Visszapillantó/Extra - 2009/7. hét

Akik a 6. játékhéten történelmet írtak

Az elmúlt játéknap legnagyobb feltűnést keltő egyéni sportteljesítménye valószínűleg a New England Patriots irányítója, Tom Brady nevéhez fűződött. A Titans elleni 59-0-s győzelem alkalmával Brady két új NFL-rekordot is felállított. Előtte még soha nem dobott quarterback egy negyed leforgása alatt 5 touchdownt, olyan gyors egymásutánban pedig, ahogy a Hazafiak játékmestere tette, végképp nem. Brady-nek 9 percre és 44 másodpercre volt szüksége öt pontszerzéséhez, s ezzel Daryle Lamonica 1969-ben felállított 11 perc 13 másodperces rekordját adta át a múltnak. A Pats játékosa két további csúcsbeállításról éppen hogy lemaradt. Az egy félidő alatt kiosztott TD-passzok tekintetében továbbra is az Oakland már említett hajdani irányítója, Daryle Lamonica vezet 6-tal, aki 1969. október 19-én a Bills-szel szembeni 50-21-es siker során jegyzett az első 30 perc alatt 6 touchdownt hozó átadást. Brady-nek az egy meccsen elkönyvelt passzolt TD-rekord beállításához – mely szám szerint 7 és amit holtversenyben öten tartanak - szintén egyetlen további pontszerzésre lett volna szüksége.

Az ellenfél irányítója, Kerry Collins Brady-hez hasonlóan rekordszámba menő produkcióval rukkolt elő, igaz negatív értelemben. Collins neve mellett 12 kísérletből 2 sikeres átadás, -7 yard és 1 INT állt. Ehhez fogható teljesítményt a Tennessee Titans jogelődje, a Houston Oilers kötelékében Dan Pastorini nyújtott, amikor egy hétfő esti, hazai pályán a Raiders-től elszenvedett 34-0-s vereség alkalmával 21 próbálkozásából csak 3-szor volt pontos, 31 yardot és 4 INT-t könyvelhetett el.

A quarterbackeknél maradva, Ben Roethlisberger a Steelers és a Browns összecsapásán szerényebb, ám a két csapat 1950 óta tartó rivalizálásának kontextusában lényesen nagyobbat szóló rekordot ért el. A Pittsburgh irányítója előtt a csapatok korábbi 114 mérkőzésén csupán 1952. október 4-én a clevelandi legenda, Otto Graham, majd 1986. november 23-én az ugyancsak clevelandi Bernie Kosar tudott 400 yardnál többet passzolni. Roethlisberger a Kohászok 27-14-es győzelme során mindkettőjüket lepipálta és 417 yardot írhatott neve mellé. Ugyanezen az összecsapáson a Browns returnere, Josh Cribbs is feliratkozott a legjobbak közzé. A clevelandi játékos elsőként az NFL történetében ötödik egymást követő szezonjában ért el kickoff visszahordásával touchdownt, ráadásul Cribbs 1950 óta elsőként könyvelhetett el egy mérkőzésen return TD-t és dobott interceptiont is.

A Carolina Panthers briliáns futótandemjéből DeAngelo Williams 152 yardot, Jonathan Stewart 110-et termelt a Tampa Bay Buccaneers 28-21-es legyőzése alkalmával. Ez volt a harmadik olyan meccs, amikor a két játékos egyaránt meghaladta a 100 futott yardot. Az utolsó olyan futópáros, aki legalább három ízben hasonló bravúrt tudott felmutatni a Pittsburgh-ből Rocky Belier és a Hall of Famer Franco Harris voltak. A Steelers running backjeinak teljesítményét valamelyest Williams és Stewart produkciója fölé helyezi, hogy ők csekély hat játékhét leforgása alatt érték el azt.

