Visszapillantó - 2009/5. hét

New York Jets (5-1) – Miami Dolphins (5-1)

Időpont és helyszín: 2000. október 23., Giants Stadium, East Rutherford (New Jersey)
Főedzők: Al Groh (Jets) és Dave Wannstedt (Dolphins)
Ismert játékosok: Vinny Testaverde/QB, Curtis Martin/RB, Kevin Mawae/C, Mo Lewis/LB, Aaaron Glenn/CB (Jets); Richmond Webb/LT, Jason Taylor/DE, Zach Thomas/LB, Sam Madison/CB, Patrick Surtain/CB (Dolphins)

A mérkőzés dióhéjban:

Nehéz megítélni, hogy a 2000-es idény kezdete előtt a Dolphins-nál vagy a Jets-nél történetek-e mélyrehatóbb változások, de alapos mérlegelést követően alighanem Miami felé billen a mérleg nyelve. Innen a franchise addigi arca Dan Marino távozott visszavonulása révén és a legendás játékmester kétségtelenül nehezen betölthető űrt hagyott maga után. Noha a Dallas-ből kirúgott Chan Gailey-nek, a passzjáték elismert innovátorának offensive coordinatori posztra igazolása a támadások hatékonyságának növelését ígérte, ugyanakkor az új főedző személye és szakmai előélete a védekezés előtérbe helyezését valószínűsítette. Jimmy Johnson váratlan lemondása után a védőegység irányítója, Dave Wannstedt lépett az első vonalba, aki már Johnson sikerekben gazdag dallas-i évei alatt is a védelem felkészítéséért felelt, majd a Chicago Bears vezetőedzőjeként sem mulasztotta el fókuszát ide irányítani. A defense az alapszakasz első hat meccsén ki is tett magáért, a Dolphins egyetlen ellenfelének sem engedélyezett 16-nál több pontot, és csak egy ízben nyelt be 180-nál több passzolt yardot. A csapatrész produktuma kulcsfontosságú volt abban, hogy a baljós előérzettel várt Marino utáni érát 5-1-es mérleggel kezdje  Wannstedt együttese.

A floridai korszakváltás ellenére a Jets háza táján sem volt kisebb a felfordulás az offseasonban. A szerény 8-8-as mutatóval zárt 1999-es szezon után Bill Parcells leköszönt a főedzőségről – megfogadva, hogy most aztán végleg leteszi a lantot -, de általános menedzserként még a gárda alkalmazásában maradt. Parcells távozása után a védekező géniusznak tartott DC-re, Bill Belichickre szállt a csapat vezetése, ám ő bemutatkozó sajtótájékoztatóján váratlanul benyújtotta lemondását, és rövidesen a New England Patriots-hoz szerződött. A váratlan húzástól sokkolt New Yorkiak kárpótlást követeltek és – a liga közbenjárására végül – kaptak a Hazafiaktól, a kompenzációs, első körös draftpickkel pedig a DE Shaun Ellis-t gyűjtötték be a 2000-es játékosbörzén. A Jets-nek a drafton összesen 4 (!) első körös választása volt, melyekkel – Ellis-en kívül – megszerezték John Abrahamet, Chad Penningtont és Anthony Bechtet. Pennington, bár eleve nem szánták még a kezdőbe, rögtön némi fejfását okozott a szakvezetésnek, amikor a Ravens elleni előszezonmeccsen egy vakmerő és esztelen futás végén térdsérülést szenvedett. A támadóegység irányítása így a már 37 éves, ráadásul az előző idényt Achilles-ín szakadás miatt kihagyó Vinny Testaverdere maradt. Az offense egyik addigi sztárját, a Tampaba tradelt Keyshawn Johnsont is nélkülözni kényszerült, de a linebacker coach-ból – Belichick „kiugrása” miatt – rögtön a vezetőedzői székbe emelt Al Groh csapata pazar és egyáltalán nem várt, 5-1-es mutatóval készült a Miami elleni hétfő esti derbire. A Jets négy győzelemmel rajtolt, melyből három negyedik negyedes hátrányból kivívott siker volt. Valószínűleg semmi nem lehetett nagyobb elégtétel számukra, mint a Belichick Patriots-ával szemben ugyancsak hétfő este elért 20-19-es diadal, vagy az a Tampa elleni, amikor egykori sztárjukat, Keyshawn Johnsont sikerült 1 elkapáson és 1 yardon tartani.

2000. október 23-án este igazából két meccset játszottak a Meadowlands-en. Az elsőt, mely három negyeden át tartott 30-7-re a vendég Miami nyerte. A Delfinek támadásban addig ritkán látott robbanékonyságról tettek tanúbizonyságot. Az első 15 percben többek között két nagy játék – Jay Fiedler Leslie Shepherdnek adott 42 yardos passza, valamint a több tackle-t lerázó Lamar Smith 68 yardos vágtája – révén 17-0-s előnyre tettek szert. Az első first downját a második negyed derekán szerző Jets ugyan Wayne Chrebet TD-elkapásával még a szünet előtt feliratkozott az eredményjelzőre, de a veterán Testaverde ekkor még többször lőtt mellé, mint pontosan, és 45 minutum alatt 3-szor is eladta a játékszert. Lamar Smith újabb, az eredményt 30-7-re alakító touchdownja után már sok New York-i drukker kikapcsolta tévéjét, rádióját, vagy ha történetesen a helyszínen szorított kedvenceiért, megindult a kijárat felé. Rosszul tették, ugyanis a „második”, teljesen eltérő arculatú összecsapás csak akkor vette kezdetét. Al Groh már a szünetben hatalmas patáliát csapva próbálta felrázni a hazaiakat, ám a fordulatnak valószínűleg nyomósabb oka lehetett a támadóstratégiában eszközölt változás. Dan Henning, a Jets offensive coordinatora (ma a Dolphins-nál tölti be ugyanezt a posztot) „szétterítette” támadóit és Testaverde-re bízta a playhívást. A sokszor öt elkapóval operáló spread és no-huddle offense a kedvező matchupok kiaknázására épített és a rutinos játékmester nem bánta, hogy sokszor szélre kitolt futóit, Curtis Martint és Richie Andersont kellett tömnie passzokkal, ha például azt látta, hogy egy lomhább, így könnyebben átjátszható linebacker védekezik rajtuk. A hajrában elszabadult New York-i pontgyártás az újonc Laveranues Coles jóvoltából kezdődött, aki Testaverde-t szinte biztos interceptiontől megmentve lopta ki a miami corner, Sam Madison kezei közül a hat pontot érő átadást. 30-13! A következő Jets-drive végén egy másik rookie-t, a TE Jermaine Wiggins-t kellett volna a vendégek defensive end-jének, Trace Armstrongnak levédekeznie, de a támadó fürgébb volt és megkaparintotta irányítója 1 yardos TD-passzát. 30-20! A harmadik akcióban mezőnygólt sikerült elérni, de miután az egész negyedik negyed során csupán egy first downra képes Miami támadóegységét az ex-Delfin, Bryan Cox sackjével újból sarokba szorították, megint gyors pontszerzési sanszhoz jutottak a zöld-fehérek. Ezúttal a labdát estében is megszelídítő Chrebet volt a labda útja, s ezzel a 10 perc alatt zsinórban 23 pontot elkönyvelő hazaiak 30-30-ra egyenlítették a derbit.

