Visszapillantó - 2009/3. hét

Baltimore Ravens (0-2) – Cleveland Browns (0-2)

Időpont és helyszín: 1999. szeptember 26., PSINet Stadium, Baltimore
Főedzők: Brian Billick (Ravens) és Chris Palmer (Browns)
Ismert játékosok: Jonathan Ogden/LT, Peter Boulware/OLB, Ray Lewis/MLB, Rod Woodson/S*, Matt Stover/K (Ravens); Tim Couch/QB, Lomas Brown/LT, Phil Dawson/K (Browns)

A mérkőzés dióhéjban:

Az 1995-ös idény végén a Browns tulajdonosa, Art Modell, most nem részletezendő okokból, hátat fordított Clevelandnak és Baltimore-ba vitte utóbb Ravens-re keresztelt csapatát. Noha az ohiói város focidrukkerei csupán három évig maradtak saját csapat nélkül és jelentős erőfeszítéseknek hála a Browns régi nevével, de új tulajdonossal, játékosokkal és stadionnal 1999-től ismét az NFL mezőnyét erősítette, mindamellett Clevelandben sosem bocsátottak meg Modellnek azért, mert cserbenhagyta őket. A vázoltak tükrében a „régi Browns” (azaz a Ravens) és az új Browns 1999-es első összecsapása parázs presztízsharcot ígért, még akkor is, ha annak helyszíne nem az Erie-tó partján fekvő, hanem az Edgar Allan Poe (A holló c. költemény szerzője) nyughelyéül szolgáló város volt. A még csupán bontakozó rivalizálás élesedéséhez az is hozzájárult, hogy az idény előtt mind a Ravens, mind a Browns szívesen látta volna főedzőjeként Brian Billicket, a Minnesota Vikings offensive coordinatorát, ám a szakember végül kikosarazta a clevelandieket és döntését azzal indokolva, hogy a másik együttesnél előbb érhet el sikereket, inkább Baltimore-ba igazolt.

A meccs tétje alapján elvárható intenzitás leginkább a védelmek játékában volt tetten érhető. Az akkor Marvin Lewis irányította baltimore-i védelem hozta azt, amit ettől az egységtől manapság már hagyományosan elvárunk és számtalan blitz-cel keserítették meg a Browns újonc irányítójának, az 1999-es draft 1/1-esének, Tim Couchnak az életét. Az első pontokat a hazaiak szerezték Matt Stover révén, (aki egyike volt azon Ravens játékosoknak, akik anno még Clevelandben is a csapatot szolgálták) majd a második negyedben a védelem szerezte meg a labdát az ellenfél 1 yardosánál, amikor Peter Boulware úgy vitte földre Couch-ot, hogy az a labdát is elveszítette. A turnovert Stoney Case bootleg futásával váltotta touchdownra a Ravens. Ezzel egy félidő után 10-0 volt az állás, de az ötödik éve dacára puskaport még alig szagoló irányító, ha passzolnia kellett, messze nem volt ilyen eredményes. A szintén nagy elánnal küzdő és bizonyítási vágytól fűtött Browns védelem Case három átadását csípte el, s az már nem rajtuk múlott, hogy a labdaszerzésekből az offense csupán 3 pontot tudott csinálni. Az állás Stoney Case második 1 yardos TD-jével 17-3-ra alakult az utolsó negyed előtt, ám ekkor Couch-ék egy akció erejéig végre kibontakoztak a Ravens védelem fojtogató öleléséből. A futó, Terry Kirby egy rövid passzt 61 yardos összjátékra váltott, végül pedig Kevin Johnson ugrotta túl Duane Starks-ot a baltimore-i célterületen belül, hogy sikerrel megkaparinthassa irányítója labdáját. A 17-10-es eredmény azonban már nem változott a hátralévő percekben. A vendégek akkor veszítették el végképp a rangadót, amikor a hajrában az újonc cornerback, Chris McAlister az oldalvonalnál levadászta Couch utolsó passzát. A részben hajdani önmagával farkasszemet néző és azzal megbirkózni egyelőre nem tudó Browns alulmaradt ezen - a körítése miatt kissé - skizofrén tónusú, védelmek dominálta derbin, míg Brian Billick főedzői karrierje első győzelmét könyvelhette el a Hollókkal.

A meccs embere:

Peter Boulware, OLB (Baltimore Ravens) – 6 szerelés, 2 sack, 1 kikényszerített fumble

A korszak talán legkiválóbb linebacker-sorának tagjaként Boulware-re manapság már kevesebben emlékeznek, mint amennyien a trió egyetlen ma is aktív tagját, Ray Lewist ismerik és elismerik. A szélső linebacker egyetemi éveiben még defensive endként hajszolta az irányítókat, s hogy nagy sikerrel tette dolgát, azt bizonyítja az a számos elismerés, amivel junior szezonját követően jutalmazták. A Florida State-ről kikerült játékos az NFL-ben sem lassított, és 12 sack-es újonc idényével kiérdemelte az év defensive rookie-jának járó titulust. Nyolc profi éve alatt négyszer szerepelt a Pro Bowlban, és amikor sérülései korai visszavonulásra bírták, a Baltimore Ravens legeredményesebb sackgyárosaként akaszthatta szögre szerelését. A 2006-ban a csapat „Ring of Honor”-jába emelt remek védő újabban a politikai küzdőtéren próbál bizonyítani színesbőrű republikánusként. 2008-ban 430 vokssal maradt alul Florida állam törvényhozásának egyik székéért folytatott küzdelemben, de veresége után – nyilván fájdalomdíj gyanánt – az állam republikánus kormányzója az Oktatási Bizottság tagjává nevezte ki.

A nap idézete: „Nagy győzelem ez Art [Modell, tulajdonos] számára, ha tekintetbe vesszük mi mindent kellett kiállnia akkor, amikor a csapatot Baltimore-ba hozta. Ugyanakkor ezt nyilvánosan nem emlegette, és igazából mi sem úgy vágtunk neki a meccsnek, hogy miatta kellene megnyernünk. Csak nyerni akartunk és kész!” (Peter Boulware, a Ravens védője a rangadó tétjéről)

A csapatok az idény végén: Baltimore Ravens – 8-8, AFC Central 3. hely; Cleveland Browns – 2-14, AFC Central 6. hely

New York Jets (2-9) – Houston Oilers (8-3)

Időpont és helyszín: 1980. november 23., Shea Stadium, New York
Főedzők: Walt Michaels (Jets) és Bum Phillips (Oilers)
Ismert játékosok: Wesley Walker/WR, Mark Gastineau/DE, Joe Klecko/DT-DE (Jets); Ken Stabler/QB, Earl Campbell/RB*, Elvin Bethea/DE*, Robert Brazile/OLB, Mike Reinfeldt/S (Oilers)

A mérkőzés dióhéjban:

A New York-i csapat számára az 1980-as idény is egyike lett az 1969 óta tartó szűk esztendőknek. Az 1968-as Super Bowl-diadalt követő évre még valamennyire meg tudták őrizni győztes formájukat a zöld-fehérek, de azt követően - egy bő évtizeden át - még pozitív mérleget sem sikerült kiharcolniuk. A csapattól 1976-ban távozó, de utolsó idényeiben, részben sérülései okán, mélyen alulteljesítő ikont, Joe Namathet az ugyancsak az Alabama-n nevelkedett Richard Todd lett volna hivatott pótolni. Csakhogy Todd még második olyan évében is sok hibával játszott, amikor őt jelölték kezdőirányítónak. 1980-ban 30 interceptionnel vezette a ligát, és szerény teljesítményét alig feledtette, hogy a 49ers elleni (egyébként vesztes) mérkőzésen 42 célba juttatott passzal új ligarekordot állított fel. A Jets ellenpontjaként a Bum Phillips által trenírozott Oilers az AFC egyik meghatározó gárdájának számított. A houstoniak az előző két évben a konferenciadöntőig jutottak, s mindkét alkalommal a végül Super Bowl-győztes Pittsburgh Steelers előtt kellett fejet hajtaniuk. Az Olajosok legnagyobb erősítése az új szezon előtt a Raiders veterán irányítója, Ken Stabler volt, akitől nem kevesebbet reméltek, mint hogy végre végső diadalra vezeti őket. Stabler érkezése dacára azonban Phillips-ék legnagyobb fegyverének még mindig az NFL legkiválóbb futója, Earl Campbell számított. A játékos első két évében a legtöbb futott yardot szerezte a ligában, 1979-ben pedig ráadásul 19 TD-t jegyzett és a Legértékesebb Játékosnak is megválasztották. Campbell ezúttal is jó úton haladt sikerei megismétlése és akár a 2000 yardos álomhatár túlszárnyalása felé.