A New York Jets és a Buffalo Bills 13-16-os végeredménnyel zárult, hosszabbításba torkolló összecsapása számos figyelemreméltó érdekességet hozott, főleg a vesztes Jets oldaláról. A New York irányítója, Mark Sanchez az utóbbi 40 idény során csupán a harmadik olyan irányító, akit a draft első körében húztak és újoncévének egyik mérkőzésén öt interceptiont szórt el. 1993-ban a Patriots újonca, Drew Bledsoe a Pittsburgh elleni találkozón, 1994-ben pedig a Washington elsőévese, Heath Shuler az Arizona Cardinals-szal szemben dobott szintén öt picket. Sanchez hibái az elmúlt héten kioltották a Jets ragyogó, főként Thomas Jones nevével fémjelzett futójátékát. A zöld-fehérek 318 futott yardjuk dacára kaptak ki a találkozón, és az NFL történetében csak egy alkalommal (1944-ben a Washington Redskins és a Cleveland Rams mérkőzésén) fordult elő, hogy egy gárda (akkor a Rams) többet futott (320 yardot), és mégis vesztesen kellett elhagynia a pályát. Hogy a már említett, a maga részéről minden tőle telhetőt megtevő, Thomas Jones-ra irányítsuk figyelmünket, 1960 óta ő csupán a hatodik olyan futó volt, aki legalább 210 yardot hozott, csapata mégis kikapott. O. J. Simpsonnal hasonló csúfság kétszer is megesett, többek között akkor, amikor egy 1976-es Hálaadás Napi detroiti rangadón hiába futotta szét 273 yarddal a Lions védelmét, csapata, a Buffalo Bills 27-14-es vereséget szenvedett. Egy későbbi, 1981-es Hálaadásnapi mérkőzésen bizonyos szempontból még elképesztőbb és a múlt heti Jets-Bills derbihez rokonítható dolog történt, Walter Payton kevés híján 200 yardot futott, a Bears védelme ellenfelét 10 yardon tartotta, a Macik mégis 10-9 arányban alulmaradtak a Dallas Cowboys-szal szemben.

A múlt heti fordulóban a Green Bay Packers úgy nullázta le 26-0-s diadala során a Detroit Lions-t, hogy támadófala öt sacket engedélyezett az ellenfél védelmének. Utolsó alkalommal szintén a Sajtfejűekkel fordult elő 1991-ben, hogy hasonló arányú shutout győzelmet értek el annak ellenére, hogy irányítójukat, akkor Don Majkowskit, hatszor is bezsákolták. A Tampa Bay elleni 27-0 arányú siker alkalmával azért a Packers pass rush is kitett magáért, és az ellenfél QB-ján ugyancsak hat sacket jegyzett.

A Washington Redskins két olyan sorozattal indította az idényt, melyre a szövetségi fővárosban aligha lehetnek büszkék. Hihetetlen, de igaz, hogy a Rézbőrűek az NFL történetének első olyan csapata lett, mely első hat mérkőzésén kivétel nélkül addig nyeretlen csapatokkal mérkőzhetett. Ezt már csak az übereli, hogy ehhez képest Jim Zornék csupán két győzelmet arattak. Az elmúlt 30 esztendőben csupán a 2003-as Cleveland Browns-szal esett meg, hogy egy szezon során négy vereséget szenvedett korábban győzelem nélkül álló együttesektől. Ugyancsak a Washington gyengélkedését jelzi, hogy utolsó kilenc hazai mérkőzésükön képtelenek voltak 17-nél több ponttal megörvendeztetni szurkolóikat, ez a leghosszabb ilyen élő széria a Seahawks 1992-1993-as sorozata óta.

A Chargers és a Broncos hétfő esti rangadójához – amin Eddie Royal 2 és Darren Sproles 1 TD-t szerzett kickoff és punt utáni visszahordások révén - kapcsolódó érdekesség, hogy negyedik alkalommal történt meg, hogy egy meccsen három ilyen pontszerzés született. 1966-ban a Philadelphia Eagles két kickoff return touchdownnal (Timmy Brown 93 és 90 yardról rohant be) és egy punt return touchdownnal sokkolta a Dallas Cowboys-t, s ezeknek köszönhetően támadásban összehozott csekély 80 yardjuk dacára is megverték ellenfelüket 24-23-ra!.

