Visszapillantó - 2009/6. hét

San Diego Chargers (4-4) – Denver Broncos (7-1)

Időpont és helyszín: 1977. november 13., San Diego Stadium, San Diego
Főedzők: Tommy Prothro (Chargers) és Red Miller (Broncos)
Ismert játékosok: James Harris/QB, Charlie Joiner/WR*, Louie Kelcher/DT, Gary Johnson/DT, Fred Dean/DE* (Chargers); Craig Morton/QB, Lyle Alzado/DE, Randy Gradishar/LB, Tom Jackson/LB, Louis Wright/CB (Broncos)

A mérkőzés dióhéjban:

A Denver Broncos az 1960-as megalakulását követő 17 idényben egyetlen egyszer sem jutott el a rájátszásba és csupán három alkalommal ért el pozitív mérleget. Bár a legutóbbi ilyen szezon éppen az előző évben, 1976-ban esett meg a Vadlovakkal, ám a játékosok már nem bíztak John Ralston főedzőben és nyílt palotaforradalommal elmozdították helyéről. Az új szakvezető a New England korábbi offensive coordinatora, Red Miller lett, akire talán éppen akkor figyeltek fel Denverben, amikor a Hazafiak az 1976-os alapszakasz hajrájában 38-14-re páholták el őket, alighanem végleg szétfoszlatva playoff iránt táplált reményeiket. Miller több labdabirtoklást várt támadóegységétől, s ebben leginkább egyformán terhelt futóinak (Otis Armstrong, Lonnie Perin, Rob Lytle) triumvirátusára és a Giants-től érkezett 35 éves journeyman QB-ra, Craig Mortonra számíthatott. A veterán irányító nem produkált szemkápráztató statisztikákat, de jól menedzselte a meccseket és alig adta el a labdát, azaz megcselekedte, amit mestere várt és remélt tőle szerződtetése alkalmával. A Denver igazi ereje azonban impozáns 3-4-es védelmében rejlett, mely a kor divatos – majd a Broncos sikere nyomán még divatosabbá váló – üdítőitala után az Orange Crush becenevet kapta. A Randy Gradishar és Tom Jackson fémjelezte kiváló linebacker-kvartett adta a gerincét annak az alakulatnak, mely 1977-ben ligaelső volt a futás ellen és első nyolc meccsén csupán egyszer engedélyezett 13-nél több pontot az ellenfeleknek. A Vadlovak addig példátlan hatos győzelmi sorozattal nyitották az idényt és a Mile High City-ben hétről hétre magasabbra hágott, több szimpatizánst ragadott magával az új keletű Broncomania. A megtáltosodott csapat a kilencedik játéknapon az áttörésre váró San Diego-hoz látogatott, mely támadásban az úttörőnek számító afro-amerikai QB, James Harris és az első számú elkapó, Charlie Joiner rutinjában, védekezésben pedig monumentális, a tavaly Hall of Fame-be választott defensive end, Fred Dean által erősített védőfalában bízhatott.

Az utóbbiak és persze az egész hazai védelem az első félidőben megzabolázta a denveri csikókat. Az első pontokat a Chargers könyvelhette el, amikor Fred Dean elválasztotta a labdától a Broncos running backjét, Lonnie Perrint, majd azt 11 yardról be is cipelte az ellenfél endzone-jába. 7-0! A válasz mezőnygól formájában érkezett. Otis Armstrong 19 yardos futásától sarkallva a vendégek a San Diego vörös zónájáig jutottak, de itt meg is feneklett a támadás és Jim Turner lövése révén csupán a szépítés sikerült. A védelmek innentől fogva még jobban bekeményítettek, a Red Miller - labdára amúgy aggályosan ügyelő - tanítványai újabb lehetőséget fumbliztak el, és Morton is megeresztett egy gyatra, interceptionné fajuló passzt, ám az Orange Crush nem hagyta ellépni a házigazdákat egészen addig, amíg tulajdon buzgalmukat nem sikerült ellenük fordítani. Tíz perccel a szünet előtt Harris, Chargers irányítója Joe Washingtonnak nyújtotta át a játékszert, aki magára húzta a védőket, majd a halfback optionből az üresen maradt Joinernek passzolt. A 32 yardos összjátéknak és támadójáték további eredménytelenségének köszönhetően az így kialakult 14-3-as eredménnyel vonulhattak pihenőre a csapatok. A folytatásban Broncos védelmének nem volt szabad több pontot engedélyeznie, ha addigi győztes meccsein elkönyvelt tisztes átlagát hozni akarta, s Gradisharék így is tettek, ezzel persze nem kizárólag saját renoméjukat védték, de lehetőséget adtak a támadóknak, hogy megmentsék a csapatnak a rangadót. A felzárkózáshoz a kevéssé ütőképes földi támadások ellensúlyozására Craig Mortonnak is gyakrabban kellett passzra vállalkozni, s az irányító a harmadik negyed derekán 33 yardos, kivédhetetlen bombát kézbesített Haven Mosesnak. 14-10! A duó újabb villanása eldöntötte a találkozót, de hogy ne fúljon unalomba a végjáték, második hat pontot eredményező megmozdulásokat az utolsóelőtti percig tartogatták. A hazai védelem részéről Mike Williams defensive pass interference kellett, hogy a fordításra hajtó Broncos a hajrában előnyös mezőnypozícióhoz jusson, ám a Chargers 8-asáig érő Mortonék 4. és 4-nél nem hibázhattak, ha nem akartak elbukni csoportriválisukkal szemben. A labda útja megint Moses volt, aki rövid távról is kibirkózta magának a touchdownt, melynek révén először és legjobbkor a vendég denveriek átvették a vezetést. A fennmaradó bő egy percben még volt lehetősége a San Diegonak a pontszerzésre, és James Harris el is vezette a hazaiakat a Vadlovak 45-öséig, ám onnan sorozatban négy incomplete passzt hajított el. Az AFC West listavezetőjének 17-14-es sikere tovább táplálta a Brocomaniat, míg a Chargers mérlege a szoros buktával 50 % alá billent.

A meccs embere:

Haven Moses, WR (Denver Broncos) – 3 elkapás, 66 elkapott yard, 2 TD

Három elkapással is lehet valaki a mérkőzés legjobbja? A kérdésre egyértelműen igen a válasz, hiszen abból kettő azért touchdownt hozott és a második egyenesen a győztes kilétéről döntött. Haven Moses-nek ráadásul személyes okokból is fontos volt a San Diego-i derbi. Az elkapó a napfényes Kaliforniában született és nevelkedett, a San Diego State Aztecs egyetemi csapatánál pedig Don Coryell irányításával kezdte bontogatni szárnyait. A játékos viszontagságos útja ezután az Egyesült Államok délnyugati szegletéből az északkeletibe vezetett, ugyanis az 1968-as draft első körében a Buffalo Bills választotta. Nem jókor került a mélyrepülést folytató Bölényekhez, de a dicstelen szezonkezdet után kiebrudalt főedző, Joe Collier, aki utóbb a Denver Broncos-hoz került a védelem trenírozására, nem feledkezett meg az egykor általa draftolt tehetségről, s amint 1972-ben a Bills és Haven Moses útjai külön váltak, segített őt a Vadlovakhoz csábítani. Soha nem tudott a 1000 elkapott yard fölé kapaszkodni, „csak” két alkalommal lett Pro Bowler, utoljára 1973-ban, és még a Broncomania-tól hangos 1977-es idényben is csupán 539 yardot kapkodott össze, de nem is az volt a dolga, hogy futószalagon termelje yardokat és TD-ket. Szerepét leginkább a Miami Dolphins 1972-es „aranycsapatában” - az egyébként későbbi Hall of Famer -, Paul Warfieldével lehet rokonítani. Mosesre várt, hogy megnyújtsa a fieldet csapata elsődleges támadófegyverét, a rotációban vitt futójátékot segítendő, s főként kulcsfontosságú helyzetekben és leginkább hosszú passzokkal keresték. Hogy sikerrel látta el teendőit, azt 20 yardos elkapásonkénti átlaga és a Chargers ellen megkaparintott touchdownjai is bizonyítják.

