Visszapillantó - 2009/2. hét
A hétvégi összecsapások történetéből ezúttal nyolc gyöngyszemet bányásztunk elő.
Philadelphia Eagles (5-9) – New Orleans Saints (7-7)
Időpont és helyszín: 1983. december 11., Veterans Stadium, Philadelphia
Főedzők: Marion Campbell (Eagles) és Bum Phillips (Saints)
Ismert játékosok: Ron Jaworski/QB, Harold Carmichael/WR, Mike Quick/WR, Carl Hairston/DE, Herman Edwards/CB (Eagles); Ken Stabler/QB, George Rogers/RB, Rickey Jackson/OLB, Morten Andersen/K (Saints)
A mérkőzés dióhéjban:
1960-os bajnoki címük óta a Sasok legsikeresebb időszakának (1980-ban a Super Bowlig jutottak) vetett véget, amikor a kiábrándító 1982-es idényt követően Dick Vermeil vezetőedző kiégettségére hivatkozva benyújtotta lemondását. Kezéből a kormányrudat a csapat defensive coordinatora és egykori játékosa, Marion Campbell vette át. A Philly remekül vágott neki új szezonjának és hat meccséből négyet megnyert, azonban a szárnyalást mélyrepülés követte és egy hét meccses vereségsorozat már a Saints elleni rangadó előtti hetekben véget vetett a zöld-fehérek playoffról szőtt álmainak. A létrejöttük óta még pozitív szezont sem produkáló Szenteknek ezzel szemben még komoly sanszuk volt mind a plusszos alapszakaszra, mind a rájátszásba kerülésre. A Bum Phillips által felkészített gárda (Bum fia, Wade a defensive line edzője volt) meglehetősen rapszodikusan teljesített és nem volt kettesnél hosszabb győzelmi és vereségszériája, de az 1980-as Heisman-győztes, George Rogers fémjelezte futójátékának és 3-4-es defense sokszor kiváló teljesítményének hála az utolsó fordulókig versenyben maradtak. Főként a csapatrekordnak számító 50 sacket elkönyvelő pass rush jóvoltából a New Orleans-nak volt a legjobb passz elleni védelme, a szélső linebacker, Rickey Jackson 11 zsákolásnál járt, míg a CB Johnnie Poe második volt az NFL-ben hét labdalopással. Az igazsághoz tartozott, hogy az Eagles viszont a második legeredményesebb pass defense-t vonultathatta fel.
A találkozón ehhez képest egyetlen interception sem született, viszont a Szentek pass rush-a hű maradt híréhez és négyszer vitte a földre a Philly veterán irányítóját, Ron Jaworski-t, ráadásul két fumble-t is szerzett. A hazai drukkereknek ennek megfelelően nem sok örömük telt az első félidőben. A második negyedben Ken Stabler és a fullback, Wayne Wilson 21 yardos összjátékával ugrott el ellenfelétől a New Orleans, s csak a szünet előtti pillanatokban tudta megszerezni első pontjait az Eagles, amikor Tony Franklin 23 yardos mezőnygóljával 7-3-ra szépített. A meccs előtt hiába fogadkozott Marion Campbell vezetőedző, hogy megfogják majd a vendégek robbanékony futópárosát, George Rogerst és Wayne Wilsont, a harmadik negyed derekán a Saints Stabler rövid passzaival és Rogers futásaival megint a hazai endzone-hoz jutott, amit 4 yardról végül az utóbbi vett be egy feltartóztathatatlan rohammal. 14-3!
A vereség miatt bűnbaknak kikiáltott philadelphiai kickernek, Tony Franklinnek állásába került a rendes játékidő hajrájában kihagyott mezőnygól és Marion Campbell vezetőedző már aznap jelezte, hogy a következő szezonban várhatóan nem tart igényt a szolgálataira. Pedig Franklin nem volt rossz rúgó. 1976. október 16-án a Texas A&M színeiben 64 és 65 yardos mezőnygólokat lőtt a Baylor ellen, igaz pechjére pazar alakítása kissé a feledés homályába merült, mert még ugyanazon a napon az Abilene Christian játékosa, Ove Johansson (Andersenhez hasonlóan egy újabb skandináv, aki borsot tört az orra alá) 69 yardról trafált be a kapuba csapata East Texas State elleni találkozóján. Mindezidáig ez a legnagyobb távolság, amelyről amerikai futball-mérkőzésen mezőnygólt értek el! A cikkünk szerinti jelenbe, azaz 1983-ba és Andersenhez visszakanyarodva, a Saints rúgójának nem ez volt az első meccsnyerő találata a hosszabbításban - korábban a Bears-t is így verték meg -, de ahhoz képest, hogy már többször igazolta, lehet rá számítani kiélezett helyzetekben, a Rams elleni sorsdöntő utolsó meccs hajrájában, 24-23-as vezetésnél Bum Phillips 49 yardos FG helyett puntot rúgatott. Mivel a Rams egy sikeres mezőnygóllal végül megfordította a meccset, a Szentek megint lemaradtak a rájátszásról és a pozitív mérleggel zárt alapszakaszról.
A meccs embere:
Jim Wilks, DE (New Orleans Saints) – 3,5 sack
Andersen hatalmas bombái dacára a kiváló New Orleans-i védelem egyik kevésbé ismert pillérét illetem a címmel. Bár az Eagles ellen a defensive end nyilván profitált a sack-leader linebackerre, Rickey Jacksonra irányuló megkettőzött figyelemből, s így sikerült élete legjobbjaként három és fél sacket elkönyvelnie, de Wilks nem csak egy meccsen, hanem tizenhárom (!) idényen át volt csapata hasznára. A legendás LB-sor, a Dome Patrol előtt dolgozó háromfős védőfal egyik alapembere 1981 és 1993 között előbb defensive endként, majd karrierje második felében nose tackle-ként játszott. A védő hamisítatlan draft stealnek számított. A frissen érkezett vezetőedző, Bum Phillips az 1981-es draft első körében a Heisman-győztes futót, George Rogers-et, a másodikban a leendő Dome Patrol egyik tagját, Rickey Jackson-t, a harmadikban a megbízható falembert, Frank Warrent és az ugyancsak konzisztens tight endet, Hoby Brennert húzta. Jackson, Warren és Brenner 1993-ig a Saints-et erősíti majd, s ugyaneddig maradt a csapat kötelékében a 12. (!) körben draftolt Wilkes is. A DE/NT első és utolsó idényétől eltekintve valamennyi szezonjában gyűjtött sacket (3-4-es védelemben játszva azért nem ez volt az elsődleges feladata) és bár Pro Bowl meghívást soha nem kapott, de a New Orleans Saints legalább elismerte őt, amikor a 2001-ben a csapat Hall of Fame-jébe választotta.
