Agybajok

(John Mangels cikke a múlt hétvégén jelent meg a Cleveland Plain Dealer újságban, a fordítás Dorkó Szabolcs műve)

 

"A tartós agykárok első bizonyítékát az ökölvívás szolgáltatta"

 

Körülbelül 100 évvel ezelőtt az orvosok az ökölvívás kapcsán kezdték először azt gyanítani, hogy a fejre mért sorozatos ütések tartós idegrendszeri károsodást okozhatnak. Egy New Jersey-i igazságügyi orvos-szakértő, dr. Harrison Martland 1928-ban alkotta meg a „punch drunk” (ütéstől tartósan kába) kifejezést a bizonytalan járású, mentálisan gyengélkedő bokszolók jellemzésére, akikről azt gondolta, hogy a folyamatos ütések folytán agyukban mikroszkopikus méretű sérülések keletkeztek.

 

Az 1950-es években elhunyt, „ütéstől tartósan kába” ökölvívók agyának vizsgálata olyan elváltozásokat mutatott ki, amelyek hasonlatosak az Alzheimer-kórnál tapasztalhatóakhoz, de ezek az elváltozások egyrészt más helyeken mutatkoznak, másrészt általában nem jellemző rájuk az Alzheimer esetében megfigyelhető plakkok jelenléte. A bokszolók agyában idegszálak olyan összegubancolódása volt megfigyelhető, amely alakjában a fák göcsörtös gyökereire emlékeztetett. A sérülések a frontális és a temporális lebenyekre koncentrálódtak, főként azokra a területekre terjedtek ki, amelyek a tervezésért, az érzelmek szabályozásáért, a hosszú távú emlékezésért, a végtagok mozgásáért és a szenzoros érzékelésért felelősek. Úgy találták, hogy ezek a sérülések magyarázhatják a leharcolt ex-ökölvívóknál mutatkozó gyenge mentális kapacitást, a remegéseket, a hirtelen dühkitöréseket és egyéb tünetszerű jelenségeket.

 

Hogy pontosan miként és hogyan okoznak a fejre mért ütések ilyen elváltozásokat, és a degeneráció miért jelenik meg bizonyos emberekben, másoknál pedig nem, azt egyelőre még nem lehet tudni. Az adott személy öröklött hajlama minden bizonnyal itt is szerepet játszik. Ugyancsak az 1950-es évektől az orvosok a bokszolóknál tapasztalható, ütések kiváltotta agykárosodást krónikus traumatikus enkefalopátiának, CTE-nek kezdték nevezni. Az 1970-es évekre a kutatók CTE-gyanús tünetekkel kapcsolatos jelentéseket gyűjtöttek számos, nagy erőhatással járó sporttevékenységet – labdarúgást, rugby-t, birkózást, lovaglást vagy éppen síugrást – űző atlétáról. A felhalmozott tudományos bizonyíték elég szilárd lábakon állt ahhoz, hogy két új-zélandi, fejsérülésekre specializálódott kutató 1975-ben kijelentse, hogy az orvosoknak kötelessége figyelmeztetniük az olyan sportokat űző atlétákat, ahol az agyrázkódások gyakoriak arra, hogy „az ilyen típusú sérülések – még ha elfogadásuk nagy bátorságra vall is - nagyon veszélyesek.”

 

Az orvosi aggodalom fókuszában kezdetben főként az ökölvívás állt, hiszen nyilvánvalóan ez az a sport, ahol kifejezett cél az ellenfél „kiütése”, tehát az agyrázkódás szándékos okozása. Egy 1984-ben kelt tanulmány, amelynek egyik szerzője egy bizonyos dr. Ira Casson, New York-i neurológus volt, azonban már azt is megállapította, hogy a fejre mért kisebb, „szubkonkusszív” csapások is idővel állandó agykárosodáshoz vezethetnek. A tartós kár kockázata, amit a boksz okozhatott olyan nagynak, a biztonsági ajánlások foganatosítása pedig olyan gyengének tűnt, hogy dr. Casson – aki később oly vitatott alakja lett az NFL agyrázkódásokkal kapcsolatban mutatott magatartásának – 1987-ben már az ökölvívás betiltását javasolta.

