Visszapillantó - 2009/Wild Card forduló

A hétvégi wild card forduló párosításai nem számítanak előzmény nélkülinek. A New England Patriots és a Baltimore Ravens duót leszámítva valamennyi kettős mérkőzött már egymással legalább egyszer a rájátszások történetében. Mielőtt azonban ezen hajdani randevúk felelevenítéséhez fognánk okvetlenül rá kell mutatnunk arra az érdekességre, hogy az idei playoff első körének összecsapásai közül nem kevesebb mint három az alapszakasz utolsó fordulójában vívott meccsek „visszavágója”. Megesett már korábban is, hogy az alapszakaszt lezáró játékhéten meccselő gárdák egy hét múltán az utószezon első felvonásában újra tengelyt akaszthattak egymással, de az még sohasem, hogy három párosítás tagjai egyaránt ismételhettek. Ha már a hármas számnál tartunk, más vonatkozásban különlegesség az, ami 1943-ban történt a New York Giants és a Washington Redskins együttesével. A két rivális akkor az utolsóelőtti és az utolsó fordulókban vívta meccseit, s mindkét alkalommal az Óriások kerültek ki győztesként, s éppen ezzel a két sikerrel vívtak ki holtversenyt az NFL Keleti csoportjának élén a frissiben legyőzött Redskins-szel. Mivel az akkori szabályok még nem tartalmaztak tie-breaking rendszert, ezért a Giants-nek és a Redskins-nek ráadás-összecsapáson kellett döntenie a csoportdiadalról, s ezáltal az a ritkaság fordult elő, hogy az NFL két csapata három (!) egymást követő héten vívott egymással tétmérkőzést. Ebben a harmadik felvonásban egyébiránt a bajnoki címvédő Washington végül New Yorkban is simán, 28-0 arányban bizonyult jobbnak vetélytársánál, s a győzelemben nem kevés szerepet vállalt a három touchdownt futó halfback, a magyar származású Andy Farkas.

Cincinnati Bengals – New York Jets, 1983. január 9.

A wild card hétvége időrendjéhez igazodva kezdjük az AFC North győztesének, a Cincinnati Bengals-nak a rájátszásbeli szereplést éppen ellenük bebiztosító New York Jets-szel vívandó párviadalával. A felek korábban egyetlen alkalommal találkoztak a playoffban. Az 1982/1983-as utószezon első körében lezajlott összecsapás egyértelmű esélyesei a hazai Bengáli Tigrisek voltak. A Hall of Fame-be választott egykori Packers-es offensive tackle, Forrest Gregg által trenírozott gárda az előző évben egészen a Super Bowlig masírozott, ahol ugyan színtelen játékot mutattak és leiskolázta őket az első bajnoki címét begyűjtő San Francisco 49ers, ám az ezek után is világos volt, hogy a Cincy-t a továbbiakban is az esélyesek között kell számon tartani. A csapatot nem ingatta meg, hogy a játékosok sztrájkja miatt az 1982-es szezon kilenc fordulósra rövidült és Greggék 7-2-es mérleggel zárva elhódították a Steelers elől az AFC Central koronáját. A Bengals sikerének egyik legfőbb záloga továbbra is az 1981-ben MVP-címet szerző irányító, Ken Anderson volt. Anderson 1982-ben új NFL-rekordot állított fel és az idény során 70,6 %-os pontossággal juttatta célba átadásait. (Ezt a csúcsot éppen az idén sikerült beállítania a New Orleans Saints sztárjának, Drew Brees-nek, bár az ő teljesítményét értékesebbé teszi, hogy eredményét több mérkőzésen játszva érte el.)