A nap idézete: „Nagyon kemény volt a meccs, de olyan nagyra nőtt már magunkba és egymásba vetett bizalmunk, hogy végig úgy éreztük, győzni fogunk. Remek érzés a siker, de még nagy út áll előttünk.” (Haven Moses, a Denver Broncos elkapója az önbizalom és a tartás fontosságáról)

A csapatok az idény végén: San Diego Chargers – 7-7, AFC West 3. hely; Denver Broncos – 12-2, AFC West 1. hely, 27-10-es vereség a XII. Super Bowlban a Dallas Cowboys-tól



Kansas City Chiefs (4-1) – Washington Redskins (5-0)

Időpont és helyszín: 1971. október. 24., Arrowhead Stadium, Kansas City
Főedzők: Hank Stram* (Chiefs) és George Allen* (Redskins)
Ismert játékosok: Len Dawson/QB*, Otis Taylor/WR, Buck Buchanan/DT*, Curley Culp/DT, Bobby Bell/LB*, Willie Lanier/LB*, Emmitt Thomas/CB* (Chiefs); Larry Brown/RB, Charley Taylor/WR*, Verlon Biggs/DE, Jack Pardee/LB, Chris Hanburger/LB, Richie Petitbon/DB (Redskins)

A mérkőzés dióhéjban:

Vince Lombardinak csupán egy évig – 1969-ben - adatott meg, hogy Green Bay-ből való távozása után a Washington Redskins gárdáját eddze. 1970 nyarán agresszív rákbetegség támadta meg szervezetét, és a zseniális szakember már az idénynyitót sem érte meg. A gyászoló Rézbőrűek az átmenetileg a főedzői tisztségbe emelt Bill Austin vezetésével botorkáltak végig az idényen, a következő szezonra viszont ígéretes vezetőt kaptak a Los Angeles Rams-től érkező George Allen személyében. Az új mester híres defenzív guru volt – a ’60-as években a Bears védelmét a liga egyik legfélelmetesebb egységévé formálta -, és szaktudásán kívül elsőrangú motivátori adottságokkal dicsekedhetett. Allen ezen felül erősen hitt abban, hogy sikert – pláne gyors sikert - csak kipróbált, tapasztalat veteránokkal érhet el, s így nem jött üres kézzel a Kosoktól, hanem kilenc egykori játékosát hozta magával, illetve az offseason alatt nem kevesebb, mint 19 új taggal frissítette fel a Washington keretét. A „frissítés” talán nem a legmegfelelőbb szó a történtek ecsetelésére, hiszen a jövevények zöme idősebb volt 30 évesnél. A védők új szerzeményei közül a Buffalótól hozott DE, Ron McDole 32, a Rams-től Allennel együttérkezett linebackerek, Jack Pardee és Myron Pottios 35 illetve 32, az Allennel már Chicagóban is együtt dolgozó Richie Petitbon 33 esztendős volt. A támadóegység erősítésére szerződtetett journeyman QB, Billy Kilmer a 32-t, a hajdan a Lombardi-féle Packers-szel sikeres elkapó, Boyd Dowler a 34-et töltötte be. Így született meg az „Over the Hill Gang” (Allen fanyar öniróniával „Old Geezers”-nek, azaz „Vén Szivarok-nak is nevezte őket), és a név arra utalt, hogy a 30 körüli átlagéletkorú csapat játékosainak zöme talán már túljutott teljesítőképessége csúcsán. A várakozásokra rácáfolva a Redskins mégis parádésan kezdte az 1971-es szezont, és első 5 mérkőzésén nem talált legyőzőre. A Gang újabb kihívója, a két éve Super Bowlt nyert Kansas City Chiefs azonban szintén nem volt híján a tapasztalt kiválóságoknak. A korszak talán legjobb linebacker sorával (köztük a későbbi Hall of Famer, Bobby Bell és Willie Lanier) rendelkező gárda vezére, az irányító Len Dawson 36 életévének és 14 esztendős profi karrierjének minden rutinját bevethette a washingtoniak pazar sorozatának megakasztására.

A rangadó első félidejében a vendégek veterán védelme tökéletesen sakkban tartotta Len Dawsont és a Kansas passzjátékát. A hazai irányító 10 passzkísérletéből csak egy volt sikeres, viszont kétszer adta ellenfélnek a labdát, és Pat Fischer 50 yardos interception utáni visszahordása a meccs elején rögtön kecsegtető helyzetbe hozta a Rézbőrűeket. Billy Kilmer a kiváló Charley Taylornak adott 4 yardos TD-passzal aknázta ki a lehetőséget, míg a Chiefs az első 30 perc alatt csupán két Stenerud mezőnygólra volt jó. A félidő végén George Allen tanítványai újabb Kilmer-Taylor összjátékkal növelték előnyüket, de a sikeres akció pirruszi győzelmmel ért fel, mert a Washington briliáns elkapója bokáját törte a megmozdulás alkalmával. A szünetre 17-6-ra alakult az állás, ám Charley Taylor elvesztése sokba került a vendégeknek. Taylor addig 7 elkapással 125 yardot és 2 TD-t szorgoskodott össze, míg nélküle Kilmer a második félidőben 21 kísérletéből csak 5 sikeres átadást jegyezhetett. A Chiefs-nél a másik Taylor, Otis Taylor irányítójával Len Dawsonnal karöltve kezébe vette a találkozó irányítását. A rutinos játékmester a szünet után végre feltörte a kiváló washingtoni passz elleni védelmet és a harmadik negyedben Otis Taylort megtalálva faragott 6+1 pontot csapata hátrányából. 17-13! A Redskins egy mezőnygóllal válaszolt, és amikor saját vörös zónájában egy sack jóvoltából 3. és 18-ra kényszerítette Dawsonékat, akkor úgy nézett ki, hogy megtörték ellenfelük lendületét. A derbi valószínűleg sorsdöntő játékában azonban Otis Taylor egy rövid passzból 19 yardos nyereséget kovácsolt, majd az újra levegőhöz jutó Dawson 60 yardos átadással sokkolta a Washington védelmét. Az újonc Elmo Wright következő elkapásával a célterületet is bevette, a touchdown pedig 20-20-ra egalizálta az összecsapás eredményét. Percekkel később a vezetést is magukhoz ragadták a hazaiak. Dawsonon megint hatalmas volt a nyomás és éppen hogy el tudta ereszteni a labdát, mielőtt a Redskins DE-je, Verlon Biggs maga alá temette, viszont a közönség örömujjongása pontosan tudtára adta, hogy passza célba talált. Otis Taylor egy kézzel - és Pat Fischerrel a nyakában - is képes volt megszelídíteni a játékszert, amivel 27-20-ra már a Kansas City vezetett. A Charley Taylor nélkül valóban fogatlan – és öreg – oroszlánnak látszó Redskins támadóegysége a maradék néhány percben nem tudott változtatni a mérkőzés kimenetelén, s így a „Vén Szivarok” menetelésének vége szakadt az Arrowhead Stadiumban.

A meccs embere:

Otis Taylor, WR – 5 elkapás, 105 elkapott yard, 2 TD

A nagytermetű elkapó nagy napja volt az 1971. október 23-i, aki – hogy stílszerű legyek – számos nagy játékkal segítette fontos győzelemhez csapatát. Noha szemre talán egykezes elkapása volt a legkiválóbb, de a mérkőzés és az oly becses momentum alakulására alighanem 3. és 18-nál bemutatott megmozdulása gyakorolta a legnagyobb hatást. Az elkapás utáni yardok szerzésében Taylor már többször igazolta kiválóságát, de ezúttal talán még a Vikings elleni Super Bowl győzelem alkalmával elért touchdownjánál is nagyobb fegyvertényt vitt véghez, hiszen az általa szerzett first downnal valószínűleg az egyik utolsó szalmaszálat ragadta meg a felzárkózásért küzdő Chiefs. A háromszoros Pro Bowlert karrierje során másodszor éppen 1971-es idényét követően invitálták meg az AFC és az NFC legjobbjai közötti gálamérkőzésre, amikor 1110 elkapott yarddal és 79,3 yardos meccsenként átlaggal a liga legjobbja lett. Taylornál elkapóként a mai napig csupán egyetlen játékos gyűjtött több yardot és touchdownt a franchise színeiben: Tony Gonzalez.

