Hall of Famers 2016 - Brett Favre

Brett Favre-ot nem kell bemutatni senkinek. A magyarországi NFL-bumm óta a legtöbbet emlegetett figurák egyike és mint ilyennek, Baggio kolléga már rég megírta a wiki-oldalát, ami sorra veszi karrierje lényegi részét. Mivel minden idők egyik legeredményesebb játékosáról van szó, így valami különleges módot kerestünk rá, hogy megemlékezzünk róla. Aztán minden terv elvetésre került, mivel előző éjjel, miközben mi Hosszú Katinka úszásától megrészegültünk, az internet felrobbant attól, hogy Favre micsoda beszéddel örvendeztette meg a nagyérdeműt. A 37 percnyi anyag most itt van, magyarul:

Brett Favre szavai:

Megkérdezem majd Mike McCarthy-t és Ted Thompsont, hogy este az első drive-ra beállhatok-e.
Köszönöm a tapsot, nem csodálkozom, hogy ennyi Packers drukker van itt, elképesztőek vagytok.

Köszi Canton, köszi Hall of Fame, köszönöm Jézus Krisztus, uram és megmentőm! Én tényleg áldott vagyok, nézzetek a családomra! Ilyen egy szerencsés fickó. 20 évig játszhattam a sportot, amit imádok, átéltem sok mindent és ezt a mait is megoszthatom veletek. Eszméletlen este ez és a hét is az volt. Egyértelmű volt, hogy a nejem fogja a beiktató beszédet mondani, hiszen ő ott volt az első touchdown passzomnál, meg utána még jó sok másiknál.
1983 decemberében vitt el az édesapám a bátyámmal együtt megnézni az utolsó Saints meccset a szezonban, a Rams ellen. 14 évesen eldöntöttem, hogy mi lesz velem; én leszek a következő Roger Staubach. Vagy Archie Manning, vagy Joe Montana. Élőben viszont nem voltam NFL meccsen azelőtt, ráadásul nagy volt a várakozás a nézőtéren mert a Saints bejutott volna a playoffba története során először, ha ott nyer. Lenéztem a játékoskijáróba, és volt ott egy hosszú hajú, marcona, őszülő manus, akire ránéztem és a hideg kirázott és tudtam, hogy én is ilyen akarok lenni. Történetesen Kenny Stabler volt az. Sok választásom mondjuk nem volt. Futball, baseball vagy kudarc, ezek az életpálya opciók jutottak nekem. Eszméletlen, hogy Stablerrel most egyszerre vagyunk itt. A történet másik érdekes része, hogy mire hazaértünk, édesanyám összehozott egy meglepetés szülinapi partit Scott bátyámnak, aki akkor volt 17. Én értem be a lakásba először és megalázó volt kissé nem-ünnepeltként átrágni magam a tömegen, amit a sok osztálytárs alkotott, de eljutottam a szobámig. Egy személyen a tömegben azért megakadt a szemem és később ki mertem merészkedni a szobából, beszéltünk is. Utána eljártunk kosarazni, beszéltünk ott is, majd akkor divatos szóval elkezdtünk járni. Csupa véletlen ez a személy a jelenlegi feleségem, Deanna. A legszívósabb ember, akivel valaha találkoztam. Nem csak nagyszerű anyja a két lányunknak, de kiváló sportoló a mai napig, két hónap múlva ironman versenye lesz. Büszke vagyok rá! Egy erős nő, aki nem csak harcolt a rákkal publikusan, hanem sokakat inspirált közben, így engem is. Saját alapítványt hozott létre, amivel a mellrák ellen küzdenek. Ráadásul nála vonzóbb nagymamát életemben nem láttam! A két unokám is itt van, Parker és AJ, akik már mennének haza, látom is ahogy szugerálják, hogy "papa, elég a dumából"! Az utolsó dolog a nejemről, aki nagyon csinos ma - a korát nem árulhatom el, mert tavaly Green Bay-ben megtettem és kaptam is érte - hogy ugyanolyan gyönyörű, mint 1983 decemberében volt.

