Az NFL első bajnoki döntője

Az NFL az 1930-as évek elején

Illusztris történetének „ókorában” az NFL a túléléséért küzdött. Az 1930-as évek elején az egész földkerekségen végigsöprő, de legérzékenyebben éppen az Egyesült Államokat érintő gazdasági válság a „tinédzserkorú” profi futball-ligát sem hagyta háborítatlanul. A sokkal tekintélyesebb hagyományokkal és presztízzsel bíró egyetemi foci árnyékában senyvedő hivatásosoknak egyébként is nehéz dolguk volt a nézőkért és a médiafigyelemért folytatott versengésben, ám sok csapat lehetőségei egyenesen kilátástalanná váltak, amint potenciális közönségük – anyagi nehézségek miatt - egyre nagyobb számban maradt távol a meccseiktől. 1932-ben, azaz 1920-as megalakulása óta a tizenharmadik szezonjában az NFL mezőnye nyolc együttesre olvadt és sem előtte, sem azóta nem volt ilyen kevés tagja a ligának. Az 1932-es idény előtt a Providence Steam Rollers, a Cleveland Indians és a Frankford Yellow Jackets dobta be a törölközőt, és bár a Boston Braves személyében új gárda is csatlakozott a bajnoksághoz, a gazdasági krízis nyomán előidézett lejtőn látszólag nem volt megállás. A következő esztendőben Staten Island Stapletons tűnt el a süllyesztőben, és a bemutatkozó évében 46000 dolláros veszteséget produkáló Boston Braves-t is csak – a három tulajdonostársa kiszállása után egyedül maradt - George Preston Marshall újabb anyagi áldozatvállalása mentette meg a biztos csődtől.

Reményt keltő fejleménynek számított ugyanakkor, hogy 1933-ban nemcsak fogyatkozott, de gyarapodott is a Nemzeti Futball Liga csapatainak száma. Pennsylvania állam törvényhozása jelentősen enyhített korábban vallási megfontolásból hozott, számos tevékenység vasárnapi gyakorlását alapvetően korlátozó „kék törvényei” (blue laws) szigorán, s azontúl lehetővé vált, hogy vasárnap is rendezhessenek profi sporteseményeket az állam területén. Az enyhítés kieszközlésében állítólag komoly szerepe volt a befolyásos pittbsurghi üzletembernek, Art Rooney-nak, aki a 2500 dolláros nevezési díjat leszurkolva nyomban talpra is állította saját hivatásos focicsapatát, amely akkor még Pirates névre hallgatott. A másik pennsylvaniai nagyvárosban, Philadelphiában a Sasok a jómódú helyi családból származó Bert Bell fáradozásai nyomán keltek ki tojásukból, miközben az egyébként rövid életű Cincinnati Reds létrejöttével végül 10 tagúra bővült az NFL mezőnye. A liga és a csapatok hosszú távú anyagi stabilizálásához azonban több kellett, mint néhány vállalkozó szellemű, sportszeretettel beoltott és vastag pénztárcával megáldott ember hajlandósága, a tartós fennmaradáshoz több néző kellett, ehhez viszont elengedhetetlennek látszott a játék látványosabbá, attraktívabbá tétele. Ennek érdekében az 1933-as szezont megelőzően az NFL alapvető szabálymódosításokat foganatosított.

A liga vezetői és a csapattulajdonosok – az előző szezon egyik vitatott momentumának tanulságaként - eltörölték a passzjáték azon kötelmét, hogy szabályos előre-passzt csupán a line of scrimmage mögött legalább 5 yard távolságból lehet indítani, így azontúl a vonal mögül bárhonnan lehetett átadást kezdeményezni. A támadójáték hatékonyságát serkentő további változtatás volt, hogy bevezették az oldalvonaltól legalább 10 yard távolságra kijelölt hashmarkokat. Azelőtt onnan kellett játékba hozni a labdát, ahol az előző play véget ért, s ha ez történetesen a pálya szélén vagy egyenesen az oldalvonalon túlra lépve következett be, az könnyen belátható nehézségeket okozott a támadóegység számára. A szabályváltoztatás értelmében az 1933-as idénytől minden play-t vagy a hashmarkok közül, vagy legrosszabb esetben azokról kellett indítani, így a támadókat többé már nem „szorította sarokba” az oldalvonal közelsége. A harmadik döntő jelentőségű újításnak a kapuknak a célterület végéből a gólvonalra mozgatása bizonyult. Bár a módosítás a gólvonal-közeli játékhelyzetekben némileg megnehezítette a touchdownszerzést (a kapu ilyenkor gyakorlatilag extra védőnek számított), de a mezőnygólok értékesítése egyúttal könnyebbé vált. Abban a korban, amikor még nem léteztek rúgó-specialisták, és egy-egy játékos csak másod-, vagy még gyakrabban harmadsorban volt kicker, a jó eséllyel értékesíthető field goalok távolsága jelentősen csekélyebb volt, mint manapság, így a 10 yardos „könnyítés” szerepe nem volt elhanyagolható.

Ennek megvilágítására elegendő annyit felidéznünk, hogy a változtatás előtti évben (1932-ben) az egész idény során a liga összes meccsén csak 6 (!) mezőnygólt lőttek be, míg 1933-ban ez a szám 36-ra emelkedett, azaz meghatszorozódott. (Érdekességképpen jegyezném meg, hogy 1932-ben a Green Bay Packers több safety-t ért el, mint mezőnygólt – 3 kontra 0 -, és az extrapont olyannyira nem volt automatikus, hogy a Giants csak 50 %-osan teljesített ebben a kategóriában.) Az átfogó szabálymódosítások mindenesetre valóban életet leheltek a támadójátékba, nagyot lendítettek a ponttermés gyarapodásán és előmozdították a találkozók érdekfeszítőbbé válását. 1932-ben példának okáért a Green Bay Packers 10, a Chicago Bears pedig 9 olyan meccset játszott, amelyen akár az egyik csapat, akár mindkettő képtelennek bizonyult a pontszerzésre, és összességében 10 összecsapáson született egál eredmény. (A Bears ráadásul három olyan találkozóval indította az 1932-es idényt, mely egyaránt 0-0-s döntetlennel zárult!) 1933-ban viszont már mind a Packers-nek, mind a Bears-nek csupán 3-3 ilyen mérkőzése akadt, míg a döntetlenek száma 10-ről 5-re fogyatkozott.