 

A résztvevők által elszenvedett, fejre mért ütések számát és súlyosságát tekintve az amerikai futballt valószínűleg csak az ökölvívás előzi meg. Egy felmérés során a megkérdezett ex-focisták 25 százaléka számolt be legalább 3, karrierje során elszenvedett agyrázkódásról. Egy kutatás szerint a falemberek, akik szinte minden egyes play-ben „összeütik” a fejüket kb. 1400 szubkonkusszív ütést kapnak egyetlen szezon során. Dr. Augustus Thorndike, a Harvard sebész-főorvosa és a sportegészségügy egyik élharcosa, már 1952-ben azt javasolta, hogy azok a játékosok, akik legalább 3 agyrázkódást szenvedtek, illetve akik egyszer már eszméletüket is elvesztették a futballpályán, hagyjanak fel a sporttal. Az ajánlás azonban nem kapott széleskörű támogatást. Az évek során ugyanakkor egyre több történet látott napvilágot korábbi játékosok súlyos mentális problémáiról vagy bizarr viselkedéséről. Az 1990-es évektől kezdve pedig a sokszoros agyrázkódások és ezek el nem múló hatásai már számos jól ismert sztárfocista visszavonulásához vezettek: köztük volt a Jets elkapója, Al Toon, a Cowboys irányítója, Troy Aikman és a 49ers irányítója, Steve Young.

 

Egészen az elmúlt évtized közepéig azonban a foci megúszta, hogy az „agybajok” tekintetében a közvélemény figyelmének olyan kitüntetett „tárgya” legyen, mint amilyen évtizedekig az ökölvívás volt. A késés egyik oka kulturális jellegű: a kemény ütközés, bár nem a sport elsődleges célja, mégis a játék elvárt, sőt ünnepelt aspektusa. Az NFL és a videó megosztó oldalak eljövetelével maguk a szurkolók is egyre-másra tettek és tesznek közé csonttörő zenével aláfestett videó-összeállításokat a legsistergősebb ütközésekről. A modernebb sisakok, bár alig képesek kisebbíteni az agyrázkódásokat előidéző változó erőhatásokat, a játékosok körében a sebezhetetlenség hamis érzését keltették. A gladiátor hagyományoktól masszívan átitatott sportemberek (miközben folyton hátuk mögé, az őket bármikor pótolni képes cserékre tekintenek) a fejükre mért kábító csapások hatásait rendre megpróbálták úgy lerázni magukról, mint bosszantó, de gyorsan múló kellemetlenségeket. „Ó Istenem, az edzéseken minden nap csillagokat láttam” - emlékszik vissza a Browns és a Bills hajdani támadófal-embere, a Hall of Famer Joe DeLamielleure, aki egyike az NFL-t perlő több száz egykori játékosnak. „Senki nem gondolta, hogy ezek komoly dolgok volnának. Még viccelődtünk is rajta. Nézd már, asszem „bezsongtam” egy kicsit!” DeLamielleure meséli, hogy egy meccs után például „ a repülőn együtt ültem az irányítónkkal, Joe Fergusonnal és Joe egyszer csak megkérdezi tőlem: ’Hogy játszottam? Én nem emlékszem semmire.’ Aztán másnap megnézzük a meccsről készült filmet és úgy tűnik Joe rendben volt. Olyanokká váltunk, mint Pavlov kutyái – meghallottuk a csengőt és tettük a dolgunkat.”

 

 

Korai figyelmeztető jelek és az NFL agyrázkódásokkal kapcsolatos kutatása az 1990-es években

 

Egy 1994 augusztusában rendezett előszezonbeli meccsen Kansas City-ben Merril Hoge, a vendég Chicago Bears futójátékosa agyrázkódást szenvedett. Öt nappal később, mindenféle neurológiai vizsgálat nélkül, a csapat orvosa - telefonon!-  máris játékra alkalmasnak nyilvánította a játékost. Október 2-án egy Buffalo elleni meccsen Hoge megint hatalmas ütést kapott. Hat héten belül elszenvedett második agyrázkódásával Hoge még betámolygott az öltözőbe, de ott összeesett és végül a légzése is leállt. Másnap nem ismerte fel az őt az intenzív osztályon meglátogató feleségét, bátyját és kisgyermekét. Gyakorlatilag újra meg kellett tanulnia olvasni. Az akkor 29 éves Hoge nem tért vissza többé a futballpályára.

