Legendás comebackek - (W)right Time

A 2003-as Baltimore Ravens

Noha a Hollók 2000-ben elhódították a liga legjobbjának járó Lombardi Trophy-t és a rákövetkező szezonban is beverekedték magukat a rájátszásban, 2003-ben kevesen számoltak azzal, hogy újra versenyben lesznek a bajnoki címért. A két sikerszezon árát a 2002-es idény előtt kellett leróniuk Baltimore-ban, amikor a fizetési sapkát feszegető, orbitális összegű szerződések miatt a Ravens tucatnyi játékosától kényszerült megválni. Brian Billick tanítványai a jelentős vérveszteség dacára nem zuhantak túl nagyot a táblázaton, hiszen az alapemberek (Ray Lewis, Peter Boulware, Jonathan Ogden) változatlanul a csapatot erősítették, illetve annak is köszönhetően, hogy a Hollókat soraiban tudó AFC North akkor éppen nem számított a liga legacélosabb csoportjának. A Baltimore 2002-ben talán 7-9-es mutatónál többre is képes lehetett volna, ha az együttes arcának és spirituális vezérének számító Ray Lewis nem dől ki 11 mérkőzésre egy vállsérüléssel.

A legendásan kemény védelem tengelyébe újult erővel visszatérő Lewis aztán 2003-ban kiugró évet produkált, 121 szerelést és 6 interceptiont jegyezhetett neve mellé, az idény végén pedig karrierje során másodízben választották az Év Védőjátékosának. A csapatkapitány mellett kiváló produkcióval rukkoltak elő olyan veterán védők, mint Kelly Gregg vagy Peter Boulware, de a második éves labdavadász safety, Ed Reed is 2003-ban villantotta meg először rendkívüli tehetségét, és az ellenfelek irányítóinak 7 átadási kísérletét kaparintotta meg. A Mike Nolan koordinálta védelmi arzenált a draft 10. pickjével megszerzett Terrell Suggs tette teljessé. Suggs ázsióját az újoncbörzét megelőzően kissé lenyomta középszerűnek tartott 40 yardos ideje, ám a Ravens örömmel húzta be a draft class legjobb pass rusherét, Brian Billick vezetőedző pedig azzal hessegette el a kritikus hangokat, hogy majd akkor kezd el aggódni a defensive end/linebacker 40 yardos távon mért ideje miatt, ha az ellenfelek irányítói 40 yarddal a line of scrimmage mögött fognak felállni. Az Arizona State neveltje nem is vallott szégyent mestere előtt, hiszen 12 sackjével együttese legjobbja lett, valamint az Év Újonc Védőjének járó elismerést is neki ítélték.

Bár a számtalanszor elpuffogtatott mondás szerint a bajnokságot a védelem nyeri, amennyiszer igazolást nyert e szavak bölcsessége, ugyanennyiszer bizonyságot nyert az is, hogy adekvát támadójáték nélkül egy mégoly elit védelem sem képes végső sikerig repíteni egy csapatot. Támadásban a munka dandárja a másik baltimore-i Lewis-ra, Jamalra hárult. A zömök erőfutó kiváló felkészülést követően a liga legmasszívabb támadófalától segítve 2003-ban karrierévet zárt, és az NFL történetének ötödik játékosaként az alapszakaszban sikerült túlszárnyalnia a mágikus 2000 yardos határt. A parádés produkciójáért az Év Támadójátékosának választott atléta különösen a csoportrivális Browns ellen volt elemében, a csapattulajdonos, Art Modell egykori együttese ellen vívott második fordulós összecsapáson Lewis 295 futott yardot termelt, amivel új ligacsúcsot állított fel. A két gárda későbbi összecsapásán a frenetikus running back megint szétfutotta a clevelandi védelmet, és a Browns-szal szembeni két rangadón így összesen 500 yardot gyűjtött, amelyhez fogható bravúrra szintén nem akadt még példa az NFL történetében.