Reflektorban I. : New York Giants – Arizona Cardinals

Roppant szerencsés helyzetben van a fenti összecsapás történetéből válogatni kívánó személy, hiszen a két csapat gyakorlatilag a liga őskora óta rendszeresen birokra kel egymással. Az egyaránt nagy múlttal bíró Giants és Cardinals hosszú évtizedeken keresztül egy csoportban küzdött, s így egymás éles riválisai voltak. A helyzet csak 2002-ben a divíziók átfogó átrendezésével szűnt meg, amikor a Cards átsorolást nyert az NFC Eastből jelenlegi állomáshelyére, az NFC Westbe. Bár a rivalizálás rangja nem fogható a New Yorkiaknak hagyományosabb ellenfeleikkel, a Redskins-szel, az Eagles-szel, később a Cowboys-szal űzött párharcaihoz - s ennek oka főként az volt, hogy a Cardinals története túlnyomó részében elég gyatrán szerepelt -, de mégis tucatszámra lehetne kiragadni az együttesek által vívott száznál is több összecsapásból emlékezetre méltó momentumokat. A lenti három kiválasztásánál vezérlőelvem pusztán annyi volt, hogy a több várost megjárt Cardinals három különböző székhelyéhez kötődő időszakából egy-egy találkozó kerüljön terítékre, s ezek színhelye ugyanakkor – ahogy az eheti meccsé is - a Nagy Alma legyen. Kezdjük 1948-ban…

New York Giants – Chicago Cardinals, 1948. október 17.

Főedzők: Steve Owen* (Giants) és Jimmy Conzelman* (Cardinals)
Ismert játékosok: Charlie Conerly/QB, Emlen Tunnell/RET/CB* (Giants); Pat Harder/FB, Charlie Trippi/LH*, Buster Ramsey/G (Cardinals)

Korábban említettem, hogy a Cardinals története során relatíve ritkán számított versenyképes gárdának. 1947-1948-ban azonban nem ez volt a helyzet. Az ún. T-formáció és az abban való játékra a 2. világháború elülte után szerződtetett kitűnő játékosok kombinációja megszülte a „Million Dollar Backfieldet” (a QB Paul Christmannel, a két fullbackkel, Pat Harderrel és Elmer Angsmannel, valamint a halfback Charlie Trippivel). A zseniális kvartett 1947-ben NFL-bajnoki címig röpítette a Kardinálispintyeket és a következő idényben is toronymagas esélyesként számoltak velük. A Giants-nél ezzel szemben szerényebb célkitűzésekkel dolgoztak, a csapat átalakuláson, mindenekelőtt fergeteges fiatalításon esett át, ami nem kínált gyors, azonnali sikereket.

A Cards, városi riválisától a Chicago Bears-től elszenvedett vereséggel a tarsolyában vizitált az Óriások akkori otthonában, a Polo Groundson, ahol a publikum számos fennálló rekordot elhomályosító tűzijáték tanúja lehetett. A találkozón 98 pont született (ami akkor hatalmas csúcsnak számított), a csapatok majdnem 1000 yardot hoztak össze támadásban, 49 first downt, 14 touchdownt szállítottak, valamennyi pontszerzés hat(+1)pontos volt. A vendégek bombasztikus backfieldjük egyik tagja, a sérült Christman nélkül is kirobbanó formában játszottak, Pat Harder már a meccs harmadik play-énél 71 yardos touchdown-sprintet vágott ki, majd összesen 9 extra pontot értékesítve állított fel új ligarekordot. A Cardinals esélyeshez méltóan, de mégis váratlanul impozáns fölénnyel 63-35-re győzött, az összecsapás kimenetelét pedig gyakorlatilag már a második negyedben döntötték el, amikor ellenfelük 7 egységével szemben 28-at sikerült a táblára pakolniuk. A Giants támadóegysége, mely egy másik újdonságnak számító támadófelállásból, az ún. A formációból operált, szintén eredményes volt újonc QB-je, a nagy jövő előtt álló Charlie Conerly irányításával, ám ellenfelével így sem tudott lépést tartani. A New Yorki nézőközönség sokat nem bánkódhatott a látottakon, hiszen látványos támadófocival kényeztették 60 percen keresztül, a Chicago Cardinals pedig domináns győzelméből erőt merítve egészen az újabb bajnoki döntőig sprintelt. A sors furcsa iróniája, hogy a philadelphiai hótengerben a pontgyáros offense – igaz az időjárási körülmények miatt talán érthető okokból – végül zéró teljesítményre volt képes, s ezért elbukta a címvédést.