A két lányom is eljött. Brittany az idősebb, aki ügyvédként dolgozik otthon. Értelmes és szép, fiatal hölgy. Nagyon boldog vagyok, hogy az anyjára ütött. Mint mondtam két unokával áldott meg, és a férje is itt van, Alex, akiért szintén tűzbe tenném a kezem. A kisebbik lányom Breleigh 17, most kezdte a középiskola utolsó évét. Repül az idő. Nekem is mindig mondták a szüleim, hogy olyan gyorsan kirepülnek a gyerekek, de lepisszentettem, hogy jól van, jól van, mama. Igazuk volt. Breileigh kivételes adottságú röplabdázó (még nem döntötte el, hogy hová szerződik!), és akárcsak a nővére, okos, szép és ő is az anyjára ütött, ami nagy előny. A legnagyobb rajongóm már 34 éve az anyósom. Egyetlen interceptiont sem dobtam, ami az én hibám lett volna! Ezt tőle tudom. Velünk élt és segítette felnevelni a gyerekeket, unokákat, New Yorkban, Green Bay-ben, Minnesotában egyaránt. A legtürelmesebb és odaadóbb nő, akit el tudok képzelni.

Még a felénél se tartok! Kevin [Greene], tudsz adni vizet? Bocsánat! Amúgy nagyon örülök, hogy mostmár csapattársak vagyunk! Szeszes ital nincs?

Szóval imádom a családomat, itt van a sógornőm is a férjével, akik elképesztő mennyit segítettek 20 év alatt, hogy a karrieremeben minden flottul menjen. Köszi! Édesanyámnak nem rég kellett csípőprotézist cserélni, de fel se tételezzük, hogy ez megakadályozta benne, hogy eljöjjön! Ő tanított meg, hogy a legfontosabb, hogy ott legyél a gyerekednek. Egy meccsre, vagy iskolai versenyre se emlékszem, amire nem jöttek volna ki szurkolni nekem. Együtt reggeliztünk, ebédeltünk, mentünk az iskolába, és ilyet már a jelenlegi generációban nem látni. Éveken át láttam anyukámat dolgozni az iskolában, különös figyelmet igénylő gyerekekkel és akkoriban még nem értékeltem, hogy mennyi munkát kellett elvégeznie. Ahogy néztem őt, realizálódott bennem, hogy mindenkit egyenlőként kezelni alapvető dolog. Köszi és szeretlek! Anyukám mindig mondta, hogy mennyire szeret minket, akármi is van, aztán átküldött édesapámhoz, aki keménykezű férfi volt, szóval a taktika kirajzolódott. Két bátyám és a nővérem itt ül az első sorban. Szórakoztató gyerekkorunk volt. Versenyeztünk, veszekedtünk, ettünk. Versenyeztünk, veszekedtünk, ettünk. Versenyeztünk, veszekedtünk, ettünk. De szerettük egymást és másnap újrakezdtük. Csodás volt, semmire el nem cserélném! Imádlak titeket! Az ügynökömet, Bus-t nem szeretem az ügynökömnek hívni, mert az olyan személytelen. Igazából ő is családtag, mindig ott volt velünk és ő a legjobb a szakmában. Barát, testvér, apa, minden szerepben segített nekem a 30 év alatt, mióta ismerem. Köszi, Bus! Végül, de nem utolsó sorban az édesapám, akiről már rengeteg szó esett az Oakland-meccs kapcsán. Ő mutatott volna be, ha még köztünk lenne. Elmesélem a történetet.
Az volt a terv ott, az Oakland meccs körül, hogy a nejem elmegy a gyerekekkel Mississippibe, de még karácsonyi ajánédkokat is kellett venni, és Green Bay-be elvinni Oaklandből, de hagyjuk, előtte mondok valamit.