A felsoroltakon túl 1933 egy még nagyobb horderejű, a bajnokság lebonyolítását érintő újdonság miatt is jelentős dátum az NFL történetében. Azelőtt a bajnoki cím azé lett, aki mérkőzésein a legjobb nyerési mutatót produkálta. Furcsának hat, de a mutató kiszámításánál 1972-ig csupán a győzelmeket és a vereségeket vették figyelembe, a döntetlenek - pedig azok akkor még szép számmal akadtak - mintha meg sem történtek volna. A probléma marginális jelentőségűnek tűnik, az 1932-es idényben mégis fontos szerepet kapott. Találós kérdésnek is beillene, ha arról tudakozódnék a kedves olvasótól, hogy véleménye szerint 1932-ben a 10-3-1-es (győzelem-vereség-döntetlen) mérleget produkáló Green Bay Packers, a 6-1-6-os Chicago Bears vagy a 6-1-4-es Portsmouth Spartans végzett a tabella élén. Nos a helyes válasz az - amint a felvezetés nyomán talán már sejthető-, hogy a Bears és a Spartans. A Packers hiába szerzett néggyel több győzelmet, mint vetélytársai, négy extra diadala nem javított annyit mutatóján, mint amennyit két plusz veresége rontott rajta. A döntetlenek figyelmen kívül hagyása miatt 10-3 (azaz 0.769) állt szemben 6-1-gyel (azaz 0.857), s így a mérleg nyelve a Bears és a Spartans felé billent. A végelszámolásnál e két utóbbi csapat között végül ráadás meccsen kellett dönteni, s a bajnoki titulusról határozó derbit (hivatalosan a „playoff game”-et, az NFL első rájátszás meccsét) 9-0 arányban a Medvék nyerték. 1933-ban aztán a liga vezetői még tovább léptek, és az időközben Redskins-re átkeresztelt Braves tulajdonosa, George Preston Marshall ihletésére két csoportra, Keleti és Nyugati Divízióra osztották az NFL addig osztatlan mezőnyét, valamint elhatározták, hogy az évben először a két csoportgyőztes szezonvégi rangadója (a Championship Game) döntsön a liga bajnokának kilétéről. Egy ilyen, minden kétséget kizáróan hatalmas téttel bíró szezonzáró összecsapástól azt várták és remélték, hogy növeli a profi futball iránti médiaérdeklődést, azaz segít a sportot nagyobb közönség számára eladhatóvá tenni. Az erre spekulálóknak végső soron nem kellett csalatkozniuk.

Az NFL tehát az 1930-as évek elején sok tekintetben elindult már azon a történelmi úton, mely a manapság ismeretes és oly sikeres ligához vezet, ám tagadhatatlanul őrzött archaikusnak, mai szemmel idejétmúltnak ható vonásokat. A csapatok rosterein legfeljebb 20 játékosnak volt hely, és ennélfogva egy emberre védekezésben, támadásban és special teamben egyaránt számítottak. A falemberek valóban univerzálisak voltak, hol a támadófalat, hol a védőfalat erősítették, a futók (halfback, fullback) pedig adottságaiknak megfelelően vagy szintén a falban (ahogy a robosztus chicagói fullback, Bronko Nagurski) vagy a secondary-ban kaptak további szerepet (mint a legendás Galoppozó Szellem, Red Grange). A sportág hőskorszakában ezen felül szép számmal akadtak még olyanok, akik nem viseltek sisakot vagy fejvédőt (ez 1943-ban válik kötelezővé), nem létezett a draft intézménye sem (amely először 1936-ban került megrendezésre) és a legkiválóbb játékosok a töredékét sem keresték azon orbitális summáknak, melyek manapság már-már mindennaposak. (A sisak viselésétől irtózó Bears-es Bill Hewitt például úgy került Chicagóba, hogy George Halas levélben elküldött neki egy meccsenként 100 dollárról szóló szerződésajánlatot, amire a fiatal sportoló azt követően igent is mondott, hogy a kérdéses összeg rövid alkudozás után 110 dollárra emelkedett.) A liga továbbá nagyon messze állt az afro-amerikaiaknak egyenlő lehetőségeket szavatoló integrációtól is és 1933-ban csupán két színes bőrű atléta lépett pályára az NFL-ben, a Chicago Cardinals színeiben játszó Joe Lillard, és Art Rooney Pittsburgh Pirates-e által szerződtetett Ray Kemp. A szezon második fordulójában a két gárda éppen egymás ellen lépett pályára Pittsburgh-ben. Miután Lillard briliáns játékának hála a Cardinals vezetéshez jutott, Jap Douds, a Pirates mestere a szünetben a következőképpen fakadt ki: „Meg kell állítanunk azt a niggert!” Noha a vezetőedző utóbb elnézést kért saját „nigger”-étől, Ray Kemptől durva szavaiért, ám egy héttel később mégis megvált a játékostól, aki soha többé nem tért vissza az NFL-be. Az idény végeztével aztán Joe Lillard is kikerült a Cardinals csapatából és bő évtizedig nem akadt újabb afro-amerikai, aki játéklehetőséget kapott volna a ligában. Összességében tehát megállapítható, hogy feladataikat, felszerelésüket, fizetésük volumenét, bőrszínüket és egy sereg egyéb dolgot tekintve „mások” játszották akkoriban a profi futballt, mint manapság és természetesen „másként” is tették, azaz a ma megszokottól eltérő támadó- és védekezési stratégiáktól vezetve.

