Tampa 2

Aki kicsit is közelebbről követi az amerikai futballt, az már valószínűleg találkozott a Tampa 2 kifejezéssel. Az, hogy pontosan mit is fed a Tampa 2 név, már valószínűleg kevesebben tudják.

A passzvédekezésben kevésbé járatosabbaknak először két régebbi, bevezető jellegű cikkünket ajánlom az emberfogásról, illetve a zónavédekezésről (ez utóbbiban már volt szó a Tampa 2-ről rövidebben), az azokban leírt, és ismertetett alapfogalmakat itt nem fogjuk újra megmagyarázni. Rögtön le kell szögeznünk egy alapvető dolgot, és eloszlatnunk egy általános félreértést: A Tampa 2 és a Cover 2 nem ugyanaz. A Tampa 2 a Cover 2 fő variánsa, annak továbbfejlesztett változata. A másik alapvető tudnivaló, hogy - hasonlóan a Cover 2-höz - a Tampa 2 nem csupán egy konkrét coverage, hanem egy adott coverage-en alapuló rendszer.

Ahogy a zónázásról szóló cikkben is említettük, a Tampa 2 gyökereit a 70-es évek Steelers-ének védelménél kell keresnünk. Ebben a csapatban játszott safety-t, és ismerte meg a Cover 2 alapjait egy bizonyos Tony Dungy. Ő és Monte Kiffin, a Bucs jelenleg távozó védekező koordinátora dolgozták ki a rendszert a '75-ös Steelers playbook alapján. Főleg a 90-es években tomboló West Coast őrület hatására döntöttek úgy, hogy egy valamelyest új rendszert kell létrehozniuk, hogy eredményesebben védekezhessék le az időzítésre épülő, sokpasszos támadó szisztémát. Mivel az akkoriban uralkodó védelmi rendszerek gyengéit egyre eredményesebben használták ki az OC-k, megpróbáltak egy olyan szisztémát létrehozni, amelyben eliminálják ezeket a hiányosságokat. A két edző visszanyúlt a 60-as, 70-es évek kedvelt sémájához, a Cover 2-höz, és átdolgozta azt a modern foci követelményeinek megfelelően. Bár maga Dungy komoly szerénységről téve tanúbizonyságot azt állítja, hogy Bud Carson, és Chuck Noll rendszerén csupán minimális változtatásokat hajtott végre, és ő maga nem is tartja külön rendszernek, azért nem véletlenül kapott külön nevet.

A Tampa 2 egy egyszerű rendszer, megtervezésekor azt az alapigazságot tartották szem előtt Dungy-ék, hogy általában az a csapat nyer, amelyik jobban tudja játszani a saját rendszerét, nem pedig az, amelyiknek jobb a rendszere, de nem tudja rendesen játszani azt. Ahogy az offense esetében is, a defense-nél is az a legnagyobb dilemma egy rendszer létrehozásakor és installálásákor egy konkrét csapat esetében, hogy úgy kell minél összetettebbnek ( =kiismerhetetlenebbnek) lennie, hogy ezzel egyidőben elkerülik azt a csapdát, hogy már túl bonyolult legyen. A világ legjobb stratégiája semmit nem ér, ha az edzők értik, elméletben tökéletesen működik, de egy dolog hiányzik: azok, akiknek végre kellene hajtaniuk, vagyis a játékosok küszködnek a megtanulásával. Dungy és Kiffin ezt az elvet maximálisan szem előtt tartva úgy próbálta a Buccaneers defense-t újradefiniálni, hogy a játékosoknak a lehető legkönnyebb legyen játszani, és érvényesülni benne.

A Tampa 2 sikerének titka éppen ebben az egyszerűségben rejlik, igazság szerint nincsenek túl nagy megfejtések a rendszerben, inkább a játékosok egyéni szintje az, ahol eldőlnek a dolgok. Rendkívüli módon alapoz ez a szisztéma a sebességre, a turnover-gyártásra. Kiemelt cél a labdaszerzésekből történő defensive TD-k elérése. A játékosok mentális felkészítésére, a megfelelő attitűd elérése kulcsfontosságú a rendszer atyjai szerint. Pl. Chicago-ban a védőjátékosok az edzéseken minden földön lévő labdát (incomplete passzokat is!) fel kell hogy vegyenek, és be kell vele futniuk az end zone-ba, "TD-t kell szerezniük". Ron Meeks, a Colts DC-je ezt így öntötte szavakba: "Iszonyatos energiával, és sebességgel játszunk. Ha a labdát eldobják, olyanok leszünk, mint a piranhák. Támadjuk a labdás embert, támadjuk a receivereket, annyi fájdalmat próbálunk okozni, amennyit csak lehet. Ez leginkább attitűd kérdése." Ez az agresszív megközelítés adja leginkább a T-2 alapját, nem pedig az X-ek, és az O-k. Amíg a játékosok gyorsak, és kemények, addig a defense működik, a szűk keresztmetszet itt semmiképpen nem a rendszer bonyolultsága. Bill Cowher mesélte egyszer, hogy amikor '98-ban a Steelers a Tampa ellen játszott, és volt egy plusz napjuk, hogy készüljenek, nem tudták mire használni, mert olyan egyszerű volt a Bucs defense, hogy nem volt mit elemezni már rajtuk. Az, hogy mégis csupán 3 pontot volt képes elérni a Pittsburgh a meccsen, önmagáért beszél.