NFL drukkerek, de főleg Oakland Raiders drukkerek! Mindenki meg tud erősíteni, aki játszott már Oaklandben akár hazai, akár vendégcsapatban - és én játszottam korábban ott az Oakland ellen - hogy az a szurkolótábor szeret odamondogatni. Aznap viszont olyan tiszteletet kaptam az Oakland Raiders szurkolóktól, amit sose fogok elfelejteni, köszönöm! Nem kértem rendőri kíséretet a reptérre, de mégis olyat biztosítottak, amit bámelyik elnök megirigyelt volna, szóval nagyon köszönöm!

Hosszú repülőút volt, érzelmekkel teli, nyertünk és életemben nem játszottam annál jobban. Nem számított. Sírtunk, nevettünk, próbáltunk aludni. Apám egy kemény ember volt, soha nem dícsért, csak ösztönzött, hogy egyre jobb legyek. Egyszer sem hallottam, hogy ez egy jó meccs volt, ügyes voltál, királyul csináltad. Talán a hátam mögött. És a repülőn Deanna mondta, hogy édesapám neki megemlítette, hogy alig várja, hogy bekerüljek a Hall of Fame-be, mert akkor ő mondhatja majd a beiktató beszédemet. Komolyan mondom, az volt az első pillanat valaha, amikor eszembe jutott a Hall of Fame. Nem bántólag mondom ezt nektek itt a HOF-nál, egyszerűen az én álmom az volt, hogy NFL játékos legyek. Sokkal inkább azzal foglalkoztam az iskola helyett, hogy Archie Manning hogyan dob. Gyerekkori kedvencem Roger Staubach megoldásai, Kenny Stabler a játékoskijáróban visszatérő jelenet volt a fejemben, de a Hall of fame sose került elő korábban. Ott új célt tűztem ki, bekerülni a Hall of Fame-be. Mondván, hogyha bejutok, akkor megmutathatom, hogy apám milyen fontos nekem.

Sokkal nehezebb beszélni most, mint bármelyik 3. és 15 volt korábban, én mondom!

Szóval most megemlékezek róla, hogy mennyire fontos volt nekem és mekkora hatása volt apámnak az életemre. Megtanított szívósnak lenni. A mi házunkban nem volt siránkozás, erről biztosíthatok mindenkit. Első volt a csapatmunka, annál egyik egyén se fontosabb. Ha valaki nem tudná, apám a wishbone offense-t szerette, amiről a fiatalok kevesen tudják, hogy mi, de a lényeg hogy passz az nincs benne. Olyan ember volt, aki semmiképp se helyezné a csapat fontossága elé a fia vagy akárki más tehetségét. Végülis apám volt az, aki megadta a lökést, hogy be akarjak kerülni a Hall of Fame-be. Nélküle nem lennék itt, az biztos. Még valamit megosztanék, amit korábban senkinek, még Deanna se tudja. Apám volt ugye a gimis edzőm, és a testvéreim is a csapatban játszottak. Nem volt kocsim, mert apám hordott iskolába, edzésre és mindig utoljára jöttünk el mert még be kellett zárkóznia, legkapcsolni a reflektort, satöbbi.
Az utolsó gimis meccsem hetében történt, egy szerdán, amikor egyébként nem emlékszem sem arra, hogy hogy játszottam, sem hogy előtte hogy ment a játék, csak hogy állok az irodája előtt és várom, hogy induljunk haza. Három edzővel beszélgetett. Gondolom gyengén játszottam előző héten abból, ami elhangzott, mert édesapám annyit mondott, hogy biztosít róla mindenkit, hogy az ő fia össze fogja szedni magát és hozza a zárómeccset. Soha nem mondtam el neki, hogy hallottam ezt és másnak se. Ez komoly dícséretnek számít, nem? Hevesebben vert a szívem, és bár senkinek nem szóltam róla, erről a kiejelntéséről sose fogok elfeledkezni. Úgyhogy Apa! Szeretném jelezni, hogy a további karrieremet abban a szellemben töltöttem, hogy összeszedjem magam!
Azt akartam, hogy büszke légy rám, remélem sikerült!
Soha ne becsüld alá az apaság fontosságát vagy hogy miket mondasz a gyerekeidnek! Elvégre igen gyorsan elmegyünk mindannyian, szóval szeresd őket minden nap!

