Armstrong pedig kivette a karmesteri pálcát a csapnivalóan játszó Avellini kezéből, és Mike Phipps-re bízta a támadóegység vezetését. A Browns-os veterán sokkal jobban ügyelt a labdára, mint kollégája, végül kevesebb mint 30 minutum alatt 200 yardot passzolt össze, és Paytonnal karöltve zsinórban három pontszerzésre vezette a chicagóiakat. A Macik legfeljebb amiatt bánkódhattak, hogy a három akcióból csupán egy ért touchdownt (Walter Payton futotta meg 2 yardról, s így a meccset passzolt, elkapott és futott TD-vel zárta, míg 49. TD-futásával a csapat örökranglistáján Rick Casares-t is befogta), további két alkalommal Bob Thomas lőtt be 23 yardos mezőnygólokat. 27-17-nél a vendégek előnye mindazonáltal megnyugtatónak tetszett, bár a találkozó újabb csavarja utóbb bebizonyította, hogy mégis kár volt a red zone-ban elszalasztott korábbi lehetőségekért. Az utolsó hét percben felpörögtek a Vikingek és az ellenfél addig szívós védelmének fáradtságát kihasználva javukra fordították a találkozót. Korábbi három győzelmükből kettőt a Minnesota vagy az utolsó percben, vagy a hosszabbításban húzott be és a Bud Grant főedző által fanyar humorral „Ulcer Offense”-nek elkeresztelt támadóegységet (mely név arra utal, hogy a meccs nem kívánt izgalmai nagyban elősegíthetik a gyomorfekély kialakulását) ez alkalommal Tommy Kramer és Rickey Young röpítették 30-27-es diadalra. A running back Young a finisben két TD-elkapást produkált, a mindent eldöntőt 13 másodperccel a vége előtt. Az éles csatát megnyerő Vikingek végül mégsem jöttek lendületbe, sőt következő 3 meccsüket elbukva gyorsan távol kerültek a playofftól. Velük szemben a Walter Payton heroikus teljesítménye ellenére elbukó Macik szenzációs szezonfinist vágtak ki, és noha az alapszakasz első felét az utolsó másodpercekben elszenvedett vereséggel zárták, a másodikat egy az utolsó percekben kiküzdött, San Francisco elleni sikerrel indították, majd az utolsó nyolc meccsükön 7-1-es mérleget hozva, belavíroztak a rájátszásba.

Baltimore Ravens – Pittsburgh Steelers, 1997. október 5.

Főedzők: Ted Marchibroda (Ravens) és Bill Cowher (Steelers)
Ismert játékosok: Vinny Testaverde/QB, Jonathan Ogden/LT, Tony Siragusa/DT, Ray Lewis/LB, Peter Boulware/LB (Ravens); Kordell Stewart/QB, Jerome Bettis/RB, Dermontti Dawson/C, Levon Kirkland/LB, Greg Lloyd/LB, Mike Vrabel/LB, Carnell Lake/CB (Steelers)

A Hollók és a Kohászok vetélkedése relatíve fiatal kora ellenére is szokatlan intenzitással bír. Ez a tény részben a csapatok eredményességével magyarázható, azzal, hogy az elmúlt bő évtizedben legtöbbször egymás ellen kellett küzdeniük aktuális csoportjuk (az AFC Central, majd a North) elsőségéért, részben az egymás közötti játékos- és edzőmozgásokkal, részben viszont azzal, hogy a Ravens-et, mint Art Modell csapatát az 1990-es évek második felében a Pittsburgh hagyományos riválisa, a Cleveland Browns kvázi jogutódjának tekintették. Így maradt ez még azt követően is, hogy a Browns 1999-ben – néhány év kihagyást követően – újra rajthoz állhatott az NFL-ben, hiszen addigra Baltimore és a Pittsburgh közötti küzdelem már szép lassan saját lábára állt. A Hollók első főedzőjének személye, Ted Marchibroda a Steeleres vonatkozásában számos érdekességgel szolgált. Marchibrodát játékosként annak idején a Pittsburgh draftolta, és az irányító 4 szezont húzott le a csapat szolgálatában. Utóbb a szakember a Baltimore Colts-tól kapta első vezetőedzői megbízatását és 1975-1977 között háromszor is csoportgyőzelemre vezette együttesét, de a Csikókat két alkalommal éppen Marchibroda egykori csapata, a fénykorát élő Steelers ütötte el a playoffban való továbblépéstől. 1995-ben a veterán mester az akkor már Indianapolis-ban szereplő Colts élén ért el újabb sikert, de a Super Bowl felé vezető úton újra a fekete-sárgák gáncsolták el tanítványait. Marchibrodának tehát akadt elszámolnivalója a Kohászokkal, defensive coordinatorát, Marvin Lewis-t viszont alighanem inkább a bizonyítási vágy motiválta egykori kenyéradójával szemben. Lewis az 1990-es évek első felében előbb a Pittsburghi Egyetemen, majd a Steelers-nél edzette a linebackereket, ám 1996-ban DC-ként csatlakozott Ted Marchibroda baltomore-i edzői stábjához. A két gárda 1996-ben vívott első két meccsén egyaránt 31-17-es eredmény született, az egyiken a Hollók, a másikon a Kohászok nyertek, az új idényben Baltimore-ban már jelentős előrelépésre számítottak, s nem tartották kizártnak, hogy akár még az évtized folyamán az AFC Centralt utaló pittsburghieket is letaszíthatják trónjukról.