New York Giants – St. Louis Cardinals, 1963. november 24.

Főedzők: Allie Sherman (Giants) és Wally Lemm (Cardinals)
Ismert játékosok: Y. A. Tittle/QB*, Frank Gifford/WR*, Rosey Brown/LT*, Andy Robustelli/DE*, Sam Huff/LB* (Giants); Charley Johnson/QB, Sonny Randle/WR, Jackie Smith/TE*, Larry Wilson/S (Cardinals)

1960-ban a Szeles Városon a Medvékkel való közösködést anyagi megfontolásokból (szűk volt a piac kettejüknek) megelégelő Cardinals tovaröppent St. Louisba. A környezetváltozás eleinte nem rázta fel a megelőző évtizedben csak egy pozitív szezont produkáló csapatot, de 1963-ra az NFL East-et domináló New York Giants esélyes kihívójaként kezdték szárnyukat bontogatni. A megelőző két idényben bajnoki döntőt játszó – bár a Packers ellenében mindkettőt elbukó - Óriások a liga csillogó zászlóshajói voltak, és a leendő Hall of Famerekkel telepakolt gárda november végén vezette is csoportját, de soros, St. Louis-ból érkező vendégeik egy bravúrgyőzelemmel behozhatták őket a Keleti divízió élén. A csoportrangadónak tehát hatalmas tétje volt, ám aki ismeri kissé az Egyesült Államok történetét az sejtheti, hogy a találkozót egy sporton kívüli tragikus esemény árnyéka lengte be.

Két nappal a mérkőzés előtt, 1963. november 22-én John Fitzgerald Kennedy elnök halálos merénylet áldozata lett Dallas-ban. Noha a rivális liga, az AFL úgy döntött, hogy a tragédiára tekintettel elhalasztja hétvégi fordulóját, Pete Rozelle, az NFL vezetője – sokat kritizált döntést hozva – a liga találkozóinak megtartása mellett tette le voksát. A nehezen feldolgozható fejlemény okán – bár megteltek a Yankee Stadium lelátói – a szurkolók többsége szokatlan csöndben ülte végig a csoportelsőségért folyó derbit. A játékosok látszólag mindent elkövettek azért, hogy izgalmas küzdelemmel feledtessék a gyász nyomasztó terhét, bár a dekoncentráltság azért tetten érhető volt az irányítók játékán. A Cardinals szenzációs szezonnal kirukkoló Charley Johnsonja passzai harmadát tudta csak célba juttatni, míg az addigi 10 meccsén csupán 4 INT-t vétő Y. A. Tittle ezúttal két picket dobott, mindkettőt Larry Wilson szerezte meg. A mindent eldöntő pontokat is New York-i turnover, Eddie Dove elfumblizott punt visszahordása, révén gyűjtötte be a Cardinals, majd végül védelmük Joe Robb két zsákolásával saját kettesükről 29-esükig űzte vissza a Giants támadóegységét, s a sikertelen 4th down kísérlet meghiúsításával megoltalmazta a vendégek 24-17 arányú vezetését és győzelmét. Ezzel a rendkívüli körülmények között, országos gyásztól áthatott találkozón elért sikerrel a Cards átmenetileg befogta az NFL East tetején trónoló New York Giants-t, ám a célegyenesben végül megbotlottak, s így a szezon végén megint csak TV-n nézhették végig a bajnoki döntőt, benne az Óriások sorozatban harmadik felsülését.

New York Giants – Arizona Cardinals, 2001. december 15.

Főedzők: Jim Fassel (Giants) és Dave McGinnis (Cardinals)
Ismert játékosok: Kerry Collins/QB, Tiki Barber/RB, Amani Toomer/WR, Michael Strahan/DE, Jason Sehorn/CB (Giants); Jake Plummer/QB, Michael Pittman/RB, Leonard Davis/G, Corey Chavous/CB, Pat Tillman/S (Cardinals)