A nap idézete: „A rúgás előtt próbáltam bekalkulálni a szelet, de aztán a szél elállt, én meg úgy küldtem el a labdát, mintha még fújna. Így aztán a labda szállt előre egyenesen, amerre rúgtam. Jobbra mellé.” (Tony Franklin a kihagyott mezőnygólról)
A csapatok az idény végén: Philadelphia Eagles – 5-11, NFC East 4. hely; New Orleans Saints – 8-8, NFC West, 3. hely
Dallas Texans (2-2) – Oakland Raiders (1-3)
Időpont és helyszín: 1960. október 9., Cotton Bowl, Dallas
Főedzők: Hank Stram* (Texans) és Eddie Erdelatz (Raiders)
Ismert játékosok: Abner Haynes/HB, Johnny Robinson/FL (flanker), Sherrill Headrick/LB (Texans); Tom Flores/QB, Babe Parilli/QB, Jim Otto/C* (Raiders)
A mérkőzés dióhéjban:
Az alapszakasz második játéknapjának egyik összecsapása kapcsán újra alkalmunk nyílik az American Football League 1960-as első idényére visszatekinteni. Akkor még hiába a keresnénk a Chiefs-t Kansas City-ben, hiszen a klubot - az AFL gründolásában is múlhatatlan érdemeket szerző – texasi multimilliomos, Lamar Hunt abban a városban állította talpra, ahol nevelkedett, egyetemre járt és ahol az olajból végül hatalmas vagyonra tett szert. A dallasi együttes ráadásul nem is a Főnökök névre hallgatott, hanem a szövetségi állam után Texans-nak nevezték őket. Hunt a csapat első főedzőjénék (miután a Sooners sikeredzője, Bud Wilkinson és a New York Giants-nél dolgozó Tom Landry nemet mondott) azt a Hank Stramet nevezte ki, akit a Southern Metodiston töltött egyetemi évei alatt a futballcsapat kitűnő edzői asszisztenseként ismert meg. A Texans rosterének gerincét olyan tősgyökeres és kiváló játékerőt képviselő texasiak alkották, mint az irányító, Cotton Davidson (a Bayloron végzett), a futó, Abner Haynes (North Texas) és a középső linebacker, Sherrill Headrick (TCU). Stabil anyagi háttere, jó edzője és aránylag erős játékosállománya miatt a Texans már az AFL első évében is a bajnoki címre esélyes gárdaként lett elkönyvelve.
A Raiders helyzete nem volt ennyire rózsás. Az oaklandi csapat utolsóként csatlakozott a liga nyolctagú mezőnyéhez, miután a Minneapolis-ba tervezett franchise-ot nem sikerült elindítani. A Fosztogatók 1960-as indulásukkor közismert ezüst-feketéjük helyett arany-fehér-fekete szerelésben léptek pályára, saját stadionjuk még nem volt, így a 49ers otthonát, a Kezar Stadiumot használták hazai pálya gyanánt, és Al Davis-t, aki akkoriban még csupán a Chargers elkapóit trenírozta, legfeljebb hírből ismerték. A csapat edzője egy Hank Stramnél nevesebbnek tűnő szaktekintély, az 1950-es években a Navy-vel sikert sikerre halmozó Eddie Erdelatz lett. Erdelatz Midshipmenjei 1955-ben a Sugar Bowlban, 1958-ban a Rice ellen a Cotton Bowlban diadalmaskodtak. Az edző bő két elteltével, az AFL első alapszakaszának ötödik játéknapján új csapatával, az Oakland Raiders-szel újra a neves stadionba (a Cotton Bowl a Bowl-mérkőzés és annak helyet adó aréna neve is egyben) látogatott, hogy visszavágjon a házigazda Texans-nak a három hete, első összecsapásukon elszenvedett vereségért.
A Fosztogatók szakvezetője az egész idény alatt nem tudott dönteni, hogy két irányítója közül melyiket nevezze ki egyértelmű kezdőnek, így rotálta őket, s formájuk függvényében hol az újonc Tom Flores-t (aki később csereQB-ként a Chiefs-szel, majd vezetőedzőként a Raiders-szel szerez Super Bowl-győzelmet), hol a Packers-t és Browns-ot megjárt Babe Parillit játszatta. A dallasi derbin Flores volt a soros, de amikor interceptiont dobott, amit Dave Webster 80 yardon át touchdownra hordott vissza, akkor Erdelatz rögtön kivette a meccsből és megint Parillinek szavazott bizalmat. A Texans védelmének TD-je hozta az első félidő egyetlen pontjait, de az addig kissé lapos találkozó rögtön megélénkült, amint az Oakland játékosa, J. D. (Jetstream) Smith a második játékrész első kirúgásából 98 yardos return TD-t csinált. A látványos játék lendületbe hozta a vendégeket és következő drive-juk során Parilli vezetésével a Texans célterületéig masíroztak, ahol a halfback, Tony Teresa osztott ki egy optionből TD-t érő átadást Alan Goldsteinnek. A Fosztogatók pontgyártása azonban ezzel még nem állt meg. Az ellenfél 16-osánál a Raiders CB-je, Joe Cannavino lecsapott Abner Haynes fumblijára, majd a következő play-ben megint Alan Goldstein volt eredményes egy end around futás után. Noha az újabb TD utáni extra pont kimaradt, de az oaklandiek a harmadik negyedben sorozatban 20 pontot szereztek, s ezzel 20-7-es előnyre tettek szert.
A negyedik felvonás már a hazaiaké volt. A Dallas Texans Cotton Davidson irányításával két touchdown-drive-ot vezetett, s az első végén a később safety-ként szereplő, Johnny Robinson futott be az endzone-ba, a második záróakkordjaként pedig Davidson adott egy 6 yardos TD-passzt. Mivel az első akciót követő rúgás mellé szállt, ezért a második touchdown 20-19-re alakította az eredményt. Lehet, hogy Hank Stram bizalma ingott meg az elhibázott PAT miatt kicker/fullbackjében, Jack Spikes-ban, lehet, hogy csak meg akarta nyerni a meccset egy „tökös” húzással, de a Texans mestere az utolsó touchdown után az egyenlítésre elegendő extra pont helyett two-point conversiont hívott. (Ez az akkori regula szerint az NFL-ben még nem lett volna lehetséges, de az AFL szabályai kezdettől fogva módot adtak rá.) A váratlan húzás azonban nem hozott eredményt, mert fél perccel a mérkőzés vége előtt a Raiders védelme saját 1-esénél feltartóztatta a Dallas futóját, Bo Dickinsont. Stram kockáztatott és veszített, de az izgalmas végjáték emlékezetes módon alapozta meg a két csapat fél évszázados vetélkedését, mely 1960 óta is szünet nélkül tart.