 

Az incidens nyomán, s mivel nagyon csekély adat állt rendelkezésére az agyrázkódások hosszabb távú következményeinek vonatkozásában az NFL 1994-ben elindította saját kutatási projektjét. A cél annak megállapítása volt, hogy Hoge esete, vagy Al Toon két évvel korábbi, szintén agyrázkódások okozta visszavonulása, egyedi jelenségek voltak-e, vagy valami súlyosabb és átfogó probléma előjelei. A liga komisszárja, Paul Tagliabue dr. Elliott Pellman reumatológust, a Jets csapatorvosát, nevezte ki az új, Enyhe Agyi Traumákat Vizsgáló Bizottság élére. A bizottság tagjai között voltak más csapatok orvosai és külső szakértők is. A kutatás költségeit az NFL fedezte és célja az agyrázkódások gyakoriságának, következményeinek és megfelelő kezelésének feltárása volt. Pellman, aki korábban elismerte, hogy nem ismerte fel az orvosi felügyelete alá tartozó Al Toon esetében az agyrázkódás utáni szindrómára utaló súlyosabb tüneteket, elmondta, hogy addig az NFL-ben ténykedő csapatorvosok agyrázkódásokkal kapcsolatos tudása zömmel egymásnak továbbadott „anekdoták”-on alapult. Az NFL új bizottságának a szóbeszéden nyomán kialakult tudást kellett volna szilárd, tudományos tényekkel felváltania.

 

Időközben egyéb, a ligától függetlenül dolgozó kutatók szintén a fociban jelentkező agyrázkódásokat és annak hatásait vizsgálták. A játékosok szakszervezetének anyagi támogatásával dr. Barry Jordan neurológus és dr. Julian Bailes idegsebész 1090 visszavonult játékos bevonásával készített felmérést. Olyan sportolókkal, akiknek döntő többsége legalább 1-szer agyrázkódást szenvedett karrierje során. A 2000-ben nyilvánosságra hozott jelentés szerint az agyrázkódást szenvedettek szignifikánsan több olyan tünetet mutattak, amelyek tartós idegrendszeri károsodásra utalt. Ilyen tünetek voltak a zavarodottság, a memóriagondok és a beszédproblémák. Az ex-játékosok körében folytatólag végzett kutatás úgy találta, hogy mindazok, akik legalább 3 agyrázkódást szenvedtek sokkal hajlamosabbnak mutatkoztak a depresszióra, mint azok, akik ennél kevesebb traumában részesültek. Ugyanezen személyek esetében a jelentős emlékezetzavar is háromszor valószínűbb volt. Bailes szerint, aki korábban a Steelers csapatorvosa volt és aki a közösen jegyezte a tanulmányokat Kevin Guskiewicz-csel, a University of North Carolina Sporttal Kapcsolatos Agyi Traumákat Vizsgáló Kutatóközpontjának igazgatójával, a három agyrázkódás kutatásaik alapján olyan küszöbértéknek tűnt, amely fölött a későbbi mentális és pszichológiai problémák lényegesen valószínűbbé váltak. Bár aggasztóak voltak, a felméréseken alapuló vizsgálatok eredményeit tudományos alapon mégis könnyű volt kérdőjelezni, hiszen ezek a kutatások a diagnosztika eszközeivel nem tudták megmutatni, hogy mi történt azon egykori játékosok fejében, akik mentális problémákra panaszkodtak. Eltérően a bokszolóktól, akik közül többnek az agyát felszabdalták már és széleskörű vizsgálatnak vetették alá az elmúlt évtizedekben, hasonló alapossággal még egyetlen hajdani focista agyát sem vizsgálták.

 

A kutatás eme fogyatékosságát először dr. Bennet Omalu, egy érdeklődő pittsburghi törvényszéki patológus, „orvosolta”, amikor 2002-ben a boncasztalon feltárta a Steelersi egykori legendás centerének, Mike Websternek az agyát.