A New York Jets a ’80-as évek elején szintén felemelkedő csapatnak számított. Az 1980-as 4-12-vel zárt évet egy 10-5-1-es szezon követte, aminek végén a zöld-fehérek hosszú böjtöt követően újfent eljutottak a rájátszásba. Az eredményesség kulcsának a feljavult védelem, azon belül is a ligaelső pass rush számított. A Mark Gastineau, Joe Klecko, Marty Lyons és Abdul Salaam nevével fémjelzett védőfal (Sack Exchange) állandó nyomást gyakorolt az ellenfél irányítóira, és a Jets defense 66 sackjével kevés híján megdöntötte a csapatszintű ligarekordot az egy évre jutó ilyen megmozdulások tekintetében. A védőegység mellé 1982-ben a támadók is felzárkóztak eredményességben és mindenekelőtt a második éves RB-t, Freeman McNeilt illette dicséret, aki csonka szezon ide vagy oda, de 786 yardot termelve az egész liga legproduktívabb futójának bizonyult. McNeil a Bengals-szal vívott playoff-derbin is főszereplővé avanzsált.

A Walt Michaels edzette New York Jets utolsó három meccsén két zakót is begyűjtött, és ha a megrövidült alapszakasz miatt nem változott volna meg a rájátszás lebonyolítása (a főcsoportonkénti három csoportelső és a két wild card csapat helyett ezúttal mindkét konferencia 8-8 legjobb mérleggel zárt együttese lépett tovább), akkor hatodik seedként lemaradtak volna az utószezonról. A zöld-fehérek látszólagos rossz formája a cincinnati Riverside Stadiumban lebonyolított rangadó első negyedében is kiütközött. A házigazdák első két drive-juk végén touchdownt értek el, Ken Anderson előbb Isaac Curtist találta meg egy 32 yardot átívelő, hatpontos átadással, majd a Jets szépítő mezőnygólját követően 3. és 29-nél adott 53 yardot hozó passzt a manapság szakkomentátorként ismert Cris Collinsworth-nek. Ez utóbbi összjáték a Bengals irányítójának második TD-t érő átadását készítette elő, amelynek célpontja a remek tight end, Dan Ross volt. 14-3-as állásról Freeman McNeil szokatlan megoldásával zárkózott közelebb ellenfeléhez a vendégcsapat, a futó egy option play-ből varázsolta az elkapó Derrick Gaffney (a Broncos jelenlegi játékosának édesapja) kezeibe a disznóbőrt, aki zsákmányával be is vette a célterületet. A második negyed derekán aztán végre a Jets védősora is hallatott magáról, Johnny Lynn egy endzone-ban levadászott interceptionnel parancsolt megálljt egy újabb, pontokkal kecsegetető hazai drive-nak, s a válaszcsapással (Richard Todd Wesley Walkernek adott touchdown-passzt) átvette a 17-14-es vezetést a New York-i alakulat. A szünet előtt még egy mezőnygóllal is sikerült megspékelniük előnyüket Walt Michaels fiainak, s így a pihenő alatt 20-14-et mutatott a Riverside eredményjelzője.