A Dolphins ugyan egy play után újból magához ragadta a vezetést, amikor Fiedler második fél pályát átívelő bombájával találta meg a szélen meglógó Shepherdet, viszont a lélektani előnyt már nem tudta visszavenni. A Jets-nek három és fél perce maradt, Testaverde pedig a bevált recepttel – két futója közül hol a végül 12 elkapást gyűjtő Andersont, hol a 8-at jegyző Martint keresve – masírozott el csapattársaival a rivális célterületéig. A mars végére valószerűtlen módon a passzot addig soha el nem kapó offensive tackle, Jumbo Elliott tette fel a pontot egy bátor play-action után. 37-37! A jócskán éjfélbe nyúló hosszabbítás előtt és a pénzfeldobás során Fortuna a Miamira mosolygott, de hiába vezethették ők az első támadást, mivel Jay Fiedler INT-t dobott a Jets cornerbackjének, Marcus Colemannek. Azonban a Szerencse istenasszonya még mindig nem engedte el a vendégek kezét, hiszen Coleman a megszerzett disznóbőrt rögvest elfumblizta, s újabb lehetőséget adott az ellenfélnek. A védő a „mennyekből” néhány szekundum alatt „pokolra” jutott, ám innen újfent felfelé vezetett az útja, mert szinte azonmód megint lehalászta a Dolphins irányítójának az estén harmadik, a hosszabbításban második eladott passzkísérletét. Az interceptiont követően a már számos kulcsfontosságú catch-csel büszkélkedő Wayne Chrebet nyújtott egy rövidnek látszó play-t 28 yardosra, még két rövidebb játék múltán pedig John Hall kocogott be a pályára, és egy 40 yardos lökettel véget vetett a 40-37-re végződő drámai és roppant élvezetes küzdelemnek.

Arról már volt szó, hogy a Dolphins csupán egy first downt ért el a záró játékrészben, ugyanakkor a vendéglátók 20-szal sokkolták Dave Wannstedt elsőrangúnak tartott védelmét. A Jets a 20 first downnal franchise-rekord 30 pontot gyűjtött és 1981. szeptember 13. óta – amikor az Atlanta egy viharos hajrával körözte le a Green Bay Packers-t – nem volt rá példa, hogy egy csapat 30 vagy annál több pontot szerezzen a negyedik negyedben. A parádés fordítás minden idők második legnagyobb arányú az utolsó 15 percben véghezvitt comeback diadala volt. A vesztes oldaláról tekintve a rendkívüli csatára, rá kell mutatni, hogy az a Miami engedett a hajrában 33 pontot riválisának, mely az addigi hat meccsén csupán három TD-t és összesen 51 pontot szenvedett el. Az összecsapás a Monday Night Football történetében is csúcsot döntött, mint a széria 1970-es indulása óta - műsor- és nem játékidő tekintetében – a legtovább tartó mérkőzés.

A meccsről készült NFL Films produkció: 1. rész, 2. rész.

A meccs embere:

Vinny Testaverde, QB (New York Jets) – 36/59 passz, 378 passzolt yard, 5 TD, 3 INT

A fontos elkapásokat futószalagon szállító Chrebet és a három interceptiont elkönyvelő Marcus Coleman is eséllyel pályázhatna a meccslabdára, de azt hiszem vitathatatlan, hogy az végső soron csakis az örökifjú Vinny Testaverdet illetheti. Az 1987-es draft 1/1-ese ugyan soha nem volt képes felnőni a választásában megnyilvánuló elvárásokhoz, de megbízható átlagra, sőt alkalmi kivételes fellángolásokra bármikor képes volt. Nem túl gyümölcsöző tampai évek után a Belichick-féle Cleveland Browns alapemberévé emelkedett, majd a csapat Baltimore-ba költözése után a Ravens első irányítójaként először kapott meghívást a Pro Bowlba. 1998-ban a Jets-et az AFC döntőjéig vezette, viszont a következő idény első meccsén súlyos sérülést szenvedett, mely egész évének véget vetett. Testaverde kiesése valószínűleg a csapat szerényebb teljesítményére is kihatott, hiszen 1999-ben így lemaradtak a rájátszásról. 2000-ben a negyedik iksz felé közeledő QB nem csupán sérüléséből tért vissza, de negyedik negyedekben nyújtott teljesítményének betudhatóan a New Yorkiakat három comeback sikerre vezette hat forduló alatt. Összességében Vinny passzolási hatékonysága 53,8%, QB-ratingje 71,6 volt, ám pusztán a negyedik játékrészben a nevezett mutatók 67,6 %-ra, illetve 129,6-ra (!) emelkedtek. A Dolphins ellen nyújtott produkciójával az irányító illusztris és szűk társaságba került, hiszen addig rajta kívül csak Ken Stabler és Joe Montana tudott négy touchdown-passzt dobni egy mérkőzés utolsó negyedében.

A nap idézete: „Amilyen védelmünk van, azt hittük, hogy megnyertük a meccset. Pocsékabbul érzem magam, mint a tavalyi playoffban a Jacksonville-től elszenvedett 62-7-es vereséget követően.” (Oronde Gadsden, a Miami Dolphins elkapója a kiábrándító fiaskóról)

A csapatok az idény végén: New York Jets – 9-7, AFC East 3. hely; Miami Dolphins – 11-5, AFC East 1. hely, 27-0-s vereség az Oakland Raiders-től az AFC elődöntőjében



Washington Redskins (2-1) – Carolina Panthers (1-2)

Időpont és helyszín: 1999. október. 3., Redskins Stadium, Landover (Maryland)
Főedzők: Norv Turner (Redskins) és George Seifert (Panthers)
Ismert játékosok: Brad Johnson/QB, Stephen Davis/QB, Champ Bailey/CB, Darrell Green/CB* (Redskins); Muhsin Muhammad/WR, Wesley Walls/TE, Kevin Greene/LB, Mike Minter/S (Panthers)

A mérkőzés dióhéjban:

Az 1999-es idény előtt a Panthers-nél edző-, a Redskins-nél pedig tulajdonosváltás történt. A Carolina-tól egy vérszegény 4-12-es évet követően elküldték Dom Capers-t, a klub első főedzőjét. Helyére az a George Seifert érkezett, aki a San Francisco-val anno két Super Bowl győzelmet aratott, s akinek ténykedését ezért nagy várakozás övezte. Az új szakvezető egyik első dolga volt, hogy elődje 3-4-es, sok zone blitzre építő védelmi sémáját lecserélje az egykor Friscoban használt 4-3-as rendszerére. Nagy nevek nem érkeztek, nem távoztak az offseason alatt, hacsak azt nem vesszük, hogy ígéretes irányítójától, Kerry Collins-tól még az elmúlt szezon közepén megvált a Panthers, amikor a játékos alulmaradni látszott az alkohollal vívott küzdelmében. Igazán komoly jövés-menés a Washington Redskins háza táján sem volt. Nem mintha az új tulajdonos, Daniel Snyder nem szerette volna, hogy legyen. Snyder a front office-ba nagytakarítást végzett, de igazi vágya az volt, hogy jól csengő nevekkel erősítse meg a keretet. Pénztárcája mélysége nem, de az átkozott fizetési sapka végül keresztülhúzta terveit – noha állítólag első körös picket adott volna a Vikings akkor 35 éves, idén Hall of Fame-ba választott, guardjáért, Randall McDanielért és Barry Sanders-t is szerette volna visszaédesgetni a futballpályára -, s így be kellett érnie a játékosállomány kozmetikázásával. Említésre méltó változás volt, hogy az irányító, Trent Green QB coach-ával, Mike Martz-cal együtt St. Louis-ba távozott, s helyére a Vikingek csereirányítóját, Brad Johnsont igazolták. Az újoncok közül az első körös pick, Champ Bailey ígéretesen kezdett, s már az első előszezon meccsén TD-re hordott vissza egy interceptiont. A Carolina az alapszakaszban két vereséggel debütált, ám a gyengécske Bengals ellen már simán győztek, a Redskins pedig bár a hazai pályán játszott idénynyitón kikapott az ősi rivális Cowboys-tól, de aztán 50 pontot termelve iskolázta le a Giants-et, majd a másik New York-i együttest, a Bill Parcells trenírozta Jets-et is legyőzte. Daniel Snyder így regnálásának első hazai győzelmére készült a kemény diónak tűnő Panthers ellen.

