A futball "javíthatatlan"?

Írta: Szabler — 2012. augusztus 6., 16:05

Amerika egyik legbefolyásosabb újságírója és meghatározó konzervatív véleményformálója, George Will legutóbbi írásában az agyrázkódásokkal és a futball megreformálhatóságával kapcsolatban fejtette ki álláspontját.

(George Will cikke augusztus 4-én jelent meg a Washington Postban, a fordítást Dorkó Szabolcs (Szabler) készítette.)

Készen állsz egy kis focira? Ám előtte készen állsz arra, hogy megismerkedj néhány boncolási jegyzőkönyv konklúziójával?

Az NFL-csapatok edzőtáborainak kezdete egybeesett annak a vizsgálatnak a lezárásával, amelyet Ray Easterling, a ligában az 1970-es években nyolc szezont lehúzó veterán safety áprilisi öngyilkossága ügyében folytattak. A boncolás közepesen súlyos krónikus traumatikus enkefalopátiát (CTE) mutatott ki az áldozat agyában. A CTE egy progresszív (fokozatosan kialakuló és kiteljesedő) agykárosodás, amelynek kialakulását kutatók összefüggésbe hozták a fejre mért sorozatos ütésekkel. A CTE-t az orvosok Easterling fokozódó depressziójának és demenciájának okaként azonosították.

2011 februárjában az 50 éves Dave Duerson, egy 11 profi idényt jegyző veterán szintén kioltotta saját életét és azért mellkason lőtte magát, hogy halála után agya további vizsgálatok tárgya lehessen. Duerson agyában ki is mutatták a CTE-t. A 20 szezont végigküzdő linebacker, Junior Seau agyát, aki Duersonhoz hasonló körülmények között vetett véget életének idén májusban, még vizsgálják. Az NFL közben létrehozott egy mentálhigiénés „forró drótot”, ahol az öngyilkosságok megelőzésében jártas specialisták lehetnek a rászoruló ex-focisták segítségére.

A futball manapság nagyobb, mint bármikor. A szó többféle értelmében. Paul „Bear” Bryant 1966-os veretlen alabamai csapatában csupán 19 olyan játékos volt, aki 90 kilónál nehezebb volt. Közülük a legsúlyosabb is csak 101,5 kilogrammot nyomott. A falemberek átlagos súlya 88 kiló volt, az irányítóé 80. Manapság számos középiskolás csapat ennél már jóval termetesebb focistákkal büszkélkedhet. 1980-ban csak három olyan NFL-játékos volt, aki többet nyomott 136 kilónál, 2011-re azonban az ilyen súlyú behemótok száma már 352 lett, közülük hárman a 160-at közelítik. A 32-ből 31 NFL-gárda támadófalának átlagos súlya haladja meg a 136 kilogrammot.

Számos - nem különösebben meglepő - tanulmány, megnövekedett halálozási rátát mutatott ki falemberek körében, amelyek fő oka különféle szív- és érrendszeri megbetegedés volt. Minden olyan játékos számára, aki 5-nél több évet húzott le a profi ligában a várható élettartam kevesebb, mint 60 év; falemberek esetében ez a szám még alacsonyabb.

Miután 20 éven keresztül kellett gondoskodnia férjéről, Ray Easterling özvegye egyik azon 3000 felperesnek - korábbi játékosok, azok házastársai és rokonai - akik a CTE-vel és egyéb agykárokkal kapcsolatos gondatlansága miatt perelik az NFL-t. Azonban a közvélemény rohamosan kezd elérni arra a pontra a futball kapcsán, mint egykor a dohányzás vonatkozásában: a kockázatai mára jól ismertté váltak.

Ez ugyan nem akadályozta meg a dohányosokat abban, hogy anno sikerrel pereljék be a cigarettagyártó cégeket, ám a dohányzás egy függőséget kialakító, káros szenvedély, míg a futball csupán egy fokozatosan egyre „bűnösebbé” váló örömforrás. Eljöhet vajon az idő, amikor az amerikaiak ugyanolyan émelyítőnek, undorítónak találják majd a foci élvezetét, mint amilyennek értelmes és érző emberek manapság a bokszot tartják és azon csodálkoznak, hogy egy nemzet miként lehetett egy olyan sport rabja, amelynek lényege és értelme, hogy agyi traumát okozzunk a másiknak?

Nem. Mindez valószínűtlen. A degenerált küzdősportok vagy - ha úgy tetszik - a degeneráltaknak szóló küzdősportok (lásd MMA, „ultimate fighting”) hatalmas népszerűségnek örvendenek.

Mégis a futballnak a pereken is túlmutató és súlyosabb hosszú távú problémákkal kell szembenéznie. A futball olyan szórakozás, amelynek közönsége örömét leli a gladiátorjátékokra emlékeztető küzdelemben, ugyanakkor a közönség egyre növekvő szegmense kerül tisztába azzal, hogy ez a küzdelem degeneratív agykárosodást okozhat a játékosokban. Ez utóbbi tényt még a futballszurkolók sem, egy olyan társaság mely nem féltetlenül ad az árnyalatnyi finomságokra, zárhatják ki mindörökre tudatukból.

Ezen túlmenően korunkban, a „buborékban óvott” gyermekek korában, amikor az aggódó szülők még triciklin kerekező csemetéik fejére is sisakot raknak, egyre több kiskorút fognak a szülei elterelni az ifi focitól, s azok potenciális tehetsége így más sportok nyeresége lesz.

Különösen profi válfajában a foci egyre inkább mesterségesen szított őrülettel övezett látványosság lett. A pályán vívott harc háromórás, tömény "adrenalin- és tesztoszteron-fürdő". Minden alkalmi eleganciája és szépsége dacára, a futball ugyanis alapvetően az erőszakról szól, melynek célja, egyebek mellett, hogy az ellenfélnek olyan fájdalmat okozzunk, amelytől az berezel. (Maga Junior Seau nyilatkozta, hogy az a célja, hogy „ellenfelének fájdalmat okozzon, és arra késztesse, hogy az illető feladja a küzdelmet.”) A New Orleans Saints bounty rendszere átlépett egy határvonalat, mely a sport esszenciális lényege és annak torz, elferdített formája között húzódik. Igaz ez a bizonyos vonal már egyre haloványabb.

Évtizedekkel ezelőtt ebben a rovatban a futballt, tréfás hangütéssel, olyan dolognak neveztem, amely azért hibás, mert az amerikai élet két legrosszabb jellemvonását ötvözi – az erőszakot és a bizottsági üléseket. (Utóbbiak focis megfelelője a huddle.) Ma viszont az emberi testtel kapcsolatos, és nem csupán az agy működésére szorítkozó, egyre bővülő ismereteink arra a következtetésre késztetnek, hogy a futball alapvető hibája az, hogy az emberi test nem alkalmas arra, hogy felfogja a sport közben fellépő irdatlan mozgási energiákat, és ezt a fogyatékosságot lényegében sem edzésmunkával, sem felszereléssel nem lehet orvosolni.

Miután 1905-ben 18 ember lelte halálát a futballpályákon még a háborút és erőszakot amúgy kedvelő Teddy Roosevelt elnök is meghátrált és hajlandó volt a mélyreható szabályváltoztatások mellett kardoskodni. Manapság azonban nem a szabályokkal van a gond, hanem azzal a képzettel, hogy a foci „megjavítható”, és új formájában is megmaradhat majd olyan látványosságnak, amely továbbra is a szurkolók ínyére lesz.