A folytatásban nem történt fordulat. A mozgékony McNeil kedve szerint siklott át a Bengals futás elleni védelmén, míg a Jets védőegysége „meghajló-de-meg-nem-törő” stratégiája jegyében csupán három pontot engedélyezett ellenfelének. A harmadik negyed field goal-váltással vette kezdetét, ám a hazaiak kickerének, Jim Breech-nek 46 yardról kihagyott találata miatt a Bengals elmulasztotta a sanszot, hogy hárompontosra faragja hátrányát. A New York kontraképpen keresztülmasírozott a pályán és a i-re a feltartóztathatatlan Freeman McNeil 20 yardos vágtájával tették fel a pontot. 30-17! A hajrában még szorossá tehette volna a küzdelmet a hazai gárda, de előbb Anderson Collinsworth-nek eljuttatott 69 yardos TD-bombáját, majd az irányító hatpontos pontszerző futását érvénytelenítette egy-egy szabálytalanság, végül pedig a Jets safety-je, Darrol Ray lépett a játékmester labdája elé, és azt lefülelve 98 yardon keresztül a Cincy célterületéig szlalomozott. 37-17! A megmozdulás megpecsételte a vendéglátók sorsát és lényegében eldöntötte a találkozót, az utolsó pontokat egy újabb turnover nyomán véste fel a táblára a Jets, amely a III. Super Bowl 1969-es megnyerése óta először győzött playoff-mérkőzésen. Darrol Ray 98 yardos interception return TD-jével rájátszásbeli rekordot állított fel, McNeil pedig - aki 202 futott yarddal büntette a Bengals szellős védelmét - szintén közel jutott ahhoz, hogy maga is csúcstartóvá emelkedjen. A New York-iak utóbb egészen a konferenciadöntőig jutottak, s hajójuk – és Freeman McNeil fürgesége - végül a Miami Dolphins otthonául szolgáló Orange Bowl sártengerében feneklett meg. A Cincinnati csalódást keltő hazai vereséggel zárhatta 1982-es idényét, de érdemes megjegyezni, hogy mindmáig 1981-ben és 1982-ben volt képes az ohiói város együttese utoljára két egymást követő évet pozitív mérleggel abszolválni.

Dallas Cowboys – Philadelphia Eagles

Az NFC két ősi riválisának küzdelemsorozatában a szombat esti lesz a negyedik rájátszásbeli találkozó. A Cowboys 1960-as elindulása óta egyazon csoportban szereplő gárdák történetében nem véletlen, hogy eddig csupán három ízben ütközhettek meg az utószezonban, hiszen rendszerint éppen egymás rovására vívták ki a továbbjutás lehetőségét a sokszor a New York Giants és a Washington Redskins eredményes szereplésével is nehezített divízióból.

1981. január 11. - Veterans Stadium, Philadelphia

A Tehenészek és a Sasok érzelmektől fűtött rivalizálása az utóbbiaknak Dick Vermeil főedző irányításával kiharcolt felemelkedése során újult erővel lángolt fel. A Philadelphiának a sikerek felé csakis az 1970-es években az NFC és az egész liga egyik meghatározó alakulatának számító Dallas testén át vezethetett az útja. A harc tetőpontja akkor következett el, amidőn a vetélytársak a Nemzeti Konferencia elsőségéért és Super Bowlban való képviseletéért küzdhettek a philadelphiai Veterans Stadium  hideg jégkatlanjában. Az 1980-as alapszakaszbeli első randevújukon a Sasok diadalmaskodtak, az utolsó játéknapon sorra került visszavágón pedig Tom Landry tanítványai győztek, igaz nem akkora arányban, hogy elvegyék a Philly-től a Keleti csoport elsőségét. A wild card fordulóra kényszerített dallasiak első meccsükön simán átgázoltak a Los Angeles Rams-en, ám a folytatásban meg kellett izzadniuk Atlantában és csupán egy huszáros negyedik negyednek köszönhették továbbjutásukat. Az Eagles-nek ezalatt egy meccset kellett vívnia a konferencia fináléjába kerülésért, és noha az első félidőben 14-0-s előnyt adtak a Vikingeknek, végül nyolc turnover kiharcolásával bedarálták ellenfelüket, és 31-16-os meggyőző sikerrel léptek tovább.