A nap idézete: „Nem akartam én szánt szándékkal feltűnősködni vagy a képességeim fitogtatni. Ez olyasvalami, amit rendszeresen gyakorlok. Olykor egy kézzel messzebbre lehet érni, mintha kettővel nyúlnék a labdáért.” (Otis Taylor, a Kansas City Chiefs játékosa győztes TD-t eredményező, egykezes elkapásáról)

A csapatok az idény végén: Kansas City Chiefs – 10-3-1, AFC West 1. hely, 27-24-es vereség a Miami Dolphins-tól az AFC elődöntőjében; Washington Redskins – 9-4-1, NFC East 2. hely, 24-20-as vereség a San Francisco 49ers-től az NFC elődöntőjében

Cleveland Browns (3-4) – Pittsburgh Steelers (3-4)

Időpont és helyszín: 1991. október 27., Cleveland Stadium, Cleveland
Főedzők: Bill Belichick (Browns) és Chuck Noll* (Steelers)
Ismert játékosok: Bernie Kosar/QB, Clay Matthews/LB, Frank Minnifield/CB, Matt Stover/K (Browns); Dermontti Dawson/C, Tunch Ilkin/RT, Greg Lloyd/LB, Rod Woodson/CB, Carnell Lake/S (Steelers)

A mérkőzés dióhéjban:

A csapatok több évtizede tartó rivalizálásából tucatnyi emlékezetes összecsapást kiragadhatnánk, az alább tárgyalandó a mai szemlélő számára leginkább a főedzők személye miatt lehet érdekes. A Pittsburgh Steelers-nek 1969 óta nem volt más vezetőedzője, mint Chuck Noll, és a kitűnő mester kezei alatt az 1970-es években példátlan sikereket ért el az addig jobbára lesajnált csapat. A Super Bowl-győzelmekben gazdag évtized után kevésbé eredményes periódus következett, bár Noll éppen pályafutása alkonyán, 1989-ben érdemelte ki először és utoljára az Év Edzőjének járó elismerést, amikor egy nagyon kevésre taksált gárdát az AFC elődöntőjéig vezetett. 1991, noha akkor ezt még csak Noll sejthette, a hattyúdala volt, hiszen a szezon végeztével lemondott több mint 20 éven át betöltött tisztéről. A ’91-es Steelers, az utóbbi évek kereteihez hasonlóan, szintén nem számított világverőnek, ám a védelem hátsó alakzataira a hajdan az Acélfüggönyt felhúzó vezetőedző is büszke lehetett, Rod Woodson és társai az előző szezonban csupán kilenc passzolt touchdownt engedélyeztek ellenfeleiknek. A Cleveland Browns-nál egy pocsék 3-13-es idény után új kezekbe került a kormányrúd. Bill Belichick korábban soha nem dolgozott vezetőedzőként, de fiatal kora dacára szakmai rezüméjét máris két, a védelem koordinátoraként jegyzett Super Bowl győzelem ékesítette. (A Giants-től sikerek teljében érkező szakvezető saját DC-jének Nick Sabant, az Alabama jelenlegi főedzőjét szerződtette.) A Cleveland védelme valóban jelentősen feljavult Belichick és Saban irányításával (1990-ben kapott 462 pontjukat 1991-ben 298-ra faragták), míg az új mester a támadóktól a labda jobb megbecsülését, a turnoverek számának radikális visszaszorítását várta. A konzervatívabb playhívások talán nem tettek jót a veterán irányító, Bernie Kosar korábban sokszor egetverő passzolási statisztikáinak yardok és TD-passzok tekintetében, ám lehetővé tették, hogy sorozatban hét meccset ússzon meg interception nélkül.

A széria a Steelers elleni rangadón több alkalommal is veszélybe került. A meccsnyitó támadás negyedik játékában a vendégek védője, Carnell Lake könnyű INT-t dobott el, s Kosar vezetésével a Browns végül 15 play-ből álló, 10 percet felemésztő drive-ot futott, igaz ennek végét csupán Matt Stover 34 yardos mezőnygóljával tudták megkoronázni. Ami pittburghi védelemnek nem jött össze, összejött Bill Belichick tanítványainak. A második meccsén kezdő újonc QB, Neil O’Donnell a Browns 21-esénél futójának, Merril Hoge-nak szerette volna ívelni a labdát, de a Cleveland linebackere, David Brandon lehalászta azt és a Steelers térfelére cipelte vissza a játékszert. Kosarék hamar az ellenfél gólvonaláig jutottak az ajándékba kapott lehetőséggel, és itt a vakszerencse megint a veterán játékmester oldalára állt. Kosar a nyomás elől jobbra futott a zsebből, majd a célterület felé dobta a disznóbőrt. Az átadásba a Pittsburgh defensive endje, Keith Willis bele tudott ütni, de a sebzett madárként lehulló laszti - a hazaiak hatalmas mázlijára - az endzone-ban éppen egy ütközés folytán hátán fekvő Browns running back, Leroy Hoard ölében kötött ki. 10-0! (Valamilyen szinten ez is „Immaculate Reception” volt, Hoard pedig az idényben 5. TD-elkapását könyvelhette el – 9 catch-ből.) Az első félidőben, noha egy rossz snap miatt 52 yardos mezőnygólt is elhibáztak, azért nem maradtak pontok nélkül a Kohászok. A szünet előtt 3. és gólnál a vendégek támadóegysége váratlanul shotgunban állt fel a Browns 1 yardosánál, a snap után pedig O’Donnell maga futotta meg a touchdownt. 10-7! A második félidőt - az elsőhöz hasonlóan - 15 játékból álló támadósorozattal nyitotta a hazai gárda, ám ez alkalommal hat pontot tettek a táblára, amikor 1 yardról Kevin Mack nyomult be a gólvonalon túlra. 17-7! Noll fiai gyorsan kontráztak, Rod Woodson 47 yardos returnnel hozta remek mezőnypozícióba együttesét, majd az utolsó 15 perc elején Warren Williams rövid TD-futásával zárkózott a Pittsburgh három pontra. A három pont ledolgozására még legalább két alkalma kínálkozott a vendégeknek, de Gary Anderson előbb a kapuvasat trafálta el mezőnykísérletével, majd az utolsóelőtti percben Clay Matthews interceptionje döntötte dugába a Kohászok reményeit. Bernie Kosar ugyanakkor folytatta remek sorozatát, és 8 meccsen keresztül, 262 passzt eleresztve maradt hibátlan. A Browns irányítójának szériája végül két hét múlva, a Philadelphia Eagles ellen szakadt meg, ám addigra már 308 INT nélküli átadási kísérlettel sikerült túlszárnyalnia Bart Starr korábbi csúcsát. Noll és Belichick első összecsapásából az ifjú titán került ki győztesen, de második és egyben utolsó párharcukban, ami a Steelers mesterének utolsó mérkőzése volt, a visszavonuló legenda kerekedett felül.

A meccs embere:

Clay Matthews, LB (Cleveland Browns) – 1 sack, 1 INT

A 35 esztendős veterán számos kiváló megmozdulással készítette elő meccsnyerő labdalopását. A Pittsburgh korábbi, távoli kihagyott mezőnygólhoz vezető támadása során két átadást hiúsított meg, az utolsó drive-ban pedig előbb sackelte a Steelers irányítóját, third downnál elsietett passzba hajszolta O’Donnellt, s aztán slusszpoénként meg is kaparintotta a következőt. Matthews még 1978-ban kezdte profi karrierjét a Browns-nál, a ’80-as évek elején a Kardiac Kids-nek, később az Elway kezétől az AFC döntőjében rendre elvérző együttesnek is alapembere volt, s ezalatt négyszer választották be a Pro Bowlba. A rutinos védő szolgálataira Belichick is számított – 1992-ben karrierje második legtöbb sackjét, szám szerint 9-et jegyzett -, sőt Clevelandből való távozását követően, további három szezont húzott le Atlantában. Végül 40 évesen akasztotta szögre futballszerelését. Matthews-t talán a mai futballban járatos drukkerek is ismerik, mint három futballista gyermek édesapját. Kyle és Clay III apjához hasonlóan a USC-t erősítette, utóbbi már a Green Bay Packers újonca, míg Casey a családi hagyományokkal szakítva az Oregont választotta, ahol junior szezonját tölti. A családi tablót Clay öccse, Bruce Matthews – aki az Oilers/Titans Hall of Fame-be választott támadófal-embere volt – és apja, idősebb Clay Matthews teszi teljessé.