Ami a lényegi változtatást jelenti a Cover 2-höz képest, az a középső linebacker használata. Az alap Tampa 2 coverage-ben a megszokott Cover 2 annyiban módosul, hogy az MLB is mély zónára vált passz esetén. Ezzel lényegében Cover 3 jön létre.

cover2
Cover 2, a sárgával jelzett területek a fő lyukak a zónák között

A Tampa 2 ún. "bend-don't-break" rendszer. Ez azt jelenti, hogy lehet ellene haladni, de csak lassan. Jól játszva kizárják a nagy play-ek lehetőségét a védők, így a támadóknak több play-re van szüksége a pontszerzéshez, ami több hibaforrást is rejt magában. Persze ha valaki azt mondja, hogy nem egy offense épphogy szeret hosszú, sok play-es drive-okat csinálni, és ezért nekik ez épphogy előnyt jelent, annak is igaza lehet. Tehát az a tény, hogy a Tampa 2 "bend-don't break", ugyanúgy lehet előny, mint hátrány is.


Az egyes posztok szerepe
A Cover 2 rendszerekben a védőfalban a 2 DT általában 2-lyukat játszik, és abszolút a futás elleni védekezés a feladatuk. A linebackerek és a cornerbackek elosztják egymás között a rövid zónát 5-felé. A CB-k erőteljesen jammelik a WR-eket, hogy "elrontsák" a passzplay-ek időzítését, és több időt tudjanak adni az LB-knek, és S-knek a reagálásra. A 3 linebackernél lényegében nincs megkötés az alkatra vonakozóan, lehetnek nagyok/lassúak, vagy kisebbek/gyorsak. Alapvetően a külső LB-k kisebbek, és agilisebbek az MLB-nél, akinek inkább a futásra kell koncentrálnia a zónájában.

A Tampa 2-ben alapvetően másféle védőkre van szükség egyes posztokon. A közös nevező minden poszton a sebesség, mindenkinek gyorsnak kell lennie. Mivel ritka a játékos, aki nagy, és gyors is, ezért a Tampa 2-t játszó csapatok védelmei rendszeresen alulméretezett játékosokból állnak. A Colts-nak például csupán egy LB-je van, aki 182 centinél magasabb, legtöbbjük 100-105 kg körül mozog, ez az alulról súrolja a ligaátlagot súlyban. Legjobb pass rusherük, a rendszeres Pro Bowler DE Dwight Freeney csupán 185 cm magas - azon a poszton, ahol a prémium játékosok átlagban 195-196 centisek.

A defensive line tagjainak jóval robbanékonyabbnak kell lenniük, és 4-en meg kell tudniuk oldaniuk a pass rush-t, emiatt inkább a kisebb, "1-lyuk" típusú pass rusher emberekre van itt szükség. A nose tackle-nek az átlagosnál technikásabbnak, és gyorsabbnak kell lennie. A 3 technikában játszó DT-nek komoly, majdnem DE szintű pass rush potenciállal kell rendelkeznie. Az idén visszavonult Warren Sapp és Anthony Macfarland a legjobb példák az efféle DT-kre. A defensive endeknek természetesen ugyancsak a pass rush a fő feladata. Ami általános igazságként lemondható a Tampa 2 DL-re, az az, hogy az átlagos DL-emberhez képest jobban kell tudniuk egy az egyben tackle-t adni. A legnagyobb különbség a Cover 2-höz képest nem meglepő módon a középső linebacker személye. Mivel neki mélyebben kell játszania passz esetén, és lényegében majdnem "safety-nyi" területet kell lezónáznia, sokkal gyorsabb ember kell ide. Nem véletlen, hogy a Tampa 2-t játszó Chicago MLB-je, Brian Urlacher egyetemi évei alatt a Lobos-nál safety-t, egész pontosan ún. "Lobo"-t játszott, ami a New Mexico elnevezése a strong safety/linebacker poszton játszó emberre (máshol Rovernek, Dognak, Monsternek, vagy pl. Hero-nak nevezik ezt a posztot - többek között). Az outside linebackereknek is gyorsabbnak kell lenniük az átlagnál, hiszen a megszokott 1/5 rész helyett az alsó zónából 1/4 részt kell levédekezniük.

 

Az egyszerűséget nagyon jól példázza, hogy a '98-as Tampa playbookban mindössze 2-féle front felállás található:

Over front

Under front

 

Persze ezekhez a frontokhoz jópár különféle DL stunt tartozott, de még ezek száma is töredéke volt egy átlagos NFL defense rendszerhez képest.

