Michigan Wolverines [UM]

Alapítás: 1879
Konferencia: Big Ten
Divízió: Keleti csoport
Város: Ann Arbor (Michigan)
Stadion: Michigan Stadium (107,601)
Weboldal: http://mgoblue.com

A University of Michigan-t Catholepistemiad néven Detroitban alapították 1817-ben, 20 évvel megelőzve Michigan állam besorolását az USA tagállamai közé. 1837-ben, mikor a Michigan Territory új státuszát elnyerte, az akkor még igen kicsi egyetem nyugatabbra, Ann Arbor városába költözött, és ott terebélyesedett ki mára a világ egyik legismertebb és a kutatások terén egyik legelőremutatóbb felsőoktatási intézményévé. Sportcsapataik elnevezése a Wolverines, azaz rozsomákok, mely állat csak a mendemondák szerint élt valamikor Michiganben, tárgyi bizonyítékot erre a tudósok soha nem találtak. Ettől függetlenül a név valahogy ráragadt a sportolóikra, de lassan egy évszázada se hús-vér, se jelmezes kabalája nincs a UM-nek. Van viszont például híres amerikai futballprogramjuk - ami 1879 óta íródó története során a legtöbb győzelmet gyűjtötte össze a college football legmagasabb szintjén – és óriási (közel 110 ezer férőhelyes) stadionjuk.

A sportág a keleti parton indult ország- és világhódító útjára, és alig kellett egy évtizednek eltelnie az első hivatalos meccstől (Princeton vs Rutgers 1869), hogy az Allegheny-platótól nyugatra is előkerüljenek a tojásladbák. Első mérkőzését a michigani csapat mégsem otthon, hanem Illinois-ban, a Chicago White Stockings [ma Chicago Cubs] stadionjában játszotta a Racine College ellen. Sőt előbb jártak Toronto-ban, majd mentek 1881-ben keleti túrára (a Harvard-Yale-Princeton triumvirátushoz), minthogy először Ann Arborban lépjenek pályára. 1891-ig edző nélkül próbálkoztak, ekkor vállalta el a feladatot közösen Frank Crawford és a legendás tréner, Mike Murphy („az amerikai atlétika atyja”), egy idény erejéig. 1894-ben, a 9-1-1-es mérleggel záruló szezonban William McCauley-val a kispadon a Cornellt is megverték, ami kiemelt jelentőséggel bírt: ez volt az első alkalom, hogy egy keleti parti nagyágyú kikapott egy „nyugati” csapattól. 1896-ban hat másik egyetemmel közösen megalapították a Western Conference-t [mai Big Ten], melyet 1898-ben nyertek meg első ízben, az idényt 10-0-ás mutatóval nyugtázva. Gustave Ferbert fiai a de facto konfdöntőben a nagy vetélytárs Chicago-t győzték le idegenben, 12000 ember szeme láttára, miközben a michigani kampuszon több mint 1000 diák várta a mérkőzésről érkező telegráfokat, játékról-játékra.