A nagy várakozással övezett főcsoportdöntőben a hazaiak a játék bizonyos fázisaiban nem igazán brillíroztak. Az irányító, Ron Jaworski 29 passzkísérletéből mindössze 9-et tudott célba juttatni és két picket is dobott, bár a szerény teljesítményt a zord időjárási körülmények mellett két elkapójának maródisága is magyarázhatta. Az Eagles special teamje szintén nem állt helyzete magaslatán és a snap körüli bizonytalanságok miatt a mezítlábasan rúgó Tony Franklin két könnyen értékesíthető mezőnygól-kísérlete is meghiúsult. Vermeilék szerencséjére ugyanakkor a futójáték és a védelem állta a sarat. A meccsre való felkészülés közben kisebb sérülést szenvedett és szereplését illetően ezért kérdőjelekkel illetett futócsillag, Wilbert Montgomery 194 yarddal zilálta szét a Tehenészek védekező alakzatát, és első labdaérintésével, a Philly második támadóplay-ében, egy cutback után 42 yardon át nyargalt az ellenfél célterületéig. Montgomery extra motivációtól hajtva szárnyalt az ellen a gárda ellen, melytől annak idején szerződést remélt, ám akik helyette Tony Dorsettnek szavaztak bizalmat az 1977-es draft során, és teljesítménye annál is inkább káprázatos volt, hiszen a dallas-i védelem a korábban egyetlen playoff-meccsén sem engedélyezte az ellenfél futóinak, hogy közülük bárki is elérje a 100 yardos platót.

A 7-0-s hazai előnyt bár Dorsett 3 yardos TD-futásával még a nagyszünet előtt egalizálni tudták Landry fiai, ám a második felvonásban már nem tudtak több pontot az eredményjelzőre írni. A Philadelphia hajdani kiválósága, Marion Campbell koordinálta és a temperamentumos linebacker, Bill Bergey vezette Eagles-védelem összességében négy labdaeladásba hajszolta riválisát. A két döntő momentum Carl Hairston Danny White-on végrehajtott strip sackje és a Tony Dorsett Roynell Young által kikényszerített fumblija volt, az előbbit egy hárompontossal az utóbbit pedig a fullback, Leroy Harris touchdownjával büntették a zöld-fehérek. A hajrában pedig ezúttal nem volt dallas-i feltámadás, sőt a Philly újabb mezőnygóllal tette még kényelmesebbé előnyét, s így ellenfelét alig 200 összyardon tartva 20-7-tel megérdemelten lépett tovább a New Orleans-ban rendezett Super Bowl-ba.

1993. január 10. és 1996. január 7. – Texas Stadium, Irving

A két gárda második és harmadik playoff-mérkőzéséig bő évtizednek, illetve másfél évtizednek kellett eltelnie, s utóbbi két találkozó között olyan sok a párhuzam, hogy indokolt egy kalap alá vételük. Mindenekelőtt tény, hogy a Dallas Cowboys mindkét ízben lehengerlő fölénnyel emelkedett ellenfele fölé, és hazai környezetben, a Tehenészek korábbi otthonában, a Texas Stadiumban játszva szemernyi kétséget sem hagyott a győztes kilétét illetően. A dallas-i dinasztia aranycsapata – tengelyében az Aikman-Smith-Irvin trióval – az 1990-es évek első felében háromszor nyerte meg a Super Bowlt, s első és harmadik menetelésük közben a főcsoport elődöntőjében sima győzelmekkel takarították el útjukból a Sasokat. A Philly mind 1992-ben, mind 1995-ben új főedzővel vágott neki a bajnoki versengésnek (előbb Rich Kotite-tal, majd három év múltán Ray Rhodes-szal), de meg kellett elégedniük a dicsősége teljében álló Cowboys másodhegedűsének szerepével (1992 és 1995 közötti nyolc alapszakaszbeli összecsapásukból csupán kettőt nyertek meg) és azzal, hogy wild card helyen evickéljenek be – ha egyáltalán – a rájátszásba. Az említett utószezonok első fordulójában az Eagles támadósora a Saints, majd a Lions ellenében mutatta be ponterősségét, a Szentekkel küzdve 26 pontos negyedik negyedet, az Oroszlánokkal mérkőzve 31 pontos második fertályt produkáltak, de a következő körben a Dallas védőegysége szinte teljesen lenullázta őket.