Stratégia - a Single Wing offense

Az amerikai futball első olyan rendszere, amely széles körben elterjedt az USA-ban, a single wing volt. A teljes igazság kedvéért hozzá kell tenni, hogy a single wing előtt sem rendszertelen play-halmazok adták az offense playbookokat, de leginkább "ahány ház, annyi szokás" kifejezéssel lehetne illetni a winget megelőző állapotokat, főleg a ma "full house"-ként ismert formációra hajaztak az offense-ek. Nagyon fontos megemlíteni, hogy 1906-ban eltörölték a lehetőségét annak, hogy a labdahordót hátulról tolják a társai, emiatt az ún. "tömegformációk" értelmüket vesztették. A single wing létrejötte annak a Glenn "Pop" Warnernek a nevéhez köthető, akinek instrumentális szerepe volt a foci egészének fejlődésében azokban az években, amikor a szabályrendszer fokozatos finomítások révén egyre nagyobb lehetőséget adott a stratégia kibontakoztatásának. Mint szinte minden azóta létrejött offense rendszert, a winget is főként kényszerűségből, illetve csapatának erősségeit kihasználandó alkotta meg szülőatyja. Warner 1907-ben a Carlisle Egyetemen kapott másodízben is (1899 és 1903 között már dolgozott itt) vezetőedzői állást. Pop igazi innovátor volt, szüntelenül kereste az újabbnál újabb lehetőségeket a csapata adta lehetőségek lehető legszéleskörűbb kihasználására. A single wing rendszer vázát már első évében megteremtette Warner, de igazán 1912-ben szökkent szárba elképzelése, amikor egy bizonyos Jim Thorpe, aki már 1909 óta járt a Carlisle-ra, úgy döntött, hogy kipróbálja a focit. Warner hamar rájött, hogy akkor lehet igazán sikeres az általa nem túl fantáziadús módon Carlisle-formációnak nevezett offense, ha a lehető legjobban kihasználja Thorpe félelmetes adottságait. Thorpe volt az egyik első ún. "triple threat", azaz olyan játékos, amely három különféle módon is hatékony volt a pályán; ezek a futás, a passz, és a punt voltak. Ekkor jelent meg a passzjáték hangsúlyozottabb formában a single wingben, az első években erősen a futásokon volt a hangsúly. Egyöntetű a sporttörténészek között a vélemény, hogy a single wing megjelenéséhez köthető a modern futball megszületése, Sally Jenkins, a Washington Post újságírónője egyenesen "A csapat, amely feltalálta a futballt" jelzővel hivatkozik a Carlisle Indians-re 2007-es könyvében. Miután az Indiánok (akik egyébként valóban mind észak-amerkai őslakosok voltak) három szezon alatt 38-3-as mérleget zártak Thorpe irányításával, lényegében az ország összes csapata áttért a single wingre. 1920-ban, az NFL első szezonjában az összes profi csapat ezt a sémát, vagy számos permutációja közül valamelyiket használta.

A klasszikus single wing rendszernek három alapvető ismérve van: kiegyensúlyozatlan offensive line, shotgunból - bár ekkor még nem nevezték így - feladott snap, valamint egy ún. wingback a formáció szélén. Fontos a klasszikus szót kihangsúlyozni, hiszen az évek során számos változat alakult ki, amelyekre mind hivatkozhatunk single wingként. Warnernél a center két oldalán eltérő számú falember állt fel, a klasszikus wing esetében ez így nézett ki:



A fő célja ennek a mai szemmel szokatlan támadófal-elosztásnak elég egyszerű volt; a támadási pontba több blokkolót juttatni, illetve ezzel párhuzamosan a double teamek kialakítása is könnyebben ment. A wingback szerepe a double teameknél nagyon fontos volt, a legtöbbször down blockot kellett csinálnia a tőle befelé álló védőn, felállásából fakadóan ehhez általában nagyon jó szöget tudott találni. Sokan azzal érvelhetnének, hogy a kiegyensúlyozatlan fal előre elárulja, hogy merre fog menni a futás, emiatt sokat veszíthet erejéből az offense. Tudni kell, hogy ebben az időben a hashmarkok sokkal közelebb helyezkedtek el az oldalvonalakhoz, emiatt egy szélről indított play-nél a pálya szűkebb oldala felé eleve nem volt értelme futni, így a defense így is, úgy is tudta, hogy merre számítson a futásra. Így különösebb hátrányt nem szenvedett az offense azáltal, hogy volt egy nagyon erős és egy nagyon gyenge oldala.

A nem közvetlen snapre főleg azért volt szükség, mert a misdirectionökön, húzásokon, csapdákon alapuló play-ek nem nagyon tudtak volna működni, ha értékes másodpercek mennek el azzal, hogy a labdát megkapó back hátramozog a snap után, és utána indul be csak a play. A snapet sokszor mozgásban lévő játékos kapta, nem is mindig ugyanaz, emiatt a centernek kifejezetten pontosan kellett a snapeket megoldania, rengeteg gyakorlásra volt szükség a tökéletes labdaátadásokhoz. A center mögött álló tailback, illetve fullback voltak a fő labdavivők, az esetek 80-90 %-ban egyikük kapta a snapet. A quarterback volt ekkor is az irányító abban az értelemben, hogy ő hívta a play-eket, és ő volt a vezére az offense-nek, de szerepe leginkább a blokkolásra korlátozódott, ahogy ezt pozíciója is sejteti. Érzékelhető, hogy akkoriban a maiaktól merőben más adottságú játékosok játszottak irányítót, pláne, hogy a kezdetekkor ritkán előforduló előrepasszok sem az ő feladatkörükbe tartoztak.