Jamal Lewis nem véletlenül kapott ilyen temérdek lehetőséget (értsd labdacipelést), hiszen a támadások másik pillére, a passzjáték előzetesen is vérszegénynek ígérkezett. Brian Billicket, aki korábban évekig a Minnesota Vikings roppant produktív támadójátékát dirigálta, anno „offenzív guruként” üdvözölték Baltimore-ban, ám a főedző 1999-es ténykedése óta adós maradt azzal, hogy együttesét átütő passzjátékkal vértezze fel. A Ravens rajongói két kezükön éppen csak meg tudták számlálni, hogy kedvenceik a Billick-éra kezdete óta hány kezdőirányítót fogyasztottak el, s kilencediknek éppen a Berkeley-ről frissen draftolt Kyle Boller számított. Az egyetemi évei alatt kevesebb, mint 50 %-os pontossággal passzoló Boller atleticizmusa, karjának ereje és egyéb kvalitásai annyira meggyőzték Billicket, hogy a főedző minden ráhangolást mellőzve azonnal a kezdőbe nevezte újoncát. Az ifjú játékmester fellépései alkalmával egyaránt vétett ostoba hibákat és csillogtatta bontakozó talentumát, ám egyenetlen bemutatkozó idényére pontot tett a St. Louis Rams elleni derbin elszenvedett combsérülése. Bollertől rövid időre a 2000-ben draftolt Chris Redman vette át a karmesteri pálcát, ám a találkozó végeztével fatális vállsérülést diagnosztizáltak nála, így egy csapásra a harmadik számú QB, a hajdan draftolatlan és a Steelers-nél és a Cowboys-nál kevés lehetőséghez jutó Anthony Wright lépett elő kezdővé. Az 5-4-es mérleggel a középszerűség határmezsgyéjén egyensúlyozó Hollók Wright első megmérettetésén Miamiba látogattak, és noha a védelem mindent megtett a sikerért – a hazaiakat 60 percen át szerény 6 ponton tartották -, ám a támadóegység nem tudott élni a tálcán kínált lehetőséggel. A negyedik negyedben Ed Reed interceptionjét követően Anthony Wright nyomban visszaadta a disznóbőrt az ellenfélnek, majd a ráadásban Jamal Lewis fumblija készítette elő a Dolphins 9-6-os diadalát eredményező mezőnygólt. A Baltimore 5-5-tel állva és csapnivaló támadójátéka miatt baljós előjelekkel készülhetett következő összecsapására, a 7-3-as Seattle Seahawks fogadására.

(A Baltimore Ravens 2003-as idényének összefoglalója - három részben - megtekinthető a Youtube-on.)

A 2003-as Seattle Seahawks

Bár a Green Bay Packers hajdani sikeredzőjének, Mike Holmgrennek 1999-es Seattle-be csábítása anno a Seahawks szerencséjének jóra fordulását ígérte, ám a „Big Show”-nak becézett szakember ténykedésének első négy évében csupán egy ízben tudta a playoffba kormányozni csapatát és alapszakaszbeli mérlege szinte hajszálpontosan közepes (31-33) volt. A kisebb fiaskóval felérő, 7-9-cel zárt 2002—es idényt követően a helyi sajtóban többen már Holmgren elkerülhetetlen bukásáról cikkeztek, de a klubvezetés beérte azzal, hogy csupán az általános menedzseri székből billentse ki a mestert, aki mindazonáltal megőrizte beleszólását a személyi ügyekbe. Holmgrennek nyilván döntő szava volt abban, hogy a Seattle azt a Ray Rhodes-ot szerződtesse a lehetőségeihez mérten alulteljesítő védelem rendbetételére, akivel egykoron már a San Francisco 49ers-nél is együtt dolgozott, s aki első két Green Bay-i évében már ténykedett alatta a védelem koordinátoraként. Rhodes és Holmgren maradásra bírták a kiváló, ám a távozás gondolatával kacérkodó cornerbacket, Shawn Springs-t, bizonyos védelmi hiányposztokra olyan veteránokat igazoltak, mint a linebacker Randall Godfrey és a defensive tackle Norman Hand, a 2003-as draft első két körében pedig a secondary-t töltötték fel új tehetségekkel. A Washington State-ről kikerült cornerback, Marcus Trufant és az Arkansas-ról érkező safety, Ken Hamlin egyaránt hamar átestek a tűzkeresztségen, és rövidesen a védekező egység alapembereivé nőtték ki magukat, mely alakulat ha nem is emelkedett a liga domináns védelmei közé, de képes volt egy közepesen elfogadható teljesítményre.