Az Oilers hiába érkezett New Yorkba az AFC Central első helyezettjeként, nem éppen esélyeshez méltóan kezdte a mérkőzést. Ken Stabler csak annyiban diktálta a meccs tempóját, amennyiben labdaeladásai nagyban meghatározták az eredmény korai alakulását. Előbb Ken Schroy interception return TD-je révén jutott előnyhöz a Jets, majd egy megszerzett fumble és egy újabb INT után találták meg az ellenfél célterületét két egy yardos futással. Mielőtt a vendégek akár hármat pislanthattak volna, máris benyeltek három touchdownt és 21-0-s hátránnyal vonulhattak szünetre. A Houston még a harmadik negyedben sem tudott feliratkozni a scoreboardra, de aztán a hajrára Stabler ihletett állapotba került és rövid idő leforgása alatt három hat pontot érő átadással szórta meg a Jets védelmét. Az utolsó találat alkalmával a balkezes irányító Rich Casterrel játszott össze 68 yardot hozva, de a nagy játékra a New York nagy játékkal felelt. 21-21-nél a hazai QB, Richard Todd rövid screen pass-t tálalt föl az apró termetű futónak, Bruce Harpernek, aki 45 yardon keresztül a houston-i endzone-ba manőverezett, s ezzel megint a Jets vezetett 28-21-re. A rendes játékidő lejárta előtt azonban Ken Stabler újabb touchdownt hozó támadósorozatot vezetett, s a játékrész alatt kiosztott negyedik (Rich Casternek adott második) TD-passzával döntetlenre és hosszabbításra mentette a váratlanul izgalmasan alakuló találkozót. A finisben a Jets rúgója, Pat Leahy még elhibázott egy 36 yardos mezőnygól-kísérletet, amivel a hazaiak már 60 minutum alatt győzhettek volna, de a játékos szerencséjére a hosszabbítás negyedik percében kapott még egy sanszot, hogy hibáját feledtesse. Leahy másodjára 38 yardról próbálkozhatott és ezúttal eredményes löketével véget vetett a „hét meccse” címére joggal pályázó, színvonalas derbinek. A 31-28-as vereség különösen a rutinos Stablert bánthatta, aki hiába dobált össze egyéni csúcsnak számító 388 yardot és sokkolta az ellenfelet 4 negyedbeli touchdownnal, a számok érdekes misztikája jegyében, 4 interceptiont is elszórt, s gondatlansága végső soron sokba került csapatának. A ligaelső futó, Earl Campbell még kevésbé volt faktor a mérkőzésen. A fenomént a Jets védelme 60 yardon tartotta, s amint kiújult egy kisebb sérülése, valamint amikor már az Olajosoknak az eredmény után kellett loholniuk, nem kapott több labdacipelést. Talán éppen a New York-ban nyújtott szerényebb produkciója miatt nem sikerült végül átlépnie év végén a 2000 futott yardot.

A meccs embere:

Ted Thompson, LB (Houston Oilers) – 4 értékesített extra pont

Teljesen egyértelmű, hogy ezt a választást nem a meccsen nyújtott teljesítmény korszakos volta, hanem annak kuriozitása indokolja. Amint látjuk nem Mike Reinfeldt volt az akkori Oilers keretének egyetlen tagja, aki jelenleg GM-ként segíti valamelyik csapatot (Reinfeldt történetesen az Oilers jogutódját, a Tennessee Titans-t). Ted Thompson, a Green Bay Packers általános menedzsere játékosként szintén ezt az együttest erősítette, de a kezdőcsapat helyett főként special teamerként jutott szóhoz. A Jets elleni meccsen aztán a special team „legspeciálisabb játékosává” kellett előlépnie, amikor a bemelegítés során húzódást szenvedett kicker, a rutinos (egykor az osztrák labdarúgó válogatottban is szereplő) Toni Fritsch helyett rá hárult a rúgások elvégzése. A csapattársak nem feltétlenül könnyítették meg Thompson dolgát, hiszen az első PAT-nál egy bemozdulás miatt hátrábbról kellett elvégeznie a kísérletet, de becsületére legyen mondva, hogy négyből négyszer betalált, s az Oilers veresége így legkevésbé sem rajta múlott.

A nap idézete: „Ebben a ligában nem nézhetsz át egyetlen ellenfeleden sem. Ha bármelyik meccset is megpróbálod könnyebben venni, nagy bajba kerülhetsz.” (Bum Phillips, az Oilers vezetőedzője a vereség tanulságairól)

A csapatok az idény végén: New York Jets – 4-12, AFC East 5. hely; Houston Oilers – 11-5, AFC Central 1. hely, 27-7-es vereség az Oakland Raiders-től a playoff első körében

Los Angeles Rams (9-1-2) – Green Bay Packers (9-2-1)

Időpont és helyszín: 1967. december 9., Memorial Coliseum, Los Angeles
Főedzők: George Allen* (Rams) és Vince Lombardi* (Packers)
Ismert játékosok: Roman Gabriel/QB, Tom Mack/OG*, Deacon Jones/DE*, Merlin Olsen/DT*, Jack Pardee/LB (Rams); Bart Starr/QB*, Forrest Gregg/OT*, Willie Davis/DE*, Henry Jordan/DT*, Ray Nitschke/MLB*, Herb Adderley/CB*, Willie Wood/S* (Packers)

A mérkőzés dióhéjban:

Bár az 1967-es szezon előtt és alatt egyre többen rebesgették, hogy az év végével Vince Lombardi le fog köszönni a főedzőségről és az új idényben Green Bay-ben nélkülözni voltak kénytelenek a két futóászt, a ligaújonc New Orleans Saints-hez szerződött Jim Taylort és Paul Hornungot, a Packers, mint a hatvanas évek domináns gárdája, továbbá az I. Super Bowl győztese ezúttal is a bajnoki cím elsőszámú várományosának számított. Az esélyeknek megfelelően a Sajtfejűek relatíve könnyen, már két körrel az alapszakasz vége előtt bezsebelték az újonnan alakított NFL Central elsőségét, s biztosították helyüket a rájátszásban. A Los Angeles Rams egészen más helyzetben volt. Először is a Kosok közelmúltja messze nem volt oly tündöklő, mint a Packers-é (a hatvanas években először 1966-ban tudtak pozitív mutatót felmutatni), és bár az előző évben bemutatkozó George Allen edzősége alatt végre a sikerek útjára léptek, de csoportjuk megnyerése útjában kolosszális akadályként magasodott a Johnny Unitas fémjelezte és Don Shula edzette Baltimore Colts. Az alapszakasz utolsó két játéknapján a Rams a Packers-et, majd a Colts-ot fogadta hazai pályán és Allenék nem hibázhattak, ha életben akarták tartani sanszukat az utószezonra.