Hatalmas ugrást teszünk az időben, s rögtön annál a mérkőzésnél találjuk magunkat, mely az utolsó volt, amit a Giants és Cardinals az NFC Keleti csoportjának riválisaiként vívott egymással. A Kardinálispintyek ekkor már bő évtizede továbbálltak St. Louisból és Arizonába tették át „fészkelőhelyüket”, de a sikeres, eredményes szereplés receptjét látszólag itt sem lelték, csupán egy 1998-as playoff-ba kerülés lapult tarsolyukban. A New York Giants az előző idényben az NFC legjobbja volt, de a Super Bowlban a Ravens simán lelépte őket. Az újabb sikerek felé vezető úton a New Yorkot ért szeptember 11-i terrortámadás lelkileg alighanem jobban meglegyintette az Óriásokat, mint azt bevallották maguknak, de akármi is volt visszaesésük valós oka, december elejére igen halovány matematikai esélyük maradt – a Cardinals-szal egyetemben – a rájátszásba kerülésre. Az utolsó szalmaszál megragadásáért vívott csata így a tétnek megfelelően rendkívül izgalmasra sikerült.

Legalábbis a vége. A negyedik negyedig elfolyt perceket talán csak egyetlenegy komikus, a vendég Cardinals szemszögéből nézve tragikomikus, momentum színesítette meg. Az első játékrészben elvégzett sikeres field goalja után az Arizona kickere, Bill Grammatica olyan szerencsétlenül kezdett el ugrálva örömködni, hogy végül meghúzta a térdét. A játékos nem vált teljesen harcképtelenné, de távolról már nem vállalkozhatott mezőnygólra. Részben ezért történt az, hogy a Cards négy perccel a vége előtt, 10-6-os hátrányban, az ellenfél 24-esénél 4. és 15-ös helyzetből is inkább TD-re tört, mint lövést kockáztatott volna. A kulcsfontosságú play-ben Jake „the Snake” Plummer, az Arizona irányítója Strahannel a nyakában szaladt ki a zsebből, majd a célterülten belül a tight end, Tywan Mitchellt kereste passzával. Mitchellre ketten is ügyeltek, Jason Sehorn és Shaun Williams, ám a felugró Sehorn szerencsétlenül saját játékostársát ütötte el, s így az elég magasra ugró támadó megkaparinthatta a játékszert. Touchdown és 13-10-es Cardinals vezetés! Válaszként azonban összekapta magát az addig gyengélkedő Giants offense, Kerry Collins vezette módszeres drive-val falták a yardokat, melynek végén – 25 másodperccel a lefújást megelőzően - a korábban három dropot jegyző Amani Toomer tette jóvá korábbi hibáit és kaparintotta meg irányítója 4 yardos átadását. A számos megelőző meccsén a hajrában elhasaló Giants ezúttal az utolsó percben csípte meg a győzelmet, s ezzel visszakapaszkodott a playoff helyekért vívott közelharcba, ám végül arról ugyanúgy lemaradt, mint a New York-i vereségével elszálló Cardinals.

Reflektorban II. : Washington Redskins – Philadelphia Eagles

A második nagyító alá vett összecsapás kapcsán az NFC Eastnél maradunk. Bár a párharc rangban nem mérhető az érintett csapatok egyéb csoportellenfelekkel (pl. a Redskins a Cowboys-szal vagy az Eagles az Giants-szel) vívott küzdelmeihez, de hagyományai tisztelet parancsolnak és érdemesek az emlékezetre. A következő három mérkőzés kiválasztásánál három kritériumot érvényesítettem. Mindhárom az NFL „ókorában”, a 2. világháborút közvetlenül megelőző és követő időszakban történt, valamennyire Washingtonban került sor és mindegyik esetben az Eagles aktuális irányítója kivételes, rekordkönyvekbe illő teljesítményt nyújtott.

Washington Redskins – Philadelphia Eagles, 1940. december 1.

Főedzők: Ray Flaherty* (Redskins) és Bert Bell* (Eagles)
Ismert játékosok: Sammy Baugh/TB/* [tailback] (Redskins); Davey O’Brien /TB (Eagles)