Az 1993-as januári találkozó Troy Aikman karrierjének első playoff-meccse volt, de az ifjú játékmester dadogós kezdés után kiegyensúlyozottan irányított és a Philadelphia vezetést megszerző mezőnygólját követően zsinórban 34 pontra vezette játékostársait. Aikman két rövid TD-passzal vette ki a részét a ponttermelésből, míg a sztárfutó Emmitt Smith rutinszerűen hozta a tőle elvárható 100+ yardot, és saját, az Eagles kőkemény safety-jével, Andre Waters-sel vívott küzdelméből is emelt fővel került ki. A jórészt kevéssé ismert nevekből álló, a későbbi Bears- és Dolphins főedző, Dave Wannstedt által felkészített texasi védelem 200 yard alatt tartotta a Randall Cunningham által vezetett ellenfelét, az irányítót magát pedig öt alkalommal zsákolta be. Cunningham garbage time-ban elért TD-passza már szépségtapasznak is kevés volt, és a Tehenészek 34-10-es sikerrel léptek tovább a San Francisco-val vívandó konferenciadöntőbe.

Három esztendővel később jó pár szereplő – így a főedzők és néhány kulcsjátékos - kiléte változott, ám a koreográfia és a végkifejlet alig. A csapatok mezőnygólokkal kezdték a küzdelmet, ám az Eagles találatát megelőzően a Cunningham-et időközben a kezdőből kiszorító Rodney Peete egy scramble után elszenvedett agyrázkódás miatt kénytelen volt kiszállni a további küzdelemből. Az újabb lehetőséget kapó Cunningham gyengén teljesített, s noha a meccs végén megint övé lett az utolsó szó, de TD-t hozó átadása ezúttal is pusztán az eredmény kozmetikázására volt elegendő, összességében 26 passzkísérletéből mindössze 11 bizonyult sikeresnek. A hazai Cowboys másfelől 27 sorozatban elkönyvelt ponttal szavatolta újabb meggyőző diadalát. A pontgyártás alaphangját az idény előtt horribilis összegért szerződtetett Deion Sanders adta meg egy sokoldalúságát bizonyító, 21 yardos - eredetileg befuccsolt - end-around futással. (Sanders megmozdulása a következő highlight összeállításban 3:53-nál tekinthető meg!) A folytatásban megint jórészt Emmitt Smith cipelte a zongorát, aki 1 yard híján 100 futott egységet szorgoskodott össze, míg a kettős őrizetben szenvedő és csak egy elkapást jegyző Michael Irvin vállairól a 124 yardot termelő Kevin Williams vette le a nagy játékok terhét. A Dallas Cowboys a korábbi viadaluk végkimeneteléhez hasonló arányú 30-11-gyel iskolázta le a Philly-t az évtizedben harmadik, összességében pedig ötödik bajnoki címe felé meneteltében. A három eddigi Cowboys-Eagles playoff-meccs közös nevezőjeként így tényszerűen konstatálható, hogy annak győztese utóbb mindig legalább a Super Bowl-ban játszhatott.

New England Patriots – Baltimore Ravens

A Hazafiak és a Hollók korábban még sosem találkoztak a rájátszásban, így ehelyütt a két klub eddigi öt alapszakasz-meccsét tekintjük át röviden. Az öt összecsapásban közös, hogy valamennyit a New England nyerte, így a vasárnapi derbin van miért visszavágniuk a baltimore-iaknak. A Ravens 1996-os bemutatkozó évében megesett első viadalról röviden megemlékeztünk már egy korábbi cikkünkben. Azon a pontgazdag mérkőzésen a vendég Pats 38-14-re is elhúzott ellenfelétől, s bár a Hollók Vinny Testaverde irányításával viharos hajrát produkáltak, ám felzárkózásuk megtorpant, amikor Tedy Bruschi egy blokkolt puntot követően touchdownt ért el, és újra kényelmessé tette a később Super Bowlig jutó New England fórját. Bill Parcells tanítványai végül 46-38-as sikerrel távoztak Baltimore-ból.