A Coliseumban a vendégek jutottak 7-0-ás előnyhöz Starr 30 yardos átadásával, míg a Kosok első pontszerzése meghiúsult, amikor Lee Roy Caffey blokkolta Bruce Gossett mezőnygól-kísérletét. A második negyed elején a filippínó származású Rams-irányító, Roman Gabriel játszott össze hat pontot érően Jack Snow-val, majd a szünetet követően a Gabriel-Snow kombó újra eredményes volt, s utóbbival már 14-10-re léptek el a hazaiak. Egy Gossett-mezőnygóllal 17-10 arányúra gyarapodott vezetést azon nyomban kiegyenlítették Lombardiék. A már három kickoffot TD-re visszacipelő újonc, Travis Williams ezúttal Los Angeles speciális egységén kígyózott végig és a szezon leghosszabb – 104 yardos - returnjével sokkolta a Coliseum közönségét. 17-17! A záró 15 percben ugyan visszavették az előnyt a Kosok, de egy labdaeladás megpecsételni látszott győzelmi esélyeiket és a rájátszás iránt táplált reményeiket. A hazaiak elkapója, Dick Bass saját 43-asánál fumblizta el a disznóbőrt és Starrék könyörtelenül kihasználták az ölükbe pottyant lehetőséget. Három perccel a vége előtt Chuck Mercein 4 yardos touchdown-futásával megint a Packers vezetett. 24-20! A Rams támadóegysége csak egy three-and-outtal és punttal tudott kontrázni ellenfelük pontszerzésére, de szerencséjükre a Fearsome Foursome, a védelem „rettentő” és legendás első vonala megakadályozta, hogy a labdát visszakapó Starrék lepörgessék a maradék két percet. A védelem bravúrja után a special teamen volt a sor. Donny Anderson puntját Tony Guillory blokkolta, a lecsorgó játékszert pedig Claude Crabb kapta föl és cipelte el a Green Bay 5-öséig. A speciális egység a támadóknak adta a stafétabotot, hogy beteljesítse a remek hajrát, s Gabriel egy rossz passz után meg is találta Bernie Casey-t a célterületen belül, aminek révén kialakult a 27-24-es végeredmény. A következő fordulóban a Rams csoportriválisát, a Baltimore Colts-ot kevésbé izgalmas csatában iskolázta le, s így kivívta a Coastal divízió elsőségét. Szerencsétlenségükre a rájátszás első körében újra a Green Bay Packers ellen kellett pályára lépniük, csakhogy ezúttal nem a napos Los Angeles-ben, hanem a wisconsini „fagyos tundrán”. A revansra hajtó Lomardiék esélyt sem adtak a körülményekhez nehezebben alkalmazkodó ellenfelüknek és sima 28-7-es győzelemmel léptek tovább a második Super Bowl-győzelmük felé vezető úton.

A meccs embere:

Bernie Casey, WR (Los Angeles Rams) – 97 elkapott yard, 1 TD

Bevallom, hogy a mérkőzésen egyébként a Rams legjobb elkapójának bizonyuló és a mindent eldöntő touchdownt is megkaparintó Casey-nek nem kizárólag a Packers elleni produkciója miatt, hanem részben egész „életművének” köszönhetően jutott külön bekezdés. A Bowling Green State University egykori kiváló sportolója azon túl, hogy tagja volt az egyetem 1959-ben nemzeti bajnoki címet szerzett csapatának, atlétikában is jeleskedett és 120 yardos gátfutásban három konferenciaelsőséget szerzett. Casey-t 1961-ben első körben draftolta a San Francisco 49ers, s bár hat idényen keresztül szorgalmasan kapkodta a felé szálló passzokat, de legjobbját utolsó két évében a Rams színeiben nyújtotta, 1967-ben 871 yardot és 8 TD-t gyűjtve érdemelte ki a Pro Bowlra szóló meghívást. Az offseason során az elkapó alma materében művészeti tanulmányokat folytatott, s amikor az NFL - állítása szerint - egyéniségének kibontását elfojtó légköréből elege lett, váratlanul felhagyott sportolói pályafutásával. Bernie Casey művészi sokoldalúságát jelzi, hogy ezt követően festőként, költőként és színészként is elismerést keltően debütált, azóta pedig több mint 70 film- és televíziós sorozatszereppel büszkélkedhet.

A nap idézete: „Egyszer csak ott volt előttem a labda. Azt hiszem egész eddigi életemben nem volt ekkora szerencsém és nem jutottam ekkora lehetőséghez.” (Claude Crabb, a Rams játékosának túláradó örömről árulkodó szavai a meccsfordító blokkolt punt utáni érzéseiről)

A csapatok az idény végén: Los Angeles Rams – 11-1-2, NFL Coastal 1. hely, 28-7-es vereség a Green Bay Packers-től az NFL-elődöntőben; Green Bay Packers – 9-4-1, NFL Central, 1. hely, 33-14-es győzelem a II. Super Bowlban az Oakland Raiders ellen

San Francisco 49ers (5-3) – Minnesota Vikings (5-3)

Időpont és helyszín: 1988. október 30., Candlestick Park, San Francisco
Főedzők: Bill Walsh* (49ers) és Jerry Burns (Vikings)
Ismert játékosok: Joe Montana/QB*, Steve Young/QB*, Roger Craig/RB, Jerry Rice/WR, Charles Haley/OLB, Ronnie Lott/S* (49ers); Anthony Carter/WR, Gary Zimmerman/OT*, Randall McDaniel/OG*, Chris Doleman/DE, Joey Browner/S (Vikings)

A mérkőzés dióhéjban:

Aki némileg ismeri az NFL történetét, annak a párosítást látva eszébe ötölhet az az 1964-es derbi, mely leginkább Jim Marshall „rossz irányba futásáról” marad örökre emlékezetes. Hogy mégsem ezt az összecsapást választottam arra legalább két jó okom volt. Egyrészt a legendás baki az említett meccs kimenetelét egyáltalán nem befolyásolta, s ez jelentősen kisebbíti jelentőségét, másrészt akad a két gárdának olyan hajdani találkozója, amelyet egy sokkal hihetetlenebb és bámulatosabb futás döntött el. Az 1988-as mérkőzést már eleve pikáns csemegévé tette, hogy a megelőző idény rájátszásában a Vikingek hatalmas meglepetésre otthonában győzték le az alapszakasz legjobb mérlegét produkáló 49ers-t. A revansra rossz előjelekkel készülhettek San Francisco-ban. A playoffban elszenvedett fiaskó alkalmával Bill Walsh mester lecserélte a kivételesen gyenge napot kifogó Joe Montanát, s ez egy időre befelhőzte a főedző és első számú irányítója kapcsolatát. A visszavágóként beharangozott meccsen azonban utóbbi nem szándékos mellőzés, hanem kisebb sérülés miatt volt kénytelen a kispadra csücsülni és átengedni a támadóegység irányítását Steve Youngnak.

Az összecsapás első pontjaihoz a hazaiak két ordító hibája kellett. John Taylor, a 49ers elkapója egy punt return során saját 29-esénél „köhögte föl” a labdát, amire a minnesotai Reggie Rutland csapott le. Pillanatokkal később a cornerback, Eric Wright követett el pass interference-t az endzone-ban a vendégek támadóján, Anthony Carteren és a San Francisco-i 1-esről végül az irányító, Wade Wilson szerzett futott touchdownt. A szünet előtt egy mezőnygóllal 7-3-ra kurtította hátrányát a hazai gárda, majd miután Bill Walsh a pauzát kihasználva rendet tett a fejekben, a harmadik negyed első támadósorozatával 97 yardot masírozva szereztek vezetést. Az i-re a pontot a szezon végén az Év Támadójátékosának választott, s több mint 2000 kombinált yardot termelő futó, Roger Craig tette fel. 10-7 a hazaiaknak! A hosszú, aprólékosan felépített hazai drive-ra villámcsapással válaszoltak a vendégek. Wilson 67 yardot és TD-t hozó átadásának célpontja az az Anthony Carter volt, aki a két csapat januári derbijének kulcsjátékosának bizonyult és 227 elkapott yarddal új playoff-csúcsot állított fel. 14-10 a Vikingek javára, de a vezetés rögvest megint gazdát cserélt. A San Francisco egymást követő második támadójátékát váltotta touchdownra, amikor az addig jobbára visszahordóként jeleskedő, bár korábban abból éppen labdát elszóró John Taylor egy védjegyének számító elkapás utáni briliáns futással 73 yardos TD-t ért el. Az adok-kapok újabb ütésével a 49ers lépett el 17-14-re. A Minnesotán volt a sor, ahol ezúttal nem a támadók, hanem a védelem rukkolt elő nagy játékkal. A negyedik felvonás elején a böhömnagy defensive end, Al „Bubba” Baker szabadította meg Craig-et a labdától, amit a lilák safety-je, Joey Browner szedett össze. Két play múltán a Vikings futója, Rick Fenney galoppozott be a San Francisco célterületére, a mérleg nyelvét harmadízben is a vendégek felé billentve. Ám hátravolt még az a momentum, a fentebb már jelzett futás, mely a rangadó utolsó fordulatát tartogatta. Két perccel a vége előtt a felezővonaltól hozhatta játékba a labdát a 49ers, és Steve Young miután nem talált célpontot, úgy döntött maga futja meg a first downhoz szükséges néhány yardot. A pár yardos futásból aztán az irányító eltökéltségének és a kitűnő blokkoknak hála 49 yardos, lélegzetelállító szlalom lett, melynek végén Young - szó szerint - átbotorkált a gólvonalon és kiharcolta csapata 27-24-es sikerét. Erről a megmozdulásról kár is többet beszélni, látni kell. A Negyvenkilencesek beteljesítették áhított bosszújukat, majd erre a következő playoffban rá is dupláztak, amikor 34-9-es meggyőző diadallal fogták ki a szelet az északi harcosok hajójának vitorlájából.