1901-ben az előtte Stanfordnál tevékenykedő edző, Fielding H. Yost lett az új HC, aki nem egyebet ígért meg kinevezése után nem sokkal az egyik újságírónak, minthogy a „Michigan nem fog meccset veszíteni”. Debütáló évében ezt olyannyira teljesítette, hogy a Wolverines bámulatos módon még pontot sem engedélyezett (!) ellenfeleinek. A „Point-a-Minute” becenevű gárda 128-0-ra alázta meg például az amúgy nem rossz erőkből álló Buffalo-t, a futballtörténelem első bowlján, az 1902. január 1-jei Rose Bowlon a kaliforniai Pasadena-ban pedig 49-0 arányban látta el épp a Stanford baját. 1902-ben, 1903-ban és 1904-ben sem találtak legyőzőre, csupán 1903-ban csúszott be egy Minnesota elleni 6-6-os döntetlen, összesen 33 mérkőzésből 27-en húzta le a rólót a védelem. 1905-ben szintén veretlenül és kapott pont nélkül masíroztak el a szezon utolsó, Chicago elleni összecsapásig, amit hatalmas felhajtás kísért. A Michigan nagy sorozata egy hihetetlen dráma miatt szakadt meg; alig pár perccel a játékidő letelte előtt, 0-0-ás állásnál Danny Clark-ot saját célterületén belül szerelték le egy puntvisszahordásnál, a Maroons így nyert 2-0-ra. Clark soha nem tudta túltenni magát ezen a hibán (amiről persze a szenzációhajhász média is gondoskodott), 1932-ben önkezűleg vetett véget életének. 1906-tól új szelek fújtak a college footballban, számos szabályozást vezetett be mind az NCAA, mind a Big Ten elődje a sport brutalitását és professzionalizálódását megakadályozandó (pl. legalizálták az előre passzt, jelentősen redukálták a meccsek számát). Főleg az utóbbiak, a Western Conference regulái irányultak a Michigan felé, egyrészről mert tényleg számos illegális tevékenységet folytatott Yost a csapatánál (extra juttatások a csapattagoknak, be sem iratkozott játékosok szerepeltetése, stb.), másrészről viszont minden rivális ugyanezt csinálta, csak a chicago-i Amos Alonzo Stagg szava erősebbnek bizonyult. 1907-ben, mivel a UM nem volt hajlandó teljesen elfogadni a változtatásokat, kipenderítették őket a csoportból. Öröm volt az ürömben az új stadion, az akkor 18 ezres Ferry Field megnyitása. 1916-ig függetlenként próbálkoztak, jóval kevesebb sikerélménnyel, mint azelőtt. Ezen időszakban vereség nélkül egyszer fejezték be az évet, de az 1910-es 3-0-3 se minősülhetett diadalmenetnek. 1917-ben, az Egyesült Államok I. VH-s hadba lépésének évében újrafelvételt kértek és kaptak a Western Conference-be, amit 1918-ban meg is nyertek (5-0-ás mérleggel), bár a vérzivataros, spanyolnátha által súlyosbított hónapokban a futball természetesen az élet margójára került. Az NCAA trónjára 1923-ban jutottak vissza, a 8-0 szó szerint egy cipőfűzőnyi különbségen múlt, Ed Slaughter a Wisconsin támadóját pont a gólvonal előtt fékezte meg annak lábbelijét elkapva. 1924-ben Yost az edzői feladatokról lemondva az atlétikai igazgatói posztra váltott, azonban ’25-ben két idényre még visszatért George Little váratlan távozása okán. 1927-ben 165-29-10-es összmutatóval, hat nemzeti bajnoki címmel a vitrinben adhatta át az újonnan nyílt Michigan Stadium-ot utódjának, Elton Wiemannak (Yost 1940-ig AD-ként tevékenykedett tovább).

Wieman nem vált be, 1929-től Harry Kipke annál inkább, regnálása első felében. Az 1923-as bajnoki keret csapatkapitánya saját rendszerét „a punt, a pass, and a prayer” [egy punt, egy passz és egy ima] szisztémának hívta, erősen a védelemre építve , ami a kezdetekben nagyon bejött, a ’29-es 5-3-1-et követően négy év alatt mindössze egyszer szenvedtek vereséget, három döntetlen mellett. Az 1932-es 8-0-át és a ’33-as 7-0-1-et egyes szervezetek nemzeti bajnoki címmel jutalmazták. 1934-ben azonban elsőből utolsó lett a Michigan a Big Tenben, az egyetlen fénypontot a center Gerald Ford, az USA majdani elnökének játéka jelentette, aki Kipke pénzügyi támogatásával iratkozhatott be egyáltalán az iskolába. A helyzet innentől sem javult, így 1938-ban Fritz Crisler lépett Kipke örökébe. A Princetontól elcsábított mester a college football legjobban kereső HC-jává avanzsált, ráadásul Yost visszavonulása után 1941-től az AD pozíciót is ő töltötte be. Az újabb háborús években komoly szükség volt a személye nyújtotta stablitásra, kitalálta az ikonikus, máig használt „szárnyas” sisakfestést, és kivirágzott a még elődje által toborzott futó Tom Harmon, aki 1940-ben megkapta a legjobb egyetemi játékosnak járó Heisman-trófeát.

Crislert a sport egyik legnagyobb innovátorának is tekinthetjük, hiszen 1945-ben ő alkalmazta először az ún. „two-platoon” futballt, külön embereket jelölve a támadó- és a védősorba. Az új elgondolás 1947-re érett be, a Wolverines 10-0-ás mérleggel elhódította az NCAA koronáját, a Rose Bowlon a USC-t 49-0-ra verték meg. Crisler az edzősködést a csúcson hagyta abba, átadva a stafétát Bennie Oosterbaannak, aki meg a csúcson nyitott, 1948-ban címvédést bemutatva. Oosterbaan 1928 óta segédző volt a UM-nél, míg előtte játszott is a kukoricasárga-kék színekben (Bennie Friedmannel szinte mesekönyvbe illő párost alakítva), száz százalékosan ismerte tehát a programot. A remek kezdést mégse követte hasonló folytatás, a felejthetetlen „Snow Bowl”-t és a vele 1950-ben elnyert Rose Bowl-meghívót leszámítva csupán egy kis fellángolás jutott 1955 és ’56-ra, melyen az 1959-ben kinevezett Bump Elliott se tudott érdemben változtatni. Elliott 1968-ig maradt, a legszebb emlék róla az 1965 januári Rose Bowl győzelem lehet (34-7 az Oregon State ellen).