A következő találkozóra az 1999-es alapszakasz utolsó játéknapján, 2000. január 2-án került sor, ezúttal Foxboróban. A meccsnek már nem volt különösebb hatása a két együttes az évi sorsára, addigra mind a Patriots, mind a Ravens matematikai esélye elszállott a playoff vonatkozásában. A Ravens-nél, a liga következő évi bajnokánál, első évét töltötte a Minnesotától igazolt főedző, Brian Billick, míg a Pats „kispadjára” utoljára ülhetett le a Seattle Seahawks újsütetű mestere, Pete Carroll. A New England-i gárda szépen búcsúztatta Bill Belichick elődjét, s bár Drew Bledsoe vezette támadójátékuk akadozott a Ray Lewis és társai fémjelezte, egyre acélosabb vendégvédelem ellenében, viszont saját defense-ük és Troy Brown kitett magáért. A Hollók az első és a második negyed fordulóján az ellenfél gólvonaláig meneteltek, de itt a hazaiak lehúzták a rolót és Billickéknek be kellett érniük Matt Stover mezőnygóljával. Stover soron következő kickoffjával aztán Brown a Baltimore 41 yardosáig futott vissza, és percekkel később Adam Vinatieri egy 25 yardos lövéssel máris egalizált. Még az első félidőben Troy Brown egy punt returnnel 52 yardos szólót vágott ki, s a kedvező mezőnypozíciót ez alkalommal Bledsoe Mike Bartrumnak kézbesített 1 yardos passzával váltották 6 pontra a Hazafiak. A nagyszünet előtt Vinatieri újra betalált, utána pedig az összesen 7 sacket szállító védelem biztosította be az impresszív győzelmet. Az egyik sack után elszabadult labdával Chad Eaton a Ravens célterületéig iramodott, a vendégek következő próbálkozását pedig Kato Serwanga siklatta ki a célterületen belül lehúzott interceptionnel. A Patriots végül 20-3-as győzelme a negyedik negyedben már nem forgott veszélyben.

A párharc harmadik felvonásához újabb éveknek kellett eltelniük. 2004. november 28-án a későbbi bajnok New England a playoffra aspiráló Ravens-t látta vendégül az ítéletidővel megvert Gillette Stadiumban. A mostoha időjárási körülmények ellenére Brady-ék, főként pedig Corey Dillon, elemükben voltak, és míg védelmükkel 124 net yardon tartották az előző fordulóban sérüléssel kidőlt Jamal Lewis nélkül maradt vendégtámadókat, addig Dillon egymaga 123 yardot sajtolt ki magából szívós futásaival. Dillon ugyan kisebb bakit vétett, amikor az első félidőben egy megmozdulása végén az oldalvonalon kívülre szaladt, s az óra megállításával adott még egy végső sanszot Billickéknek, akik így a nagyszünet előtt 3-3-as döntetlent vívtak ki Matt Stover hárompontosával, ám a következőkben Vinatierit két mezőnygólhoz segítette, majd a záró felvonás kezdetén maga is bevette a célterületet. Az ugyancsak a veterán running back által értékesített két pontos variáció 17-3-ra alakította az eredményt, de a sárdagasztásos diadalra végső soron a védelem tette fel a koronát, amikor Tedy Bruschi strip-sackelte a baltimore-i Kyle Bollert, az elfumblizott játékszerre pedig Jarvis Green csapott le a gólvonalon túl touchdownt érően. A New England Patriots magabiztos győzelemmel folytatta impozáns hazai és az alapszakasz kései szakaszában vitt sikerszériáját, a Ravens-nek pedig a végelszámolásnál nagyon hiányzott a Foxboróban simán elbukott találkozó.