Warner 1927-es könyvében (Football For Coaches & Players) elmondta, hogy a fő célja a single wing formációval a tackle melletti védő lehető legeffektívebb kikapcsolása volt a játékból. Könnyen kitalálható, hogy az offense ún. "bread and butter", azaz alapplay-e az off-tackle futás volt. A play során a tailback kapja a snapet az erős oldal felé való mozgás közben. A fullback hasonló pályát leírva vezeti a futót, a QB pedig kick-out blokkal kiüti az endet; ez ugyanaz, mint a manapság elterjedt I-formációs power futásoknál a húzó guard, vagy a fullback szerepe. A többi blokkoló próbálja a védőket a play-től befelé terelni, a húzó falemberek mind ezt a célt szolgálják.

A többi play lényegében mind azt a célt szolgálja a klasszikus, Warner-féle single wingnél, hogy az off-tackle play-t segítse, előkészítse. Ilyenek a wingback counter, vagy reverse, amelynek során a wingback eljátssza a blokkolást, majd a gyenge oldal felé visszafordulva a felé haladó tailbackkel találkozik, aki majdnem pontosan az off-tackle futásnál futott utat futja meg, majd a találkozási pontnál átadja a wingnek a labdát. Mivel a gyenge oldal felé történik a futás, húzások nélkül nem működhet a play, általában a QB, a RG és az RT (aki alatt centertől kettővel jobbra álló falembert értjük) is a gyenge oldal felé húznak. Ezúttal is a QB felelős a kickout blokkért, amivel az első-számú force-ot, vagyis a játékost, akinek a feladata az, hogy visszaterelje a play-t a többi védő felé, kell kiütnie.

A single wingnek számos változata alakult ki az 1910-es, 1920-as években, a legtöbb edző igyekezett saját elképzeléseinek megfelelően átalakítani a rendszert. Két fő ágra lehet bontani a single wing családfát, a kiegyensúlyozott, illetve a kiegyensúlyozatlan falat használó formációkéra. Ezek közül nézzünk meg néhányat.

Ez az ún. Wingback Deep formáció, amelyet Biggie Munn használt a Michigan State-nél az 1940-es évek végén. A négy back uniszónóban oda-vissza shiftelt a képen látható felállás, és a T-formáció között. Gyakran T-felállásban is a tailback kapta a labdát, közvetlenül a QB lábai között dobta át a center a snapet.

A Double Wing felállás ugyancsak Pop Warner találmánya, a Stanfordnál töltött évei alatt dolgozta ki a 20-as években, főleg a passzolás elősegítése, és a gyenge oldali futások hatékonyabbá tétele volt a célja. Előbbi azért érdekes, mert 1906-ban Warner még kifejezetten ellenezte az előrepassz bevezetését, ő minden erejével a rögbiből ismert rúgással passzolás módszerét akarta bevezetni.

Dutch Meyer hozta létre ezt a felállást a TCU-nál eltöltött évei alatt. Az iker-tailbackek szokatlanul közel, 3 és fél yardra álltak fel a centertől.



A Notre Dame Box talán a legismertebb kiegyensúlyozott fallal operáló single wing variáció, a legendás Knute Rockne nevéhez köthető, aki a 20-as, 30-as években edzette a Verekedő Íreket - norvég származású létére. A képen látható, hogy a Fighting Irish az ún. Irish T felállásban jött ki a huddle-ből, innen indítottak egy gyors shiftet balra, vagy jobbra, majd még mielőtt a defense megfelelően reagálhatott volna, elindították a labdát. Többek között emiatt is hozták meg az "illegal shift" szabályt az illetékesek, melynek értelmében ha kettő vagy több játékos mozog a snap előtt az offense-ben, akkor egy másodpercig meg kell állniuk, mielőtt elindítanák a play-t.

A Tennessee Wing néven ismert formációt General Robert Neyland hozta létre, és többek között a UCLA, és az Iowa is több évtizeden keresztül használta.



Az ugyancsak Dutch Meyer által létrehozott Triple-Wing felállás volt a következő lépés a passzjáték hatékonyabbá tétele felé vezető úton, a legendás Sammy Baugh ebből a formációból tartott légibemutatókat a 30-as években a Horned Frogs színeiben. Ezt a felállást tekinthetjük összekötő kapocsnak a mai passzorientált offense-ek, és az archaikus single wing között.

A Meyer által beindított evolúció 50-es évekbeli állomása ez a spread formáció, szintén TCU volt az első alkalmazásában. Ez már láthatóan kissé kilóg a sorból, hiszen ez a felállás csupán nyomokban emlékeztet a single wingre, ugyanakkor felvillanyozó lehet azoknak, akik azt gondolták, hogy a "wide open" passzjáték új találmány lenne.

A fent leírtakhoz nagyszerű kiegészítés ez a videó, amelyen majd 10 percben tanulmányozhatjuk korabeli felvételeken a single wing offense-ek működését:

A single wing ma is él, középiskolák, európai csapatok most is játsszák, és érdekes módon rendkívül kiterjedt online közössége alakult ki a winget futtató edzőknek, az érdeklődők számos helyen találhatnak minden részletre kiterjedő információt a rendszerről, annak modern mutációiról - egészen extrém elképzelések is akadnak -, illetve a hozzá kapcsolódó edzésmetodikáról. Bár a '30-as években a Bucknellnél tevékenykedő, a maga korában rendkívül elismert szaktekintélynek számító, Carl G. Snavely-nek nem lett igaza, amikor azt mondta, hogy "kizárt dolog, hogy a focit tovább lehessen fejleszteni a kiegyensúlyozatlan Single-Wingből", sokat elmond, amit maga Vince Lombardi mondott a wingről. Az edzőikon egy interjúban bevallotta, hogy állandó félelme volt, hogy egyszer feltámad a single wing, és visszatalál a profi fociba, mivel minden csapatot kínos helyzetbe hozott volna, meggyőződése volt, hogy nem tudták volna az akkori defense-ek levédekezni. Egyes szakértők nem tartják elképzelhetetlennek, hogy az immár több mint 100 éves múltra visszatekintő rendszer előbb-utóbb újra utat fog találni valamilyen formában a futball magasabb szintjeire is.