A rangadó kezdetekor a vendégek csakugyan olyan nehéz ellenfélnek látszottak, mint amilyen kemény dió bárki számára kimondani a Carolina egy negyed alatt három touchdownt szerző futója, Tim Biakabutuka nevét. A zairei születésű játékos legjobb egyetemi önmagát idézte (egy ízben a Michigan színeiben 313 yardot futott az Ohio State ellen), s már az előző fordulóban két 60 yard fölötti futott TD-vel gázolt át a Bengals védelmén, ezúttal pedig 60, 1 és 45 yardról volt eredményes. A washingtoni futás elleni védelem impotenciája felerősítette a Mike Nolan defensive coordinator fejét követelő hangokat, ugyanakkor a Carolina szakmai stábja sem végezte makulátlanul a dolgát, s ez rögvest bebizonyosodott. A második negyed elejére a Redskins támadóegysége végre az ellenfél célterületéig masírozott, s ezzel először rakott pontokat a táblára, ám az igazi nagy roham még csak ezután következett. 24-7-es Panthers vezetésnél Brad Johnson irányításával a szünet előtt még 3 TD-t szerzett a hazai gárda, és ezzel saját javára fordította a mérkőzés állását. 28-24! Johnson először Michael Westbrookot kereste passzaival, aztán egy 17 yardos összjátékkal 24-14-re faragta a hátrányt, a második drive-ban az irányító futóadottságait is megcsillantotta, s végül megint Westbrookot találta meg az endzoneban, a soron következő drive első play-ében pedig 62 yardos, hat pontot érő bombát kézbesített Albert Connellnek. A Redskins-védelem két, egymást követő three-outtal vette ki a részét a feltámadásból, bár eredményességükhöz vélhetően nagyban hozzájárult, hogy a Panthers vezetőedzője, George Seifert a második negyedre kivette a játékból, s így ritmusából, a ragyogóan teljesítő Biakabutukát. Norv Turner csapata a harmadik negyedben egy 32 yardos, újabb Connellnek adott TD-passzal tovább növelte vezetését, ezzel már 35-24 volt az állás, de a Johnsonnak addig briliáns play-eket hívó főedző még ugyanazon játékrészben a momentumot megfordító döntést hozott. Turner a Carolina 35-ösén, 4. és 5-nél nem elégedett meg egy távoli mezőnygóllal, hanem first downt szeretett volna, ám az ellenfél szíve fölé emelt tőr végül tulajdon legnemesebb szervében kötött ki. A játék nemhogy first downt nem hozott, de még azzal is kedvezőbb mezőnypozícióba hozta a Párducokat, hogy Michael Barrow szinte a félpályánál sackelte Brad Johnsont. A lehetőségből egyelőre csak mezőnygólhoz jutott a vendég gárda, de a lendületük azt követően is megmaradt, s a negyedik negyedben John Kasay újabb találatával, majd Steve Beuerlein Wesley Wallsnak adott touchdown-passzával átvették a vezetést. 36-35! Az utóbbi pontszerzés egyetlen szépséghibája az volt, hogy az azt követő 2 pontos akció kimaradt, így a rengeteg idővel bíró Redskins-nek egy mezőnygól is elegendő volt, hogy zsebre tegye a győzelmet. A hazaiak ráadásul még Fortuna kegyeivel sem álltak hadilábon. A korábban már fumble-t vétő returner, Brian Mitchell újabb labdát szórt el saját vörös zónájában, de Norv Turner sikeresen challengelt, a visszajátszás ugyanis megmutatta, hogy a játékos csak azt követően vesztette el a játékszert, hogy térde már földet ért. A meccsnyerő drive-ban Stephen Davis 4. és 1-nél first downt futott, majd végül Brett Conway 31 yardos lövésével szerezte meg idénybeli és Snyder-érában első, 38-36-os hazai győzelmét a Rézbőrű alakulat.

A meccs embere:

Michael Westbrook, WR – 8 elkapás, 140 elkapott yard, 2 TD + 12 futott yard

Meglehet a 337 yardot passzoló, négy TD-t jegyző irányító, Brad Johnson is méltán kiérdemelhetné a címet, viszont Westbrook (akit nem fűz rokoni kapocs a Philadelphia Eagles kitűnő futójához) nemcsak számos, de fontos elkapásokkal vette ki a részét a sikerből. Az elsőrangú fizikai adottságokkal megáldott elkapó coloradoi egyetemi karrierjének legemlékezetesebb momentuma Kordell Stewart „Hail Mary” passzának megkaparintása volt a Michigan (és Tim Biakabutuka) ellen, és talán ez a hatalmas elkapás is hozzájárult ahhoz, hogy a Washington 1995-ös első körös pickjét az ígéretes támadóra áldozza. Utólag elmondhatjuk az áldozathozatal bustot eredményezett, mert Westbrook messze nem váltotta be a játéka iránt táplált reményeket. Csupán egyetlen szezonban, éppen 1999-ben, sikerült 1000 elkapott yard fölé jutnia, s az 1999-es mellett csak még egy olyan idénye akadt, amikor valamennyi meccsen pályára léphetett. A sok sérülés mellett időnként csapattársaival is meggyűlt a baja. Az 1997-es edzőtábor alatt a helyi televízió kamerái előtt püfölte meg az őt „lebuzizó” Stephen Davis-t, s ez az incidens valószínűleg csak a jéghegy csúcsát jelentette. A manapság ugyanis már hivatásszerűen, képzett küzdőharcosként verekedő Westbrook olyannyira nem emlékszik jó szívvel a Redskins-től töltött évekre, hogy jelen életéből teljesen száműzte a futballt.

A nap idézete: „21-0 volt a Panthers-nek, amikor Darrell Green odajött hozzám, meg a mellettem ülő Albert [Connell]-hez és a következőt mondta: Fiúk, ugye ez már nektek is sok? Tudtok valamit tenni a győzelemért?” (Michael Westbrook, a Washington Redskins elkapója arról, hogy miként heccelte őt és társait jobb játékra a csapat veterán cornerbackje, Darrell Green)

A csapatok az idény végén: Washington Redskins – 10-6, NFC East 1. hely, 14-13-as vereség a Tampa Bay Buccaneers-től az NFC elődöntőjében; Carolina Panthers – 8-8, NFC West 2. hely

Dallas Cowboys (5-2) – Kansas City Chiefs (3-4)

Időpont és helyszín: 1975. november. 10., Texas Stadium, Irving
Főedzők: Tom Landry* (Cowboys) és Paul Wiggin (Chiefs)
Ismert játékosok: Roger Staubach/QB*, Rayfield Wright/RT*, Too Tall Jones/DE, Harvey Martin/DE, Mel Renfro/CB*, Charlie Waters/S, Cliff Harris/S (Cowboys); Len Dawson/QB*, Jack Rudnay/C, Buck Buchanan/DT*, Willie Lanier/LB*, Emmitt Thomas/CB*, Jan Stenerud/K* (Chiefs)

A mérkőzés dióhéjban:

Volt idő, majd fél évszázada, amikor Dallas-nak egyszerre két profi focicsapata is volt. 1960 és 1962 között a Cowboys mellett a Kansas City Chiefs jogelődje, a Texans is a várost tudhatta otthonának. A két újonc gárda versengését még pikánsabbá tette, hogy míg a Cowboys az NFL-ben, addig a Texans a konkurens AFL-ben küzdött, ám rövidesen bebizonyosodott, hogy Dallas képtelen eltartani két egyesületet. A – valószínűleg minden valóságalapot nélkülöző - legenda szerint a két csapattulajdonos, Clint Murchison és Lamar Hunt pénzfeldobással döntött arról, hogy ki álljon tovább. Akárhogy is történt, végül Hunt lépett a tettek mezejére, és az 1963-as idény előtt Kansas City-be vitte a Chiefs-re keresztelt franchise-ot. Az AFL és az NFL 1970-ban realizált fúziója aztán lehetőséget adott a két gárda összecsapására, és bár még abban az évben találkoztak a futballpályán, de az előzmények tükrében igazán a Chiefs Dallas-ba, egykori szülővárosába tett első, 1975-ös vizitje számított csemegének. A Kansas City 1969-ben megnyerte a IV. Super Bowlt a Minnesota Vikings ellen, de öt évvel később az alapszakasz utolsó napján a Vikingektől elszenvedett hazai vereség – egy 5-9-es szezon záróakkordjaként – beteljesítette a csapat addigi egyetlen főedzőjének, Hank Stramnek a végzetét. Utódjára, a San Francisco-tól szerződtetett Paul Wigginre a kiöregedőben lévő együttes szerencséjének nehéznek ígérkező megfordítása várt. A Dallas az elmúlt évtizedben az NFL egyik zászlóshajója volt, és 1971-ben Super Bowlt is nyertek, viszont Tom Landry fiai 1974-ben csalódást keltő 8-6-os mérleggel zártak, amivel 1965 óta először maradtak le a rájátszásról. 1975 így Kansas City-ben az átalakulás, Dallas-ban a csúcsra való visszakapaszkodás jegyében telt, s a szezon felezőpontjánál a csapatok előéletük miatt is érdekfeszítő hétfő esti rangadót vívtak.