A Pats és a Ravens negyedik és ötödik összecsapásával kapcsolatban mellőzöm a hosszasabb taglalást, hiszen ezek viszonylag friss fejlemények, s ekként élénkebben élhetnek a sportág honi drukkereinek emlékei között. Összességében megállapítható, hogy a csapatok utóbbi két viadala lényegesen izgalmasabb küzdelmet hozott, mint a megelőző kettő. 2007. december 3-án, egy hétfő esti rangadón a 4-7-tel álló, ötös vereségsorozatból érkező Baltimore váratlanul komolyan megszorongatta a hibátlan mérleggel álló, s végül 16-0-s alapszakaszt abszolváló New England-et. Ray Lewis-ék csupán 27-24 arányban maradtak alul, s egy majdnem sikeresen kivitelezett Hail Mary-passz kevés híján derékba törte a Hazafiak impozáns menetelését. A gárdák legutóbb az idei szezon negyedik játéknapján meccseltek, amikor Hollók megint a hajráig lépést tartottak Belichickékkel, ám – ezúttal 27-21-gyel – végső soron megint alulmaradtak, s elszenvedték 2009-es első vereségüket. Ha a tendencia folytatódik, akkor vasárnap este megint csak izgalmas derbire van kilátás, és a Baltimore a párharcban elért első sikere sem számítana már fergeteges meglepetésnek.

Green Bay Packers – St. Louis Cardinals, 1983. január 8.

A két nagy múltú együttes az idei esztendő előtt mindössze egy ízben botlott egymásba a playoffok történetében. Akkortájt, azaz 1982/1983-ban – nagy múlt ide vagy oda – mind az akkor még St. Louis-ban székelő Cardinals, mind a Packers jórészt sivár, kiugró eredményekben szegény éveket, sőt évtizedet tudhatott háta mögött. Az előbbiek a Super Bowl-éra beköszönte óta mindössze két alkalommal – legutóbb 1975-ben – verekedték be magukat a rájátszásba, és mindkétszer korai búcsúra kényszerültek. Az egykor szebb napokat látott Sajtfejűek még régebben kóstolhattak bele az utószezon hangulatába. A Green Bay 1982-t megelőzően akkor tette itt utoljára tiszteletét, amikor a Lombardi-korszak záróakkordjaként megnyerte a II. Super Bowlt. Azóta tizenöt szűk esztendő pergett le Titletownban. 15 volt hajdan annak a remek irányítónak a mezszáma is, aki az első két „szuperdöntőben” dicsőségre vezette a Packers gárdáját –s akit ezért mindkétszer a mérkőzés MVP-jének választottak -, ám az azóta szakvezetővé avanzsáló Bart Starrnak az utóbbi időben - csapatát immár az oldalvonal mellől dirigálva - nehezebben jöttek a sikerek. Starr 1975-tel kezdődő főedzői ténykedése óta először, s utoljára, az 1982-es csonka szezon végén vitte be a Packers-t a playoffba.

A Green Bay némiképp váratlanul maga mögé szorította a többre taksált Minnesota Vikings-ot, és elhódította az NFC Central elsőségét, s eredményességüket nagyrészt a három Pro Bowlba választott elkapójuk (a leendő Hall of Famer James Lofton, valamint John Jefferson és Paul Coffman) kitűnő teljesítményének köszönhették. A Cardinals-nál az első három profi évében mindig legalább 1300 yardot termelő running back, Ottis Anderson mellett a korábbi állomáshelyein sackgyáros védőfalakat állító segédedző, Floyd Peters munkájában bíztak, s nem is indokolatlanul. A St. Louis-i gárda meglepetést keltő alapszakaszbeli szereplésének egyetlen szépséghibája az volt, hogy noha az utolsó játéknapon egy, a csoportrivális Washington Redskins elleni diadallal a hazai pályán vívott playoff-meccs lehetőségét is kiharcolhatták volna, ám a leendő bajnok Rézbőrűektől sima, 28-0-s vereséget szenvedtek. A Jim Hanifan edzette Cards-nak így a reménybeli 3. seed helyett be kellett érnie a 6. pozícióval, s ennek következtében nem az Atlanta Falcons-t fogadhatta saját arénájában, hanem a Green Bay-i „tundrára” kellett zarándokolnia a Packers vendégeként.