Az 1933-as New York Giants

A gazdasági válság szele az 1930-as évek elején a New York Giants-et is meglegyintette, és az egyéb üzleti érdekeltségeit féltő csapattulajdonost, Tim Marát arra késztette, hogy a csapat napi ügyeinek intézését fiainak, Jacknak, illetve a csupán 14 esztendős Wellingtonnak engedje át. Az együttes sorsa a nehéz idők dacára azonban nem forgott komoly veszélyben, és kezdettől a liga meghatározó tagjának számított. Az, hogy a Giants az Egyesült Államok legnagyobb metropoliszában, legnagyobb piacán, legnagyobb potenciális közönsége előtt és az ország „médiafővárosában” játszott eleve fontos szerepre predesztinálta őket, de 1927-es bajnoki címükkel már jelezték, hogy játékerejük okán is az elitben a helyük. Ugyan az elkövetkező években sikerüket nem tudták megismételni, ám 1930 decemberében egy nagy nyilvánosságot kapott jótékonysági mérkőzésen 22-0 arányban legyőzték a legendás Knute Rockne által edzett Notre Dame All-Stars-t, és a tétnélküliség ellenére az impresszív diadal sokat javított a gárda és az egész NFL presztízsén és hitelén.

1931-ben a klub egyik játékosa, Steve Owen került a főedzői székbe. A támadó- és a védőfal egyik oszlopa, „Zömök Steve” formális szerződés nélkül vállalta a szakvezetői teendőket és azontúl évről-évre csak Tim Marával való kézfogásai révén pecsételte meg elkötelezettsége meghosszabbítását. Owen az 1931-es idény végén játékosként ugyan visszavonult, de 1933-ban néhány mérkőzés erejéig reaktiválta magát és nem csupán oldalvonal mellől adott instrukcióival segítette csapatát. A játékosedzőn kívül annak fivére, Bill, továbbá négy leendő Hall of Famer számított a Giants „kemény magjának”. A fal centrumából Mel Hein az 1930-as években ötször játszotta be magát az All-Pro keretbe, a fal szélein endként Morris Badgro és Red Flaherty alkotott ligaelit párost, míg a backfield legnagyobb ásza Ken Strong volt. 1933-ban Strong a csődbe került State Island Stapletontól került a hajdani városi riválishoz (meccsenként 250 dollárért) és Maráék jórészt tőle várták, hogy gyengécske támadóegységükbe új életet leheljen. A halfback briliáns futójátéka mellett korának egyik legkiválóbb kickere volt, s ez utóbbi tényező a friss szabályváltozások tükrében szerepét még inkább felértékelte. A várakozásokra rácáfolva elsősorban mégsem Strong, hanem egy másik új szerzemény, a Michiganről érkezett tailback, Harry Newman lett az offense igazi motorja. Az elsőéves támadó ma ugyan már szerénynek mondható számokkal, de a liga legjobbja lett passzolt yardok (973), sikeres passzok (53) és touchdown-passzok (11) tekintetében. Mivel Newman futva is szerzett 437 yardot (3 TD), elkapással pedig további 136-ot (1 TD), így az 1933-as idényben összesen 1547 egységet jegyezhetett neve mellé, és ezzel a csapat teljes támadóproduktumának (2972 yard) több mint feléhez volt köze.

Az NFL mezőnyének 1933-as felosztása során a New York Giants a könnyebbnek tartott Keleti Divízióba került, így sokak szemében csoportgyőzelmük és döntőbe kerülésük már-már borítékolható volt. A csoportban a helyi rivális Brooklyn Dodgers-en kívül csupa olyan könnyűsúlyúnak tartott ellenfél kapott helyet, mint a második idényét kezdő Boston Redskins, valamint a két pennsylvaniai ligaújonc, az Eagles és a Pirates. Steve Owen tanítványai valóban esélyeshez méltóan küzdötték végig az alapszakaszt. A két elsőéves rivális nem tudott komolyabb ellenállást kifejteni, mind a Pittsburgh Pirates, mind a Philadelphia Eagles a Giants ellen játszotta történetének első tétmérkőzését, és míg a Kékek a Kalózokat 23-2 arányban, addig a Sasokat 56-0-ra leckéztették meg debütálásuk alkalmával. Az együttes mindössze három meccsét bukta el és csak egyszer veszített csoportellenféllel szemben (21-20 a Redskins ellen), s így természetesen nagy fölénnyel hódította el divíziója elsőségét. A Giants ellenfele az NFL történetének első hivatalos bajnoki döntőjében a címvédő Chicago Bears lett. Maráék egyik vereségüket éppen Chicago-ban szenvedték el, ám azóta hazai környezetben (egy egyetlen mezőnygólt hozó rangadón) már revansot vettek ellenfelükön, s így bizonyították, hogy a félelmetes Medvék korántsem sebezhetetlenek.