A meccs embere:
Abner Haynes, HB (Dallas Texans) – 89 futott yard, 30 yard 3 elkapásból
Amennyiben a hazaiak végül behúzzák a meccset, aligha lehetne vitatkozni Haynes kiemelésén, még akkor is, ha az általa elkövetett fumble Raiders-touchdownhoz vezetett. Hozzá hasonlóan sokoldalú támadófegyvere a Raiders-nek is akadt a passzoló, futó és elkapó halfback, Tony Teresa személyében, de a derbin Teresának a passzolt touchdownján kívül mindössze -9 futott yardot sikerült összehoznia 4 labdacipelésből. Haynes ezzel szemben a fenti eredményeken túl kick és punt returnerként is termelte a yardokat és összesen majdnem 200-at hozott csapata konyhájára. A North Texas-ról kikerült újonc az 1960-as AFL draft 1/1-ese volt és nem csak a Texans legeredményesebb futójának bizonyult a gárda és a liga első szezonjában, de kiérdemelte az Év Újoncának és az Év Játékosának járó elismeréseket is. A mai napig számos csapatrekordot tartó Haynes az American Football League talán első igazi csillagaként ragyogott több eredményes szezonon át, s hogy edzője miként vélekedett róla az legyen a…
A nap idézete: „Valódi franchise player volt, azelőtt, hogy ez a fogalom elterjedt vagy létezett volna. Mindent megcsinált, amit kértek tőle – futott, blokkolt, elkapó és visszahordó volt egy személyben. Olyan pluszt adott nekünk, amire nagy szükségünk volt, hogy igazán jó csapat lehessünk.” (Hank Stram méltató szavai Abner Haynes-ről)
A csapatok az idény végén: Dallas Texans – 8-6, AFL West 2. hely; Oakland Raiders – 6-8, AFL West 3. hely
Green Bay Packers (0-2) – Cincinnati Bengals (0-2)
Időpont és helyszín: 1992. szeptember 20., Lambeau Field, Green Bay
Főedzők: Mike Holmgren (Packers) és David Shula (Bengals)
Ismert játékosok: Brett Favre/QB, Sterling Sharpe/WR, Tony Bennett/OLB, LeRoy Butler/S (Packers); Boomer Esiason/QB, Carl Pickens/WR, Anthony Munoz/OT, Tim Krumrie/DT (Bengals)
A mérkőzés dióhéjban:
Bármennyire is fájdalmas lehet a Packers számos szimpatizánsának, de a két csapat hétvégi összecsapása apropóján arra a – a vasárnapi derbit napra pontosan 17 évvel megelőző - találkozóra kell emlékeznünk, amely egykori 4-esük első éles bevetésének számít. 1992 sorsfordító esztendő volt a sikerek útjára évtizedek óta visszatalálni nem tudó Green Bay történetében. Az új általános menedzser, Ron Wolf ténykedését azzal kezdte, hogy kirúgta a csapat főedzőjét, Lindy Infante-t és helyére a San Francisco 49ers sikeres offensive coordinatorát, Mike Holmgrent igazolta. Wolf legnagyobb játékoshúzásának az Atlanta Falcons fiatal csereirányítójának, Brett Favre-nak a megszerzése bizonyult, aki azonban a szezon kezdetén még a Packers-nél is tartalék volt a kezdő Don Majkowski mögött. A Bengals-nál az új idény szintén változásokat hozott. Az 1991 őszén elhunyt legendás csapatalapító és –tulajdonos, Paul Brown örökét fia, Mike vette át, aki első érdemi döntésével edzőcserét eszközölt. A Cincy új mestere a Miami Dolphins kitűnő és érdemes vezetőedzőjének, Don Shulanak a fia, David Shula lett. Az ifjabb Shula regnálása pazarul, két győzelemmel vette kezdetét, ezzel szemben harmadik fordulós ellenfele, a Packers két kudarccal rajtolt. A Green Bay második, Tampa Bay elleni veresége alkalmával Holmgren már beállította Favre-ot, de a fiatal reménység nem sokat mutatott, első passzkísérletét, miután beleütöttek a labdába, saját maga kapta el, dobott egy interceptiont, és irányításával csak egy mezőnygólra voltak jók a Packers támadói. A Bengals ellen így nem volt csoda, hogy megint Majkowski kezdett.
A Majik Man azonban nem sok időt tölthetett a pályán, mert az első negyedben egy sack nyomán bokasérülést (mint később kiderült szalagszakadást) szenvedett és nem tudta folytatni a játékot. A practice squaddal készülő Favre-ra várt a feladat, hogy átvegye a támadóegység irányítását, de a rutintalan és csiszolatlan játékos sok hibával kezdett. Az első félidőben az újonc Bengals-elkapó, Carl Pickens 95 yardos punt return TD-jének hála 10-3-ra elléptek a vendégek, majd a fordulás után hét pontra váltották Favre második elvesztett fumble-ját (a Packers 4-ese összesen négyszer fumblizott és két ízben lett turnover a hibájából). A rutinos Boomer Esiason 17 yardos TD-átadással kontrázott a Green Bay-i labdavesztésre és az utolsó 15 perc előtt tetemes, 17-3 arányúra hízott a Bengáli Tigrisek előnye. A Packers számára már-már kilátástalannak tűnt a meccs, amikor a rookie CB, Terrell Buckley egy 58 yardos punt utáni TD-vel visszaadta a hazai reményeket. A negyedik negyedben 20-10-es állásnál végre Favre is összekapta magát, és egy 88 yardos yard végén (mely során volt egy 19 yardos scramble-je) élete első NFL-es touchdown-átadását könyvelhette el. Célpontja a megbízható Sterling Sharpe volt. 20-17! A Green Bay védelme ezt követően lehúzta a rolót ellenfele előtt, de a korábban remeklő Buckley kis híján végzetest bakizott, amikor az újabb puntnál kiejtette a lasztit, amit végül a Cincy játékosai vettek birtokba. Válaszul Jim Breech ugyan elsőre kihagyta a 36 yardos mezőnygólt, de egyik társa false startja miatt 41-ről ismételhetett, s az újabb próbálkozás már a kapuvasak közé szállt. 23-17-es Bengals-vezetésnél Brett Favre-nek 1 perc és 13 másodperce maradt, hogy csodát tegyen. Az ellenfél endzone-jáig 92 yardot kellett megtenniük, miután a kickoffal Robert Brooks botor módon az oldalvonalon kívülre lépett saját 8-asánál.
A csoda pedig úgy jött, hogy gyaníthatóan a Packers-drukkerek zöme sem számított már rá. A kulcsmomentum a jobb oldalon meglógó Sterling Sharpe-nak adott 42 yardos passz volt, aminek révén egyetlen öles lépéssel kikászálódtak a gödörből a Sajtfejűek. Csakhogy Sharpe közben kisebb sérüléssel kénytelen volt levonulni a pályáról, és mikor már kevesebb, mint 30 másodperc maradt a lefújásig a hazaiakat még mindig 35 yard választotta el a touchdowntól. A sorsdöntő play-ben a snap után Favre elnyomott egy pump fake-et a tight end felé, majd a Sharpe helyére beugró és védője mellett elszáguldó Kitrick Taylort célozta meg az oldalvonal mentén. Mivel a középről érkező safety elkésett, Taylort már senki nem akadályozta meg, hogy 13 másodperccel a vége előtt a mértani pontosságú passzt megszelídítve az ellenfél célterületéig vágtázzon. Chris Jacke extra pontja jóvoltából a Packers végül 24-23-re legyőzte az addig hibátlan Bengals-t. A siker Holmgren első diadala volt főedzőként és egyben Brett Favre illusztris karrierjének első dicsőséges fejezetét is jelentette.
(Egy rövid összefoglaló megtekinthető itt, Brett Favre 1992-es TD-passzai pedig itt.)
A meccs embere:
Brett Favre, QB (Green Bay Packers) – 23/41 passz, 296 passzolt yard, 2 TD
A Brett Favre „árulását” nehezen emésztőknek nyilván újabb keserű pirulát kell lenyelniük, amikor egykori kiválóságukat honorálom a meccs legjobbja címmel, de nem kétséges, hogy ezt a Bengals elleni bemutatkozó produkciójával kiérdemelte. A „4-es” debütálása igazából felemásra sikerült, hiszen négy fumble-ja arról árulkodik, hogy kezdetben derekasan birkózott a lámpalázzal és tulajdon tapasztalatlanságával, de amint a negyedik negyedre sikerült ráállnia a játék ritmusára és sikerült összhangot találnia csapattársaival, a zöldfülű irányító hirtelen „clutch QB”-vá nemesedett. A Favre első két profi TD-passzával kicsikart siker természetesen csupán egy hosszú sorozat és érdemekben gazdag karrier kezdeti állomását jelentette, de éppen elsősége miatt mindig kiemelt hely fogja megilletni nem csupán a játékos, de idővel az iránta nyilván megenyhülő Green Bay-drukkerek emlékezetében is.