A nap idézete: „A play során ki kellett futnom oldalra [a flat-be], de valaki fellökött. A földön feküdtem és próbáltam felkelni. Láttam egy pillanatra, amint Kosar elhajítja a labdát, aztán már csak hátakat és nagy seggeket. … Utána pedig ölembe pottyant a labda.” (Leroy Hoard, a Cleveland Browns játékosa az általa szerzett hihetetlen touchdownról)

A csapatok az idény végén: Cleveland Browns – 6-10, AFC Central 3. hely; Pittsburgh Steelers – 7-9, AFC Central 2. hely

Green Bay Packers (0-0) – Detroit Lions (0-0)

Időpont és helyszín: 1967. szeptember 17., Lambeau Field, Green Bay
Főedzők: Vince Lombardi* (Packers) és Joe Schmidt* (Lions)
Ismert játékosok: Bart Starr/QB*, Jerry Kramer/RG, Forrest Gregg/RT*, Willie Davis/DE*, Henry Jordan/DT*, Ray Nitschke/LB*, Herb Adderley/CB*, Willie Wood/S* (Packers); Ed Flanagan/C, Alex Karras/DT, Mike Lucci/LB, Lem Barney/CB*, Dick LeBeau/CB (Lions)

A mérkőzés dióhéjban:

Az 1960-as évek első felében a jelenlegi NFC North elődjének számító Central legmárkásabb matchupja a Green Bay Packers és a Detroit Lions párharca volt. Még akkor is, ha ezeket a viadalokat rendre az egész ligát domináló Packers nyerte, az Oroszlánok kemény védelmükkel rendre komoly fejtörést okoztak Lombardiéknak. A Sajtfejűek 1967-ben addig példátlan fegyvertényt próbáltak meg véghezvinni, mégpedig azt, hogy sorrendben harmadik alkalommal is elhódítsák az NFL bajnoki címét – illetve másodszor verjék meg az AFL legjobbját az utóbb Super Bowlra keresztelt összecsapáson. Noha a Green Bay játékosállománya öregedőben volt és néhány nagynevű klasszis (a ligaújonc Saints-hez igazolt Jim Taylor és Paul Hornung) távozásával gyengült valamelyest, de még így is Lombardi legényeit tartották a végső diadal toronymagas esélyeseinek. A Packers a címvédést az ellen a Lions ellen kezdhette, melynek irányítását a csapat egykori kitűnő védője, Joe Schmidt vette át. A detroiti csapat erőssége az évtized során acélos védelmében rejlett, de miután Schmidt 1965-ben felhagyott aktív sportolói karrierjével (középső linebacker és csapatkapitány volt), az egység fegyelmezettsége és egyúttal eredményessége megbomlott. Az asszisztensből főedzővé emelt Schmidtnek először a fejekben kellett rendet tennie, hogy a franchise szekerét újra jó útra vezesse, s az út először is az 1967-es idénynyitón a Lambeau Fieldre vezetett.

A hazaiak számára rémálomszerűen indult a találkozó. Pontosabban úgy, mint az az öt évvel azelőtti Hálaadás Napi rangadó, amikor a detroiti védelem 10-szer sackelte Bart Starrt és végig dominálta ellenfelét. Alex Karras és társai ezúttal „csupán” hétszer tudták földre vinni az előző idény MVP-jét, de ugyanakkor négy passzát is levadászták, ami eggyel több interception volt annál, mint amennyit a Packers irányítója 1966-ban az egész alapszakasz alatt vétett. Az első labdaszerzést a Lions újonc, később a Hírességek Csarnokába választott cornerbackje, Lem Barney jegyezte, és azonnal touchdownra futott be zsákmányával. Egy sokkolóan sikeres onside kick után a rúgóként is kiváló linebacker, Wayne Walker növelte a vendégek előnyét 10 pontosra 47 yardról elért találatával. 0-10! Starrék hibáit még a szünet előtt újabb pontokkal büntették Joe Schmidt tanítványai, így 30 perc elteltével a Sajtfejűek neve mellett egy nagy zéró éktelenkedett, míg a Lions már 17 pontot írt az eredményjelzőre. Lombardi szünetben tett eligazító szavai és Starr magára találása a folytatásra némiképp megváltoztatták a játék addigi képét. A Green Bay-i védelem nem engedélyezett több pontot ellenfelének, míg a legendás field general két hatalmas játékkal hozta vissza a meccsbe csapatát. 17-7-es Lions vezetésnél és a negyedik negyed elején 3. és 39-es, úgyszólván lehetetlen helyzetbe került a Packers, igaz már a felezővonal táján. Bart Starr higgadtan screen passzt hívott és a hatalmas nyomással az arcában csak az utolsó pillanatban szabadult meg a labdától. A kurta kis átadást a tehetséges, másodéves futó, Jim Grabowski elsőrangú blokkok segítségével 53 yardos nyereségre váltotta és a Detroit 2-eséig röpítette az akciót. Innen Elijah Pitts vetődött be a gólvonalon túlra, máris 3-ra csökkentve a hazaiak hátrányát. 14-17! A második nagy play hasonló sémát követett. A Green Bay-i támadóegységet Karrasék egy újabb sackkel saját 3-asukhoz szögezték, ám Starr kihasználva, hogy a rivális védelmének zöme szélső elkapójától, Carroll Dale-től várta a nagy játékot, apró átadással fullbackjét, Elijah Pitts-t kereste, ő pedig egy Barney-t átverő testcselt követően 84 yardos játékot vágott ki. A bombasztikus akcióból végül csak mezőnygól lett, de ennek köszönhetően kiegyenlítette korábbi 17 pontos deficitjét Lombardi csapata. A fáradó Lions védelem ellen az utolsó percben még a győzelemre is volt esélyük. Nyolc másodperccel a vége előtt Starr 13 yardos passzot küldött Boyd Dowlernek, aki a Detroit 38-asánál kilépett a pályáról. A nagy eredményjelző 2 hátralévő másodpercet mutatott, tehát a Packers elvileg egy távoli mezőnygóllal a diadalt is bezsebelhette volna, de a mérkőzés játékvezetője a hazaiak nagy megrökönyödésére bejelentette, hogy a saját órája szerint lejárt a játékidő, s így lefújta a meccset. Lombardi mérgelődött egy sort az ítélet miatt, ám azután sportszerűen gratulált ifjú kollégájának, Joe Schmidtnek, hogy olyan kiválóan készítette fel az Oroszlánokat.

A meccs embere:

Lem Barney, CB (Detroit Lions) – 1 INT, 24 yardos return TD

Kétségtelenül minden cornerback álma, hogy debütálásán lefülelje az ellenfél MVP irányítójának első felé szálló átadását, s az már csupán hab a tortán, ha a megszerzett labdát rögtön TD-re tudja váltani. Ez történt Lemuel Joseph Barney-val, a Jackson State-ről az 1967-es draft második körében húzott játékossal, amikor a rangadó kezdetén elcsípte Bart Starr passzát, majd miután a lendület folytán szaltót vetett, a Packers célterületéig száguldott zsákmányával. Mindezt úgy, hogy főedzője Joe Schmidt – aki úgy tartotta, hogy újoncként talán a cornerbacknek legnehezebb elsajátítani posztjának fortélyait – eredetileg nem szánta a kezdőbe újoncát. Ám a Lions defensive coordinatora és egykori kitűnő safety-je, Jim David kezei alatt csiszolódva, továbbá magával hozott adottságait csillogtatva Lem Barney hamarosan nem hagyott kétséget afelől, hogy helye van a legjobbak között. Az edzőtábor első egymás közötti meccsein David a fiatal játékost az Oroszlánok korábbi All-Pro elkapója, Gale Codgill őrzésével bízta meg, és a rookie első megmozdulásával elütötte a támadó felé szálló passzt, másodjára pedig már meg is kaparintotta. Hogy a szintén szenzációs Green Bay-jel szembeni bemutatkozása nem a véletlen műve és egyszeri fellángolás volt azt Barney – többek között - a Minnesota elleni szezonzárón is igazolta, amikor egy negyed leforgása alatt három interceptiont gyűjtött be, ráadásul egyiket TD-re hordta vissza. Egész éves teljesítményét végül Pro Bowl meghívással és az Év Újonc Védőjátékosának járó címmel honorálták.