Valószínűleg nem csupán a helyszín tette, de a vendég Kardinálispintyeknek szinte semmi sem jött össze a Lambeau Fielden vívott playoff-rangadón. A máskülönben jól teljesítő pass rush egyetlenszer sem tudta volna földre vinni a Packers játékmesterét, Lynn Dickey-t, aki így pontos átadásaival ízekre szedte a védelmük hátsó alakzatát. A St. Louis másik elsőrangú fegyvere, a futó Ottis Anderson a második negyed elején ugyanakkor bokaficammal dőlt ki, s ennélfogva a Cards támadásban sem volt képes teljes gőzzel hajtani. A speciális egység szintén kivette a részét az egész gárda mélyen tudása alatti produkciójából: Neil O’Donoghue két mezőnygól-kísérletet küldött a kapu mellé, egy másik próbálkozását pedig a Packers-es Gary Lewis blokkolta meg. A vendégek lendületesen kezdtek és a Green Bay 3-asáig meneteltek, ám Bart Starr tanítványai feltartóztatták rohamukat és részsikerrel felérő mezőnygólon tartották őket. A Sajtfejűek válaszképpen ugyan fumbliztak, de O’Donoghue kihagyott mezőnygólját követően átvették a vezetést – Lynn Dickey 60 yardos TD-passzal találta meg az alapszakaszban egy ilyen átadást sem jegyző John Jeffersont -, a félidő hátralévő részében pedig gyakorlatilag eldöntötték a találkozó sorsát. Egy blokkolt mezőnygól, egy fumble és egy interception után a Green Bay percek leforgása alatt háromszor vette be riválisa célterületét és noha ezt követően Neil Lomax hatpontos átadása faragott valamit a Cardinals tetemes hátrányából, a nagyszünetben már 28-9 állt a Lambeau Field eredményjelzőjén.

A harmadik negyedben újabb két pontszerzési alkalmat puskáztak el a vendégek. O’Donoghue még egy hárompontost hibázott, majd egy újabb drive a házigazdák 13-asán fuccsolt be, amikor Neil Lomax irányító négy egymást követő passza nem talált célba. A fejlemények tükrében a második felvonás maradék része puszta formalitássá egyszerűsödött, az eredmény változott, de a lényeg nem: a Cards képtelen volt közelebb férkőzni ellenfeléhez, a Packers végeredményben 41-16-ra lépte le őket. A találkozó stílszerűen ért véget, amikor a Green Bay defensive backje, Estus Hood egy vetődve végrehajtott labdalopással hiúsította meg a St. Louis végső próbálkozását egy „becsület touchdownra”. Lynn Dickey „karriernapot” kifogva vezette oly régóta áhított rájátszás-sikerre a Packers-t, az irányító 23 átadási kísérletéből 17-szer volt pontos, 4 TD-t osztott ki, míg egyetlen INT-t sem vétett. (A sors iróniája, hogy Dickey teljesítményére és 150.4-es passer ratingjére a két gárda 27 évvel későbbi viadalán a Cardinals jelenlegi játékmestere, Kurt Warner tudott rálicitálni 154.1-es irányítómutatóval és 5/0-s TD/INT aránnyal.) A Green Bay az utószezon második körébe lépve a Dallas-nál vizitált, és bár az együttes franchise-rekordnak számító 466 yardot gyűjtött, Dickey pedig ugyancsak csapatcsúcsot döntött 332 passzolt yardjávalal, viszont a QB három picket is elszórt, s ezzel megpecsételte a vendégek sorsát. Tom Landry és Tehenészei végül 37-26-tal búcsúztatták a Sajtfejűeket, akik legközelebb csak a Holmgren-Favre-érában tértek vissza a rájátszásba.



Dorkó Szabolcs (Szabler)