Az 1969-ben kijelölt főedző, Glenn Edward „Bo” Schembechler kapcsán viszont már jóval mélyebbek a merítési lehetőségek. A tréner ahhoz képest, hogy a Michiganhez semmilyen kötődés nem fűzte (sőt az ősellenség Ohio State-nél volt a Miami RedHawks előtt segédedző), a Yost-i hagyományok miatt fogadta el a UM – RedHawks-énál amúgy kedvezőtlenebb – ajánlatát. Mentorához, az OSU-nál dolgozó Woody Hayes-hez hasonlóan a kőkemény szigorban hitt, erről mindent elárul szállóigévé vált mantrája: „Those who stay will be champions”-t [akik maradnak, bajnokok lesznek]. Habár 1989-ig nyúló ténykedése során a nemzeti bajnoki címről párszor épp lecsúsztak, a 21 idényből egyszer sem kellett negatív mérleggel szégyenkezniük, és az összes, minimum négy évig maradó játékosa legalább egy Big Ten-gyűrűt húzhatott az ujjára. Elsőként rögtön 1969-ben, mikor a no. 1. Ohio State-t lepték meg otthon, kvalifikálva magukat a Rose Bowlra. Ott azonban kikaptak a USC-től (Schembechler a meccs előtt egy nappal szívinfarktust kapott), és ha valami, az utószezon nem feküdt Bo-nak, mivel a ’71-es, ’76-os, ’77-es és ’78-as Rose Bowlon is ugyanígy járt a Wolverines (a jég 1981 januárjában tört meg). Nagy port kevert még az 1973-as eset, mikor az egyaránt 10-0-1-es mutatójú UM és OSU közül utóbbi mehetett konferenciájuk döntése értelmében Kaliforniába, holott a michiganiek meg voltak győzödve, hogy az egymás elleni 10-10-es döntetlennel ez nekik járt volna. 1981-ben Bluebonnet, majd Rose és Sugar Bowl részvétel, az 1984-es átmeneti – 6-6-os – visszaesésre ’85-ben 10-1-1-gyel válaszoltak, az irányító Jim Harbaugh által fémjelzett csapat a Fiesta Bowlon a Nebraskát verte 27-23-ra. 1988-ban és ’89-ben újra a rózsák kupájáért küzdhettek (egy győzelem, egy vereség), ám tizedik Rose Bowlját követően Schembechler maga nevezte meg utódját az addigi offenzív koordinátor, Gary Moeller személyében.

Moeller 1990-ben 9-3-mal Gator Bowlig kormányozta együttesét, amit ’91-ben sikerült megfejelni 10-2-vel és a Rose Bowllal, ráadásul az elkapó/visszahordó Desmond Howard a Heismant is bezsebelte. 1992-ben ki sem kapott a Michigan, igaz 12 mérkőzésen háromszor remiztek, de a Rose Bowlt ezúttal meg is nyerték. Két 8-4-es idény jött, hogy egy csúnya incidenssel záruljon a Moeller-éra: a tréner kapatosra itta magát egy helyi étteremben ’95 áprilisában, szóváltásba keveredett egy rendőrrel és meg is ütötte őt. Az esetről videó készült, a HC kénytelen-kelletlen lemondott, ideglenes megoldásként a DC, Lloyd Carr lett a főedző. Első meccsén a Virginia ellen a Wolverines 0-17-ről fordítva diadalmaskodott 18-17 arányban, a 9-3-as alapszakasz befejezéseként pedig a második helyen kiemelt Ohio State skalpját szerezte meg, így novemberre véglegesítették is pozíciójában. Ez meglehetősen jó döntésnek bizonyult, 1997-ben már makulátlan mérleggel nemzeti bajnoki címet ünnepelhettek a UM-nél, Charles Woodson Heisman-trófeájával karöltve, aki a szavazáson Peyton Manninget megelőzve elsőként – és eddig egyben utolsóként – védő létére részesült az elismerésben (pazar visszahordásai sem ártottak azért az ügyének). A teljesség kedvéért muszáj megjegyezni, hogy a szintén veretlen Nebraska Cornhuskers-szel nem találkozhattak egy mindent eldöntő összecsapáson, mert ekkor még a Bowl Alliance rendszer működött, melynek a Rose Bowl nem volt a része. 1999-ben egy bizonyos Tom Brady-vel irányítóként hosszabbításban fektették két vállra az Orange Bowlon az Alabamát, és 2002-ben, 2003-ban és 2006-ban is top10-en belüli végeztek. 2006-ban második kiemeltként utazhattak a no. 1. Ohio State-hez, de az új évszázad első „Game of Century”-ján [az évszázad mérkőzésén] 42-39-es vereséget szenvedtek, míg a Rose Bowlon 32-18-ra nyert a USC. 2007-nek komoly várakozásokkal, bajnoki reményeket szövögetve vágott neki a Michigan, ám azonnal a szezonnyitón beütött a krach: az akkor másodosztályú Appalachian State minden idők egyik legdurvább meglepetését szolgáltatva saját otthonában gyűrte le a Wolverines-t. Carr a jókora kátyúból valamelyest képes volt kirángatni csapatát (9-4 és Citrus Bowl), azonban úgy érezte, itt a búcsú ideje.