Az NFC Eastet vezető, esélyesebb hazaiak valószínűleg győzhettek volna, de ehhez lényegesen jobban kellett volna vigyázniuk a labdára. A Chiefs a meccs során összesen 7 fumble-t követett el, de ebből csak 3-at veszített el, ugyanakkor a dallasiak valamennyi, szám szerint 5 fumblija turnover lett! Staubachék már első veszélyes támadósorozatukat elpackázták azzal, hogy az ellenfél gólvonalánál eladták a disznóbőrt. Ennél is többe került nekik, amikor 10-3-as vezetésüknél saját gólvonaluknál vétettek kapitális bakit. A Preston Pearson által elvesztett játékszert a kansasi John Matuszak szerezte meg a hazaiak célterületén, amivel 10-10-re egyenlített a Chiefs. A továbbiakban a Cowboys megint előnyhöz jutott, de azt követően Ed Podolak 1 yardos futása révén először is újból sikerült az egalizálás, majd amint Doug Dennison elfumblizta a kickoff returnt, Podolak második hat pontot érő megmozdulása révén a vezetés megszerzése is. A harmadik negyedben Landry tanítványai végre többé-kevésbé hibátlanuk játszottak, s ennek köszönhetően két TD-vel lépéselőnybe kerültek, de a hajrába fordulva megint sikamlósnak találták a disznóbőrt. 31-27-es vezetésnél a Dallas két további turnoverrel tékozlott el lehetőségeket vezetése növelésére. A hibákat pontokkal torolta meg a Kansas City, 3. és gólnál a Len Dawsont helyettesítő irányító, Mike Livingston pöttyintette át a labdát a blitzelő linebacker, D. D. Lewis karjai fölött Podolaknak, és a futó touchdownja 34-31-re alakította az állást. 10 perc volt még hátra, temérdek idő a hazaiaknak és a Captain Comebacknek becézett irányítójuknak a fordításra, ám nevezett játékos a hátralévő percekben – 2 futott és 2 passzolt TD-je után – 2 interceptiont dobott, a másodikat az utolsó minutumban a leendő Hall of Famer, Willie Laniernek. A csatát így a Chiefs nyerte, de Paul Wiggin csapata a szezon végéig már csupán egy további meccset nyert, míg a Cowboys már csak egy hátralévő találkozóját bukta el. Noha az egykori dallas-iaktól (azaz a Kansas City-től) elszenvedett 34-31-es vereség Landry-ék csoportelsőségébe került, végül mégis csak hajszállal maradtak le a Super Bowl-győzelemről.

A meccs embere:

Ed Podolak, RB (Kansas City Chiefs) – 88 futott yard, 2 futott TD; 26 elkapott yard, 1 elkapott TD

A labdát szerző Chiefs védők helyett (köztük a későbbi Hall of Famer, Will Lanierrel és Emmitt Thomas-szal) az elismerés ezúttal a lehetőségeket pontokra váltó támadónak jut. Az Iowa egykori kiválósága időben érkezett a Chiefs-hez ahhoz, hogy tagja legyen a klub egyetlen Super Bowl-győztes csapatának, még ha 1969-es újonc évében csupán visszahordóként kapott is szerepet. A kivételes természetes adottságokkal nem rendelkező, de annál nagyobb munkabírással és elszántsággal felvértezett Podolak a következő évtizedben az együttes egyik legsokoldalúbb játékosává nőtte ki magát. A Chiefs örökranglistájának második legeredményesebb futója négy idényben volt csapata legjobbja ebben a kategóriában, de talentumát mindennél jobban példázza a Dolphins ellen 1971 decemberében bemutatott produkciója, amikor 350 összes (total) yarddal (futás/elkapás/visszahordás) playoff rekordot állított fel. (Összevetésképpen Darren Sproles, a Chargers játékosa a Colts elleni januári wild card mérkőzésen 328 all-purpose yardot gyűjtött össze.)

A nap idézete: „Ki mondta, hogy újjáépülő csapat vagyunk? Szerintem már versenyképesnek számítunk. Ez a siker ugródeszkát jelenthet az idény hátralévő részére.” (Ed Podolak, a Kansas City Chiefs futójának nyilatkozata, mely arra int, mennyire nem lehet megalapozott következéseket levonni egyetlen győzelemből. A Chiefs maradék hat meccséből már csak egyet nyert.)

A csapatok az idény végén: Dallas Cowboys – 10-4, NFC East 2. hely, 21-17-es vereség a Pittsburgh Steelers-től a X. Super Bowlon; Kansas City Chiefs – 5-9, AFC West 3. hely

Detroit Lions (4-7) – Pittsburgh Steelers (7-4)

Időpont és helyszín: 1998. november. 26., Silverdome, Pontiac (Michigan)
Főedzők: Bobby Ross (Cowboys) és Bill Cowher (Steelers)
Ismert játékosok: Barry Sanders/RB*, Herman Moore/WR, Jason Hanson/K (Lions); Jerome Bettis/RB, Hines Ward/WR, Alan Faneca/G, Dermontti Dawson/C, Levon Kirkland/LB, Carnell Lake//DB (Steelers)

A mérkőzés dióhéjban:

Az 1998-as szezonnak mindkét csapat emblematikus futójátékosokkal, ugyanakkor az irányítóposztot illető hatalmas kérdőjelekkel vágott neki. A Steelers-nél természetesen a Busz, Jerome Bettis cipelte hátán a támadóegységet, s terhelését jól jelzi, hogy 1997-ben nem akadt az egész ligában olyan futó, aki nála több labdacipelést kapott volna. Az Oroszlánoknál egy egészen más stílusú sztár, Barry Sanders brillírozott, aki a liga történetének harmadik futójaként az előző idényben 2000 yard fölé jutott és ezzel kiérdemelte – Brett Favre-val megosztva – a Legértékesebb Játékosnak járó elismerést. A QB pozícióval kapcsolatos bizonytalanság fő oka Pittsburgh-ben az all-around játékosból első számú irányítóvá előléptetett Kordell Stewart gyengélkedése, Detroitban pedig a clutch helyzetekben rendre orra bukó veterán, Scott Mitchell eredménytelensége volt. Előbbi még élvezte Bill Cowher bizalmát, utóbbi viszont már a második fordulót követően kispadra került, s helyén az a Charlie Batch kapott lehetőséget, akinek megszerzéséért a Lions három picket áldozott – ennyi kellett a feltrade-hez -, hogy az 1998-as draft második körében behúzza. Az újonc játéka iránt persze nem lehetett vérmes reményeket táplálni, s a csapat 11 mérkőzés után csupán 4 sikerrel állt, de az alapszakasz hajrájára jószerivel már elszállt Detroit a hagyományos Hálaadás Napi hazai rangadón bárkinek, így a playoffra még eséllyel ácsingózó Steelers-nek is veszélyes ellenfele lehetett.