A nap idézete: „Továbbra sem értem. Ez volt a leggyorsabb nyolc másodperc, amit életemben láttam. Hogy vehet igénybe egy passzjáték nyolc teljes másodpercet, amikor az elkapó végül kilépett az oldalvonalon.” (A mérkőzés utolsó másodperceinek fejleményeit nehezen megemésztő Vince Lombardi, a Packers mesterének szavai)

A csapatok az idény végén: Green Bay Packers – 9-4-1, NFL Central 1. hely, 33-14-es győzelem az Oakland Raiders ellen a II. Super Bowlban; Detroit Lions – 5-7-2, NFL Central 3. hely

Los Angeles Raiders (8-4) – Philadelphia Eagles (3-9)

Időpont és helyszín: 1986. november 30., Memorial Colisseum, Los Angeles
Főedzők: Tom Flores (Raiders) és Buddy Ryan (Eagles)
Ismert játékosok: Marcus Allen/RB*, Todd Christensen/TE, Howie Long/DE*, Matt Millen/LB, Lester Hayes/CB, Mike Haynes/CB* (Raiders); Ron Jaworski/QB, Randall Cunningham/QB, Reggie White/DE*, Seth Joyner/LB (Eagles)

A mérkőzés dióhéjban:

Az alább szemügyrevett találkozót megelőzően ez a két csapat utoljára az 1980-as idényt lezáró XV. Super Bowlban találkozott. Al Davis Fosztogatói azon a rangadón fölényes győzelmet arattak, majd másfél évvel később délebbre tették át székhelyüket, és már Los Angelesben játszva is elhódították a legjobbnak járó trófeát. Az ezt követő két évben, noha a Raiders az évtized meghatározó, akár további egy-két Super Bowl diadal elhódítására is képes alakulatnak tűnt, a jó folytatás elmaradt. Az öregedő gárda több poszton fiatalításra szorult, s még legkiválóbb játékosa sem érezte felhőtlenül jól magát az ezüst-feketéknél. Marcus Allen 1985-ben 1759 futott yarddal vezette a ligát és meccsenkénti átlaga bőven 100 yard fölött volt (ezért a Legjobb Támadónak és MVP-nek választották), ám az új idényben sokat bajlódott sérüléssel. Al Davis erre szimulálással vádolta meg sztárfutóját, s a meggondolatlan kijelentések nem tettek jót sem kettejük viszonyának, sem a csapat háza táján uralkodó hangulatnak. A Raiders ennek ellenére még november végén is erősen versenyben volt az AFC West elsőségéért. Noha első három meccsüket elbukták, de következő 9 párharcukból 8-at megnyertek. Allen ezúttal egészséges volt, míg a támadóegység élén a 39 éves Jim Plunkett karrierje utolsó hurrájával vezette játékostársait győzelemről győzelemre. Az 1980-as Super Bowl óta először viszontlátott ellenfelük, a Philadelphia Eagles playoff-esélyei az alapszakasz finisére már réges-rég elszálltak. Bár a Chicago Bears defensive coordinatori székéből SB-győzelemmel távozó Buddy Ryan a Sasokhoz érkezésekor csoportgyőzelmet ígért, az új főedző által végrehajtott alapos fiatalítás még nem érlelhette meg gyümölcseit. A védelembe a második idényét taposó és 18 sacket jegyző Reggie White mellé Ryan fokozatosan építette be a védelmi elgondolásainak megfelelő újoncokat, példának okáért a linebacker Seth Joynert, egy sérülés jóvoltából pedig két héttel a Raiders elleni meccs előtt a harmincas korosztály talán utolsó hírmondóját is „kigyomlálta” a kezdőből. A 35 esztendős irányító, Ron Jaworski a Giants elleni rangadón törte el a kezét, s rögvest a kivételes atlétikai adottságokkal megáldott Randall Cunningham állt a helyére. A Jaws-nál 12 évvel ifjabb afro-amerikai QB egyre jobban belenőtt új, nagyobb teherrel járó szerepébe, s ennek köszönhetően a Philly a Raiders otthonába sem esélytelenül látogatott.

A XV. Super Bowl „visszavágója” a semleges néző számára is izgalmas csatát és rengeteg nagy játékot hozott. Az első negyedben két punt return touchdown született, először a Raiders-től Fulton Walker viharzott el 70 yardon keresztül az ellenfél endzone-jáig, majd a játékrész végén az Eagles-es Gregg Garrity tette meg ugyanezt, igaz ő 76 yardot abszolvált. Az NFL történetében csupán negyedik alkalommal fordult elő, hogy egy meccsen mindkét együttes ilyen TD-t szerzett. Mivel a futást mindkét gárda megölte, a további nagy látványosságokat a passzjáték szolgáltatta. A hazaiak éltes játékmestere Jim Plunkett Jesse Hestert találta meg egy-egy 49 illetve 81 yardos hat pontot hozó átadással, s utóbbival 24-20-as vezetéshez juttatta csapatát a fordulatos adok-kapokban. A találatra a Plunkettnél 16 esztendővel fiatalabb Randall Cunningham beszédes nevű elkapóját, Mike Quicket segítségül hívva kontrázott. A hatalmas meccset játszó támadó korábban már begyűjtött egy 62 yardos TD-passzt, és az ezüst-feketék kiváló cornerei közül hol Lester Hayes-t, hol Mike Haynes-t fűzte be sikerrel, ezúttal előbbit ültette hintába, s kaparintotta meg irányítója átadását az endzone-ban. 11 perccel a vége előtt 27-24-re újra a zöld-fehérek vezettek. A sziporkázó támadójáték azonban nem jelentette, hogy a védelmek aznapra szabadságot vettek ki. A hazaiak a meccs végére 11 sacket gyűjtöttek be Cunninghamről (Howie Long pl. hármat), míg Buddy Ryan fiai hatszor tiporták a gyepbe a veterán Plunkettet (Reggie White egymaga négy alkalommal). A vendég védelem az ellenfél vezérének két passzkísérletét is elcsípte a negyedik negyedben, s a három perccel a lefújás előtt levadászott INT látszólag bebiztosította a philadelphiai diadalt. A java azonban még hátravolt. Két perc volt még vissza, amikor az Eagles 48-asánál és 1. és 10-nél a vendégek irányítója váratlanul passzolt, viszont Hayes ezúttal résen volt, először beleütött a disznóbőrbe, majd lekapta azt. A gyatra playhívást ás a még rosszabb kivitelezést Chris Bahr 27 yardos mezőnygóljával büntették a Fosztogatók, amivel hosszabbításra mentették a derbit. A ráadásban noha a Sasok vezethették az első akciót, ám egy újabb turnoverrel ragyogó helyzetbe hozták a lendületbe jövő ezüst-feketéket. Bill Pickel a meccsen harmadszorra sackelte Cunninghamet, aki fumblizott és a szabad lasztit a hazaiak másik védője, Howie Long szerezte meg. Plunkett Marcus Allennek adott 27 yardos átadásával a Philly vörös zónájáig repítette a Raiders-t, viszont amikor a futó innen hagyományos fegyverével akart további yardokat szerezni, ő is fumble-t vétett. A játékszert az Eagles safety-je, Andre Waters kapta fel és egy hatalmas rohanással az ellenfél 4-eséig jutott. A Fosztogatók mesterét, Tom Florest utóbb többen kárhoztatták, hogy amint támadói a Philadelphia 20-asáig értek, miért nem rúgatott rögvest mezőnygólt, nos a hazaiak 4-esénél Buddy Ryannak eszébe sem jutott, hogy beérje három ponttal, két egymást követő QB sneak révén a hórihorgas Cunninghammel préseltette be a labdát a gólvonalon túlra. A 11 pontos underdognak kikiáltott Eagles 33-27-es győzelemmel távozott Los Angeles-ből. Az hagyján, hogy Marcus Allen sorsdöntő labdavesztése tovább rontotta a futófenomén Al Davis-szel való mostoha viszonyát, de a váratlan vereség oly lejtőre küldte a Fosztogatók hajóját, hogy a szezonbeli valamennyi további mérkőzésüket elveszítették, s ennélfogva a rájátszásnak is búcsút inthettek.