A nap idézete: „Nem mertem odanézni. Inkább behunytam a szemem és arra a vártam, hogy a közönség hangja mondja el, hogy mi történt.” (Brett Favre a győztes TD-passzt övező pillanatokról)
A csapatok az idény végén: Green Bay Packers – 9-7, NFC Central 2. hely; Cincinnati Bengals – 5-11, AFC Central 4. hely
Tampa Bay Buccaneers (0-2) – Buffalo Bills (0-2)
Időpont és helyszín: 1976. szeptember 26., Tampa Stadium, Tampa
Főedzők: John McKay (Buccaneers) és Lou Saban (Bills)
Ismert játékosok: Steve Spurrier/QB, Lee Roy Selmon/DE-DT* (Buccaneers); O. J. Simpson/RB*, Joe DeLamielleure/OG* (Bills)
A mérkőzés dióhéjban:
Az eltérő konferenciák miatt ritkán találkoznak a Bölények és a Kalózok, ám ehhez képest a tampaiak első, 1976-es szezonjában már meccseltek egymással. Talán közismert, hogy a Buccaneers zsinórban 26 vereséggel kezdte NFL-es pályafutását és kutyaütőségükkel kevesen versenghetnek (napjaink Detroit Lions-a azért erős vetélytárs), de éppen a Buffalo ellen nem sokon múlt, hogy az elképesztő kudarcsorozat hamar véget érjen. A tampaiak dolgát, noha a USC-vel négy nemzeti bajnoki címet nyerő John McKay révén kiváló főedzőjük volt, nagyon megnehezítette, hogy rosterüket zömmel más csapatoknál nélkülözhetőnek ítélt veteránokkal kellett feltölteniük. Az újsütetű gárda első irányítója például az egyetemi focit ismerők számára jól csengő nevű Steve Spurrier volt, aki bár jó néhány szezont lehúzott a 49ers-nél, de zömmel csak a cserepadot koptatta. Spurrier egyik potenciális célpontja éppen McKay főedző fia, ifjabb John lehetett. A rendes drafton azért megkezdődött a jövő sikereinek és egy kiváló védelemnek megalapozása is a Nebraska félelmetes pass rusherének, Lee Roy Selmonnak behúzásával, akit a második körben követett Tampába linebackerként játszó bátyja, Dewey.
A Bucs valódi kezdő módjára vágott neki első idényének (akkor még az AFC West tagjaként) és az Oilers illetve a Chargers elleni meccseiken (utóbbi volt első hazai találkozójuk) még pontot sem szereztek. A támadójáték bántó sikertelensége éles vitát gerjesztett McKay főedző és irányítója között, mely azzal jutott látszólagos nyugvópontra, hogy a szakvezető nagyrészt átengedte a playhívásokat Spurriernek. A Kalózok második hazai meccsükön aztán verhető vagy legalábbis megszorítható ellenfelet kaptak a buffalóiak személyében. A Bills szintén két vereséggel nyitotta a szezont és legnagyobb sztárja, O. J. Simpson még kereste önmagát azt követően, hogy trade reményében kihagyta az egész edzőtábort és előszezont. A Tampa Bay Buccaneers történetének első éles meccsen szerzett pontjaira nem kellett sokat várniuk a gárda szurkolóinak. Marv Bateman, a Bills puntere saját vörös zónájából csak 16 yardos távolságra tudta küldeni labdát, és a vendégek 34-esénél kiváló mezőnypozícióból startolhattak Spurrierék. Egy first down összejött, de újabb nem, így a punteri teendők mellett a kickeri feladatokat is vállaló Dave Green egy 39 yardos mezőnygóllal megtörte a jeget és első pontjaikhoz juttatta a floridaiakat. Az első negyedben a Bucs még meg is duplázta előnyét Green újabb, ezúttal 24 yardos találatával, de a kimaradt TD-lehetőségek végül megbosszulták magukat, amikor a Buffalo veterán elkapója, Bob Chandler egy szerencsés, tipped catch után 58 yardos játékkal megtalálta a hazaiak célterületét és 7-6-ra alakította az eredményt. A szünet előtt még visszavehette volna a vezetést a Tampa, de Green harmadik alkalommal már a kapu mellé lőtt.
.jpg)
A második félidő első akciójában újabb kecsegtető helyzetbe kerültek a hazaiak, ám Spurrier INT-je megakasztotta a drive-ot. A Bucs védelme ugyanakkor brillírozott, O. J. Simpson kevés levegőhöz és yardhoz jutott Selmonék szorításában, s a negyedik játékrész elején Green sikeres 19 yardos kísérletével két pontos előnyhöz jutottak John McKay tanítványai. 9-7! A „hárompontosokat” gyűjtő Kalózok rövid ideig örülhettek, mert a Bills Joe Ferguson második TD-passzával hamar megint az élre tört, igaz 14-9-nél még nem veszett el a meccs. Öt perccel a vége előtt a hazaiak trükközni próbáltak, a fake field goal során Dave Green, a kicker ugyan elkapta a holder/irányító Spurrier passzát, de a first down megszerzése előtt egy yarddal leszerelték. A védelem aztán az utolsó percekben második fumblijára késztette a harmatosan szereplő Simpsont, s adott még egy utolsó sanszot a támadóknak, akiknek viszont az előző balfogás miatt most touchdownra kellett hajtaniuk. Spurrierék azonban négy down alatt csak 7 yardra voltak jók a TD-hez kellő 26 helyett, így pedig elszalasztották a történelmi esélyt első győzelmükre. Maradt a 14-9-es Bills előny és győzelem, McKay-éknek pedig a vajmi keveset érő erkölcsi siker. A Buccaneers csak a szintén „kezdő” Seahawks-t és némi meglepetésre a Miami-t tudta jobban megszorítani az idény során, s a hosszú böjt végére végül csak a következő, 1977-es szezon utolsóelőtti fordulójában sikerült első győzelmükkel pontot tenniük. A Bills csupán egyetlen további győzelmet tudott aratni 1976-ban és Lou Saban főedző még az ötödik forduló után váratlanul otthagyta a csapatot.
A meccs embere:
Dave Green, K/P (Tampa Bay Buccaneers) – 3 belőtt, egy kihagyott FG; 40 yard fölötti puntátlag
Biztosan meglepően hangzik választásom, de nem kizárólag azért tartom Greent érdemesnek a címre, mert ő szerezte a Bucs történetének első pontjait, hanem elsősorban azért, mert kettős minőségben, kickerként és punterként is helyt kellett állnia. Ráadásul az eredetileg csak punternek szerződtetett játékosra hirtelen szakadt a kettős teher, amikor a Bills elleni meccs előtt John McKay vezetőedző kivágta az első két meccsen három field goal próbálkozásából hármat kihagyó rúgót, Mirro Rodert. Green annyiban nem mozgott ismeretlen terepen, hogy utolsó, még Cincinnatiban töltött idényében szintén ellátta a kickert feladatait is, de teljesítménye ennek tekintetbevételével együtt is kivételesnek számít. Felróhatjuk hibájaként, hogy kihagyott egy FG-t az első félidő hajrájában és mindenekelőtt azt, hogy a trükkös játéknál egy yard híján nem tudta megfutni a first downt, de az utóbbinál a passzt dobó Spurrier nem célzott pontosan, így a váratlanul elkapóvá előlépő Green ütemet és sebességet vesztett. Több elkapása nem is volt további tampai karrierje során, de passzolni egész jól passzolt. Öt átadásából négy sikeresnek bizonyult, s ezek között akadt egy 45 yardot hozó összjáték is.