Az 1933-as Chicago Bears

A címvédő gárda több volt, mint regnáló bajnok, a liga „zászlóshajójának” számított, ahogy George Halas is több volt, mint a Chicago Bears tulajdonosa, hiszen az NFL egyik „alapító atyjaként” tisztelték. A Medvék 1933-ra már két bajnoki elsőséggel dicsekedhettek, az elsőt még 1921-ben – Chicago Staleys-ként – szerezték, a másodikat pedig a már említett Portsmouth Spartans elleni „playoff mérkőzésen”. A sikeres idény dacára azonban Ralph Jones vezetőedző búcsút vett Chicago-tól és az illinois-i Lake Forest College futballcsapatának élére távozott. Hogy Jones a Bears helyett „szemrebbenés nélkül” a „törpe egyetemet” választotta az sokat elárult a hivatásos és az egyetemi sport korabeli rangjáról, főként annak kiáltó különbségeiről, de Halas mégis szívesen vállalta csapata újbóli szakmai irányítását, sőt a gazdaságilag ínséges időkben talán még jól is jött a tulajdonosnak, hogy önmaga alkalmazásával némi megtakarítást eszközölhetett.

A régi-új szakvezető rendkívül komolyan vette a címvédésre való felkészülést. Halas korábbi játékosához, az időközben a Notre Dame irányítását átvevő Hunk Andersonhoz fordult segítségért és elérte, hogy a Bears az illusztris indianai egyetem campusán folytathassa edzőtáborát. A minden addiginál intenzívebb, az alapokat újraépítő tréningek végeztével a chicagóiak az NFL mezőnyének kondicionálisan legjobb állapotban lévő együttesévé váltak. A támadó- és védekezési stratégia, valamint a játékosállomány tekintetében Halas-nak könnyű dolga volt, hiszen kitűnő alapokra építhetett. Ralph Jones playbookján nagyon keveset kellett változtatnia ahhoz, hogy a csapat játékának eredményességét megőrizze, a keret pedig tehetség és játéktudás tekintetében kétségtelenül párját ritkította. A falat két oldalról két későbbi Hall of Famer tackle, Link Lyman és az újonc George Musso támogatta, belülről pedig az All-Prok közé választott Ookie Miller és Joe Kopcha szilárdította. Támadásban a korszak ikonja, az őserőtől duzzadó fullback, Bronko Nagurski törte az utat és szállította a yardokat, a korábban említett Bill Hewitt pedig endként nem csupán a szórványosan eleresztett passzok megszelídítésében jeleskedett, hanem labda másik oldalán is elsőrangú teljesítményt nyújtott. Nem mehetünk el szó nélkül az aktív pályafutása alkonyán járó egykori legendás halfback, Harold „Red” Grange mellett sem, aki ugyan már csak ritkán kapott labdacipeléseket, de még mindig lehetett rá számítani a védelem hátsó vonalában, sőt asszisztensként is segítette Halas edzői munkáját.

Az idényt legnagyobb riválisa, a Green Bay Packers elleni bravúrgyőzelemmel kezdte a chicagói csapat. A rangadó tagadhatatlan hőse Bill Hewitt volt, aki az ellenfél 7-0-ás vezetésénél előbb elhárított egy mezőnygól-kísérletet, azután kiosztott egy touchdown-passzt, végül pedig blokkolt puntot nyomán ért el újabb touchdownt. Az első fordulóban kiharcolt sikert zsinórban öt további követte, köztük a Packers újabb legyűrése, ezúttal hazai pályán, a Wrigley Fielden. A két együttes közötti rivalizálás már akkor olyan fokú volt, hogy Halas-ék csak a Green Bay elleni összecsapás előtt tértek el megszokott rutinjuktól, és szentelték szinte egész hetüket a felkészülésnek. Akkoriban ugyanis a játékosok még messze nem kerestek olyan jól, hogy pusztán a fociból meg tudjanak élni. Szinte mindenkinek akadt más, civil munkája, a hétköznapokon ki ácsként, ki benzinkutasként egészítette ki keresményét, Bronko Nagurski pedig példának okáért pénzdíjas birkózómeccseken szerepelt. Hogy részt vehessenek a rendkívüli hétközi edzéseken az érintett Medvéknek szabadságot kellett kivenniük, ám Halas erre csak úgy tudta rávenni őket, hogy – bankkölcsönt felvéve – kifizette kieső bérüket. Az extra felkészülés végső soron meghozta gyümölcsét, mert a Bears másodjára is térdre kényszerítette legszívósabbnak gondolt csoportellenfelét, és az alapszakasz derekára gyakorlatilag behozhatatlan előnyre tett szert a Packers-szel szemben. Halasék november elején ugyan kisebb hullámvölgybe kerültek, három idegenbeli meccsükön elszenvedtek két vereséget és csak egy döntetlent szereztek, ám remek hajrával végül leszakították magukról a Portsmouth Spartans-t és begyűjtötték a Nyugati Csoport elsőségét. A chicagóiaknak a Giants ellen vívandó bajnoki döntőre való felkészülésben felbecsülhetetlen segítséget nyújtott, hogy az edző/tulajdonos a - liga történetében úttörőként - csapata meccseiről rendre filmfelvételt készítetett, amelyek kiértékelése, az ellenfelek és saját játékuk tendenciáinak feltérképezése fontos szerepet kapott a következő találkozóra szóló „haditerv” (battle plan, utóbb inkább gameplan) megkonstruálásában.

Az első bajnoki döntő: Chicago Bears – New York Giants, 1933. december 17.