A csata nem is nélkülözte az izgalmakat, de az ünnepi hangulatot némileg beárnyékolta, hogy azok keltésében a játékvezetők jártak az élen. A két sztárfutó szokatlanul szerény teljesítményt nyújtott, Bettis és Sanders együtt bír csak 100 yardot összehozni, s különösen az utóbbi volt nagyon halovány, hisz a Kohászok védelme mindössze 33 yardon tartotta. A futójáték gúzsba kötésével az irányítókra hárult a támadások előrevitelének gigászi feladata, de ebben sem Stewart, sem - legalábbis kezdetben – Batch nem jeleskedett. Stewartot a Pittsburgh első pontszerzésénél a zebrák, első TD-jénél pedig a szimpla mázli mentette meg a baklövéstől. A vendégek első ígéretes támadósorozata alatt az irányító elszórt egy fumble-t, amit a bírók nem láttak annak, és dobott egy interceptiont, amit nem ítéltek meg. Az ismétlések egyik esetben sem a játékvezetők igazát támasztották alá. Az említett touchdownnál, mely 13-3-as előnyhöz juttatta a Steelerst, Fortuna kelt a QB segítségére, amikor nyomás alatt eleresztett passza Jerome Bettis kezéből csapattársa, Will Blackwell kezébe pattant, aki a szerencsés lepattanóval a Lions endzone-jába sasszézott. Charlie Batch eleinte szintén alig tudott hozzátenni csapata támadójátékához, de ennek prózai oka az volt, hogy az első félidő zömét egy blokkolás nyomán elszenvedett kisebb sérülés miatt kihagyni kényszerült. Amint a szünet után visszatért, a detroiti irányító előbb mezőnygólig vezette az Oroszlánokat, majd a cornerback poszton kissé idegenül mozgó Carnell Lake-et agyba-főbe verő elkapónak, Herman Moore-nak adott TD-passzával hozta megint döntetlenre a meccset. 13-13! A soros kickoffnál a Steelers visszahordója, Richard Huntley trükközni próbált és a reverse-t futó Will Blackwellnek akarta adni a labdát, ám a detroiti Lamar Campbell közbeavatkozott, az okozott fumble-ra pedig egy másik hazai játékos, Scott Kowalkovski csapott le. Az ajándékba kapott lehetőségből mezőnygólt szerzett Bobby Ross csapata, s ezzel a találkozón először vezetett. 16-13! A rendes játékidő végén aztán a pittsburghi támadók egálra tudták menteni az eredményt, igaz ehhez kellett egy 3. és 26-nál az ellenfél ellen kissé szigorúan megítélt illegal use of hands büntetés, amivel nyomban új first downhoz jutottak. 60 percig a Detroit Lions a bírók ténykedésén keresztül nem sokat érezhetett a hazai pálya előnyéből, de a meccs – és az egész futballtörténelem egyik – legvitatottabb ítélete végül nekik kedvezett.

A hosszabbítást megelőző pénzfeldobásnál (!) Bettis, a vendégek kapitánya állítólag „írás”-t (tails) választott, ám legnagyobb megdöbbenésére, noha valóban „írás” jött fel, Phil Luckett játékvezető a labdát a Lions-nak ítélte. Akkoriban természetesen majd mindenki – élükön a Pittsburgh szimpatizánsaival – a felfoghatatlan hibát vétő bírót kárhoztatta, de a hanganyagok utólagos „szétcincálása” némi magyarázattal szolgált Luckett döntésére. A felvételek alapján úgy tűnik Jerome Bettis elsőre „fej”-et (heads) akart mondani, majd meggondolta magát, s ennek következtében valami olyasmi hagyta el a száját, hogy „hea…tails. A játékvezető, amikor Bettis választását fejnek értelmezte, egyszerűen az általa először hallott szóra, szótagra támaszkodott, (a szabályok szerint is ezt kellett tennie), és ennek megfelelően juttatta lehetőséghez a pénzfeldobást így megnyerő hazaiakat. A Detroit pedig élt az alkalommal és egy, a már pénzfeldobás miatt eleve tajtékzó Cowhert még jobban felpaprikázó, face mask büntivel megtámogatva mezőnygól kísérletig jutott, amit Jason Hanson 42-ről be is lőtt. A 19-16-os győzelem nem sokat segített a botladozó Lions-on, mely többször már nem nyert az idény során, de arra jó volt, hogy magukkal rántsák a Kohászokat is, akiknek szintén nem jutott több siker, s ezzel a Cowher-éra leggyengébb évét produkálták.

A meccs embere:

Charlie Batch, QB (Detroit Lions) – 16/23 passz, 236 passzolt yard, 1 TD

Az újonc irányító annak ellenére remekül helytállt, hogy egy időre ki kellett szállnia a meccsből. Batch a reverse-t futó elkapót, Germane Crowellt segítette egy blokkal, de az ellenfél megblokkolt játékosától, a safety Darren Perry-tól olyat kapott, hogy percekig csillagokban gyönyörködhetett. Még így sem hagyta el azonnal a pályát, de amikor célpontját, Herman Moore-t vagy 10 yarddal elhibázta, indokolt lett pihentetése. A második félidőben azután a Detroit QB-ja Moore-nak adott kitűnő passzaival vezette a gárdát döntetlenre, majd végül hosszabbításos győzelemre. Az Eastern Michigan-en rekordot rekordra halmozó Batch-et az 1998-as draft harmadik irányítójaként – Peyton Manning és Ryan Leaf után – kaparintotta meg a Lions úgy, hogy agresszíven föl is trade-elt érte. Az újonc már a harmadik játéknapon kezdőbe került és, Barry Sanders távozás utáni nagyobb teherrel a vállain, három éven keresztül elfogadható teljesítményt nyújtott. Detroiti karrierjét Matt Millen érkezése törte derékba, s egyrészt hozzászürkült az új érát 0-12-vel kezdő gárdához, másfelől súlyos sérülés is hátráltatta. A 2001-es idény végeztével a jövőt Joey Harringtonban látó Millen megszabadult Batch-től. Az irányító valószínűleg már áldja, mint átkozza hajdani főnökét kirúgásáért, mert azóta – hacsak backupként is – régi-új otthonra lelt a Pittsburgh Steelers-nél. Charlie-t az a Kevin Colbert hozta a Kohászokhoz, aki annak idején a Detroitnál dolgozva kulcsszerepet játszott draftolásában, s a Steel City-ben való népszerűségét eleve megalapozta a tény, hogy a játékos a közeli Homestead városában született és nevelkedett.

A nap idézete: „Nem hiszem, hogy ezen ment volna el a meccs. Nyernünk kellett volna még a pénzfeldobás előtt.” (Dan Rooney, a Steelers elnökének józan értékelése a vitatott momentum jelentőségéről és csapata játékáról)

A csapatok az idény végén: Detroit Lions – 5-11, NFC Central 4. hely; Pittsburgh Steelers – 7-9, AFC Central 3. hely

Minnesota Vikings (5-3) – Los Angeles Rams (5-3)

Időpont és helyszín: 1989. november 5., Metrodome, Minneapolis
Főedzők: Jerry Burns (Vikings) és John Robinson (Rams)
Ismert játékosok: Herschel Walker/RB, Gary Zimmerman/LT*, Randall McDaniel/G*, Chris Doleman/DE, Joey Browner/S (Vikings); Henry Ellard/WR, Jackie Slater/RT*, Kevin Greene/LB, Jerry Gray/CB (Rams)

A mérkőzés dióhéjban:

Valószínűleg többen emlékeznének az 1980-as évek, még Anaheimben székelő, Kosaira, főedzőjükre, John Robinsonra és a Jim Everett-Henry Ellard passing kombóra, ha nincs ugyanezen időszakban az NFC Westet domináló San Francisco 49ers, annak főedzője, Bill Walsh, vagy Joe Montana és Jerry Rice. Az előző évben azonban éppenséggel nem a Negyvenkilencesek, hanem a Minnesota Vikings gáncsolta el John Robinson csapatát a rájátszásban. A Rams ennek ellenére 1989-ben megint erősen kezdett, de öt sikert követő három vereségükkel az alapszakasz derekán helyzetük megrendült. Ennélfogva a kaliforniaiak számára a Minnesota ellen nagyobb volt a tét, mint a puszta revans. A Vikings-ről akkoriban azt tartották, hogy a játékosainak egyéni kvalitásait tekintve a liga talán legjobb csapata, azonban éppen csapatként mutatott fogyatékosságaik éveken keresztül csupán félsikerekre kárhoztatták őket. 1988-ban a gárda története során egyedülálló módon kilenc játékost küldött a Pro Bowlba, és noha a szűkmarkúnak tartott GM, Michael Lynn azonnal bejelentette, hogy hajlandó szerződésmódosításra a legkiválóbbakkal, de az elhúzódó, sok rossz vért szülő tárgyalások végül nem használtak a csapategységnek. Ezzel azonban Lynn még nem lőtte el összes puskaporát. Október közepén a vezetés az igazi bajnokcsapat felépítéséhez szükséges utolsó alkotóelemet a Dallas Cowboys sztárfutójában, Herschel Walkerben vélte megtalálni. A general manager ezúttal nem fukarkodott, Walkerért és pár draftpickért a Vikingek öt játékosát és nyolc saját draftválasztását adta (köztük három első köröst). A drága tranzakciót csak néhány év távlatából lehetett minden idők egyik legnagyobb balfogásaként elkönyvelni – legalábbis a Minnesota nézőpontjából -, de intő jelek már mutatkoztak. A Packers elleni bemutatkozása alkalmával Welker simán 100 yard fölé futott, de a következő három meccsen jóval szerényebb teljesítményt nyújtott. A Rams és a Vikings, mint két, hasonló mérleggel álló és egyaránt playoffért küzdő csapat összecsapásán ennél mindenki többet várt az új szerzeménytől.