A támadóknál az évtized két meghatározó Seahawks-játékosa, Shaun Alexander és Matt Hasselbeck pályafutásuk során először 2003-ban rukkoltak elő Pro Bowlra szóló meghívást érő teljesítménnyel. Alexander megközelítette a másfélezer futott yardot és 14 alkalommal találta meg a célterületet, bár munkáját nagymértékben segítette, hogy két elit támadófal-ember, Walter Jones, illetve az ugyancsak először Pro Bowlernek választott Steve Hutchinson törte előtte az utat. Hasselbeck, akit Holmgren 2001-ben a Packers-től igazolt, első másfél évében nem tudta megszilárdítani helyét a kezdőben, sokszor bajlódott sérülésekkel és labdaeladásokkal, ám a 2002-es idény derekán a mentorául igazolt Trent Dilfer Achilles-ín szakadása alkalmat teremtett számára, hogy az első csapatban újra bizonyíthasson, s ott attól fogva évekre meg is ragadjon. A játékmester 2003-ban a Seahawks egyetlen találkozóját sem hagyta ki sérülés miatt és az alapszakasz végeztével nem sokkal maradt el a 4000 passzolt yardtól.

A fentieken túl a Seattle Seahawks 2003-as feltámadásában tagadhatatlanul nagy szerepet játszott a csapat „12. játékosa”, a stadionját rendre zsúfolásig megtöltő hazai közönség. A ledózerolt Kingdome helyén emelt és 2002-ben átadott ultramodern Qwest Field a honi pálya minden előnyét megadta a Halászsasoknak, akik a 2003-as idény során saját publikumuk előtt nem találtak legyőzőre. Amíg azonban Holmgrenék Seattle-ben harcias ragadozóként gyűjtögették a győzelmeket, addig vendégként rendre megszeppent galambokként kapituláltak ellenfeleik előtt. A második fordulóban ugyan még 38-0-ra elpáholtak otthonában a gyengécske Cardinals-t, de azt követő kiruccanásaik alkalmával sorra kapták a zakókat. Ennélfogva a Seahawks hiába érkezett 7-3-as mérleggel - s így esélyesként - Baltimore-ba, a találkozó messze nem számított lefutottnak.

A mérkőzés: Baltimore Ravens – Seattle Seahawks, 2003. november 23.

Az első félidő hajrájáig minden jel arra mutatott, hogy a Ravens előző - a Miami Dolphins-szal vívott - összecsapásához hasonlóan, ez a mérkőzés sem bővelkedik majd pontokban. Öt perccel a nagyszünetet megelőzően a vendég Seahawks Josh Brown 45 yardos mezőnygóljának hála mindössze 3-0-ra vezetett, ám onnantól fogva az addig kissé unalmas találkozó izgalmas és fordulatos derbivé nemesedett. Mindenekelőtt az hazaiak újonc védője, Terrell Suggs élénkítette meg az iramot, amikor a Seattle célterülete előtt elválasztotta a labdától az ellenfél irányítóját, Matt Hasselbecket, és a kitűnő mezőnypozíciót Matt Stover field goalja révén három pontra és egyenlítésre váltotta a Baltimore. A következő percekben azután Hasselbeck jóvátette hibáját és ihletett játékkal 80 yardon keresztül touchdownig vezette a Seahawks támadóegységét. A 13 play-ből álló sorozat utolsó momentumaként Darrell Jackson 2 yardos elkapással bizonyult eredményesnek, és mivel csupán kevesebb, mint fél perc maradt az első félidő rendes játékidejéből, úgy nézett ki, hogy több pont nem is fog születni. Az órát lefuttatni akaró Ravens-nél azonban ekkor Chester Taylor döntőnek látszó hibát vétett, és az általa saját térfelén elfumblizott labdát a Seahawks-os Ken Lucas a Ravens 10-eséig cipelte vissza. Innen 1 másodperccel a lefújás előtt Hasselbeck hat pontot érő átadással találta meg Bobby Engramet, mellyel máris tekintélyes 17-3-as arányúra nőtt a vendégek előnye.