A két gárda a Pearl Harbourt és az Egyesület Államok háborúba való belépését megelőző idényben messze nem tartozott egy súlycsoportba. A Rézbőrűek a ligában a legkiválóbb passzoló játékosnak számító Sammy Baugh vezérletével rendre versenyben voltak a bajnoki címért, míg a Sasok örülhettek, ha egy-két győzelmet meg képesek voltak csípni. 1940-es összecsapásuknak némi pikantériát kölcsönzött, hogy a Philly támadóegységét az a Davey O’Brien irányította, aki a TCU-n (Texas Christian University) Sammy Baugh örökébe lépett, s ezt oly sikeresen tette, hogy nagyhírű elődje számos csapatcsúcsát sikerült túlszárnyalnia, ráadásul ő – Baugh-val ellentétben – 1938-ban megkapta a legkitűnőbb egyetemi játékosnak ítélt Heisman Trophy-t. Bár remekül passzolt, alacsony termete miatt nem mindenki volt meggyőződve arról, hogy O’Brien helyt tud állni az NFL-ben, de Bert Bell a Philadelphia Eagles tulajdonos-edzője közéjük tartozott. Akkoriban a profi liga népszerűsége és megbecsültsége elmaradt az egyetemi focitól, a megelőző években Bell rendszeresen felsült abbéli szándékában, hogy az 1936 óta létező drafton kiválasztott tehetségeit a Sasokhoz szerződtesse. A későbbi NFL commissioner ezúttal mindent elkövetett, hogy a TCU Heisman-győztes kiválóságával ne járjon pórul, és akkoriban mesés összegnek számító 12000 dollárért sikerült Philadelphiába csábítani. Az újonc 1939-es bemutatkozása alkalmával nem vallott szégyent, de csapata igen. Davey O’Brien rookieként mai léptékkel mérve ugyan szerénynek tűnő 1324 yardot passzolt, de a futójátékot preferáló időszakban ezzel is képes volt Sammy Baugh korábbi NFL-rekordját felülmúlnia. Egy fecske azonban Philadelphiában sem tudott nyarat csinálni, ha a gárda egészében véve csapnivaló volt, O’Brien pedig kezdte megunni a számára – eredményes egyetemi szezonjait követően – szokatlan sorozatos kurdarcokat. 1940-ben még visszatért, de egy rokona inpirálására év közben beadta jelentkezését az FBI-hoz. A szövetségi nyomozóirodánál tárt karokkal várták, s utolsó profi focimeccsét követően meg is kezdhette új munkájára való kiképzését. Az Eagles liliputi óriása emlékezetes módon intett búcsút csupán két esztendős NFL-es pályafutásának.

Az 1940-es alapszakasz utolsó fordulójában megrendezett találkozón a Redskins-nek győznie kellett csoportelsősége bebiztosításához, míg az előző játéknapon idénybeli első győzelmét begyűjtő Eagles csak a becsületéért küzdött. A két ex TCU-s, Baugh és O’Brien párbajából nem lett semmi, hiszen a hazaiak futásokkal is jól tudtak operálni és a negyedik negyedre 13-0-s előnyre tettek szert, Sammy Baugh-nak alig kellett dobásra lendítenie karját. A Philly ezzel szemben nagyrészt O’Brien passzaira volt utalva, a hajrában pedig végképp, s onnantól a vendégek apró játékmestere szinte minden downnál maga játszotta meg a labdát. Baugh, aki a punteri teendőket is ellátta a Redskins-nél, egy 85 yardos lökettel szögezte 2 yardosukhoz a Sasokat, ám azok irányítójuk átadásaival végigmasíroztak a pályán, O’Brien Frank Emmons-nal kiosztott TD-vel tette fel a koronát a bámulatos drive-ra. Noha az extra pont kimaradt, s így 13-6-ra módosult az eredmény, végül a Philadelphiának az utolsó percekben mégis maradt lehetősége az egyenlítésre. Li’l Davey megint csupa passzokkal hajtotta előre csapattársait, de a rohanás végül megfeneklett a Washington 22-esénél, amikor a QB utolsó átadási kísérlete elvétette célját. 13-6-ra a Rézbőrűek győztek, s ezzel bejutottak a ligadöntőbe, de a hazai publikum vastapssal jutalmazta az ellenfél legjobbját, a heroikus teljesítményt nyújtó O’Brien. A legjobb egyetemi irányítónak adományozott díj névadója búcsúmeccsén 316 yardot passzolt össze, s ami a passzjátékkal még csak barátkozó fociszerető közönséget még nagyobb ámulatra késztette, 60-szor kísérelt meg átadást, s ebből 36-szor sikerrel is járt. Bert Bell, a Philadelphia tulajdonos edzője a következő szavakkal méltatta az FBI kötelékébe álló játékosát: „Alakra kicsi, de szíve hatalmas, akár egy oroszláné. Élő példa lehet Amerika egész ifjúsága számára.”