A nap idézete: „Öt év óta, mikor még a Ohio University-n voltam WR, ez volt az első elkapásom.” „Jó érzés, hogy én szereztem a csapat első pontjait, de még nagyobb lenne az örömöm, ha másoknak is sikerült volna a pontszerzés.” (Dave Green, a Tampa rúgója az elkapásáról és történelmi tettéről)
A csapatok az idény végén: Tampa Bay Buccaneers – 0-14, AFC West 5. hely; Buffalo Bills – 2-12, AFC East 5. hely
New England Patriots (2-0) – New York Jets (1-1)
Időpont és helyszín: 1997. szeptember 14., Foxboro Stadium, Foxborough (Massachusetts)
Főedzők: Pete Carroll (Patriots) és Bill Parcells (Jets)
Ismert játékosok: Drew Bledsoe/QB, Curtis Martin/RB, Ben Coates/TE, Willie McGinest/OLB, Ty Law/CB, Lawyer Milloy/S (Patriots); Keyshawn Johnson/WR, Hugh Douglas/DE, James Farrior/OLB, Aaron Glenn/CB (Jets)
A mérkőzés dióhéjban:
A csapatok közti vetélkedés 1997-es első felvonásának pikáns ízt adott a főedzők személye. Pete Carroll 1994-ben egy idényen át volt a Jets mestere, de miután csapata az utolsó öt meccsén vereséget szenvedett és messze várakozáson alul teljesített, így az év végén megváltak tőle. A következő két idényben a zöld-fehérek még gyászosabban szerepeltek (ezalatt mindössze négy győzelmet könyvelhettek el), így a vezetés a ’97-es év előtt kipróbált szakember után nézett. A választás az 1996-ban a rivális Patriots-ot Super Bowlba vezető, de ezután New Englandből váratlanul távozó Bill Parcells-re esett. Mivel lemondása dacára Parcellst élő szerződés kötötte a Pats-hez, ezért Robert Kraft minden követ megmozgatott, hogy egykori edzője Jets-hez
való szerződésének keresztbetegyen, de végül Paul Tagliabue NFL comissioner közbenjárásra belement, hogy a New Yorkiak draftpickekben törlesszék Parcells árát. Kraft a Big Tuna által üresen hagyott edzői székbe, s ezzel bezárul a bekezdés elején indított kör, a Jets hajdani vezetőedzőjét, a 49ers akkori defensive coordinatorát, Pete Carrollt szerződtette. A fentebb vázolt edzőkeringő tükrében nem szükséges külön ecsetelni, hogy a Patriots és a Jets harmadik fordulóbeli, foxborough-i összecsapása extra motivációtól hajtott együttesek parázs küzdelmének ígérkezett.
A Hazafiak nagyon bekezdtek. Egy 63 yardos kickoff-return után már a második percben vezetéshez jutottak, amikor Drew Bledsoe 32 yardos TD-passzt varázsolt Ben Coates kezébe. A válaszra azonban nem kellett sokat várni. A második hazai drive megakadt, de Bledsoe-ék még ennél is rosszabbul jártak, mert Corwin Brown (egyébként hajdani Patriots játékos) megblokkolta Tom Tupa puntját. A rövid New York-i támadósorozat végén az irányító Neil O’Donnell 2 yardról trappolt be az endzone-be, s máris megint egálban voltak a csapatok. A következő ütésváltás után 14-10 állt az eredményjelző táblán - Curtis Martin TD futására csak mezőnygóllal tudtak kontrázni a vendégek. Az első félidő hajrájában viszont úgy tetszett, hogy Parcells tanítványaié lesz az utolsó szó. A New Yorkiak a játékrész során, vélhetően mesterük ösztönzésére, végig magas hőfokon izzottak és Big Tuna háromszor is nekiugrasztotta őket a fourth downnak. Az utolsó ilyen rizikózás is bejött, mert a záró minutumban a Hazafiak 6 yardosáig masírozott a Jets, de Richie Anderson egy sikeres elkapást követő kemény szerelés során elfumblizta annak esélyét, hogy a vendégek hatalmas meglepetésre vezetéssel vonuljanak szünetre. A részeredmény így is váratlannak számított. Ne feledjük, hogy az előző szezonban 1-15-tel záró New York Jets volt a Super Bowl-résztvevő New England Patriots vendége!
Keyshawn_Johnson_Photo.jpg)
A kimaradt lehetőség azonban csak elodázta, hogy a zöld-fehérek megkaparintsák az előnyt. Szinte szó szerint, ugyanis a harmadik negyedben a Jets linebackere, Mo Lewis vadászta le Bledsoe kósza átadását és touchdownt érően robogott vissza vele a Patriots célterületére. 17-14 Parcells-éknek! Az állást percekkel később Adam Vinatieri mezőnygólja újra kiegyenlítette, de az utolsó felvonás hajrájáig nem születtek újabb pontok. Pillanatokkal a two-minute warning előtt az esélyesebb csapat és saját becsületét menteni igyekvő Drew Bledsoe újra megvillant és a bordasérüléssel kidőlt Coates-t helyettesítő Lovett Purnellt játszotta meg hat pontot érően. 24-17-re vezetett a Pats és az addig zömmel csak az ellenfél turnovereit pontokra fordító New York Jets támadóegységének ki kellett tennie magáért, ha egyenlíteni akart. A vendégek viszont nem csupán egyenlítettek a hátralévő két minutumban Keyshawn Johnson látványos, estében bemutatott TD-elkapásával, de nem sokon múlott, hogy egy huszáros hajrával a győzelmet is elvitték Foxborough-ból. A Jets touchdownja utáni kirúgásnál a Pats returnere, Derrick Cullors kiejtette a labdát és a zöld-fehérektől Chad Cascadden csapott le rá. Parcells-ék egy 29 yardos John Hall mezőnygóllal simán learathatták volna a diadalt, ám a hazaiak védőfalembere, Mike Jones megblokkolta a lövést, s így jöhetett a hosszabbítás. A ráadásban a New York megint ragyogó lehetőséghez jutott, amidőn Bledsoe egyik passzát Otis Smith (szintén ex-Patriots) lefülelte, de a vendégek harmadik hatalmas sanszukkal sem tudtak élni és el kellett puntolniuk a disznóbőrt. Végül a New England-i támadóegység nyerő helyzetbe hozta Vinatierit ahhoz, hogy egy 34 yardos kísérlettel eldöntse a derbit, s miután a játékszer három pontot érően átröpült a kapun, Pete Carroll tanítványai győztesen vonulhattak le a pályáról. Bill Parcells szemmel láthatóan máris jó munkát végzett a lesajnált Jets-nél, de még sokat kellett dolgoznia, hogy csapata a valódi éles helyzetekben is kiállja a próbát.
A meccs embere:
Chris Slade, OLB (New England Patriots) – 3 sack, 1 forced fumble és 2 levédekezett passz
A Virginiáról az 1993-as draft második körében (tehát még Bill Parcells által) draftolt linebacker nyolc idényen át volt a Hazafiak védősorának stabil tagja. Pete Carroll a Jets elleni rangadó előtt jó érzékkel csapatkapitánynak nevezte ki és a szakvezető bizalmát Slade három sackkel és egy kikényszerített fumblival szolgálta meg. A védő nemcsak ezen a meccsen, hanem az egész idény során magas szinten játszott. 1997 szeptemberében az AFC Legjobb Védőjátékosának választották, kiérdemelte első és egyetlen Pro Bowlra szóló meghívását, összesen kilenc sackjével pedig karrierje legjobbját nyújtotta. A playoff első körében a Miami Dolphins elleni győztes találkozón Chris Slade 1982 óta csupán a második játékosként egy-egy sacket, interceptiont és megszerzett fumble-t jegyzett rájátszás mérkőzésen. A sors csipetnyi iróniája, hogy a következő körben a Steelers ellen a Patriots győzelmi reményei annak a Mike Vrabelnek Bledsoe-n végrehajtott sackjével szálltak el, aki Slade távozását követően (2001-ben) helyére áll majd a gárda linebacker-sorában.