A Wrigley Fielden megrendezett mérkőzésre a hivatalos adatok szerint 26 ezren, a Chicago Herald Tribune becslése szerint valamivel kevesebben voltak kíváncsiak. Ez a szám bár mai nézőpontból szerénynek hat, de a profi futball akkori népszerűségét tekintetbe véve mégis kimagaslónak számított, az évben ugyanis csupán a Giants korábbi vendégjátéka során látogatott ki ennyi néző a chicagói stadionba. A felhős ég és a szórványos esőzés ellenére a publikum remekül szórakozhatott a Nemzeti Futball Liga első bajnoki döntőjén, hiszen a küzdelem pontokban gazdag és fordulatos volt, a győztes kiléte pedig egészen a derbi utolsó játékáig kérdéses volt. Utóbb Red Grange, a mérkőzés egyik résztvevője és a Bears segédedzője úgy nyilatkozott, hogy a hazaiak nem készültek különleges stratégiával a Giants ellen, hiszen a két gárda a szezon során már kétszer is megütközött egymással, azaz túl sok újdonsággal aligha tudtak volna előrukkolni. Ez a kijelentés a találkozónak a korabeli beszámolók és a későbbi visszaemlékezések alapján kirajzolódó képét szemügyre véve ugyanakkor kiigazításra szorul. Talán ráérezve az idők szavára és felismerve, hogy a profi futball érdekében ebből a kivételes alkalomból (első bajnoki döntő, relatíve sok néző) érdemes és hasznos volna különlegesen izgalmas játékot mutatni, a két vezetőedző, Steve Owen és George Halas hihetetlenül sok szokatlan és trükkös támadóplay-t vetett be.

Az első pontokat a hazaiak könyvelhették el és a második negyed derekára „Automatikus” Jack Manders 15, majd 40 yardos mezőnygóljaival 6-0-s vezetésre tettek szert. Időközben a Giants már elsütötte egyik „meglepetését.” A Kékek szokatlan formációban sorakoztak fel, és egy end kivételével minden falemberüket a center Mel Heintől jobbra állították. A snap előtt az egyik beszámoló szerint az említett end bemozgott a backfieldre, a másik alapján csupán visszalépett a line of scrimmage-ből (miközben a túloldalon a flanker fellépett oda), de akárhogy is történt, a váltással a center érvényes elkapó (eligible receiver) lett. Amint a Giants tailbackje, Harry Newman megkapta a labdát centerétől nyomban vissza is nyomta a kezébe, majd úgy téve, mintha átvette volna disznóbőrt fordult egyet és elesést imitált. Míg a Bears játékosai a földre került Newman köré sereglettek, addig Hein a játékszerrel szinte észrevétlenül elindult az ellenfél célterülete felé, és csak azért sikerült őt végül feltartóztatni, mert az izgatott center túl hamar kezdett el szaladni és így magára vonta a megtévesztett védők figyelmét. A rafinált csel egyesek szerint csak 15, mások elmondása alapján 30-40 yardot hozott, bár a vendégek végeredményben nem tudták pontokkal zárni akciójukat. A new yorkiak válasza az első félidő hajrájáig váratott magára, amikor előbb Kink Richards vágott ki egy 30 yardos futást, majd a hazaiak 29-eséről végül Harry Newman kézbesített hat pontot érő átadást Red Badgro-nak. Megszületett a ligadöntők történetének első touchdownja, Ken Strong extra pontjával pedig 7-6-ra fordított a Giants!

A szünetet követően Halas-ék első drive-jukkal nyomban a New York térfelének közepéig hatoltak és Manders harmadik hárompontosával visszavették az előnyt. 9-7! A Kékek Newman akkoriban káprázatosan effektívnek számító passzjátékával kontráztak, a tailback sorozatban öt sikeres átadással meneteltette játékostársait a Bears 1-eséig, ahonnan az újonc futó, Max Krause cipelte be a labdát a célterületre. 9-14! A folytatásban a Chicago 3. és hosszú helyzetbe került saját területén, de George Halas ekkor elérkezettnek látta az időt, hogy 19-re lapot húzzon. A hazaiak punt formációban álltak fel (akkoriban nem volt ritka, hogy a labdát 3rd downnál, olykor már 2nd downnál elrúgják), de George Corbett punt helyett ez alkalommal a quarterback Carl Brumbaughnak passzolt, aki meg sem állt az ellenfél 8-asáig. A pontszerzés kapujában a Chicago aztán azzal a játékkal állt elő, ami egy éve a Portsmouth Spartans ellen már győzelmet és bajnoki címet hozott számukra. Bronko Nagurski kapta a labdát, de a fullback futás helyett a fal elérése előtt felegyenesedett és az endzone-ban őrizetlenül hagyott endnek, Bill Karrnak passzolt. 16-14!

A mozgalmas harmadik fertály végén a Giants támadói Harry Newman irányításával újfent lőtávolba kerültek és a záró negyed első megmozdulásával a Bears 8 yardos „trükkös” touchdownjára 8 yardos „trükkös” touchdownnal válaszoltak. A játékban több volt a szerencsés improvizáció, mint a fondorlatos számítás, a halfback Ken Strongnak balra kellett reverse-t futnia, de amint látta, hogy a chicagói védők útját fogják állni váratlanul lateralt dobott a tőle jobbra álló Newmannek. A játékos jobbra sasszézva próbált rést találni a Bears-falán, ám kisvártatva észrevette, hogy Strong közben megindult a célterült felé, és a rögtönzéssel lépést tartva neki passzolt. 16-21! A balul sikerülten induló, majd parádés helyzetfelismeréssel TD-re váltott játék attól fogva a Giants playbookjának része lett, igaz Ken Strong elmondása szerint később egyetlen alkalommal sem tudták olyan eredményesen kivitelezni, mint a Chicago elleni 1933-as bajnoki döntőben.

A hajrá felé közeledve a vendégek védelme a fordításra törekvő Bears két támadósorozatát is feltartóztatta, de az utolsó percekben aztán Strong vérszegény puntja után a hazai gárda ragyogó mezőnypozícióból, a New York 47-eséről indíthatta végső rohamát. A 30 yardos vonalhoz közelítve Halas-ék újabb „nyulat” varázsoltak elő a cilinderből. Az már nem számított különösebb meglepetésnek, hogy Nagurski a középen rövid hook route-ot futó Bill Hewittnak passzolt, az viszont annál inkább, hogy a labdát megkaparintó end a második hullámban érkező játékostársát, Bill Karrt laterallal játszott meg. A backfieldből kiviharzó halfback, Gene Ronzani egy remek blokkal eltakarította Karr útjából a szerelni igyekvő Ken Strongot, így a precízen kivitelezett „hook and lateral” (ismertebb, de pontatlanabb nevén „hook and ladder”) eredménye 13+19 yardos touchdown lett. 23-21!