A meccs embere:

Reggie White, DE-DT (Philadelphia Eagles) – 4 sack

Minden idők talán legkiválóbb pass rushere impresszív egyetemi (Tennessee) szenior évét követően először nem az NFL-ben, ha rivális USFL-ben próbált szerencsét és két idényen át „szülőállama” csapatát, a Memphis Showboatot erősítette. Bár White csapata sackleadere és legragyogóbb csillaga volt, kiváló teljesítménye is kevés volt az üdvösséghez, pénze pedig pláne nem volt arra, hogy a memphisieket kirángassa az anyagi csődből. Az alakulat még a USFL megszűnte előtt egy évvel elsüllyedt, a védő pedig négy évre a Philadelphia Eagles csapatához szerződött. Az 1985-ös idény negyedik játéknapján az örök rivális New York Giants elleni rangadón mutatkozott be az NFL-ben, s noha a Sasok kikaptak, de White 2 és fél sackkel, valamint egy interception return TD kiharcolásával tette le névjegyét. Első csonka idényében máris 13 sacket gyűjtött, éves produktumát pedig 1986-ban további hattal fejelte meg. A védőfal edzőjének, Dale Hauptnak, valamint az Eagles új szakvezetőjének, Buddy Ryannek (aki maga is D-line coach-ként kezdte anno edzői pályáját) az útmutatásával tovább bővítette és finomította addig jobbára a „bull rush” meghatározta arzenálját, mellyel az ellen támadófalát ostromolta. Ryan azzal is növelte White játékának hatékonyságát, hogy hol tackle-ként, hol endként állította fel, azzal az indoklással, hogy így az ellenfél több játékosát rémítheti meg impozáns jelenlétével és dominanciájával, nem csupán egyet. Az edzői intenciók láthatólag célt értek – a védő 18 zsákolása mindenféleképpen erről tanúskodik – és Reggie White-ot illusztris karrierje során először az 1986-os szezont követően invitálták meg a Pro Bowlra, ahol a gálameccs MVP-jeként stílszerűen négy további sackkel koronázta meg egész évben nyújtott remek teljesítményét.

A nap idézete: „Egyszer csak megláttam a gyepen heverő labdát, magamhoz vettem és futásnak eredtem. Azt gondoltam, hogy végigmegyek vele és beviszem touchdownra, de aztán sajnos elfogyott a szuflám és beértek.” (Andre Waters, az Eagles safety-je a hosszabbítás végső fordulatot hozó momentumáról)

A csapatok az idény végén: Los Angeles Raiders – 8-8, AFC West 4. hely; Philadelphia Eagles – 5-10-1, NFC East 4. hely

New England Patriots (8-2) – Houston Oilers (6-4)

Időpont és helyszín: 1978. november 12., Schaefer Stadium, Foxborough
Főedzők: Chuck Fairbanks (Patriots) és Bum Phillips (Oilers)
Ismert játékosok: Steve Grogan/QB, Russ Francis/TE, John Hannah/G*, Steve Nelson/LB, Mike Haynes/CB* (Patriots); Earl Campbell/RB*, Curley Culp/DT, Elvin Bethea/DE*, Robert Brazile/LB (Oilers)

A mérkőzés dióhéjban:

Harmincegy éve talán több hasonlóság volt a két gárda között erények és gyengeségek tekintetében, mint manapság. Az irányítók, a New England-i Steve Grogan és a houstoni Dan Pastorini egyaránt posztjuk kiválóságainak számítottak, de mindketten az elfogadhatónál több interceptionnel ajándékozták meg ellenfeleiket. A Hazafiak játékmestere kitűnő támadófalából, melyet vakoldalon a ligaelitnek számító Leon Gray-John Hannah kettős fémjelzett, meríthetett erőt a jobb folytatáshoz, míg Pastorini az Earl Campbell érkezésével beköszöntő ball-control offense jóvoltából remélhetett kevesebb terhet. Campbell, a Texas-i Egyetemről kikerült és 1977-ban Heismant nyert szenzációs futó nem is cáfolt rá a várakozásokra és az Év Legjobb Támadóújoncaként a feltörekvő Olajosok alapembere lett. A robbanékony rookie a foxborough-i derbi előtt ugyanakkor joggal tarthatott az elsősorban a futás ellen kiváló, és a liga egyik leginkább alulértékelt játékosának tartott belső linebacker, Steve Nelson vezette 3-4-es Pats-védelemtől, mely gameplanjét nagy részét Campbell megállítása köré építette. Ha a hasonlóságoknál tartottunk, a Houston ugyancsak 3-4-es – részben Wade Phillips trenírozta - védőegysége szintén inkább a földi-, mint a légitámadások ellen számított hatékonynak, tengelyében a veterán NT-vel, Curley Culppal és a leendő Hall of Famer defensive enddel, Elvin Betheaval. A párhuzamok sorát a csapatok általános helyzetének felvázolásával tehetjük teljessé. Bum Phillips Houston Oilers-ének szerencsétlenségére az évtized csapatának joggal kikiáltott Pittsburgh Steelers-szel egy csoportban kellett küzdenie a túlélésért, ám Earl Campbellel soraikban a texasiak, ha az AFC Central elsőségére nem is pályázhattak eséllyel, de a wild card helyet könnyen megcsíphették. A New England szintén playoff-esélyes gárdájánál a sikerek kovácsa évek óta Chuck Fairbanks főedző volt, a Hazafiak az Oilers-szel szembeni derbi előtt vezették is az AFC East-et, de az erős akaratú és a GM teendőit is ellátó mester viszonya a tulajdonos Sullivan-famíliával hónapról-hónapra, hétről-hétre romlott. Az 1977-es idény előtt a két elsőrangú támadófal-ember, Gray és Hannah holdoutja során Chuck Sullivan a szerződések sokallott végösszegei miatt megtorpedózta Fairbanks-nek a játékosokkal kötött előzetes megállapodását, s onnantól fogva a szakítás bármikor várható volt és szinte folyton a levegőben lógott. Ez a helyzet természetesen nem tett jót az alapszakasz finise felé közeledve a rájátszásért küzdő Pats általános moráljának.