A nap idézete: „Nehéz túltennem magam egy ilyen vereségen. Ilyenkor általában egész éjszaka rosszul alszom, és gyakran hányok. Most is ez történt, szóval fáradt vagyok és ingerült!” (Bill Parcells a mérkőzés másnapján a kudarc feldolgozásának nehézségeiről)
A csapatok az idény végén: New England Patriots – 10-6, AFC East 1. hely – 7-6-os vereség a Pittsburgh Steelers-től az AFC-elődöntőben; New York Jets – 9-7, AFC East 3. hely
Chicago Bears (0-0) – Pittsburgh Steelers (0-0)
Időpont és helyszín: 1971. szeptember 19., Soldier Field, Chicago
Főedzők: Jim Dooley (Bears) és Chuck Noll* (Steelers)
Ismert játékosok: Dick Gordon/WR, Ed O’Bradovich/DE, Dick Butkus/MLB* (Bears); Terry Bradshaw/QB*, Joe Greene/DT*, Jack Ham/OLB*, Andy Russell/OLB, Mel Blount/CB* (Steelers)
A mérkőzés dióhéjban:
Az NFL és az AFL 1970-es összeolvadása előtt a Bears és a Steelers egyaránt a Nemzeti Futball Ligában versenyzett, s ennek megfelelően viszonylag gyakran találkoztak. A ligák egyesítése előtti utolsó randevújukra az 1969-es idény derekán került sor, amikor a Medvék 38-7 arányban alaposan helybenhagyták riválisukat. A dolog érdekessége abban állt, hogy a chicagóiaknak abban az évben ez volt az egyetlen sikerük és 1-13-as mérleggel zártak. Csakúgy, mint a Kohászok. A két ligautolsó között pénzfeldobás döntött arról, hogy kit illet meg az 1970-es draft első pickje, és a szerencse a Pittsburgh-nek kedvezett. Chuck Noll a pickkel Terry Bradshaw-t gyűjtötte be, majd a következő évben újabb leendő Hall of Famert húzott, a Penn State linebackere, Jack Ham személyében. A Steelers-nél már mutatkoztak biztató jelek, melyek halványan előrevetítették a jövendő sikereket, ám a Bears háza táján cseppet sem volt rózsás a helyzet. Mióta George Halas 1968-ban végleg visszavonult a vezetőedzőségtől Chicagóban szokatlanul kevésszer ízlelhették meg a győzelem ízét és egyszer sem tudtak pozitív idényt felmutatni. A szurkolók azért nem hagyták cserben a gárdát, és a Macik a 70-es évek elejére kinőtték addigi otthonukat, a Wrigley Fieldet. Halasék az 1971-es Steelers elleni idénynyitóval költöztek be a legendás Soldier Fieldre.
A mérkőzés vérbeli védelmi csatának indult és maradt az utolsó percekig. A vendég pittsburghiek jutottak előnyhöz a szemfüles Preston Pearson fumble recovery-je révén, de az újabb pontszerzéseket rendre megakadályozták Bradshaw interceptionjei. A még mindig sok hibával játszó „sophomore” irányító a meccsen négyszer passzolta ellenfélhez a disznóbőrt, és a Kohászok csak a hazaiak szintén csapnivaló támadójátékának köszönhették, hogy a hibáknak eleinte kevés ára volt. Butkuséknak az utolsó negyedig csupán Mac Percival egy szem mezőnygóljával sikerült feliratkozniuk a scoreboardra. Az épülőben lévő Acélfüggöny mellett a hagyományosan szívós chicagói védelem sem volt a meccsen átjáróház. Bár John „Frenchy” Fuqua 100 futott yard fölé, Warren Bankston pedig közel 100 yardig jutott, de a vendégek támadásai rendre megfeneklettek a gólvonal előtt. Azért a pontszerzések nem maradtak el, hiszen Roy Gerela a második félidőben sorozatban három mezőnygólt értékesített, s az így kialakult 15-3-as Steelers-vezetés a játék képe és védelmek erőssége tükrében a meccs végéig elegendőnek ígérkezett. Öt perccel a vége előtt aztán a feje tetejére állt minden.
A Pittsburgh futója, Warren Bankston saját 30-asánál fumblizott, a labdát pedig a Bears linebackere, Ross Brupbacher kapta föl és vitte be touchdownra. 15-10! Két perc volt még hátra, amikor Bankston megint „kiköhögte” a játékszert miközben Butkus kőkeményen lezúzta. A labdára ezúttal a defensive end, Ed O’Bradovich csapott le a Steelers 18-asánál. Mivel a hazaiak védője most nem tudott TD-t csinálni, az addig halovány támadókra hárult a pontszerzés gigászi feladata. Jim Dooley, a Chicago mestere csereirányítója, Kent Nix beállításával akarta felrázni játékosait és Nix számára extra motivációul szolgált, hogy az ellen a Pittsburgh ellen bizonyíthatott, amely csapat Bradshaw draftolását követően kivágta őt. A QB 13 yardot futott a Kohászok négyeséig, majd kevesebb, mint egy perccel a vége előtt 8 yardos TD-passzal találta meg George Farmert a célterület sarkában. A lélegzetelállító hajrával a Medvék 17-15-ös diadalt könyvelhettek el, s így győzelemmel avathatták fel új otthonukat, a Soldier Fieldet.
A meccs embere:
Dick Butkus, MLB (Chicago Bears) – 2 interception, 1 forced fumble
A Chicago Bears történetének talán legemblematikusabb figurája nyilván nem szorul bemutatásra. (Akinek mégis bemutatásra szorul, tekintse meg ezt.) Minden idők egyik legkeményebb védője tősgyökeres chicagói volt, egyetemi éveit a University of Illinois-on töltötte és az 1965-ös draft első körében az egykor szintén a Fighting Illini-t erősítő George Halas szerezte meg a Bears számára. A litván származású Butkus már újonc évében csapata legjobbja volt szerelések, interception-ök, kikényszerített és megszerzett fumblik tekintetében és karrierje hátralévő részében is rendszerint vezette csapattársait valamennyi előbb felsorolt kategóriában. A kiváló középső linebacker nem csupán eredményes, de félelmetes hírű játékos is volt, aki soha nem elégedett meg egy szimpla tackle-lel, meg is akarta rettenteni ellenfelét. 1970-ben, talán egyik legproduktívabb szezonja alatt, a Sports Illustrated címlapjára úgy került, mint a liga „legrettegettebb játékosa.” Szerencsétlenségére kilenc chicagói idénye alatt egyszer sem volt alkalma erős és versenyképes csapatokban játszani, így pedig nem csak Super Bowlt nem nyert, de playoff-meccsen sem lépett pályára soha karrierje során.