A meccs embere:

Steve Young, QB (San Francisco 49ers) – 14/25 passz, 232 passzolt yard, 1 passzolt TD, 72 futott yard, 1 futott TD

Jóllehet legendás futása után harsány ovációval éltette a San Francisco-i közönség a gárda csereirányítóját, de a meccs addig lefolyt részében inkább füttyel, mint tapssal illették. Szolid statisztikái és hiba nélküli játéka dacára Young többször túldobta ígéretes helyzetben lévő elkapóit, amiért kapott is hideget-meleget a Montanát bálványozó hazai drukkerektől. Ez a mérkőzés, mint cseppben a tenger mutatott rá azokra a viszontagságokra, melyeket a kivételes adottságokkal megáldott balkezes QB kiállni kényszerült addig, míg Joe Montana materiális, később virtuális árnyéka rávetült. A vörös-arany színű együttes szimpatizánsai unos-untalan a nekik négy Super Bowlt nyerő Joe Coolhoz mérték az egészen más stílusú és habitusú Youngot, aki akárhány Pro Bowl meghívást és passing title-t szerzett is pályája során, csak az 1994-es szezon után, egy „saját” Lombardi-trófeával elhódításával csitíthatta el a kritikus hangokat, és dobhatta le hátáról – lelkéről – az arra mázsás súlyként nehezedő „majmot”.

A nap idézete: „El sem tudom hinni, hogy majdnem felbuktam a futásom végén. Bosszantó volt. Azt hittem földet fogok majd a 3-asnál, de aztán nagy örömömre végül átbukdácsoltam a gólvonalon.” (Steve Young, a 49ers játékosa emlékezetes vágtájáról)

A csapatok az idény végén: San Francisco 49ers – 10-6, NFC West 1. hely, 20-16-os győzelem a Cincinnati Bengals ellen a XXIII. Super Bowlban; Minnesota Vikings – 11-5, NFC Central 2. hely, 34-9-es vereség a San Francisco 49ers ellen az NFC-elődöntőben

Detroit Lions (0-1) – Washington Redskins (0-1)

Időpont és helyszín: 1979. szeptember 9., Pontiac Silverdome, Pontiac (Michigan)
Főedzők: Monte Clark (Lions) és Jack Pardee (Redskins)
Ismert játékosok: David Hill/TE, Doug English/DT, Al Baker/DE (Lions); Joe Theismann/QB, John Riggins/FB*, Lemar Parrish/CB, Ken Houston/S*, Mark Moseley/K (Redskins)

A mérkőzés dióhéjban:

Ahogy talán ma sem, úgy harminc esztendeje sem hozta lázba ez a párosítás, a csapatok szimpatizánsaitól eltekintve, a liga nagyérdemű közönségét. Ennek ellenére a találkozó fordulatos küzdelmet hozott. Az előző idénynek mindkét gárda új főedzővel vágott neki és mindketten középszerű mérleggel zártak. A középszerűségből kitörni akaró Rézbőrűeknél Jack Pardee főedző számos korosabb játékostól - és egykori csapattársától – megvált, a támadóegység irányítását pedig végre megkérdőjelezhetetlenül Joe Theismann kezébe adta. A Lions-nál a QB-kérdés megválaszolása ugyanakkor sok fejfájást okozott Monte Clarknak. Az 1978-as idény végén Gary Danielson olyan ígéretesen játszott, hogy a szakvezető nélkülözhetőnek ítélte és elcserélte a veterán Greg Landry-t. Csakhogy Danielson a preseasonban, első helyettese, Joe Reed pedig a Tampa elleni vesztes idénynyitón dőlt ki sérüléssel, s így Clarknak a második fordulóban a 9. körben draftolt, a profik közötti helytállásra felkészületlen újoncot, Jeff Komlo-t kellett csatába küldenie.

Az előzmények ismeretében nem volt meglepő, hogy az Oroszlánok nem rontottak kivont karddal (akarom mondani Komloval) ellenfelükre, s a yardokat konzervatív játékkal fogyasztva első akciójuk végén meg is szerezték a vezetést egy mezőnygóllal. A három pontra Theismann touchdown-passzal válaszolt, detrioti újonc kollégája pedig végül betlizett. Komlo saját vörös zónájánál veszítette el a labdát és a turnover washingtoni field goalhoz vezetett, amivel 10-3-as előnyre tettek szert a vendégek. A bakiját feledtetni kívánó Komlo a második negyedben villant meg először, s 41 yardos átadással hajtotta előre csapattársait a Redskins 1-eséig. A nagy játékot azonban a bírók holding miatt annullálták, s nemhogy touchdown, végül egyetlen pont sem lett az akcióból. A szünet előtt még egy TD-t bepréseltek Theismann-ék Benny Malone révén, sőt a fordulást követően az ellenfél futója, Dexter Bussey fumbliját szintén hat+egy pontra váltották, amikor a Redskins irányítója tight endjének, Jean Fugettnek passzolt. Egyéni hibák és vélelmezett bírói tévedések miatt a Detroit a harmadik negyedre 24-3-as gödörben találta magát. Egyéni, bár a hazai védelem aggresszív játéka miatt kikényszerített hibák kellettek ahhoz is, hogy Komloék kikászálódjanak ebből a gödörből. A zöldfülű signal caller párszor még elszórta a lasztit, de a kulcsmomentumok a Redskins labdavesztései voltak. A cserelinebacker, Eddie Cole előbb Benny Malone-t szabadította meg a disznóbőrtől, majd percekkel később John Riggins-t is, és a lehetőségeivel jól élő Lions mindkét labdaszerzését futott touchdownra váltotta. Már csak 24-17-re vezetett a Washington. A lámpalázát levetkőző Jeff Komlo a hajrára higgadt game managerként tündökölt, de végül igazolta, hogy nem csak csapattársait tudja futtatni, hanem precíz passzokra is képes. Az irányító keresztbefutó elkapóját, Freddie Scottot találta meg éles helyzetben egy pontos átadással, s a 24 yardos összjáték jóvoltából két perccel a lefújást megelőzően egalizáltak a hazaiak. 24-24! Theismannak és társainak viszont még rengeteg ideje maradt, s a fővárosi támadók sikerrel el is jutottak a Lions 29-eséig. 18 szekundummal a vége előtt a vendégek mestere, Jack Pardee, ellenfele számára váratlanul, mezőnygól-kísérletre utasította játékosait, s ez annyira megzavarta a lóhalálában cserélő Oroszlánokat, hogy a labda elrúgásának ominózus pillanatában 12-en tartózkodtak a pályán. A lövés rövid volt, de a 12 ember (a kudarcon kesergő helyi sajtó szerint a Piszkos Tizenkettő) miatt megítélt büntetés okán Mark Moseley 5 yarddal közelebbről ismételhetett, ezúttal sikerrel. Az utolsó pillanatokban eltapsolt 27-24-es vereség megadta a Lions gyengécske idényének alaphangját, míg az első fordulóban a Houston Oilers-szel szemben 27-13-as negyedik negyedes vezetést eljátszó Redskins végre bebizonyította, hogy nem csupán három játékrészre jó.