Washington Redskins – Philadelphia Eagles, 1946. október 27.

Főedzők: Turk Edwards* (Redskins) és Greasy Neale* (Eagles)
Ismert játékosok: Sammy Baugh/QB* (Redskins); Bucko Kilroy/G/MG/T/DT, Steve Van Buren/HB*, Alex Wojchiechowicz/C/LB/E* (Eagles)

Davey O’Brien képességeiben sokan alacsony termete miatt kételkedtek, utódjának azonban egészen más „fogyatékossággal” kellett megküzdenie. A Philadelphia Eagles első modern értelemben vett (a forradalmi T-formációban játszó) irányítója, Tommy Thompson egyik szemét gyermekkorában megdobták egy kővel, s a sérülés maradandó következményeként arra a szemére részlegesen megvakult. Ennek ellenére a profi klubok láttak fantáziát a Tulsai Egyetem játékosában, draftolatlanként 1940-ben a Pittsburgh Steelers szerződtette, majd a következő idénytől az Eagles színeiben lépett pályára. Thompson jól megélt Greasy Neale főedző új támadósémájában és 1942-ben a liga All-Star csapatába választották. A hadseregnél ezt látva nyilván úgy gondolhatták, hogy ha az irányító károsult szeme ahhoz elég jó, hogy az NFL egyik top passere legyen, talán a harctéren is elboldogul majd, és így besorozták. A normandiai partraszállásnál ugyan Thompsont meglegyintette a halál szele, de végül túlélte a világháborút és leszerelését követően visszatért Philadelphiába. A Sasoknál sztárok által teletűzdelt, leendő bajnokcsapat épült Greasy Neale kezei alatt, s hogy abban neki is helye van, azt Thompson az 1946-os idény ötödik játéknapján az addig veretlen Washington Redskins otthonában bizonyította.

Eleinte a Philly játékmestere a házigazdák védőinek osztogatta a passzokat, és a turnoverek rendre jó mezőnypozícióba hozták a Rézbőrűeket. A másik oldalon így Sammy Baugh-nak sem kellett remekelnie, igaz ezúttal talán nem is tudott volna, amit saját két labdaeladása bizonyított, Sal Rosato két rövid futása és egy fumble utáni return révén a szünetig 24-0-ra húztak el Turk Edwards tanítványai. A folytatásban aztán szárnyra kaptak a Sasok. A felzárkózás alaphangját egy washingtoni turnover után bebrusztolt touchdown adta meg, de onnan Tommy Thompson passzaival lendült igazán rohamra a zöldek támadógépezete. Az irányító 27 kísérletéből 19 alkalommal megtalálta emberét – ez egykoron messze az átlag fölötti aránynak számított – és három átadása eredményezett TD-t. A riválisa védelmét feltartóztathatatlan passzjátékkal szétszedő Philly másfél perccel a vége előtt szerezte meg a vezetést és a győzelmet, amikor Thompson és Jack Ferrante 30 yardos összjátéka jutott a gólvonalon túlra. Végül 28-24-es sikerrel lepte meg korábban legyőzőre nem találó ellenfelét az Eagles, akik a 24-0-s első félidei hátrány ledolgozásával új rekordot állítottak fel, korábban ugyanis ilyen comebacket végrehajtani senki másnak nem sikerült az NFL történetében. Tommy Thompson természetesen megszilárdította a helyét pazar produkciójával, 1946-ban a legjobb volt a ligában passzhatékonyság tekintetében, a két évvel később bajnoki győzelemmel zárult idényben pedig 25 TD-t dobva és 98,4-es ratinggel nem talált másra, aki felülmúlhatta volna.

Washington Redskins – Philadelphia Eagles, 1954. október 17.