 

A secondary-nél nagy hangsúlyt fektetnek a gang tackle-re, és a turnover gyártásra, ide a megszokott defensive backeknél erőteljesebb ütközők szükségeltetnek. A cornerbackek keményen jammelnek hasonlóan a Cover 2-höz, próbálnak mindent a safety-k előtt tartani. Tampa 2-ben az átlagnál több corner blitz-et láthatunk. Ronde Barber, a Bucs CB-je az egyetlen játékos a posztján, aki tagja a 20/20 klubnak (minimum 20 sack és 20 interception egy karrier során). A safety-k szerepe főleg az, hogy a kisebb, gyorsabb WR-eket keményen leütközve védekezzék le a pálya közepét (prototipikus Tampa 2 free safety volt John Lynch, megannyi kegyetlen ütközés okozója), és hívástól függően 8. ember legyen a boxban a futás ellen. Természetesen a legfontosabb a nagy play minden áron való elkerülése.

A Tampa 2 ma
A Tampa 2-t jelenleg a Colts, a Bears, a Lions használja a leginkább. A névadó Buccaneers, a Bills, és a Kansas City (ez utóbbinál nem lett teljesen bevezetve, inkább csak kísérleteztek vele) használta még a múltban fő felállásként, de ezek a csapatok mára más irányokba kanyarodtak el. Fontos megérteni, hogy olyan már rég nincs, hogy valaki kizárólag Tampa 2-t használjon. Még a leprominensebb T-2 csapatok se használják mára az idő 1/3-ánál gyakrabban a klasszikus Tampa 2-t. Érdekes, hogy a San Diego, és a Dallas is nagyon hasonló rendszert használnak a 3-4 felállásukból, de ők nem Monte Kiffinék, hanem a Phillips család (Bum, és fia Wade - utóbbi volt San Diego DC, jelenleg Dallas HC) hatására jutottak el ehhez a stratégiához. Természetesen szinte mindegyik csapat használja a coverage-t alkalmanként az NFL-ben, de alapfelállásként csak a felsoroltak alkalmazzák.

Kb. 2005-ben érte el a csúcspontját a rendszer, ebben az évben a Colts, és Bucs, és a Bears defense egyaránt a liga élvonalába tartozott. Viszont a trend abba az irányba mutat immáron 1-2 éve, hogy a Tampa 2 fokozatosan elveszti (vagy már el is vesztette) az erejét. Az OC-k az évek során egyre több módszert dolgoztak ki a coverage megverésére, a T-2 "túl lett használva". A fő irónia a dologban az, hogy ebben a vezető szerepet pont Dungy csapata, a Colts játszotta Peyton Manning vezetésével. Az Indianapolis a Super Bowl XLI-n pontosan megmutatta, hogy miképp lehet megverni a Tampa 2 zászlóshajójának számító csapatot, a Chicago-t. A futásra nagyobb hangsúlyt helyező csapatok nagyon csúnyán el tudják kalapálni az alulméretezett védelmeket, sokszor egészen nyomasztó dominancia jellemezhet egy-egy ilyen összecsapást. Az iskolapélda a 2006. december 10-i AFC South összecsapás, amelyen a Jaguars NFL-szinten egészen elképesztő mennyiségű, 375 futott yardot hozott össze a Colts védői ellen. A Colts defense általában tündököl Bob Sanders-szel, és szenved nélküle. Ez rendkívül jól mutatja, hogy mennyire a játékosok egyéni képességeire van kihegyezve a Tampa 2. A jó játékosok maximálisan ki tudják használni képességeiket, de ha gyenge láncszem kerül be, akkor annak hatása jobban fel fog erősödni, mint az megszokott más defense-ekben. A passzjátékban a TE-ket lehet a legjobban kihasználni a Tampa 2 ellen, mivel ők vannak a legjobb pozícióban, hogy olyan route-okat fussanak, amelyek a zónák közti lyukakba juttatják őket. Sokszor épp a középső LB mély dropját használják ki, szándékosan rákényszerítik őt egy mély route-tal a mélységbe húzódásra, és egy 10-12 yardos dig route-tal bevisznek egy másik játékost középre, aki sanszosan teljesen üresen lesz.

A Tampa 2-t valószínűleg elérte a végzete, egész egyszerűen az egyszerűsége, és különleges játékos-igénye az, ami nem teszi lehetővé, hogy évtizedekig működjön. Dungy egy hasonlatban remekül megfogta a lényeget, és ő bár valószínűleg nem negatív értelemben értette, amit mondott, jól sommázza a rendszer fő gyengéjét.: "Ez olyan, mint a McDonalds. Ha szereted a sajtburgert, az jó, mert akárhova mész, ugyanazt fogod kapni mindig, mindenhol. Ezek vagyunk mi: sajtburger és sült krumpli, ami minden városban mindig ugyanolyan."