A meccs embere:

Eddie Cole, LB (Detroit Lions) – 2 kikényszerített fumble
és
Jeff Komlo, QB (Detroit Lions) – 11/22 passz, 162 passzolt yard, 1 TD, 3 INT

Nem szokványos, hogy egyrészt a vesztes csapatból választok, másrészt pedig, hogy mindjárt kettőt is. A Lions, amint a fentebbiekből kiderült, nem állt messze a győzelemtől, s a hajrában a lélektani előnyüket csak egy kapitális mulasztás miatt nem tudták pontokban megmutatkozó fórra váltani. A hazaiak feltámadásában főszerepet játszó két játékost egyformán elismerés illeti meg a majdnem-siker miatt, s nevük egy lapon, sőt egy bekezdésben említése annál is inkább találó, mert mindketten későn drafolt újoncok voltak. Komlo a 9. körben, míg Cole a 11.-ben került a csapathoz, s hogy ilyen hamar átestek a tűzkeresztségen, az sok körülmény, szerencsés vagy szerencsétlen, összejátszása folytán volt lehetséges. Sorsukban az is közös, hogy egyikük sem futott be komoly NFL-karriert. A linebacker egy évvel később jutott utoljára szóhoz a ligában, míg az 1978-ban javarészt kezdő, de ezalatt 11 TD mellett 23 INT-t jegyző és a Lions-szal 2-14-es mérleget produkáló Komlo rookie éve után már csak kétszer került az első csapatba és 1983-ban végleg letette a lantot. Ők még azok közé a szerencsésebbek közé számítanak, akik nem tűntek el nyomtalanul a süllyesztőben, hanem lehetett egy-két jó dobásuk. Komlo, aki University of Delaware első NFL-drafton elkelt irányítója volt (a legutóbbi természetesen Joe Flacco), az 1980-as évek derekán visszavonult az üzleti életbe, és pár éve, mint ittas vezetés, kábítószerbirtoklás és egyéb bűncselekmények miatt elítélt szökevény tűnt fel a FOX tévécsatorna híres műsorában, az America’s Most Wantedben. A hajdani sportolót a törvény keze nem érte el, ám a halál igen, amikor idén tavasszal Görögországban autóbaleset áldozata lett.

A nap idézete: „Állítólag szólnom kellett volna valakinek amikor bementem, hogy jöjjön le. Talán az egész az én hibám, de nem hallottam, hogy mit mondott az edző [Larry Pasquale, special team coach]. … Olyan gyorsan történt az egész, az egyik pillanatban mintha még elindítanák a támadóplay-t, aztán egyszer csak jön a field goal unit.” (Leonard Thompson, a Lions játékosa és a bizonyos „12. ember” a finis zűrzavaráról és a sorsdöntő hibáról)

A csapatok az idény végén: Detroit Lions – 2-14, NFC Central 5. hely; Washington Redskins – 10-6, NFC East 3. hely

Oakland Raiders (4-4) – Denver Broncos (7-1)

Időpont és helyszín: 1996. november 4., Oakland-Alameda County Coliseum
Főedzők: Mike White (Raiders) és Mike Shanahan (Broncos)
Ismert játékosok: Jeff Hostetler/QB, Tim Brown/WR, Russell Maryland/DT, Pat Swilling/DE, Terry McDaniel/CB, Albert Lewis/CB (Raiders); John Elway/QB*, Terrell Davis/RB, Shannon Sharpe/TE, Gary Zimmerman/LT*, Tom Nalen/C, Bill Romanowski/LB, Steve Atwater/S, Jason Elam/K (Broncos)

A mérkőzés dióhéjban:

A Raiders és a Broncos 1960 óta tartó, hol élesebbé váló, hol ellaposodó rivalizálásában új fejezetet nyitott, amikor 1995-ben Mike Shanahan lett a denveri együttes főedzője. Shanahan dolgozott már a gárdánál 1984 és 1991 között, de az említett vetélkedést a Vadlovakhoz való visszatérése azáltal tette izgalmassá, hogy a ’80-as években azért még tett egy kis kitérőt a Fosztogatóknál is. A szakember 1988-1989-ben 20 meccsen trenírozta az ezüst-feketéket, mígnem az 1989-as szezon negyedik játéknapja és 1-3-as kezdés után az őt többek között Napóleon-komplexusban szenvedőnek tituláló Al Davis ki nem rúgta. Az 1995-ben a Denver irányításával megbízott Shanahan bemutatkozó évében kemény, de nemes bosszút állt Davis-en és a Los Angeles-ből Oaklandbe visszaköltözött Fosztogatókon. Első, hétfő esti összecsapásukon a Broncos 27-0-ra lépte le riválisát, majd az alapszakasz utolsó fordulójában szintén győzedelmeskedtek ellenfelükön. 1996-os, újabb hétfő esti találkozójuk előtt a zászló megintcsak Elway-éknek állt, hiszen eladdig csak egyet veszítettek el nyolc alapszakasz-meccsükből. Legutóbbi, Kansas elleni sikerük után a Fosztogatóktól szintén rossz szájízzel távozó veterán futó, Marcus Allen állítólag azt kérte Shanahan-től, hogy „jövő héten rúgjátok őket seggbe!” A Raiders mellett talán csak a hagyományok szóltak. A szurkolók manapság ritkán láthatják az Oaklandet nemzeti sugárzású meccsen (mondjuk MNF-en) játszani, de ez nem volt mindig így. A gárda hajdani aranykorában éppen azzal szerzett sok hívet és tisztelőt, hogy ezeken az összecsapásokon rendre remekül és sokszor felejthetetlenül játszott. A Denver elleni derbi előtt a Raiders mérlege hazai pályán játszott hétfő esti rangadókon 12-0 volt, s Davis-ék már azzal is történelmet írtak, hogy ők lettek az első olyan csapat, mely két egymást követő meccsén MNF-t játszhatott. (Az első alkalommal a Chargers-t verték 23-14-re.)

Az első negyedben John Elway előbb ajándékozott egy touchdownt az ellenfélnek, majd hibáját kiköszörülve kiegyenlítette az állást. A denveri irányító a mérkőzés egyetlen turnoverét jegyezve passzolt a Raiders veterán safety-jének, Lorenzo Lynch-nek, s a hazaiak a hibát Jeff Hostetler 5 yardos futása révén TD-vel büntették. A következő alkalommal Elway egy 18 yardos scramble-lel tartotta életben a vendégek drive-ját, melyet végül Shannon Sharpe-nak kiosztott átadással fejelt meg. 7-7! A továbbiakban egyik gárda sem sziporkázott, de a Broncos kicsit összeszedettebben és kevesebb hibával játszva Jason Elam három mezőnygóljával kilenc pontos előnyre tett szert. Az 1996-os idény addig legtöbb büntetéssel sújtott együtteseként a Raiders ezúttal is kitett magáért, bár a legfájóbb nem egy védekezésben elkövetett szabálytalanság, hanem a long snapper, Dan Turk „bemozdulása” volt, mely törölt egy sikeres mezőnygólt, miközben a távolabbi próbálkozás végül mellé szállt. Az oaklandi támadógépezet aztán a negyedik negyedben no-huddle-re váltott és ez láthatólag meglepte Shanahanéket. Az első touchdownt a futó, Derrick Fenner szerezte egy screen passzt követően, majd a másodikat a hazaiak első számú elkapója, Timmy Brown egy 42 yardos Hostetler-bombát megszelídítve. A stop and go útvonalat futó Brown egy testcsellel ültette a Coliseum gyepére őrzőjét, s aztán már semmi más dolga nem volt, mint „alászaladni” irányítója ívelt átadásának. 21-16-ra máris a Fosztogatók vezettek, csakhogy rengeteg időt, öt percet hagytak Elway-éknek a fordításra. A 7-esnek csupán egy percre volt szüksége. Két lézerpasszal a félpályáig navigálta csapattársait, majd 3 és 10-nél egy nagy játékkal eldöntötte a meccset. A legendás játékmester a befelé vágó, majd a célterület felé lóduló (slant-and-go-t vagy„sluggo”-t futó) Rod Smith-t vette célba, aki irányváltásával lerázta Lorenzo Lynch-et és az előző Super Bowl nagy pénzért szerződtetett MVP-jét, Larry Brownt, és a 49 yardos összjáték könnyű touchdownt hozott. Noha a kétpontos variácó kimaradt, és így a denveriek előnye minimális volt, de az egy pont is elegendőnek bizonyult. A Raiders támadóegysége elsőre nem tudott válaszolni a TD-re, második lehetőséget pedig már nem kaptak, mivel Terrell Davis futásaival a vendégek lepörgették az órát. A 21-20-as győzelemmel a Vadlovak – mérlegük szerint és átmenetileg - az AFC egyeduralkodói lettek, míg az Oaklandnek nemcsak ígéretes, három győzelmet számláló 1996-os szériája szakadt meg, de a hétfő esti rangadókon tartott hazai sikersorozata is.