Oly sok emlékezetes meccshez hasonlóan ez az összecsapás is kétarcú volt, eleinte szinte csak az egyik félnek ment a játék és volt eredményes, azt követően viszont riválisuk rukkolt elő a farbával, és teljesen megfordította a találkozót. A hetes győzelmi sorozatot építő, hazai pályán játszó Hazafiak szerencsétlenségére nekik jutott a hálátlan előbbi, míg texasi vendégeiknek a hálás utóbbi szerep. Fairbanks-ék az Olajosok hibáit kihasználva első öt labdabirtoklásukat kivétel nélkül pontokkal zárták. Hol Campbellék fumbliztak, hol Pastorini passzát vadászta le a kiváló Steve Nelson, de a New England a meccs kezdetén újabbnál újabb pontszerzési lehetőségekhez jutott, s csak azt bánhatták, hogy három ízben meg kellett elégedniük David Posey mezőnygóljaival. A hárompontosok mellett két TD került a táblára, és irányítójuk, Steve Grogan 7 yardos futásával a második negyed közepére kiadós, 23-0-s előnyre tettek szert a hazaiak. Amint azonban a turnoverekre való hajlam, mint valami ragály, átragadt a Hazafiakra, biztosnak hitt vezetésük rögvest fogyatkozni kezdett. Stanley Morgan elfumblizott puntjával kezdődött a hibasorozat (a szabad labdára Ted Thompson, a Packers jelenlegi GM-je csapott le), amelyre a szünet előtt TD-vel válaszoltak a houstoniak. Az árgus szemmel figyelt Campbell helyett ezúttal Rob Carpenter futott be az endzone-ba, s az állás ezzel 23-7-re alakult. Az első félidő végén aztán a kicker, Posey hagyott ki egy 38 yardos mezőnygól-kísérletet, de talán még ennél is fájóbb volt, amikor a harmadik negyed elején 25-ről is hibázott. A speciális egység bakijait a hazaiak azzal fejelték meg, amikor az Oilers soron következő akcióját egy puntszituációban elkövetett szabálytalansággal hagyták továbblendülni. A nevezett akció végén megint Carpenter vitte át a disznóbőrt a gólvonalon túlra, amivel Groganék előnye 9 pontra apadt. A labdaeladásban sajnos éppen az irányítón volt a sor. Steve Grogan egy nagy passzjátékkal akarta visszaszerezni a momentumot, ám bombája a Houston védője, Willie Alexander kezei között halt el. Ugyan megint szinte az egész pályán végig kellett masírozniuk Campbelléknek, de innentől szinte minden összejött nekik, így ezt a feladatot is abszolválták. Egy fake field goal során Pastorini shovel passzolt Carpenternek, aki simán hozta a first downt, végül pedig Earl Campbell passzírozta be jól megérdemelt touchdownját. 23-20! Még az utolsó negyed fele hátravolt, így Bum Phillips csapatának bőven volt ideje a fordításra. A következő lehetőséghez a New England-i támadóegység további gyengélkedése és az Olajosok védelmének bravúrja kellett. A Houston 41-esénél 4. és 2-höz jutott a hazai gárda, és a fiait új életre keltő szikrában reménykedő Fairbanks mester vállalta a kockázatot. Az ellenfél safety-je Mike Reinfeldt azonban levédekezte Grogan passzát, így rögtön megint a texasiak jöhettek. Egy 10 play-ből álló drive végén Dan Pastorini 10 yardos TD-passzt osztott ki Rich Casternek, amivel 2 perccel a vége előtt beállította a fergeteges fordulatot hozó találkozó 26-23-as vendéggyőzelmet hozó végeredményét. A Patriots a harmadik negyed nyitótámadása után – ami kihagyott mezőnygólhoz vezetett – nem szerzett több first downt, és sorozatos hibákkal ágyazott meg az ellenfél valamennyi pontszerzésének. Talán a fejekben nem volt minden rendben Foxborough-ban, s ez gyaníthatóan részben a tulajdonos és főedző közötti fentebb ecsetelt konfliktus eredője volt. A várható szakítás akkor következett be, amikor Chuck Sullivan az alapszakasz utolsó meccséről eltiltotta főedzőjét, miután kiderült, hogy Fairbanks a következő évre elkötelezte magát a Colorado-i Egyetem csapatához. Az Oilers elleni playoff-meccsre ugyan a mester visszakapta a Hazafiak trenírozását, de a gárda ezúttal még simább vereséget szenvedett Earl Campbelléktől.

A meccs embere:

Dan Pastorini, QB (Houston Oilers) – 15/28 passz, 200 passzolt yard, 1 TD

A karizmatikus kaliforniai fiatalember a nem különösebb futballnagyhatalomként számon tartott Santa Clara University-n nevelkedett, de tehetségét így is sokra tartották a szakértő ítészek, mert az 1971-es draft harmadik választásával kelt el. (Előtte szintén irányítókat húztak ki a riválisok, első helyen Jim Plunkettet szerezte meg a Patriots, másodikon Archie Manninget a New Orleans-i Szentek.) Az újoncnak nem kellett sokat várnia első bevetéseire, ám sok sikerélménybe nem volt része a houstoni klub eredményesség szempontjából talán legsoványabb időszakában. Pastorini kemény harcos és az offense félelmet nem ismerő vezére volt, de erős karjának nem sok hasznát vette, mivel a támadófaltól rendszerint alig kapott időt, hogy távoli célpontot találjon, ennek betudhatóan - szintén páratlan erejű kollégájához és vetélytársához, Terry Bradshaw-hoz hasonlóan – sokáig derekasan gyártotta az interceptionöket. A zaklatott sorsú QB évről évre el akart szerződni texasi állomáshelyéről, végül a vezetés úgy tudta maradásra és az 1978-as idény előtt szerződéshosszabbításra bírni, hogy egyrészt megerősítette az előtte dolgozó falat, másrészt Earl Campbell igazolásával földön is ütőképessé tette a támadójátékot. 1977-től az O-line felkészítését a később a washingtoni munkássága révén elhíresült Joe Bugel vette át, 1979-ben pedig a liga egyik legjobb vak oldali tackle-jét, a Patriots-tól elszipkázott Leon Gray-t igazolták Pastorini oltalmazására. Az új offense-ben az irányító kivirágzott és passzolt yardok tekintetében legeredményesebb idényét produkálta, az 1978-as szezon hajrájában pedig sporttörténelmet írt, amikor törött bordáira elsőként öltött ún. flak jacketet, és így vállalta a playoffban csapata irányítását. Hogy a védőfelszerelés legkevésbé sem akadályozta játékát, azt éppen a Patriots-szal szembeni AFC elődöntőben igazolta, amikor ugyanúgy hajszálpontosan 200 yardot dobált össze, mint a két gárda alapszakaszbeli viadalán.

A nap idézete: „Végig a második félidő folyamán, minden play előtt egyfolytában csak azt mondogatta, hogy „higgyetek bennem”, „pontot fogunk szerezni”, „győzni fogunk”. Még az oldalvonalnál sem hagyta abba, és az kiabálta a védőknek, hogy „szerezzétek nekünk vissza a labdát, mi majd megcsináljuk.” Mindenkit megfertőzött lelkesedésével és önbizalmával.” (Ken Burrough, a Houston Oilers elkapója arról miként motiválta és vezette őket a csapat irányítója, Dan Pastorini)

A csapatok az idény végén: New England Patriots – 11-5, AFC East 1. hely, 31-14-es vereség a Houston Oilers-től az AFC elődöntőjében; Houston Oilers – 10-6, AFC Central 2. hely, 34-5-ös vereség a Pittsburgh Steelers-től az AFC-döntőben

Seattle Seahawks (0-0) – St. Louis Cardinals (0-0)

Időpont és helyszín: 1976. szeptember 12., Kingdome, Seattle
Főedzők: Jack Patera (Seahawks) és Don Coryell (Cardinals)
Ismert játékosok: Jim Zorn/QB, Steve Largent/WR*, Mike Curtis/LB, Dave Brown/S (Seahawks); Jim Hart/QB, Terry Metcalf/RB, Conrad Dobler/G, Dan Dierdorf/OT*, Roger Wehrli/CB* (Cardinals)

A mérkőzés dióhéjban:

A két gárda rivalizálása nem olyan nagy múltú, mint a legutóbbi idők történései alapján gondolnánk, hiszen csupán kevesebb, mint 10 éve játszanak egy csoportban. A párosításnak ennek dacára historikus különlegességet kölcsönöz, hogy a Seahawks történetének első tétmeccsét az akkoriban – 1976-ban - még az NFC Eastben és St. Louis-ban küzdő Cardinals-szal vívta. A seattle-i gárda első főedzőjét, Jack Paterát Minnesotából, játékosainak többségét pedig olyan csapatoktól toborozta, ahol már nem tartottak igényt szolgálataikra. Bár az újonc keretét olyan későbbi csillag is ékesítette, mint a szenzációs elkapó, Steve Largent, de az inkább szedett-vedett és össze nem szokott kompániától aligha lehetett világmegváltó produkciót várni. A csapatra bemutatkozásán ráadásul nem könnyű sikerélmény, hanem az NFC Eastet az előző két évben némi meglepetésre megnyerő St. Louis Cardinals volt. A támadójáték géniusza, Don Coryell által edzett együttes – s ez szakvezetője személyét tekintetbe véve egyáltalán nem meglepő – elsősorban offenzív fronton volt erős. A liga talán legimpozánsabb támadófala (soraiban a Hall of Famer, ma már televíziós kommentátorként ismert Dan Dierdorffal) 1975-ben rekordot beállító 6 sacket engedélyezett csupán, ám teljesítményével nem kizárólag Jim Hart irányítónak adott teret és időt bombáinak célba juttatására, de a futást is hatékonyan segítette. Az előző szezonban Jim Otis 1000 yard fölé, a másik támadóász, Terry Metcalf pedig annak közelébe jutott.