A program ekkor gyökeres fordulatot vett és Rich Rodriguezzel a spread offense felé fordult, ami kapitálisabb baklövés nem is lehetett volna. Rodriguez 3-9-cel debütált (soha korábban nem kapott ki ennyiszer egy évben a Michigan), 1967 óta az első, majd 2009-ben 5-7-tel a második negatív mérleget könyvelve el. A 2010-es 7-6-tal sokat nem javított helyzetén, 2011-ben Brady Hoke váltotta. Hoke 11-2-vel és Sugar Bowl-győzelemmel ugyan magasra tette a mércét, ezt egyre lejjebb szállítva a 2014-es 5-7-tel játszott el minden belé táplált bizalmat. A UM-nél tudták, hogy ideje nagy halat fogni, ami (vagyis aki) aztán horogra is akadt: a vérbeli „Michigan Man”, egykori rozsomák QB, edzőként a Stanforddal csodát véghezvivő, San Francisco 49ers-szel Super Bowlozó Jim Harbaugh írt alá 2015-ben vezetőedzőnek.

Érdekességek, hagyományok

A Michigan legnagyobb riválisa az Ohio State, a Buckeyes elleni rangadókra sokan csak úgy hivatkoznak, mint a „The Game” [A Meccs]. A derbi 1969-től vált igazzá intenzívvé, Bo Schembechler és Woody Hayes első összecsapásakor. 1978-ig a két ikon még kilencszer találkozott egymással főedzőként, ez a periódus a „Ten-Year War”-ként [tíz éves háború] közismert. Összesítésben a Wolverines vezet 58-46-6-ra
A szezonban kiemelten fontos dátumok még a Notre Dame, a Minnesota és az állami rivális Michigan State elleni mérkőzések időpontjai. Az ND-vel azonban többször felfüggesztették az egymás elleni megmérettetéseket, Fielding Yost például 1910-től 1942-ig nem adta áldását rá, és a párharc jövője 2014 után is újra bizonytalanná vált. A Minnesotával 1909 óta küzdenek meg a Little Brown Jug-ért, az MSU-val 1953 óta a Paul Bunyan Trophy-ért
A Michigan stadionja a hivatalosan 107,601 férőhelyes Michigan Stadium, melynél a maga kategóriájában csak az észak-koreai Rungrado 1st of May Stadium nagyobb a világon. A college football nézőrekordját is a michiganiek tartják, 2013-ban a Notre Dame ellen 115,109-en tették tiszteletüket a létesítmény első villanyvilágítással megrendezett meccsén
A UM harci indulója az 1898-ban Louis Elbel által szerzett „The Victors”, amit több esetben is megszavaztak az NCAA legjobb indulójának, dallama igen elterjedt
Gyakran emlegetett tradíció a „Go blue banner” is, mely 1962 óta a Michigan futballcsapat bevonulásának szerves része. A GO BLUE M CLUB SUPPORTS YOU feliratú transzparenst a pálya közepén, a nagy M logó felett állítják fel, és az öltözőfolyosóból kijőve ezalatt futnak át a játékosok a zenekar és a cheerleaderek által állított sorfalak között