A meccs embere:

John Elway, QB (Denver Broncos) – 16/33 passz, 182 passzolt yard, 2 TD, 1 INT, 70 futott yard

Easy pick! Passzolási statisztikáit tekintve nem ez volt Elway legjobb meccse, de két tényező mégis a mezőny többi tagja fölé emelte ezen az érzelmektől fűtött találkozón. A Broncos 7-eséről köztudott, hogy minden idők egyik legmobilabb irányítója volt, azaz tudott futni a labdával, ha a helyzet úgy kívánta, vagy a zsebből kimozogva egyszerűen időt nyert magának a sikeres passzhoz. Ezúttal inkább az előbbi tekintetben domborította ki kivételes képességeit és 36 éves fejjel, csontokkal, izmokkal élete addigi legjobb egy meccsen elért futóteljesítményét nyújtotta. Érdekességképpen jegyzem meg, hogy korábbi rekordja – 62 futott yard – alig több mint egy hetes volt, az előző fordulóban, a Chiefs ellen érte el. A másik tény, ami Elway-t a „meccs embere” elismerésre érdemesíti az volt, hogy karrierje során 33. alkalommal vezette csapatát a negyedik negyedben vesztett helyzetből győzelemre. A comeback drive előtti labdabirtoklás során a QB látszólag kisebb sérülést szenvedett, amikor a meccsen egyébként 100. és 101. karriersackjét megszerző ex New Orleans-i, Pat Swilling földre vitte, de a gyötrelemnek percekkel később már nyoma sem látszott és Elway újabb öles lépést tett a cantoni Hírességek Csarnoka felé.

A nap idézete: „Túl sok időt hagytunk neki. Amikor megszereztük az utolsó touchdownunkat és az órára néztem, azonnal eszembe jutott, hogy még rengeteg ideje maradt arra, hogy megnyerje nekik a meccset.” (Harvey Williams, az Oakland futója John Elway-jel kapcsolatos balsejtelmeiről)

A csapatok az idény végén: Oakland Raiders – 7-9, AFC West 4.hely; Denver Broncos – 13-3, AFC West 1. hely, 30-27-es vereség a Jacksonville Jaguars-tól az AFC-elődöntőben

Chicago Bears (1-0) – Seattle Seahawks (0-1)

Időpont és helyszín: 1999. szeptember 19., Soldier Field, Chicago
Főedzők: Dick Jauron (Bears) és Mike Holmgren (Seahawks)
Ismert játékosok: Curtis Conway/WR, Bobby Engram/WR, Olin Kreutz/C, Walt Harris/CB (Bears); Jon Kitna/QB, Ricky Watters/RB, Walter Jones/LT, Cortez Kennedy/DT, Chad Brown/LB, Shawn Springs/CB, Jeff Feagles/P (Seahawks)

A mérkőzés dióhéjban:

Az 1999-es idény előtt a Seahawks-t két éve tulajdonló Paul Allen bevált recepttől, pontosabban másutt már bevált szakembertől várta csapata sorsának jobbra fordítását. A Green Bay Packers-t korábban Super Bowl-diadalra vezető Mike Holmgrent nem csupán nyolc évre szóló, anyagilag rendkívül kedvező kontraktussal csábította Seattle-be, de a szokványosnál nagyobb hatalmat adva neki, általános menedzsernek is kinevezte. A gárda ugyanakkor nem jó előjelekkel vágott neki a szezonnak. Az együttest – és személyesen Holmgrent – fájdalmas csapás érte, amikor az idénynyitó előtt a főedzőt Green Bay-i ténykedése alatt is segítő, briliáns lángelmének tartott defensive coordinator, Fritz Shurmur súlyos betegséget követően elhunyt. A Seahawks hazai környezetben elveszítette első mérkőzését a Lions ellen, és a küzdelem jelentősen megtizedelte a gárda játékosállományát is. Kidőlt a kezdőirányító Jon Kitna, két elkapó Mike Pritchard és Sean Dawkins játéka erősen kérdésessé vált az elkövetkező hetekre - Joey Galloway a szerződése miatti vita okán egyébként sem állt rendelkezésre -, a védelem meghatározó emberei közül pedig Chad Brown volt maródi. A seattle-iek azonban Medveölő Holmgrenben még mindig bízhattak, ugyanis főedzőjük Packers-es évei alatt 12-2-es mérleget produkált a Chicago ellen, köztük 11 sorozatos győzelmet aratva. A találkozó kapcsán további érdekességként szolgált, hogy a Bears új szakvezetője, Dick Jauron az 1990-es évek első felében még Holmgren edzői stábjának tagja volt Green Bay-ben.

A Jets-től igazolt csereirányító, Glenn Foley vezette seattle-i támadóegység a várakozásoknak megfelelően gyengén kezdett. A vendégek az első félidőben 26 támadóplay alatt mindössze 27 yardot tudtak összehozni, s így szerzett pont nélkül vonulhattak szünetre. A csekély számhoz nagymértékben hozzájárult, hogy a támadófal sem állt helyzete magaslatán és az egész találkozón hat sacket (ebből ötöt az első félidőben) engedélyezett a chicagói pass rush-nak. Holmgrenék szerencséjére ellenfelük támadójátéka is akadozott. Az első drive-ban a Bears futója, Curtis Enis a seattle-i 2 yardosnál fumblizott, majd a következő alkalommal az újonc rúgó, Brian Gowins hagyott ki egy 50 yardos mezőnygól-kísérletet. A második negyedre aztán végre összekapták magukat a támadók és egy Enis TD-vel, valamint egy könnyebben értékesíthető field goallal 10-0-ás előnyre tettek szert. A második félidő viszont a Seahawks-é volt. Először a védelem tett ki magáért és a játékrészben csupán egy újabb Gowins „hárompontost” engedélyeztek 43 yardról, amivel 13-0-ra alakult az eredmény. A szünet előtti katasztrofális produkcióhoz képest a vendégek támadásban csak javulhattak. A támadófal jobb blokkolási sémáinak, a konzisztensebb futójátéknak és az irányítónak nyújtott nagyobb védelemnek hála a toldozott-foldozott Seahawks offense a hajrára végre lendületbe jött. Előbb a Holmgrennel együtt a Packers-től érkezett Derrick Mayes szerzett 34 yardos touchdownt Foley átadása után, majd 49 yardról Fabien Bownes volt eredményes. A második pontszerzésnél a chicagói CB, Walt Harris csúnyán ráharapott Foley pump fake-jére, s így elengedte azt a Bownest, akit a training camp végén épp a Bears-től vágtak ki. Számára édes bosszúval érhetett fel a találkozó kimenetelét végül eldöntő megmozdulás. 14-13-as seattle-i vezetés után még győzhetett volna a hazai együttes, de az idénynyitón aratott siker alkalmával elismerést keltő, szokatlan felállásokkal, hagyományromboló játékhívással operáló, „razzle dazzle” offense-ről bebizonyosodott, hogy alkalmazása visszafelé is elsülhet. Fél perccel a vége előtt a Seahawks 29-eséig jutott a Chicago, de 3. és 1-nél Gary Crowton OC három tight endes felállásból nem szimpla középső futást, hanem bootlegből adandó passzt hívott. A jól reagáló vendégvédelem negatív play-be hajszolta Shane Matthews irányítót, s végül Brian Gowins 49-ről kihagyta azt a mezőnygólt, amivel a Medvék fordíthattak és nyerhettek volna. A nehezen és némi szerencsével is, de Mike Holmgren folytatta a Bears-szel szembeni dominanciáját, s a Seattle főedzőjeként elért első győzelme olyan lendületet adott a csapatnak, hogy következő nyolc meccsükből hetet megnyertek.