Az 1971-es idény során még 3 megszerzett fumble-lal és 2 INT-vel öregbítette hírnevét, de talán legnagyobb momentuma alkalmával nem az ellenfél, hanem saját irányítója passzát kellett elkapnia. A Washington Redskins elleni találkozó utolsó perceiben a Bears egy TD-vel 15-15-re egyenlített és az extra ponttal a győzelmet is megszerezhette volna. A rossz snap azonban elszállt a holder/irányító Bobby Douglass feje felett, akinek egészen a 30-asig kellett visszafutnia az elszabadult játékszerért. Mivel Douglass magára húzta szinte valamennyi washingtonit, így a rúgásnál backfield blockerként és így érvényes elkapóként pályán lévő Butkus magára maradt a gólvonalnál. Az irányító ezt észrevéve visszaívelte a labdát a behemót linebackerhez, aki a passzt megszelídítve megcsinálta az extra pontot. Ezzel nyert a Chicago 16-15-re!
A nap idézete: „Néha nagyon elszomorít a dolog. Sokan azt hiszik, hogy nem is tudok beszélni, még többen kételkednek benne, hogy képes vagyok leírni a nevemet. … Miért gondolnak ilyet az emberek? Nem vagyok én szörnyeteg! Csak tettem, amit tennem kellett ahhoz, hogy profi futballjátékos legyek.” (Dick Butkus a híresség hátulütőiről és az előítéletekről)
A csapatok az idény végén: Chicago Bears – 6-8, NFC Central 3. hely; Pittsburgh Steelers – 6-8, AFC Central 2. hely
New York Giants (5-3-1) – Dallas Cowboys (0-10)
Időpont és helyszín: 1960. december 4., Yankee Stadium, New York
Főedzők: Jim Lee Howell (Giants) és Tom Landry* (Cowboys)
Ismert játékosok: Frank Gifford/HB*, Rosey Brown/LG*, Rosey Grier/DT-DE, Andy Robustelli/DE*, Sam Huff/MLB*, Jimmy Patton/S (Giants); Eddie LeBaron/QB, Billy Howton/FL (Cowboys)
A mérkőzés dióhéjban:
A két együttes legelső alapszakaszbeli mérkőzése – a premier tényén túl – a ligában 1960-ban bemutatkozó Cowboys főedzője, Tom Landry személye miatt számított különösen érdekesnek. A texasi születésű Landry-t a Longhorns egyetemi csapatában töltött évek után a New York Giants draftolta 1947-ben. 1955-ben már játékosedzőként szolgálta a gárdát, majd aktív sportolói pályafutása befejeztével a kékek védelmét koordinálta 1959-ig. Ezt követően, bár a Giants tulajdonosa, Wellington Mara is kecsegtette előléptetéssel, Landry visszaköltözött Texas-ba és rövidesen elfogadta a Cowboys-ot alapító Clint Murchison felkérését a debütáló együttes vezetésére. A szakvezető által trenírozott csapat kissé szedett-vedett volt, és a zöldfülűek minden gyermekbetegségén átesve botladozta végig első idényét. A New York-i rangadóra úgy érkeztek a Kovbojok, hogy addigi minden meccsüket elveszítették, és ezúttal is a házigazda, igaz a bajnoki döntő esélyét korábban már elszalasztó, Giants számított 13 pontos favoritnak. Landry-ről nem feledkeztek meg a Nagy Almában, és szurkolók a találkozó előtt elismerő tapssal üdvözölték a vendégek mesterét, de a csapat, melyet bő évtizeden át erősített, az éles helyzetben sokkal udvariatlanabb házigazda volt.
A Giants irányítója, George Shaw az első play-ben kiosztott egy 41 yardos passzt, majd pár play-jel később 10 yardos TD-átadással juttatta 7-0-ás előnyhöz a hazaiakat. A Dallas játékmestere, Eddie LeBaron az ellenfél viharos kezdésére INT-vel válaszolt és Sam Huff mindjárt a vendégek red zone-jáig szaladt vissza az ajándékba kapott lasztival. 1 yardról végül Joe Morrison sétált be a gólvonalon túlra, s a New York máris megkettőzte vezetését. 14-0! A különbség 7, majd megint 14 pont lett, amikor előbb a Cowboys hajtott végre egy 61 yardos drive-ot, melynek záróakkordjaként L. G. Dupre futott touchdownt, utóbb pedig Kyle Rote halászta le Shaw hat pontot érő átadását. Az adok-kapok a második negyedben is folytatódott. Dupre ezúttal elkapóként tündökölt és LeBaronnal való 20 yardos összjátékával 21-14-re faragta hátrányát a Dallas. A félidő végén az egyenlítéstől sem álltak távol Landry-ék cornerbackjük, Tom Franckhauser labdalopása után, de ezúttal meg kellett elégedniük a három pontot hozó mezőnygóllal, így 21-17 volt a Giants-nek 30 percnyi játék után.
Aránylag csendes harmadik negyedet követően a negyedik felvonásban indult be újra az intenzív pontgyártás. A Baylor hajdani üdvöskéje, L. G. Dupre a Giants 5-ösénél szelídítette meg LeBaron passzát és senki sem tudta megakadályozni, hogy elkönyvelje harmadik TD-jét és 24-24-re egalizálja a derbit. Öt perccel később a New York megint az élre ugrott, amikor Bob Schnelker nagy lélekjelenléttel kaparintotta meg az egyik dallasi védő által kis híján elütött labdát az endzone-ban. 31-24! Az izgalmas finisben a New York-i Joe Morrison fumble-je kellett ahhoz, hogy a Cowboys lehetőséget kapjon az újabb egyenlítésre. A hibát a pazarul játszó LeBaron harmadik TD-t hozó átadásával aknázta ki Landry csapata, és Billy Howton erős őrizetben is birtokba tudta venni irányítója sorsdöntő labdáját. A 31-31-es eredmény már nem változott az utolsó két percben, s nem kétséges, hogy ez a vendég és sokkalta esélytelenebbnek kikiáltott Dallas számára volt hízelgőbb. A Cowboys a bravúrdöntetlennel érte el, hogy bemutatkozó idényében ne csupa vereség csúfítsa mérlegét.
A meccs embere:
Eddie LeBaron, QB (Dallas Cowboys) – 17/35 passz, 267 passzolt yard, 3 TD, 2 INT
Ha akadnak olyanok, és miért ne akadnának, akik emlékeznek Doug Flutie-ra, azok arra is emlékezhetnek, hogy mennyien megkérdőjelezték azt, hogy egy olyan alacsony irányító, mint ő vajon boldogulhat-e a profi futball világában. Nos a dallasi-i franchise első QB-ja, Eddie LeBaron még Flutie-nál is kisebbre nőtt és 170 centiméterével nemcsak csapata, de talán az akkori mezőny legalacsonyabb játékosának számított. Ezek a tények ugyanakkor sohasem gátolták meg az érvényesülésben. A Pacific-en a sokat látott legendás egyetemi edzőt, Amos Alonzo Stagg-et is elismerésre késztette játékával, majd senior évében veretlen szezonra vezette csapatát. A draft révén a Washington Redskins-hez került, de két bemutató meccset követően besorozták és majdnem két évig a koreai háborúban harcolt. A „legkisebb generális” itt is kitűnt és hősiességét Bronz Csillaggal honorálták. Leszerelése után LeBaron hét idényt töltött a Rézbőrűeknél, mialatt háromszor választották be a Pro Bowlba, és Johnny Unitas valamint Bobby Layne mellett posztja elitjéhez sorolták. Az 1959-es idény után visszavonult és úgy tervezte, hogy egy dallas-i ügyvédi irodánál fog dolgozni, de Tex Schramm, a Cowboys általános menedzsere visszacsábította a futballpályára, hogy a ligaújonc támadóegységét vezesse. 1963-ig játszott Dallasban és utolsó éve kivételével a „kisember” volt a kezdőirányító. Sportolói karrierjét követően jogászként ténykedett, majd 1977 és 1982 között az Atlanta Falcons-t segítette alelnökként a klub első playoff-szerepléseihez.