Az első 30 perc vad finise ugyanakkor pusztán ízelítőül szolgált ahhoz, hogy mire is számíthatnak majd a meccsre figyelő futballszurkolók a pihenőt követően. A továbbiakban az NFL történetének második legtöbb pontot hozó második félideje, egy vérbeli shootout bontakozott ki. A pontgyártás főszereplői – noha a hazaiak sztárfutója, Jamal Lewis azért 100 yard fölött termelt – a csapatok irányítói voltak. A második negyed hajrájára kitűnő formába lendült Matt Hasselbeck pazar produkciót mutatott be, összesen 333 yardot passzolt össze és úgy osztott ki 5 touchdown-passzt, hogy egyetlen picket sem vétett. A negyedik negyed elejéig Hasselbeck lélektanilag fontos pillanatokban – mindig az ellenfél TD-drive-jaira válaszolva - vezette a Ravens endzone-jába játékostársait, s így egyszersmind megoltalmazta csapata 14, majd 17 pontos fórját (24-10, 34-17, 41-24). A Seattle irányítója könyörtelenül kiaknázta a szokatlanul rossz napot kifogó Ravens-védelem hibáit, és a harmadik negyed 5. percében előbb a secondary-n „átszaladó” Koren Robinsonnak adott 38 yardos TD-passzt, majd öt perccel később – ugyancsak egy eredményes baltimore-i akcióra replikázva – a hátsó alakzat elrontott védekezését (blown coverage) büntette egy Darrell Jacksonnak kézbesített 80 yardos átadással.

A vendég játékmesterének pechjére azonban Ravens-es kollégája, az addigi profi pályafutása során viszonylag keveset mutató Anthony Wright nála is parádésabb teljesítménnyel rukkolt elő. A jelentős hátrányba került Hollók élén Wright egyre több passzra vállalkozhatott (vagy inkább kényszerült) és rendre eredményesen találta meg kedvenc elkapóját, a hozzá hasonlóan a South Carolina-ról kikerült, Marcus Robinsont. A nagy termetű wide receiver kiváló opciónak bizonyult red zone szituációkban – két ízben is magasra „lőtt” jump ballokért küzdve szerzett touchdownt -, de elsőrangú fizikális adottságainak akkor is hasznát vette, amikor második pontszerzésénél Wright rövid passza után a Seahawks safety-jén, Reggie Tounge-on „átgázolva” 50 yard távolságból jutott el a célterületig. A harmadik negyed során Wright és Robinson három összjátéka rótt föl 6-6 pontot a táblára, s az nem rajtuk, hanem a sziporkázó Hasselbecken és társain múlt, hogy a Ravens hátránya a három TD dacára sem csökkent az utolsó játékrész derekára.

41-24-nél az utolsó Seahawks-touchdownt defensive pass interference büntetéssel „előkészítő” Ed Reed megmozdulása fordított a találkozó momentumán. A speciális csapategységben is vitézkedő safety 7 perccel a vége előtt blokkolta Tom Rouen puntját, majd lecsapott a disznóbőrre és TD-re hordta vissza. 41-31! A hazaiak reményeit felélesztő pontszerzés ellenére a Seattle válaszdrive-jában látszólag feltartóztathatatlanul masírozott endzone-juk felé, amikor az addig kevés értékelhető momentummal szerénykedő védelem elvette a labdát az ellenféltől. A Ravens 28-asánál ki más, mint Ray Lewis fosztotta meg a játékszertől a Seahawks veterán fullbackjét, Mack Strongot és a váratlanul jött lehetőséget nem mulasztották el meglovagolni a Baltimore támadói. A támadósorozat egyik kritikus pillanatában ráadásul Fortuna is Brian Billick-ék pártját fogta, ugyanis 4. és 28-nál a Ravens-es Frank Sanders-nek csapattársa, Robinson kezeiből kipattanó labdát sikerült birtokba vennie, és a 41 yardos, mázlis összjáték továbbvitte a szinte már halálra ítélt akciót. A drive végére újfent Wright és Robinson azon a délutánon lebírhatatlan kombója tette fel a koronát egy 9 yardos touchdownnal és így bő egy perccel a vége előtt a Baltimore három pontra, 41-38-ra zárkózott fel.