Főedzők: Joe Kuharich (Redskins) és Jim Trimble (Eagles)
Ismert játékosok: Hugh Taylor/E, Dick Modzelewski/DT (Redskins); Bobby Walston/LE, Pete Pihos/RE*, Bucko Kilroy/MG, Chuck Bednarik/LB (Eagles)

Tommy Thompsont az Eagles irányítói posztján egy a Bayloron All-Americannak választott játékos, Adrian Burk követte. Az új seprő azonban 1951-ben rosszul sepert, és jobbára csupán azzal tudott kitűnni, hogy az évben dobott 23 interceptionjét nem akadt ki überelje a ligában. Az 1952-ben kinevezett új főedző, Jim Trimble nem mondott le Burkről, de célravezetőbbnek látta, hogy a Packers-től frissiben igazolt QB-val, Bobby Thomassonnal rotálja, azaz mindig az éppen jobb formában lévő játékmesternek szavazzon bizalmat. Trimble mindent megtett, hogy tanítványa labdaeladásokra való hajlamát visszaszorítsa, és egyebek mellett arra próbálta rábírni, hogy ha nem lát tiszta célpontot, akkor inkább dobja el a disznóbőrt, mintsem INT-t kockáztasson. A szakvezető szerint Burk erre a következőképpen válaszolt: „Úgy érti szándékosan? De Főnök, ez nem elegáns!” Mindenesetre – bár kevesebb játéklehetőséget kapott – a javíthatatlanul egyenes irányító aránylag sikeres gárda tagja lehetett, mely a csoportelsőségért vívott küzdelemben több alkalommal megszorította a korszak egyik domináns együttesét, a Cleveland Browns-t. Az Eagles 1954-ben is parádésan, három sikerrel kezdte az alapszakaszt, majd a Washington vendégeként játszva elérkezett végre Adrian Burk nagy napja.

A Philly simán 49-21-re lépte le csoportriválisát, de a hír nem az volt, hogy az esélyesebb ezúttal is magabiztosan győzött, hanem az, hogy a vendégek valamennyi pontja touchdown jóvoltából született, a TD-ket pedig egytől egyig a passzoló Adrian Burk jegyezte. Az eredmény szinte egy pillanatra sem volt szoros, a Sasok pedig nemcsak azzal lepték meg ellenfelüket, hogy biztos előny birtokában is szívesen passzoltak, hanem azzal is, hogy a gólvonal közelében szinte kivétel nélkül erre a megoldásra voksoltak. Pedig eleinte nem úgy tűnt, hogy a philadelphiaiak a rekordok önös hajszolása miatt passzoltatják Burk-öt, hiszen miután 6. TD-passzát is elkönyvelte, pihentetésképpen lehozták az irányítót. Az Eagles a mérkőzést követő statisztikusa ekkor azonban rájött, hogy Burknek már csak egyetlen hatpontos átadást kell behúznia Sid Luckman 1943 felállított 7 passzos csúcsának beállításához. Így a remek napot kifogó játékos visszakocoghatott a pályára és a Hall of Famer enddel, Pete Pihos-szal összejátszva megkoronázta frenetikus produkcióját. Bár az NFL történetében az Eagles irányítójának négy másik játékossal kell osztoznia az egy mérkőzésen elért touchdown-passzok rekordján, ám teljesítményét egyedülállóvá teszi, - hatékonyságát kiemeli - hogy a 7 pontszerzést mindössze 232 yarddal sikerült társítania. A többi négy QB messze 400 yard fölé jutott miközben beírta nevét a rekordok könyvébe. Az egyik ilyen alkalommal, 1969. szeptember 28-án Minneapolisban Adrian Burk is jelen volt, természetesen már nem játékosként. Az aktív karrierje lezárultával részmunkaidős játékvezetővé avanzsáló ex-Eagle back judge-ként lehetett tanúja, amint Joe Kapp, a Vikings irányítója 7 TD-t passzolva csatlakozik a szűk körű elitklubhoz. Burk később olyan nevezetes mérkőzéseken bíráskodott, mint a 1971. decemberi drámai Chiefs-Dolphins rájátszás meccs, mely máig a leghosszabb találkozó az utószezonban, vagy a következő idényben a Steelers és a Raiders összecsapása, amelynek hajrájában hősünk volt az a játékvezető, aki először bejelezte Franco Harris-nek az „Immaculate Reception” révén szerzett touchdownját.



Dorkó Szabolcs (Szabler)