A nap idézete: „Alacsony volt, de ez talán előnyére is vált. Remekül elrejtette a labdát. Nem igazán tudhattad, hogy mi csinált vele, leadta-e egy futónak vagy magánál tartotta. Amikor hátat fordított a védőknek, azok elsőre nehezen vehették ki őt apró termetével a hatalmas támadófal mögött, így pedig mindig értékes tizedmásodpercekhez jutott.” (Al DiMao, az egykori Redskins-es csapattárs Eddie LeBaronról)
A csapatok az idény végén: New York Giants – 6-4-2, NFL East 3. hely; Dallas Cowboys – 0-11-1, NFL West 7. hely
Miami Dolphins (5-5) – Baltimore Colts (8-2)
Időpont és helyszín: 1976. november 22., Orange Bowl, Miami
Főedzők: Don Shula* (Dolphins) és Ted Marchibroda (Colts)
Ismert játékosok: Bob Griese/QB*, Jim Langer/C*, Larry Little/OG*, Randy Crowder/DT (Channing Crowder édesapja) (Dolphins); Bert Jones/QB, Lydell Mitchell/RB, Roger Carr/WR, George Kunz/OT (Colts)
A mérkőzés dióhéjban:
A Dolphins és a még Baltimore-ban tanyázó Colts 1970-ben találkozott először (ekkor egyesült az AFL az NFL-lel, és a fúzió után a korábban az NFL-ben szereplő Colts-ot az AFC-be sorolták át), és ez egy több mint három évtizedes rivalizálást indított el az AFC Keleti csoportjában. A párharcot kezdetben az 1972-ben és 1973-ban Super Bowlt is nyerő Delfinek dominálták, de az évtized derekán őrségváltás történt. A számos leendő Hall of Famer klasszisát (köztük Larry Csonkát, Paul Warfieldet) elveszítő Miami csillaga leáldozóban volt, miközben az 1974-ben még 2-12-vel záró Baltimore Ted Marchibroda vezetésével csoportelsőségre tört. Az 1975-es szezonbeli mindkét összecsapásukon már a Colts diadalmaskodott, a második alkalommal Marchibrodáék egy hosszabbításos, az AFC East első helyéről döntő ki-ki meccsen verték meg 10-7-re a Dolphins-t. Az 1976-os idény ötödik játéknapján sorozatban harmadik meccsükön is a Colts volt a jobb, s a mire november végén esedékes visszavágóra sor került, a kék-fehérek már nem a minimális playoff-reményeket tápláló Shuláékkal, hanem a Patriots-szal versengtek a csoport koronájáért. A meccs érdekességét a mából visszatekintve az adta, hogy ez volt a Miami Dolphins és a Baltimore Colts közötti első hétfő esti rangadó.
A találkozó első félidejében a vendég Baltimore irányította a játékot az AFC-ben legeredményesebb passzolónak számító Bert Jones pontos átadásaival és a megbízható Lydell Mitchell futásaival. A Colts QB-ja kedvenc célpontjának, Roger Carrnak adott bombájával készítette elő Mitchell TD-futását, amellyel 7-0-ra alakult az eredmény. A második negyedben Garo Yepremian mezőnygóljával könyvelte el első pontjait a Dolphins, de erre Jones 89 yardos sorozatot vezetett, melynek végén 25 yardos összjátékkal találta meg a seam route-ot futó tight endjét, Raymond Chester-t. 14-3! Cserében Shula tanítványai hat pontos akcióval hajráztak az első játékrészben. A célpont ezúttal is egy tight end, Jim Mandich volt és a szünet előtt 14-10-re kapaszkodtak vissza a Delfinek.
A harmadik negyedben nem estek pontok, de a záró 15 perc MNF-hez méltó izgalmakkal szolgált. Az egykori osztrák válogatott labdarúgó, Toni Linhart field goaljával egy touchdownnyira gyarapították előnyüket a vendégek, ám a Miami nagy esélyt szalasztott el, amikor Lydell Mitchell fumble-ja után négy játékkal Bob Griese interceptiont dobott Jackie Wallace-nak a Colts 7-esénél. A végjátékban aztán Griese jóvátette hibáját és Duriel Harris-nek eljuttatott 41 yardos átadással hozta helyzetbe csapattársát, Benny Malone-t, aki végül három yardos futással érte el az end zone-t. Az állás viszont nem 17-17 lett, mint várható volt, hanem maradt 17-16. A Baltimore védőfalembere, Mike Barnes blokkolta meg ujjheggyel Yepremian extra pontját, s a bravúros megmozdulás újabb győzelmet hozott a vendégek konyhájára. Az igazsághoz tartozik, hogy a Dolphins-nak maradt még egy esélye az utolsó másodpercekre. A hazaiak sikeres onside kicket hajtott végre, de a játékvezetők offside-ot ítéltek, ami törölte a remek labdaszerzést. Don Shula hiába tajtékzott, csapata zsinórban negyedszerre is elbotlott a Baltimore-ral szemben.
A meccs embere:
Lydell Mitchell, RB (Baltimore Colts) – 80 futott yard, 1 futott TD, 42 elkapott yard
Bár a találkozóról beszámoló cikkek többsége az egyetemi éveit a University of Miami-n töltő (és az Orange Bowl-ba) visszatérő Mike Barnest állították reflektorfénybe meccsnyerő rúgásblokkolása miatt, de én inkább a kiegyensúlyozottabb teljesítményt nyújtó futót, Lydell Mitchellt emelném piedesztálra. A futó ezúttal is bebizonyított, hogy elkapóként szintén képes jó teljesítményre, míg futásban ezen a meccsen lépte túl az 1000 yardot. A korszakban a posztja egyik legjobb all-around játékosának számító Mitchellnek sorozatban második évében sikerült túlszárnyalnia az említett álomhatárt, s egyben bekerülnie a Pro Bowlba is. A Penn State-en nem kisebb név volt a futótársa a backfieldben, mint Franco Harris, s mivel utóbbi sokszor inkább Mitchellnek blokkolt, semmint maga cipelte a labdát, így némi meglepetést okozott, hogy a Steelers végül őt draftolta. Az idő azonban a pittsburghi-eket igazolta, mert míg Harris 1972 és 1980 között minden évben kiegyensúlyozott, Pro Bowl meghívást érdemlő teljesítményt nyújtott, s ezalatt a Kohászok négy Super Bowlt nyertek, addig Mitchell pályája 1978-ban a Chargers-hez igazolását követően, sérülések jóvoltából megtört. A két egykori Penn State-es sportember ennek ellenére mai napig baráti és üzleti kapcsolatban van egymással.
A nap idézete: „Egyszerűen csak mindig próbálkozni kell, és néha-néha bejön a dolog. A Dolphins rémisztően kemény ellenfél, de olykor lehet egy kis mázlid.” (Mike Barnes, a Colts védője blokkolt extra pontról)
A csapatok az idény végén: Miami Dolphins – 6-8, AFC East 3. hely; Baltimore Colts – 11-3, AFC East 1. hely, 40-14-es vereség a Pittsburgh Steelers-től az AFC-elődöntőben.
Dorkó Szabolcs (Szabler)