A kényszerű onside kicket – hiszen már csak két időkérésük volt – nem sikerült birtokba venniük a hazaiaknak, ám egy súlyos játékvezetői baki életben tartott reményeiket. Hasselback-ék amennyire csak lehetséges le kívánták pörgetni az órát, és Shaun Alexander 3 yardos futásával el is jutottak az ellenfél 33-asáig. A head linesman, Ed Camp ekkor sárga zászlót dobott az offensive tackle, Floyd Womackre, akiről úgy vélte, hogy ineligible receiver. A játékvezetők tanácskozása révén végül kiderült, hogy Womack mégis érvényes elkapó volt, viszont a referee, Tom White kapitális hibát – ami neki utóbb 2600 dollárjába került - követett el, amikor a büntetés érvénytelenítése után nem indította újra az órát. Ezáltal a Ravens ajándékba kapott 40 másodpercet, míg a győzelmet bebiztosítani akaró Mike Holmgren 4. és inches-nél kockáztatni kényszerült. A rizikózás rosszul sült el, Matt Hasselback sneakjét a Baltimore fala a first down jelentő vonal előtt feltartóztatta, és a hazai együttesnek még majdnem 40 másodperc állt rendelkezésre ahhoz, hogy egyenlítő mezőnygólig nyomuljon. A villámdrive-ot nagyrészt a Seahawks újonc cornere, Marcus Trufant ellen megítélt, Marcus Robinsonon elkövetett, véleményes szabálytalansága (DPI) révén hozott 44 yard tette ki, és az utolsó másodpercben Matt Stover 40 yardos hárompontosa aztán egálra alakította az állást. Jöhetett a ráadás! A hosszabbításban először a Ravens játszhatta meg a labdát, és a 17 pontos deficitről a rendes játékidő hajrájában visszakapaszkodó hazaiak hatalmas lélektani előnyük birtokában éltek is a lehetőséggel. A győztes field goalig jutó akció meghatározó játékát újfent Anthony Wright és Marcus Robinson jegyezhette, 3. és 15-nél a két támadó 19 yardos összjátékkal lendítette tovább a drive-ot. Stover végül 42 yard távolságból értékesítette a Baltimore-nak 44-41-es diadalt jelentő mezőnygólt. Az izgalmas derbi megkérdőjelezhetetlen hőse ugyanakkor az idény elején csupán harmadik számú irányítóként elkönyvelt Anthony Wright volt, aki a rendkívüli fegyvertényt (319 passzolt yard, 4 TD-passz, 0 INT) követően rögvest rohant kórházban vajúdó feleségéhez, hogy mellette legyen második gyermekük születésénél.

Utószó

A pontgazdag összecsapás nyomán végső soron mindkét gárda bejutott a rájátszásba, a Seattle lendületét – legalább is míg hazai pályán is játszhatott – nem törte meg a fiaskó, míg a Baltimore éppen ebből a sikerből erőt merítve fejezhette be úgy az alapszakaszt, hogy hátralévő öt mérkőzéséből csak egyet veszítsen el. A playoff-szereplés ugyanakkor egyik együttes számára sem bizonyult hosszú életűnek, s mindkettejük szezonja drámai körülmények között ért véget. A Hollók a Wild Card fordulóban hazai pályán szenvedtek 20-17-es vereséget a Tennessee Titans-től egy utolsóperces mezőnygólnak köszönhetően, míg a Halászsasok legalább a hosszabbításig eljutottak Mike Holmgren és Matt Hasselbeck egykori kenyéradója, a Packers Lambeau Field-i otthonában. Talán a Ravens elleni hosszabbításos kudarc frusztráló élménye – amikor részben a pénzfeldobás szeszélye folytán nem nyílt alkalma, hogy támadásba vezesse játékostársait - mondathatta Hasselbackkel a ráadást megelőzően megnyert „sorsolás” után az emlékezetes szavakat: „Mi akarjuk megkapni a labdát! Pontot fogunk szerezni és győzni fogunk!”, de nagyhangú ígérete kipukkadt, amikor fájdalmas interceptiont dobott a Green Bay védőjének, Al Harrisnek, aki az ajándékba kapott labdával 52 yardon át győztes TD-re futott vissza.

Dorkó Szabolcs (Szabler)