Herschel Walker nem vallott kudarcot, összes yardokban több mint 200-at szorgoskodott össze, de a találkozón a Minnesota Vikings támadóegysége csak az endzone közelébe tudott jutni, a gólvonalon túl már nem. A kéztörésből visszatérő irányító, Wade Wilson majd 300 passzolt yardot hozott össze és szinte játszi könnyedséggel vezette csapattársait a red zone-ig, ám ott elfogyott a tudomány. Az első három negyedben a hazaiak hat(!) egymást követő támadósorozata akadt meg a Rams 3-asánál, 7-esénél, 5-ösénél, 8-asánál, 12-esénél, majd 19-esénél. Nagy napja lett így Rich Karlisnak, a Vikingek rúgójának, aki mind a hat próbálkozást értékesítette, s a hárompontos áradatnak köszönhetően az utolsó 15 perc előtt 18-6-os vezetéshez juttatta csapatát. Hogy ez mennyire karcsú előnynek számított, azt a vendégek hamar bebizonyították. A hajrára életre kelt az addig kontroll alatt tartott Rams támadóegység. Hét perc volt még hátra, amikor Jim Everett 4. és gólnál TD-passzt adott Henry Ellardnak, majd amint újra kezükbe kapták a kezdeményezést, a duó összjátékai másodszor is az ellenfél gólvonaláig vitték a kaliforniaiakat. A Minnesota fáradó védelme pedig már nem tudta feltartóztatni a Los Angeles Rams futóját, Greg Bellt, aki 2 yardról nyomakodott be az célterületre. A Vikingek hat mezőnygóljára a vendégek három touchdownnal kontráztak, s jobb helyzetkihasználásuknak hála fél perccel a vége előtt javukra billentették az összecsapás eredményét. 21-18! Az északiakon már csak a csoda segíthetett. Noha a csapat történetében volt már példa rá, hogy „Hail Mary” mentse meg számukra a sikert (lásd a Browns elleni 1980-as derbit), de a következőkre csak a legvérmesebb drukkerek vagy a legjavíthatatlanabb optimisták számítottak. Az utolsó pillanatokban Wade Wilson a saját 34-eséről találta meg egy 43 yardos desperation pass-szal a négy védő közt felugró Hassan Jonest, s végül Karlis egy hetedik, egyben NFL-rekordot beállító, mezőnygóllal kiharcolta a hosszabbítást. A ráadás nem tartott sokáig. Bár a pénzfeldobást a Rams nyerte, de anélkül el kellett puntolniuk a labdát, hogy egyetlen first downt is szereztek volna. Kellett volna, de nem sikerült. A Steelers-től az idény előtt megszerzett linebacker, Mike Merriweather megblokkolta Dale Hatcher puntját, és a disznóbőr az alapvonalon át hagyta el a játékteret. Az NFL történetében először ért véget safety-vel egy hosszabbításba torkoló találkozó, a Minnesota pedig úgy aratott 23-21-es győzelmet, hogy a gárda valamennyi pontját a speciális csapatrész szerezte.

A meccse embere:

Rich Karlis, K (Minnesota Vikings) – 7 értékesített mezőnygól

Ha már a minnesota-i speciális egység ennyire sokat tett a sikerért, akkor jogos és elvárható, hogy közülük kerüljön ki a meccse embere. Karlis hét mezőnygóljával a St. Louis Cardinals játékosának, Jim Bakkennek rekordját állította be, aki 1967. szeptember 24-én a Pittsburgh Steelers ellen első ízben talált be hét alkalommal az ellenfél kapujába. (A csúcsot 2008. október 21-én döntötte meg Rob Bironas, a Titans rúgója, aki a Houston ellen nyolcszor volt eredményes.) A rúgásait mezítláb végző Rich Karlis az 1989-es idény előtt került a Vikingekhez, korábban hét idényen keresztül a Denver Broncos-t erősítette. Pályafutásának csúcspontját valószínűleg az a megmozdulása jelentette, amivel - a John Elway egyenlítő „Drive”-ja miatt elhíresült - 1986-os AFC-döntő hosszabbításában a Super Bowlba „rúgta” a Vadlovakat. A szóban forgó, New York Giants elleni Super Bowlban felemás teljesítményt nyújtott, 48 yardos mezőnygóljával csúcsot állított be a döntők történetében, ám 23 yardról hibázva szintén a rekordok könyvébe került. Az 1989-es idényt Karlis úgy kezdte, hogy első 10 próbálkozásából csak 5-öt értékesített, de mérlegét nagyban javította a Rams elleni derbin szerzett hét találat.

A nap idézete: „A kezeimben volt a labda, de aztán kicsúszott onnan, és az alapvonalon túlra gurult. Akkor azt hittem, hogy elcsesztem a touchdownt és ők jönnek majd. Keserűségemben a könnyeimmel küszködtem, de aztán [csapattársam, Al] Noga szólt, hogy safety-t értem el.” … „Én csak azt tudom, hogy neki kell menni ennek és ennek a pacáknak, nem ismerek minden egyes szabályt.” (Mike Merriweather, a Minnesota Vikings játékosának beszámolója mindent eldöntő megmozdulása kapcsán átélt érzéseiről, köztük a „pokolban” tett rövid kiruccanásáról)

A csapatok az idény végén: Minnesota Vikings – 10-6, NFC Central 1. hely, 41-13-as vereség a San Francisco 49ers-től az NFC elődöntőjében; Los Angeles Rams – 11-5, NFC West 2. hely, 30-3-as vereség a San Francisco 49ers-től az NFC döntőjében

Philadelphia Eagles (0-1) – Tampa Bay Buccaneers (0-1)

Időpont és helyszín: 1999. szeptember 19., Veterans Stadium, Philadelphia
Főedzők: Andy Reid (Eagles) és Tony Dungy (Buccaneers)
Ismert játékosok: Donovan McNabb/QB, Duce Staley/RB, Tra Thomas/LT, Jeremiah Trotter/LB, Troy Vincent/CB, Brian Dawkins/S (Eagles); Warrick Dunn/RB, Mike Alstott/FB, Warren Sapp/DT, Derrick Brooks/LB, Ronde Barber/CB, John Lynch/S (Buccaneers)

A mérkőzés dióhéjban:

Az Eagles 1998-ban elért 3-13-as mérlege a következő szezon előtt előrelátható edzőcserét eredményezett. Némiképp váratlanul azonban a választás egy olyan szakemberre esett, aki korábban soha nem volt főedző, igaz a Green Bay-i, Brett Favre nevével fémjelzett sikeres West Coast offense egyik kiagyalójaként megsüvegelendő munkát végzett. A Packers QB coach-ából vezetőedzővé avanzsáló Andy Reid rutintalanságára rácáfoló, kiérlelt elképzelésekkel fogott munkájához Philly-ben. Az említett elképzelések természetesen nem csupán a Reid szűkebb szakterületének számító támadósémát érintették, hanem személyi kérdéseket is. Az új főnök jó érzékkel találta meg a Seahawks defensive coordinatora, Jim Johnson személyében azt a szakembert, akire fenntartások nélkül rábízhatja a védelem felkészítését. A franchise QB-nak kiszemelt játékos vonatkozásában pedig Reid és az Eagles vezetése nem félt szembemenni a szurkolók elsöprő többségének akaratával és a Texas sztárfutója, Ricky Williams helyett a Syracuse irányítójára, Donovan McNabbre esett választásuk az 1999-es draft első körének második pickjével. Az edzői stáb természetesen nem kívánta McNabbet rögvest mélyvízbe hajítani, így az újonc a Wisconsinről igazolt quarterback coach, Brad Childress és Reid útmutatásával készülhetett a profik közötti, cseppet sem siettetett bemutatkozására. Az új éra két, a Veterans Stadiumban lejátszott találkozóval vette kezdetét Philadelphiában. Az első fordulóban az Arizona Cardinals verhető ellenfélnek tűnt, de a Sasok 21-0-és előnyt packáztak el, s hagyták, hogy Jake Plummer megfordítsa a meccset. A második játéknapon aztán már komolyabb ellenfél várt Reidékre, a Tony Dungy trenírozta Tampa Bay Buccaneers nem dicsekedhetett félelmetes támadójátékkal – az irányítóposztot az a Trent Dilfer töltötte be, aki iránt hónapról hónapra fogyatkozott a floridaiak türelme -, viszont védőosztaga a liga legjobbjai közé tartozott. Dungy egy Jim Johnson-kaliberű védelmi gurura, Monte Kiffinre és olyan kivételes atlétákra számíthatott az egység hatékony működtetésében, mint Warren Sapp, Derrick Brooks és John Lynch. Az Eagles főedzője számára intő jel lehetett, hogy az előző szezonban egy hétfő esti rangadón Sappék nyolcszor (!) sackelték az akkor még általa trenírozott Brett Favre-t, azaz Dungyék tudták mi az ellenszere (a Tampa 2 névre hallgató szisztéma) a Reid-féle West Coast Offense-nek.

A találkozón a tampai támadók a tőlük elvárható szerény teljesítményt nyújtották, de két épkézláb sorozatuk is elegendő volt, hogy behozhatatlan előnyre tegyenek szert. A két TD-nyi előny pedig azért bizonyult behozhatatlannak, mert a nagyhírű védelem szintén hozta a tőle elvárható produktumot, sőt talán többet is. A Bucs első akcióját rögtön touchdown koronázta. Trent Dilfer passzát Bert Emanuel azután tudta hat pontra váltani, hogy kifordult az Eagles cornere, Al Harris szerelési kísérletéből. (Harrist eredetileg a Buccaneers draftolta, és 1997-es újonc évét a csapat practice squadján töltötte, ám később kivágták. Sokaknak az volt az érzése, hogy Dilferék az egész meccs során pikkeltek a védőre.) A hazaiak egy mezőnygóllal és a Tampa-támadók hibájának köszönhetően faragtak hátrányukból. Norm Johnson 39 yardos találatát követően a Bucs centere, Tony Mayberry snappelt úgy a shotgunból, hogy irányítója nem számított rá, s mivel a játékszer az endzone-on át hagyta el a játékteret, safety lett a baki következménye. 7-5! Akkor még senki sem sejthette, hogy a Philly nem fog több pontot szerezni, de előjelei már voltak. A tampai védelem az első félidőben előbb megfékezte Duce Staley futásait, majd miután a zöld-fehérek passzolni kezdtek, háromszor vitte földre az Eagles kezdőirányítóját, Doug Pedersont. A vendégek a szünet előtt már csupán két mezőnygól jóvoltából gyarapították pontjaikat, igaz a Philadelphiának még ez sem sikerült. A második negyed végén Troy Vincent lehalászta Dilfer egyik hosszú passzát, és saját 45-öséig trappolt vele, de csapattársai nem tudtak élni a sansszal. Az utolsó szekundumokban, miközben járt az óra, a kicker, Norm Johnson „elaludt” az oldalvonal mellett, s szinte futtába kellett elvégeznie egy kísérletet. Nem csoda, hogy az elsietett próbálkozás messze mellé szállt és maradt a 13-5-ös Buccaneers vezetés.

A második félidő mintha az első tükörképe lett volna. A tampai offense megint touchdown-drive-val nyitott, és megint Al Harris vétette el az endzone-t megtaláló játékost, ezúttal Mike Alstottot. 19-5! A vendégek védelme sem lett kevésbé dominánsabb, sőt új, sebezhetőbb célpontot kaptak. Talán lehet vitatni Andy Reid döntését, hogy végül mégis miért vetette a „vadak” elé újonc irányítóját, Donovan McNabbet, de akként is lehet okoskodni, hogy utóbbinak első profi tétmeccsén máris alkalma volt megtapasztalnia a lehető legrosszabbat, talán a legnagyobb nyomást, amit egy akkori játékmester elgondolhatott. McNabb becserélését Pederson kisebb sérülése is indokolta, ám a fő szempont alighanem a liga egyik elit védelmével szembeni tapasztalatszerzés lehetett. Ha a tapasztalatokat sack-ben mérjük, akkor Donovan szinte egész szezonra valót gyűjtött a második félidőben. A fiatalembert hatszor zsákolták be, s ez éppen kettővel több, mint amennyi passzt debütálása alkalmával sikerült célba juttatnia. Természetesen a sackek révén elszenvedett yardveszteség szintén meghaladta azt a 26 yardot, amit a QB négy átadásával elkönyvelhetett. Az egész második játékrészben a Sasoknak egyetlen igazán komoly pontszerzési lehetőségük volt azt követően, hogy Brain Dawkins egy interceptiont 37 yardon keresztül cipelt vissza, de ezután az offense három play alatt két sacket nyelt be, amivel a helyzet egykettőre elillant. A Tampa Bay 19-5-ös győzelme egy pillanatig sem forgott veszélyben. Donovan McNabb, Isten hozott az NFL-ben!

A meccse embere:

Warren Sapp, DT (Tampa Bay Buccaneers) – 3 sack

A tampai védelem egyik legtermetesebb, de mindenféleképpen legszínesebb egyéniségét aligha kell bemutatni bárkinek is. Sappet, a University of Miami számos elismerést besöprő védőjét az 1995-ös draft 12. pickjével gyűjtötték be a Kalózok. A védő hamarabb is elkelhetett volna, de mivel a combine-on lebukott füvezéssel, így ázsiója kissé megcsappant. A posztjához képest hihetetlenül agilis Sapp hamar bejátszotta magát a kezdőbe, s várakozáson felül termelte a keményebbnél keményebb szereléseket és a sackeket, minek jóvoltából első ízben 1997-ben invitálták meg a Pro Bowlra. A QB Killa a Sasok ellen majdnem klubcsúcsot állított fel az egy játékos által egy mérkőzésen elért szerelések tekintetében, ám eredetileg 3 és félnek számolt sackjeit a felvételek újranézését követően 3-ra redukálták. A meccsen az egész védelem is hajszál híján klubcsúcsot jegyzett. Összesen 9 sackjüknek köszönhetően csak egyetlen egységgel maradtak el húsz évvel korábbi elődeik produkciójától, amikor 1979. szeptember 9-én Lee Roy Selmonék 10 alkalommal döngölték a műgyepbe a Baltimore Colts irányítóját, Greg Landry-t. Az elmaradt rekordhalmozás dacára Warren Sappet vigasztalhatta az idény végén neki ítélt, a Legjobb Védőjátékosnak járó elismerés, ugyanakkor az „eggyel kevesebb” sack tovább kísértette, mivel a Buccaneers történetének legeredményesebb zsákolóját, a Hall of Famer, Selmont nem sikerült befognia, míg a Tampa mezét hordta. A nagy előd 78 sack-jétől eggyel elmaradva szerződött 2004-ben Oaklandbe.