A finisben még nyílt alkalma a győzelem kivívására a New York Giants-nek is. Harry Newman az első félidőben sikerrel bevetett center eligible play módosított változatával próbálta megtréfálni az ellenfelet. A tailback ezúttal nem adta vissza a labdát centerének, hanem Dale Burnettnek „lateralozott”. Amint a chicagói védők észrevették, hogy a disznóbőr nem Mel Heinhez került, figyelmüket Burnettre fordították. A cél az lett volna, hogy a támadó ekkor a közben üres területre kalandozó centernek íveli a játékszert, ám Keith Molesworth beleütött az átadásba és ártalmatlanná tette azt. Amikor már csupán egyetlen játékra maradt idő, a kétségbeesett Kékek szintén a túloldalon bevált „hook and ladder”-hez folyamodtak. Newman előrepasszolt Red Badgro-nak, akinek a később érkező Burnettnek (más forrás szerint Heinnek) kellett volna továbbítani a labdát, ám a safety-ként biztosító (és jószerivel már csak védőként szóhoz jutó) Red Grange rutinosan és remek időzítéssel úgy tudta lefogni Badgro-t, hogy az elkapása után képtelen volt a lateralt végrehajtani. Míg Badgro Grange szorításában vergődött a játékidő utolsó másodpercei is lepörögtek, és az emlékezetes szerelés megoltalmazta a Chicago Bears vezetését, és bebiztosította győzelmét az NFL történetének első bajnoki döntőjében. A hivatásos futballnak elsőrangú hírverést biztosító, fordulatos rangadó messze nem keltett oly nagy hullámokat a helyi és nemzeti médiumokban, mint korunk Super Bowljai, de kijelölte az utat, amerre az NFL-nek indulnia kell, ha népszerűségben és elfogadottságban fel akarja venni a versenyt a többi rivális sporttal. A Wrigley Fielden történelmi összecsapást vívó 40 játékos ennek ellenére nem volt, nem lehetett még tudatában a mérkőzés valódi jelentőségének, ők egyszerűen csak annak örültek, hogy zsebre vághatják azt az extra 210 illetve 140 dollárt, amely győztes és a vesztes csapat minden tagjának méltán kijárt.

Utószó

Egy év múltán újra a Chicago Bears és a New York Giants küzdhetett meg a bajnoki címért. A meccs az első döntőhöz hasonlóan emlékezetes csatát hozott, sőt a rendkívüli körülmények okán még eminensebb helyett vívott ki magának az NFL legendáriumában. Halas tanítványai kétszeres címvédőként és az alapszakaszt a liga történetében első ízben hibátlan, 13-0-s mérleggel abszolválva toronymagas esélyesnek számítottak, de a helyszín ezúttal a New York-i Polo Grounds volt, az időjárás pedig szokatlanul zord és mostoha. Az 1934. december 9-én rendezett döntő előtti napokban rengeteg csapadék zúdult New Yorkra és a hirtelen beállt fagy a Polo Grounds lucskos sártengerét sikamlós jégpályává változtatta. A bemelegítésnél a Giants-es Ray Flaherty vezetőedzőjével, Steve Owennel beszélgetve megjegyezte, hogy a Gonzaga-n töltött egyetemei évei alatt egy alkalommal hasonló körülmények között kényszerültek játszani és jó hasznát vették a nagyobb tapadást biztosító tornacipőknek. Mivel a sportszerüzletek vasárnap lévén zárva voltak Owen a clubhouse managert, Abe Cohent a Manhattan College-be küldte, hogy az ottani kosárlabdacsapat öltözőjéből szerezzen be minél több tornacsukát. Cohen a második félidő kezdetére ért vissza a Polo Grounds-ra kilenc pár gumitalpú lábbelivel, és a Bears addigra 13-3-as előnyre tett szert. Azonban a kosárlabdás cipőkkel „felfegyverkezve”, valamint a sérült Harry Newmant helyettesítő újonc quarterback Ed Danowski és a veterán Ken Strong vezérletével a New York Giants végül lejátszotta a „jégpályáról” az ide-oda csúszkáló chicagói Medvéket. A hazai Kékek a hajrában sorozatban négy TD-t és 27 pontot szereztek, s így végül 30-13 arányban múlták felül sokkal esélyesebbnek tartott ellenfelüket. A Sneakers Game a Giants játékosainak legendás cipőcseréjéről maradt emlékezetes, de a teljes igazsághoz tartozik, hogy Halas-ék nagy mértékben maguknak köszönhették a kijózanító kudarcot. A második negyedben Bronko Nagurski két touchdown-futását törölte csapattársainak egy-egy offside illetve holding büntetése, majd Jack Manders mindkétszer elhibázta a kénytelenségből vállalt mezőnygól-kísérletet. Másfelől a Bears játékosai főként azért nem voltak képesek lépést tartani a negyedik negyedben a megtáltosodott hazaiakkal, mert míg ellenfeleik friss és jobban tapadó, gumitalpú csukákat viselhettek, addig Halas elmulasztotta kicseréltetni játékosai cipőjén az időközben jócskán elhasználódott, lekopott stoplikat. Manapság efféle trivialitás aligha befolyásolhatná döntően egy hasonlóan rangos találkozó kimenetelét, de talán éppen az ilyen történetek kölcsönöznek a futball „hőskorszakának” összetéveszthetetlen patinát és varázsolják szerethetővé a futballrajongók ifjabb generációinak szemében is.

Demeter Ádám (Döme) és Dorkó Szabolcs (Szabler)