Szeretnék köszönetet mondani pár embernek!
Kezdem a Southern Mississippi egyetemével! Egyetlen helyre hívtak játszani, a Southern Miss-hez. Boldogan mondtam igent. Bizonyítani akartam, hogy nekik volt igazuk. Köszönöm az edzőimnek! Az ottani négy évnél jobbat elképzelni se tudok. Olyan legendás NFL játékos nyomdokain járhattam, aki egyértelműen minden idők legjobb Southern Miss játékosa: Ray Guy. Két edzőt külön kiemelnék a Southern Miss-ből. A támadófaledzőt, aki a toborzásért volt felelős a körzetben, ahol éltünk és mindent megtett, hogy megkapjam az ösztöndíjat és az utolsó percben (és ezt szó szerint értem!) sikerrel járt. Hitt bennem és küzdött értem! Most West Virginiában középiskolás edző, és valószínűleg nézi a tévét, szóval üzenem, hogy Coach, nagyon köszönöm, hogy kiállt értem és hitt bennem! A második edző sajnos már nincs közöttünk, Coach Coleman! Később mesélte nekem Ron Wolf Green Bay-ben, hogy végzős koromban eljött Mississippibe meccsfelvételekért, irányítót keresett, de akkor még nem a Packers-nél dolgozott. Végig is nézte a senior éves anyagomat és kifelé menet megállította Coleman, hogy mi a véleménye. Nem volt elragadtatva, de a mester elmesélte, hogy a szezon előtt Brett komoly karambolban volt résztvevő és azon is meglepődtek, hogy egyáltalán vállalni tudta a játékot. Szerencsére már semmi baja. Ron Wolf így megnézte a sérülések előtti idények felvételeit, az már jobban tetszett neki, a folytatást meg tudjátok.
Ha már szóba került Ron Wolf, tavaly itt voltam a színfalak mögött, amikor őt beiktatták és nálam büszkébb embert nem lehetett találni. Ron Wolf az a személy, aki a legnagyobb szerepet játszotta a Green Bay felélesztésében. Se játékos, se edző nem érhet fel hozzá. 25 év lement anélkül, hogy a Packers sikeres lett volna, amikor Ron Wolf átvette a csapatot. Azóta, látjuk, hogy mi történik a klubbal. Wolf nélkül nem jött volna Mike Holmgren a városba, nem lett volna ott Favre és egyik nagy későbbi sztár sem. Reggelig sorolhatnám a neveket. Minden idők legnagyobb igazolását is ő hajtotta végre, Reggie White-ért. Ron Wolf elérte, hogy menő dolog volt Green Bay-be szerződni. Köszönöm Ron, hogy hittél bennem, és láttál valamit, amit mások nem. Talán én sem. Vásárra vitted a bőröd az NFL történelem egyik legdurvább cseréje kapcsán, amikor egy első körért cserébe elhoztál Atlantából. Szeretlek, Ron!
Mike Holmgren! A legnagyobb edző, akivel dolgoztam. Ott ül Matt Hasselbeck mellett! Igazi maximalista, de fair ember! Képes volt San Francisco-t elhagyni, ahol a világ tán két legjobbjával, Montanával és Younggal dolgozott együtt. Aztán be kellett érnie Brett Favre-val. Mondjuk én jónak hittem magam. Csak akkor még nem tudtam, hogy mi számít jónak. Köszönöm, hogy kitartottál mellettem, mert voltak pontok, amikor kivehettél volna a csapatból! Ha mást raktál volna be, valószínűleg most ő állna itt a pódiumon, szóval köszönöm Mike!

