Hall of Fame 2012 - Willie Roaf

William Layton Roaf 1970. április 18-án született az arkansasi Pine Bluffban, értelmiségi család harmadik gyermekeként. Édesapja fogász volt, de mindig támogatta a kis Willie sportolói karrierjét (maga is focizott a Michigan State csapatában), jogász édesanyja, Arkansas állam Legfőbb Bíróságának első fekete női tagja viszont inkább csak eltűrte, hogy fia a könyvtárak helyett a sportpályákat látogatja. A futball mellett a kosárlabdában is jeleskedő Willie-nek már a középiskolában szokatlan helyzettel kellett megbirkóznia; míg a hozzá hasonló tehetségek általában azért küzdöttek a főiskolai ösztöndíjért, hogy famíliájuk első diplomás sarjai lehessenek, ő rendkívül jó tanuló nővérei árnyékába került, anyja pedig folyamatosan próbálta az iskola felé terelni figyelmét (tizenegyedikesként például rossz jegyei miatt kirakatta a kosárcsapatból). 

A Pine Bluff High School végzőseként szerény érdeklődést mutattak iránta az NCAA-s focigárdák, a 99 kilós fiatalember falembernek alulméretezettnek tűnt, és Roaf is úgy gondolta, kosarasként többre viheti. A Louisiana Tech főedzője, Joe Raymond Peace azonban hitt benne, hogy mozgékony lábaira, laza csípőjére építve a Bulldogs támadófalában lehet keresnivalója, és 1989-ben sokat nem kellett győzködnie Willie-t, hogy iratkozzon be a louisianai Ruston városában található egyetemre, mely futballban akkor lépett fel a másodosztályból az első vonalba. Végül Andree Roaf is beadta a derekát, hogy két évvel később már szinte rá se ismerjen majd’ 30 kilót magára pakoló, igazi behemóttá váló fiára. Különösen Willie törzse nőtt nagyra, ami relatíve vékonynak maradó alsó végtagjaival és fura futótechnikájával komikus hatást keltett, Zig Zag-nak [cikkcakk] és Taz-nak [tasmán ördög] egyaránt nevezték.

1990-ben a louisianai rendezésű Independence Bowlon szerepelhetett Shreveportban, ennél nagyobb sikerélmény Roafnak college szinten nem adódott. Ellenben az 1992-es idényre az LA Tech független státuszát kihasználva igen kemény menetrendet állított össze, ami az internet elterjedését megelőzően játékosmegfigyelési szempontból kiemelten fontos volt. Bár csapata nem teljesített jól, Roaf egyénileg sokat profitált a South Carolina, az Alabama (itt a későbbi 1. körös Eric Curry-t hatástalanította), az Ole Miss és a West Virginia elleni ütközetekből, három szavazáson lett All-American, tehát az álomválogatott tagja. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Willie már a ’92-es NFL Draftra jelentkezni akart (4.82-es 40 yardja és ’91-ben összesen engedett két sack okán csillaga juniorként sem állt alacsonyan, 3-4. körösnek jósolták), amiről ki más, mint az édesanyja beszélte le. Remek döntésnek bizonyult, jóllehet sokan ideig-óráig a szülői ráhatást kifejezetten negatívumként látták, anyámasszony katonájának, nem kellően agresszívnak titulálva az OT-t. Roaf erre hamar rácáfolt, melyet jól jelzett a profik között elterjedt új beceneve, a Nasty [pimasz, „mocsok”] is…

Utólag nézve az 1993-as Draft 1. körében nem hemzsegtek a jövendőbeli korszakos egyéniségek, az 1/1-es irányítón, Drew Bledsoe-n túl vita nélkül Roaf és a HoF-tagságról idén még lecsúszó Jerome Bettis vitte a legtöbbre. Roaf Bettis-szel együtt készült a játékosbörzére, egy ügynökük volt, sőt a coloradoi Aurorában (ahol nemrég a tragikus lövöldözés történt) közösen vettek házat, mivel személyi felkészülésük java részét mindketten Denverben töltötték (1000 dollárban meg fogadtak, ki fut be szebb karriert az NFL-ben). A New Orleans Saints annyira bízott benne, hogy az 1/8-as választási jogért még a legendás „Dome Patrol”-t is megbontották, Pat Swilling-et Detroitba cserélve. Újoncként a támadófal jobb oldalán egyetlen snap-et sem hagyott ki, majd átkerült a vakoldalra (az LT Richard Cooperrel posztot váltva), melyet aztán visszavonulásáig a szó szoros értelmében teljességgel betöltött. 1994-ben, ’95-ben és ’96-ban a Pro Bowl mellett az All-Pro keretbe is bekerült, előbbi sorozatát 2000-ig tartotta fenn megszakítás nélkül. Noha New Orleans-t soha nem akarta elhagyni, magánélete nem alakult felhőtlenül (négy gyerek három nőtől), és egy csúnya öltözői balhé okán váltania kellett. A rosszmájú pletykák szerint felesége csapattársával, az elkapó Joe Hornnal csalta, később Roaf bevallotta, hogy a DE Joe Johnson volt a főkolompos. Ez az eset illetve térdsérülése 2001-es szezonjára rányomta a bélyegét, 131 kezdő meccs és a franchise történetének első rájátszásbeli győzelmével a háta mögött a Chiefs-hez szerződött. 

A Kansas City-vel elérte, hogy a ’90-es évek NFL álomcsapata után a 2000-es évtizedébe is beválogassák, hiszen 2002-ben újra szenzációs formába lendült, a nagyszerű támadófal egyik motorjaként 2002-től 2005-ig a liga legproduktívabb alakulatai közé emelve a Chiefs támadósorát. Roaf így nyilatkozott erről az időszakról: „A Kansas City-s évek fontosabbak voltak (a Hall Of Fame szempontjából), mint a New Orleans-nál lehúzottak, hiába hívtak meg 7 Pro Bowlra az utóbbival. KC-ben csodás támadófalban játszhattam… Jobban szükségem volt a Kansas City-re, mint én kellettem nekik.” Ezzel a kijelentéssel talán az itthoni futballszeretők is vitatkoznának, de annyi biztos, hogy a 2004-től elkezdődő sport tv-s közvetítések miatt Roafot a többség tényleg a Chiefs ikonjaként azonosítja be, holott a KC mezét „csak” 58-szor húzta fel, pályafutását 11 Pro Bowl és 6 All-Pro jelöléssel zárva.