A halvány győzelmi sanszok dacára zsúfolásig megtelt a Kingdome a Cardinals seattle-i vendégjátékán. A hazai szurkolókba némi reményt önthetett, hogy a Seahawks utolsó előszezon mérkőzésén végre megszerezte történetének első sikerét a San Diego ellen, ugyanakkor ezek a remények nem lehettek túlságosan vérmesek, hiszen a szellős védelem bajosan tartóztathatta fel az ellenfél impozáns támadógépezetét. A találkozó sokáig a várakozásoknak megfelelően alakult. A Cards támadói szinte kedvük szerint masírozhattak fel s alá a futballpályán. A futók közül Terry Metcalf finesszel, Jim Otis erejét latba vetve gyűjtötte a yardokat, s a csapat történetében csupán második alkalommal fordult elő, hogy két running back is 100 futott yard fölé jutott. Metcalfék eredményességének fényében Jim Hartnak csak akkor kellett passzolnia, amikor nagyon muszáj volt, de dolgát jól tette, hiszen Ike Harris-nek és az újonc Pat Tilley-nek is kiosztott egy-egy hat pontot érő átadást. Don Coryellnak az azért okozott némi bosszúságot, hogy tanítványainak három alkalommal Jim Bakken mezőnygóljával kellett beérniük, ám a vendégek előnye a harmadik negyed végére így is megnyugtató arányú 23-3-ra nőtt. A Seahawks draftolatlan balkezes irányítója, Jim Zorn a fináléig nem sokat mutatott, de ott mobilitásával és improvizatív készségével megcsillantott valamit remek adottságaiból. Alig egy perccel a harmadik negyed vége előtt Sam McCullumnak adott passzal érte el a franchise történetének első tétmeccses touchdownját (az első pontokat még a nyitó játékrészben Don Bitterlich mezőnygólja hozta), s a „becsületpontokkal” 23-10-re módosult az eredmény. Válaszul a St. Louis végre futva is be tudta brusztolni a játékszert a gólvonalon túlra, ám Zorn sem maradt adós pontokkal, labdájának célpontja újfent McCullum volt, aki a vendégek cornerét, Norm Thompsont lefutva 72 yardos TD-t írt az eredményjelzőre. 30-17! A folytatásban még közelebb kapaszkodtak ellenfelükhöz a hazaiak, Rolly Woolsey interceptionje után Jim Zorn egy rollout utáni futással maga vette be az endzone-t öt perccel a lefújást megelőzően. 30-24! A fergeteges hajrá alaposan fellelkesítette a Kingdome publikumát, de a Seahawks lendülete és szerencséjére végül elfogyott és játékmesterük végső kétségbeesett passzát a Cardinals védője, Roger Wehrli kaparintotta meg saját gólvonala előtt. A nyitómeccsen elszenvedett vereség dacára az újonc szurkolói, játékosai és szakmai stábja nem kellett, hogy szégyenkezzen a mutatott produkció miatt, hiszen az utolsó pillanatig éles küzdelemre késztették sokkal esélyesebb vetélytársukat egy olyan kerettel, melynek 11 tagja alig egy hete edzett a csapattal, s még az alapszakasz startja után is folyamatosan változott.

A meccs embere:

Terry Metcalf, RB/WR/RET – 16 futás, 113 futott yard, 3 elkapás, 20 elkapott yard

Metcalf a Cardinals legsokoldalúbb, s így legveszélyesebb fegyverének számító játékosa volt az 1970-es évek derekán. A gárda „thunder and lightning” futótandemjének fürgébbik tagjaként és a backfieldből kisurranó elkapóként egyaránt szorgalmasan termelte a yardokat, ugyanakkor produkcióját igazán az tette szemkápráztatóvá, hogy emellett a visszahordó teendőit is ellátta. 1975-ben 2462 all-purpose yardot gyűjtött a támadó- és a speciális csapatrész tagjaként, s ezzel nem csupán a szezon legeredményesebb játékosa lett a nevezett kategóriában, de az örökranglistán is a dobogóra lépett. Egy évvel korábban olyan fegyvertényt vitt véghez, amit legközelebb csak Joshua Cribbs tudott megismételni 2007-ban, azaz kickoff returnönként legalább 30, punt utáni visszahordásokban pedig minimum 10 yardos átlagot produkált. Az 1976-os Seahawks elleni idénynyitón Terry Metcalf produkciója kiválóbb is lehetett volna, ha nem dönt úgy, hogy fizetésének emeléséig nem hajlandó rúgásokat visszacipelni. Don Coryell vezetőedző ezt kompenzálandó nagyobb terhet rakott rá a támadóegység tagjaként, s a kihívásra a renitens, de szülővárosa közönsége előtt bizonyítási vágytól is fűtött sztár 100-nál több futott yarddal válaszolt, labdacipelésenként figyelemre máltó 7-es átlagot hozva.

A nap idézete: „Biztató, hogy már első meccsükön nagyon közel kerültünk egy erős, versenyképes gárda legyőzéséhez, de ugyanakkor csalódás tölt el, hogy végül mégis vesztesen kellett levonulnunk a pályáról. Lelkileg mégis pluszt adhat, hogy szorossá tudtuk tenni az összecsapást, és ha tudunk okulni a hibáinkból, akkor egész jó kis csapat lehetünk rövid időn belül.” (Jack Patera, a Seattle Seahawks főedzője a bemutatkozó meccs tanulságairól)

A csapatok az idény végén: Seattle Seahawks – 2-12, NFC West 5. hely; St. Louis Cardinals – 10-4, NFC East 3. hely

New Orleans Saints (9-3) – New York Giants (7-5)

Időpont és helyszín: 1988. november 27., Superdome, New Orleans
Főedzők: Jim Mora, Sr. (Saints) és Bill Parcells (Giants)
Ismert játékosok: Bobby Hebert/QB, Eric Martin/WR, Rickey Jackson/LB, Sam Mills/LB, Vaughan Johnson/LB, Pat Swilling/LB, Morten Andersen/K (Saints); Phil Simms/QB*, Mark Bavaro/TE, Bart Oates/C, Leonard Marshall/DE, Lawrence Taylor/LB (Giants)

A mérkőzés dióhéjban:

1987-ben a Szentek talán az év legnagyobb meglepetését szolgáltatták, amikor történetük során első alkalommal zárták pozitív (12-3-as) mérleggel az alapszakaszt és jutották wild card csapatként a rájátszásba. A siker záloga az új általános menedzser, korábban a Bears-nél és főként a Vikings-nél is eredményesen ténykedő Jim Finks kinevezésében rejlett, aki főedzőnek a USFL-ben sikert sikerre halmozó idősebb Jim Morát szerződtette. Mora a kitűnő védelemre és kevés hibával működő támadójátékra esküdött, s előbbi felépítésében néhány, szintén a USFL-ben edződött harcos szolgálataihoz folyamodott. Az egyre ütőképesebb 3-4-es defense gerincét, sokak szerint az egész gárda identitását, a legendás linebacker sor, a Dome Patrol adta, melyet számos szakértő a ligatörténet valaha volt legjobb ilyen egységének tart. A két szélső LB-t, a sackek gyártásáért felelős Rickey Jacksont és Pat Swillinget a Szentek draftolták 5 esztendő eltéréssel, míg a szerelések halmozásában élenjáró belső tagok közül Sam Mills Jim Mora alatt játszott a hajdani másik ligában, Vaughan Johnsonra pedig szintén itt figyelt fel az új szakvezető a Jacksonville Bulls tagjaként. Tehetséges linebackerekben természetesen a New York háza táján sem volt hiány, elegendő csak Carl Banks-re, a Hall of Famer Harry Carsonra, és természetesen, de nem utolsó sorban Lawrence Taylorra gondolni. A Bill Belichick defensive coordinator által trenírozott védelem 1987-ben is kitett magáért, de a játékossztrájk alatt, a beugrók közreműködésével elszenvedett fiaskók, majd később Phil Simms irányító sérülése meghiúsította a New York-iak címvédésről szőtt álmait. Bill Parcells csapatának az 1988-as idény sem volt fáklyásmenet. Az alapszakasz elején Taylort az NFL 30 napra el