Még három edző van hátra, aztán hagyom, hogy beszéljenek a többiek! Rámegyek a rekordhosszúságú beszédre, nem érdekeltek!

Kent Johnson, ő volt a tanúm az esküvőn! Most valahol San Diego-ban lehet.
Steve Mariucci itt ül valahol. És Andy Reid, aki pár napja járt itt. Náluk fontosabb emberek karrierem azon pontján nem voltak. Kellett egy védőréteg köztem és Holmgren között, mindketten rá voltunk szorulva. Andy és Steve tökéletesek voltak. Imádom őket és köszönöm, hogy ott voltak nekem.

És most azt szeretném kérni tőletek, Orlando, Kevin és mindenki, hogy, aki játszott velem vagy ellenem, az álljon fel itt, és a közönség közül is! Akár egy meccsen, akár százon, akár egyetemistaként. Imádlak titeket! Mondok valamit, amit nem nehéz kitalálni: imádtam veletek játszani. Passzolni, ütközni, Matt seggére ütni! Azt ő is szerette! Mindenki, aki itt van, egyetérthetünk, hogy ez itt a lényeg! Mármint nem a seggrepacsi! Hanem, hogy együtt vagyunk, játszunk, harcolnuk, kemény meccsek, nehéz vereségek, nehéz győzelmek, ez a lényeg!

Meg a szurkolók!
A Packers szurkolók különlegesek. Kiváncsi voltam Holmgren és Hasselbeck mit érez amikor visszatérnek Seattle mezben Green Bay-be. Hát megtapasztaltam. Nem könnyű. De köszönöm Atlantától Minnesotáig! 20 év! Ne legyen kétségünk, Packer-ként fognak rám emlékezni.
Tavaly Green Bay-ben besétáltunk a családommal a pályára. Komolyan mondom, nem tudtam mire számítsak. Az utolsó meccsem a Lambeau-n nem volt valami szép. Tényleg nem tudtam mi lesz. Ismerek Packers drukkereket, tudom, hogy mennyire hűségesek. De mégiscsak játszottam a... Vikings-ban. Nyugi!
Felmentem a pályára és ott volt 70 000 ember, akik nem a meccsre voltak kiváncsiak, hanem egy játékos karrierjét ünnepelték. Elképesztő volt. Köszönöm az összes szurkolónak országszerte! Sok szépben volt részem. Amire a legbüszkébb vagyok a 20 évemből, az nem egy statisztika. Bár azt ki gondolta volna, hogy egy fiú Mississippiből, akinek az apja wishbone-t futtat, egy napon az összes passzcsúcsot tartani fogja majd? Elképesztő belegondolni, de nem erre vagyok legbüszkébb. Hanem arra, ahogy játszottam. Nem kamuztam, autentikus és spontán voltam, szerettem a focit. Fel se fogtam, hogy megfizetnek azért, hogy pakolom a statisztikákat a nagykönyvbe, én csak jól éreztem magam a pályán. Erre vagyok a legbüszkébb. Nem sokat tudok mondani erről a 20 évről, de egyet bizonyosan. Megnyertünk minden meccset? Nem. Sikerült minden passz? Nem. Hibáztam? Számolni se lehet mennyit. Viszont soha nem volt olyan, hogy ne adtam volna bele mindent, amit tudok.

A lányaimnak szoktam mondani, meg minden fiatalnak, aki sportol: soha ne kelljen visszanézned azt mondogatva, hogy miért nem tettem meg mindent. Ne kelljen 25 évesen azon gondolkodni, hogy gimiben miért nem tetted oda magad. Ne verd át a társaidat, tegyél meg minden tőled telhetőt, egészen a végsőkig. Ne kelljen semmit megbánnod! Én nem bántam meg semmit! Ez nem egyenlő azzal, hogy tökéletes voltam, de semmit se bántam meg. Erre vagyok a legbüszkébb!

Még egyszer köszönöm!