A meccs embere:

Derrick Mayes, WR (Seattle Seahawks) – 7 elkapás, 137 elkapott yard, 1 TD

Mayes kitűnő college karriert könyvelhetett el a Notre Dame futballcsapatának alapembereként, volt csapatkapitány, két ízben team MVP és mint a Fighting Irish történetének legeredményesebb elkapója jelentkezett be az 1996-os NFL draftra. A Green Bay Packers a második körben csapott le a tehetséges elkapóra. Bár a wisconsini kisvárosban Mayes nyerő közegbe került, de a gárda Super Bowl-győztes idénye alatt csak mérsékelten jutott játéklehetőséghez. Az első hetekben hat elkapása, 46 yardja és 2 TD-je volt, de amint novemberben a Packers leigazolta a rutinos Andre Risont, az újonc Mayes háttérbe szorult és a playoffra deaktiválták. A támadó három Green Bay-i idénye alatt összesen 730 yardot és 5 touchdownt szorgoskodott össze, s bár 1999-ben, amikor Holmgren magával vitte Seattle-be elvileg gyengébb együtteshez került, de itt sokkal nagyobb szerepet szántak neki. A szezon során Mayes rövid karrierje legjobbját mutatta és elkapásokban, valamint elkapott touchdownokban ő volt a Seahawks legeredményesebb játékosa. Alig két évvel később, miután egy szerényebb idény után kiadták az útját, aztán felhagyott a profi sporttal és azóta az üzleti életben, valamint a televíziós- és filmvilágban próbál maradandót alkotni, sportműsorok házigazdájaként, szakértőjeként szerepelt, de a filmkészítésbe is belekóstolt, mint rendező és producer.

A nap idézete: „Itt a Solider Fielden általában nagyon zajosak a drukkerek, de most olyan csend van, hogy akár a kisgyermekem is nyugodtan szundikálhatna mellette.” (Michael Sinclair, a Seattle védője a chicagói publikum meccset követő döbbentségéről)

A csapatok az idény végén: Chicago Bears – 6-10, NFL Central, 5. hely; Seattle Seahawks – 9-7, AFC West 1. hely, 20-17-es vereség a Miami Dolphins-tól a rájátszás első körében

Chicago Cardinals (0-1) – Baltimore Colts (0-2)

Időpont és helyszín: 1950. október 2., Comiskey Park, Chicago
Főedzők: Curly Lambeau* (Cardinals) és Clem Crowe (Colts)
Ismert játékosok: Pat Harder/FB-K, Charlie Trippi/HB*, Buster Ramsey/OG, Bob Shaw/E (Cardinals); Y. A. Tittle/QB*, Paul Salata/E, Art Donovan/DT*, Rex Grossman/MLB-K (Colts)

A mérkőzés dióhéjban:

59 évvel ezelőtt – ez NFL-történeti léptékkel mérve is tetemes időbeli távolság. Ami a földrajzi távolságot illeti, 1950-ben a Cardinals még jelenlegi állomáshelyétől 2300 kilométerre északkeletre, Chicagóban tanyázott. A gárda 1947-ban bajnoki címet nyert, de teljesítménye azt követően kissé visszaesett. A Cards hívei az új idény előtt egy másik klub kapcsán megismert játékos- és edzőlegendától, Curly Lambeau-tól remélték kedvenceik sorsának jobbra fordítását. A Colts esete kissé kacifántosabb, de remélhetőleg követhető. Az 1950-es együttes csak áttételesen tekinthető Peyton Manningék „felmenőinek”. Ez a Colts 1947 és 1949 között nem az NFL-ben, hanem egy azzal versenyre kelő ligában, az AAFC-ben vitézkedett, majd amint a nagyobb hal bekebelezte a kisebbet, a baltimore-iak 1950-től az NFL mezőnyét erősítették. No, az túlzás, hogy erősítették, mert a Colts 1949-ben csak győzelmet jegyzett. A gárda első és egyetlen NFL-es idénye után, amit szintén csupán egy sikerrel zárt, a tulajdonos anyagi nehézségei miatt végül feloszlott. A maryland-i város focidrukkereinek azonban csak két évig kellett meglenniük profi futball nélkül, mert az „első Colts” szemmel láthatóan ébresztett akkora érdeklődést körükben a sport iránt, hogy az NFL vezetői fantáziát lássanak egy új franchise (Carroll Rosenbloom Dallas Texans-a) Baltimore-ba költöztetésében. Az 1953-ban talpra állított csapat színeit a Dallas Texans-tól, nevét az „első” Baltimore Colts-tól kölcsönözte. Utóbbiakra és csapnivaló 1950-es idényükre visszakanyarodva, a pofozógépnek számító Colts ideális ellenfélnek nézett ki az évet vereséggel kezdő Chicago Cardinals-nak, hogy végre sikerélményt szerezzen.

A hétfő este megrendezett mérkőzésen eleinte nem a papírforma érvényesült. A Cards megszerezte ugyan a vezetést, de ellenfelük még az első félidőben fordított. A Colts második TD-je egy 86 yardos punt return után született, s mivel Rex Grossman a második hat pontos akció után nem hagyta ki a ráadást, így az esélytelenebb vendégek 13-7-es vezetéssel vonulhattak szünetre. (A névazonosság nem a puszta véletlen műve. A Baltimore Colts kickerében a modernkori Colts ellenében Super Bowlt veszítő Chicago Bears egykori irányítója, Rex Grossman nagyapját tisztelhetjük.) A második félidőben aztán visszajött a papírforma, sőt a meccs statisztikáit vezetők – kis túlzással – alig győzték irodaszerrel a Cardinals bombasztikus fölényének dokumentálását. Míg a Colts hét turnovert követett el 3 interception és 4 fumble révén, addig a hazaiak a két negyed alatt 3, majd 4 touchdownt rámoltak be riválisuknak. Trippiék futásban és passzokkal is közel 300 yardot jegyeztek, s bár a sztárfutó maga is két TD-vel vette ki részét a pontgyártásból, Bob Shaw és Jim Hardy produkciója még ezt is elhomályosította. Shaw öt touchdown-elkapásával NFL-rekordot állított fel az egy meccs alatti touchdown-elkapások tekintetében (ezt azóta is csak beállítani tudták), míg az irányító Hardy egy TD-passzal maradt el Sid Luckman 1943-as, 7 TD-passzos teljesítményétől. Ezek fényében a végeredmény talán már lényegtelennek számít, de a pontosság kedvéért jegyezzük fel, hogy a Cardinals 55-13 arányban mosta le a nem túl acélos Baltimore Colts-ot.