A nap idézete: „Mindig különleges alkalom, amikor egy új irányítóval nézhetsz farkasszemet! Végre egy kis új hús!” (Warren Sapp, a Tampa védője Donovan McNabb bemutatkozásáról)

A csapatok az idény végén: Philadelphia Eagles – 5-11, NFC East 5. hely; Tampa Bay Buccaneers – 11-5, NFC Central 1. hely, 11-6-os vereség a St. Louis Rams-től az NFC-döntőben

Atlanta Falcons (4-4) – San Francisco 49ers (4-4)

Időpont és helyszín: 1991. november 3., Atlanta-Fulton County Stadium, Atlanta
Főedzők: Jerry Glanville (Falcons) és George Seifert (49ers)
Ismert játékosok: Jamie Dukes/C, Chris Hinton/RT, Jessie Tuggle/LB, Deion Sanders/CB, Brett Favre/QB (Falcons); Steve Young/QB, Jerry Rice/WR, Charles Haley/LB, Bill Romanowski/LB, Merton Hanks/CB (49ers)

A mérkőzés dióhéjban:

Amíg az Atlanta Falcons együttese az NFC Westben küzdött, s ez hosszú évtizedekig így volt, addig sok nagy csatát vívott a Negyvenkilencesekkel. Igaz ez a küzdelem jobbára a Frisco dominanciáját hozta, különösképpen az 1980-as években, amikor a kaliforniaiak négy Super Bowl győzelmet gyűjtöttek be. Az új évtized azonban változások ígéretét hozta. A San Francisco 1990-ben elveszítette a New York Giants-szel szembeni NFC-döntőt, de, ami még fontosabbnak tűnt, Joe Montanát is, aki a rangadón súlyos, őt hosszú hónapokra tétlenségre kárhoztató sérülést szenvedett. Ugyanakkor nem volt minden veszve a 49ers-nél, mivel Steve Young már többször bebizonyította, hogy képes Montana helyettesítésére, a védelem pedig továbbra is elsőrangú erőkből állt. Atlantában attól a Jerry Glanville-től várták a sereghajtó Sólymok felrázását, aki a ’70-es évek végén a secondary edzőjeként, majd DC-ként segítette első playoff-részvételéhez a csapatot. A személyiségként sem közönséges szakvezető többek között a hajdani fekete uniformisok leporolásával és MC Hammer „2 Legit 2 Quit” című rapszámának nem-hivatalos harci indulóvá tételével (a rapsztár rendszeresen felbukkant a Falcons oldalvonalánál és részt vett a meccs előtti és utáni közös imák rituáléjában is) kívánt vállalható és ösztönző identitást adnia a gárdának. A főedző törekvése 1991-re megérlelte gyümölcseit, és Sanders-ék lassan a liga bármely csapatával a siker reményében mérkőzhettek, néhány héttel az atlantai derbi előtt például vetélytársuk otthonában, a Candlestick Park-ban arattak meglepetésszerű 39-34-es győzelmet.

A hazaiak támadóegysége a visszavágón borzalmasan kezdett, sőt egészen a hajráig kritikán és messze tudása alatti játékot mutatott be. A kezdőirányító, Chris Miller 9 próbálkozásából csupán egyszer volt pontos, majd sérülése utáni cseréje, Billy Joe Tolliver is csak csekély 49 yardot kapart össze. Ezt a produkciót az ellenfél játékmestere, Steve Young egyetlen megmozdulásával messze túlszárnyalta. Young a második negyed derekán saját gólvonalától passzolt a felezővonal tájára John Taylorhoz, aki a cornerback és a safety közötti parányi résen átcsusszanva egészen a Falcons endzone-jáig vágtatott a játékszerrel. A 97 yardos touchdown a San Francisco 49ers történetének addigi leghosszabb támadójátéka volt, s ezzel 7-0-s előnyhöz jutottak a hazaiak. Az örömbe ürömöt vegyített, hogy a rekordpassz kézbesítője nem sokkal később kidőlt, így a vendégek a továbbiakban harmadik számú QB-juk, Steve Bono szolgálataira voltak utalva. A kimagasló támadóteljesítmények hiánya, illetve a védelmek pazar produkciója a fináléig nyúló állóháborút szült. A negyedik 15 percig több pont nem született (igaz Mike Cofer, a Niners rúgója négy mezőnygólt is kihagyott), de akkor frenetikus adok-kapok vette kezdetét. Előbb a hazaiak iratkoztak fel hosszú szenvedés után az eredményjelzőre, amikor Tolliver 3 yardról találta meg Andre Risont a célterület sarkánál, majd a San Francisco-i Sanjay Beach elfumblizott puntját követően Norm Johnson mezőnygóljával a vezetést is magukhoz ragadták 4 és fél perccel a vége előtt. 10-7! A vendégeken volt a sor, és Steve Bono nem is maradt adós a válasszal, John Taylor pedig aznapi második touchdownját szerezve fordított újabbat az eredményen. 14-10! Az atlantaiaknak kevesebb, mint 1 perce maradt és 80 yardot kellett megtenniük. A 80-ból 19-et Andre Rison hozott egy oldalvonal mentén bemutatott és a visszanézést is kiálló elkapással, amivel noha a Frisco 44-eséig jutottak a Sólymok, de idejük 16 másodpercre fogyatkozott. Second downnál aztán az Atlanta irányítója, Billy Joe Tolliver egy „hail mary”-t eresztett meg a célterület felé, s a hatalmas tumultusban az egyik elkapónak, Michael Haynes-nek óriási szerencsével sikerült magához ölelnie a labdát. A szenzációs touchdown-elkapás 17-14-es, nem feltétlenül megérdemelt, de kétségtelenül kiküzdött győzelmet hozott az Atlanta Falcons-nak, amelynek valódi jelentősége az alapszakasz végén mutatkozott meg. A Sólymok történetük során először győzték le idénybeli mindkét összecsapásukon a San Francisco-t és éppen erre a sweep-re volt szükségük, hogy azonos mérlegű vetélytársuk elől elhódítsák az NFC West elsőségét.

A meccs embere:

Deion Sanders, CB (Atlanta Falcons) – 1 INT

A szélvészgyors atléta Florida State-en töltött egyetemi évei óta közismert volt sportemberi sokoldalúságáról, de egyúttal gyógyíthatatlan feltűnési viszketegségéről is. Szerencséjére kiváló adottságai kellő mértékben megtámogatták egója piedesztálra emelését, s lehetővé tették, hogy ne csupán a futball-, de a baseballpályán is tündököljön. 1989-ben az NFL-ben szereplő Atlanta Falcons mellett az MLB zászlóshajója, a New York Yankees draftolta, utóbbiaktól az 1991-es idény előtt szerződött az atlantai baseballcsapathoz, a Braves-hez. Itt nem játszott rendkívüli formában, különösen az ütőt lengetve gyengélkedett, de július 31-én éppen egy 3-run homerrel segítette csapatát comeback győzelemre a Pittsburgh Pirates ellenében. Másnap azonban Deionnak NFL-kontraktusa értelmében jelentkeznie kellett a Falcons edzőtáborában, s így a baseballidény további részét kihagyni kényszerült. A csillogó cornerback és visszahordó a Sólymok mezében remek idényt futva vigasztalódott. Neon Deion hat interceptiont lopva és egy kickoff return TD-vel segítette csapatát, és karrierje során először szavazták be a Pro Bowlra. A San Francisco ellen a saját maga által lehalászott labda mellett egyik csapattársát is INT-hez segítette. Sanders exhibicionizmusának engedve örömmel vállalt szerepet MC Hammer „2 Legit 2 Quit” című számához készült klipben, majd pár évre rá maga is saját albummal, a „Prime Time”-mal állt elő.

A nap idézete: „Ki kellene rúgni ezt a fickót a csapatból! A „hail mary”-nél az ő dolga lett volna, hogy felugorjon és odaüsse a labdát nekem, de nem tette.” (Andre Rison, az Atlanta elkapójának tréfás kritikája a sorsdöntő passzt megszerző csapattársa, Michael Haynes felé)

A csapatok az idény végén: Atlanta Falcons – 10-6, NFC West 2. hely, 24-7-es vereség a Washington Redskins-től az NFC elődöntőjében; San Francisco 49ers – 10-6, NFC West 3. hely

Boston Patriots (0-0) – Denver Broncos (0-0)

Időpont és helyszín: 1960. szeptember 9., Boston University Field, Boston
Főedzők: Lou Saban (Patriots) és Frank Filchock (Broncos)
Ismert játékosok: Butch Songin/QB, Jim Colclough/FL, Bob Dee/DE, Tom Addison/LB, Gino Cappelletti/DB-K (Patriots); Frank Tripucka/QB, Gene Mingo/HB-K, Goose Gonsoulin/S (Broncos)

A mérkőzés dióhéjban:<