A baltimore-i Memorial Stadiumban megrendezett összecsapáson 3-2-es mérleggel bíró hazaiak korán kiadós előnyre tettek szert a 2-2-es pittburghiekkel szemben. A Steelers sokoldalú, irányítóként/elkapóként/futóként/visszahordóként korábban egyaránt bizonyító – s ezért „Slash”-nek becézett - játékosa, Kordell Stewart az idény kezdetekor első ízben kapott bizalmat kezdőirányítóként, de ezúttal jelentősen megcsappantotta Bill Cowher főedző iránta táplált hitét, amikor az első félidő alatt három picket dobott és az ellenfél mindhárom hibáját TD-re váltotta. A Ravens cornere, Eugene Daniel az első INT-t a Steelers 33-asáig vitte, pár perccel később pedig Vinny Testaverde rövid passzával egy ex-pittsburghi, a tight end Eric Green ért el touchdownt. Később Stevon Moore a Kohászok 5-öséig vágtatott Stewart második rossz átadásának levadászása után, majd 1 yardról egy másik hajdani Steeler, Bam Morris vetődött be a gólvonalon túlra. A második negyed elején azután Daniel második labdaszerzését is elkönyvelhette, erre kontrázva pedig Testaverde Brian Kinchennek kézbesített hatpontos átadást. 21-0! A vendégek reményeinek feléledéséhez védelmük első komoly villanása kellett. 6 és fél perccel a szünet előtt a defensive back, Chris Oldham kényszerítette fumblira Testaverde-t a Ravens 29-esénél, s a rövid válaszdrive végén Stewart 1 yardról vette be a rivális célterületét. Az első félidő pontgyártását végül Marchibroda fiai zárták le, Matt Stover mezőnygólja révén 24-7-tel vonulhattak pihenőre a csapatok.

A második felvonás elképesztő játékkal indult. A Steelers returnere, Will Blackwell a kickoff során eljátszotta, hogy a reverse-t futó Yancey Thigpennek adja a játékszert, majd az ellenfél zavarát kihasználva a jobb szélen 97 yardon keresztül a Ravens endzone-jáig galoppozott. 27-14! A bravúros megmozdulás felrázta a vendégeket, és a karriernapot kifogó Jerome Bettis futásaival, valamint a bámulatosan feljavult Stewart passzaival megfordították a rangadót. A harmadik negyed végén a Busz keresztülszáguldott a baltimore-i védelmen, végül pedig az irányító osztott ki 8 yardos TD-passzt Charles Johnsonnak. Pár perc elmúltával a lendületbe jött Kohászok a vezetést is magukhoz ragadták. A Testaverde-t saját térfelén ezúttal Mike Vrabel strip-sackelte, a labdaszerzést követően Bettis két futással a 4-esig vitte az akciót, majd innen Stewart a tight end Mark Bruenert kereste és találta meg touchdownt érően. 24-28! 5 perccel a vége előtt a vendégek saját 13-asukról jöhettek 3. és 8-cal, de Ray Lewiséknak nem sikerült elfojtani riválisuk támadását, Kordell Stewart jobbra futott a zsebből és végül egy magasra lőtt labdával 63 yardos passzt adott Yancy Thigpennek. A Pittsburgh játékmestere a nagy játékkal elindított akciót aztán harmadik TD-passzával fejelte meg, és 24-35-nél Cowherék kényelmes fórhoz jutottak. Testaverde ugyanakkor villámgyorsan replikázott a Pittsburgh pontjaira, a veterán harcos előbb Derrick Alexandert hat, majd Earnest Bynert két pontot érően játszotta meg, s a válaszcsapással a hazaiak hátránya 3 pontra fogyatkozott. Az viszont, hogy a hajrában Hollók védőegysége a saját térfele közepén 3rd downnál megint képtelennek bizonyult feltartóztatni a Kohászokat, sorsdöntőnek bizonyult. A helyzet kulcsa Kordell Stewart volt, a robbanékony irányító eljátszott egy handoffot Bettis-nek, majd még egyet az end aroundot futó Thigpennek, végül pedig maga kerülte meg balra támadófalát, és 74 yardos TD-sprintet kivágva bebetonozta a Pittsburgh sikerét. Az utolsó másfél percben a Ravens-nek még adódott két sansza a pontszerzésre, de mindkétszer eladták a disznóbőrt, legvégül Donnell Woolford csípte el Vinny Testaverde „hail mary” passzát. A 42-34-es diadallal a Steelers úgy szerelte le vetélytársát, hogy történetük holtversenyben legnagyobb (21 pontos) hátrányát dolgozták le, Kordell Stewart pedig egy talán még elképesztőbb pálfordulást bemutatva 3 INT-t 5 (3 passzolt, 2 futott) touchdownos produkcióval követett.

Dorkó Szabolcs (Szabler)