A meccs embere:

Jim Hardy, QB (Chicago Cardinals) – 13/30 passz, 281 passzolt yard, 6 TD, 2 INT

Persze, megint egy irányító, holott Hardy első számú célpontja, Bob Shaw futballtörténelmet írt 5 elkapott touchdownjával! A választás elsődleges oka nem az, hogy a QB maga is kevés híján csúcsot állított be, hanem inkább az előző mérkőzésen nyújtott teljesítményében keresendő, amihez mérten volt igazán szenzációs. A Colts elleni derbi előtt a Cardinals a Philadelphia Eagles-szel meccselt, s azon a találkozón Jim Hardy-nak sikerült rekordprodukciót nyújtania. Csak éppen ilyesféle rekordra egyetlen irányító sem lenne büszke. Az idénynyitón Hardy nyolc interceptiont dobott és párszor még el is fumblizta a labdát. A szörnyű mérkőzés után igazán megsüvegelendő, hogy chicagói játékmester nem csak lerázta annak rémes emlékeit, de majdnem egy sokkal szívderítőbb teljesítménnyel írta be nevét az NFL annaleseibe. Noha ez a páratlan formajavulás a „meccs embere” címet hozta Hardy-nak, de azért az egykori játékos utóbbi fegyvertényére sokkal kevesebben emlékeznek, mint arra a botrányos délutánra, amikor nyolc alkalommal passzolt az ellenfél védőinek.

A nap idézete: „Tudja az ismerőseim a mai napig hívogatnak, ha egy meccsen valamelyik irányító dob néhány interceptiont és azzal vigasztalnak, hogy: „Hé Jim, ennek a pacáknak már csak két, három INT hiányzik ahhoz, hogy megdöntse a csúcsodat.” (Jim Hardy 1996-ban rekordja emlékének továbbéléséről)

A csapatok az idény végén: Chicago Cardinals – 5-7, NFL American 5. hely; Baltimore Colts – 1-11, NFL National 7. hely

8 meccsről 3 x 8 mondatban

New England Patriots – Atlanta Falcons, 1972. szeptember 24. A két csapat első összecsapásán a házigazda Hazafiak az utolsó játékrészben tizenhárom pontos hátrányt ledolgozva kerekedtek felül ellenfelükön. A másodéves irányító, Jim Plunkett (az első latin származású Heisman-győztes és 1/1-es) a hajrában előbb egykori Stanfordos csapattársának, Randy Vatahának osztott ki egy 37 yardos TD-passzt, majd 40 yardos átadással készítette elő a 21-20-as vezetést kivívó futott touchdownt. Pats látványos feltámadása ellenére az Atlanta még megszerezhette volna a győzelmet, de 28 másodperccel a vége előtt Bill Bell simán kihagyott egy 10 yardos (!) mezőnygól-kísérletet.

Jacksonville Jaguars – Houston Texans, 2002. október 27. A ligaújonc Texans a franchise történetének második győzelmét és első idegenbeli sikerét aratta a rivális Jacksonville otthonában. A vendégek védelme két, a Jaguars-tól kivágott játékos a DE Gary Walker és az NT Seth Payne vezetésével megfogta a hazai gárda Fred Taylor fémjelezte futójátékát, ám a sorsdöntő mozzanatnak egy trükkös play bizonyult. Három perccel a lefújás előtt egy punt visszahordásnál a returner, Jabar Gaffney lateral passzal a pálya túloldalán magányoskodó Aaron Glennek játszott, aki 42 yardos futással a Jags 33-asáig cipelte a labdát, egy perccel később a Texans rúgója, Kris Brown 45 yardos mezőnygólt értékesített, amivel 21-19-re a houstoniak győztek.

Kansas City Chiefs – Philadelphia Eagles, 1972. október 22. A szezont öt vereséggel indító Sasok hatalmas meglepetésre 21-20-as győzelemmel távoztak a két évvel korábban Super Bowlt nyerő Kansas City otthonából. A meccs egyik legjobbja a vendégek sérülésből visszatérő irányítója, Pete Liske volt (aki 1967-1968-ban a kanadai ligában két egymást követő évben 4000 passzolt yardot gyűjtve írt futballtörténelmet) azzal, hogy az első félidőben három 30 yard fölötti TD-passzal juttatta 21-0-ás vezetéshez csapatát. Ezúttal Fortuna is a Philadelphia pártjára állt, amikor az első touchdownnál a védők által eltérített labdát a szemfüles elkapó, Ben Hawkins szelídítette meg (a la Brandon Stokley) és rohant vele az ellenfél célterületéig.

Tampa Bay Buccaneers – New York Giants, 1991. november 24. Az előző szezonban elszenvedett sérülését követően cserepadra száműzött Phil Simms bebizonyította, hogy jó az öreg a háznál, amikor Jeff Hostetler kidőlése miatt beugorva győzelemre vezette a címvédő Óriásokat. A veterán irányító  - 14-14-es állás mellett - alig két perccel a vége előtt egy 90 yardos TD-drive során hétből hét passzkísérletét célba juttatta, utolsóként Stephen Bakert játszva meg egy hat pontos átadással. A mérkőzés másik hőse a vendégek linebackere, (és a Patriots jelenlegi edzője) Pepper Johnson volt, aki 4 és fél sacket gyűjtött be a Tampa QB-járól, Vinny Testaverde-ről.

New Orleans Saints – Buffalo Bills, 1973. november 4. Archie Manning először egy 1971-es Buffalo Bills elleni előszezon mérkőzésen öltötte magára a Szentek mezét, majd két évvel később csapatát története első shutout győzelmére vezette ugyancsak a Buffalo ellen. Az idősebbik Manning 188 passzolt yarddal és egy TD-passzal vette ki részét a New Orleans 13-0-as győzelméből. A hazai védelem talán még sziporkázóbban játszott és a szezon végén a 2000 futott yard fölé jutó O. J. Simpsont 79 yardon tartotta.

San Diego Chargers – Miami Dolphins, 1984. november 18. Az NFL két legproduktívabb quarterbackjének, Dan Marinonak és Dan Fouts-nak összecsapásából az utóbbi került ki győztesen, miután 28-14-es negyedik negyedbeli hátrányból döntetlenre, majd végül hosszabbításos győzelemre vezette csapatát. A Delfinek a 34-28-as fiaskóval 11 zsinórban aratott diadalt követően a mezőnyből utolsóként veszítették el veretlenségüket. A San Diego irányítója, Dan Fouts 57 passzkísérletével és 36 célba juttatott átadásával franchise-rekordot állított fel, míg Marino két TD-passzával négy találatra közelítette meg a George Blanda és Y. A. Tittle által közösen tartott 32 touchdownos, egy idény alatti NFL-csúcsot.

Cincinnati Bengals – Pittsburgh Steelers, 1980. szeptember 21. Az idénynek új főedzővel, a Hall of Famer tackle, Forrest Greggel nekivágó Bengals első győzelmét aratta, a címvédő Steelers első vereségét szenvedte el az AFC Central 30-28-as eredménnyel zárult rangadóján. Chuck Noll tanítványai hatszor adták el a labdát, a Dick LeBeau trenírozta cincinnati defensive secondary Terry Bradshaw két átadását csípte el. A hazaiaknál a Ken Anderson sérülése miatt beugró csereirányító, a „Labdahajigáló Szamoai”, Jack Thompson a negyedik negyedben két TD-passzt dobva röpítette a győzelem felé csapatát, melyet a Greggel együtt a kanadai ligából érkezett skót rúgó, Ian Sunter tetőzött be egy 21 yardos mezőnygóllal.

Dallas Cowboys – Carolina Panthers, 1997. december 8. A harmadik szezonját taposó Panthers az előző playoff NFC-elődöntőjében aratott meglepetésszerű siker után egy éven belül másodszorra is győztesen hagyta el a Texas Stadiumot. A 23-13-as hétfő esti rangadót végig kezükben tartották a Kerry Collins vezette vendégek, míg a Dallas már az első negyedben komoly érvágást szenvedett, amikor Emmitt Smith vállsérülése miatt nem tudta vállalni a további játékot. Midőn a hajrában - 20-13-as állásnál és 4. és 1-nél - Aikmant 25 yardos veszteséggel járó sackbe hajszolták a Panthers védői, nem csupán a Cowboys playoff reményei mentek füstbe, de az évtizedben három Super Bowlt nyerő dinasztia sikertörténete is lényegében véget ért.

Dorkó Szabolcs (Szabler)