 

 

A boncolások megerősítik a focisták agysérüléseit

 

Mike Webster, az egykori Hall of Famer elmeháborodottként és gyakorlatilag hajléktalanként hunyt el 50 éves korában szívelégtelenség következtében. Iron Mike játékosként közismert volt keménységéről, agyrázkódásai és egyéb sérülései ellenére 1976 és 1985 között zsinórban 177 meccsen lépett pályára. A Webster nyomasztó mentális hanyatlásának okait vizsgáló Bennet Omalu a mikroszkóp alatt ugyanolyan elváltozásokat tapasztalt a hajdani centernél, mint korábban mások a korábban említett „punch drunk” szindrómában szenvedő bokszolóknál. Omalu 2005-ben tette közzé kutatásának eredményeit. Ez volt az első alkalom, hogy egy futballjátékos agyában CTE-t mutattak ki. Az orvos nem állíthatta biztosan, hogy agyrázkódások okozták Mike Webster agykárosodását, de felhívta a figyelmet arra, hogy az eset további figyelmet igényel. 2006-ban Omalu egy újabb ex-focista agyában talált CTE-t, Terry Long a Steelers egykori támadófal-embere fagyállót fogyasztva követett el öngyilkosságot. A harmadik igazolt eset a Philadelphia Eagles korábbi játékosáé, Andre Waters-é volt, aki fejbe lőtte magát.

 

Ezen vészjósló háttér előtt az NFL agysérülésekkel foglalkozó bizottsága, bő egy évtizeddel megalakulását követően, hirtelen elkezdte közreadni tanulmányait. A reumatológus Elliott Pellman – társszerzőként – nevét adta valamennyi megjelent íráshoz, gyakran dr. Ira Cassonnal, azzal az orvossal együtt, aki annak idején az 1980-as években a bokszolók esetében már megerősítette az agyrázkódások és a hosszú távú agykárok kapcsolatát. A liga által szponzorált kutatás, amely a csapatorvosok által öt év alatt gyűjtött adatokon alapult, azonban meglepő következtetéseket produkált. Ezek a megállapítások élesen eltértek egyéb agykutatók konklúzióitól és az általuk javasolt kezelési módszerektől:

 

•    Mivel a legtöbb agyrázkódást szenvedett játékos már képes játszani ugyanazon a meccsen, amelyen megsérült, az agyrázkódások a profi fociban „nem számítanak súlyos sérülésnek”.

•    Ha egy agyrázkódást szenvedett NFL-játékos külsődleges tünetei elmúltak, és képes átmenni az orvosi teszten, nincs akadálya annak, hogy visszamenjen a pályára ugyanazon a meccsen, amelyen a sérülést elszenvedte. Az agyrázkódást szenvedett középiskolás és egyetemi focisták számára is biztonságos lehet, ha már aznap megint pályára lépnek.

•    Azon agyrázkódást szenvedett játékosok esetében, akik még az eszméletüket is elveszítették nincs nagyobb kockázata annak, hogy rövid időn belül újabb agyrázkódást kap, illetve nem valószínűbb, hogy az agyrázkódás utáni szindróma tünetei tartósabbak maradhatnak.

•    Az agyrázkódás súlyosságának megállapítására vonatkozó, széles körben használt irányelvek, azaz annak megítélése, hogy egy sérült játékosnak mennyit kell pihennie, mielőtt visszatérhet, megbízhatatlanok. Nem önkényes és merev agyrázkódás-menedzselő elvekhez kell igazodni, hanem a csapatorvosok személyes ítélőképességére kell bízni, annak megállapítását, hogy ki mikor válik újra játékra alkalmassá.

•    A három vagy több agyrázkódást szenvedő játékosok semmi jelét nem mutatták, hogy állapotuk összességében romlott volna, nem volt esetükben mérhető a sérülések semmiféle kumulatív hatása. Az aktív játékosok egyikében sem volt tapasztalható CTE-re utaló tünet.

 

Más tudósok kritikával illették azt, hogy a liga ilyen „lazán” kezelte a témát, és hogy mennyire derűs képet festett az agyrázkódások problémájáról, kritizálták a kutatási módszereket, adatgyűjtési és statisztikai fogyatékosságokra utalva, és rámutattak a lehetséges elfogultságokra, valamint a következtetések elhamarkodottságára. Például számos csapatorvos a fejfájást nem tartotta az agyrázkódás tünetének, ezért ha egy játékos csak arra panaszkodott, minden további nélkül visszaengedte őt a pályára. Ez a gyakorlat nyilván megnövelte azon alanyok számát, akik már azon a meccsen újra játszhattak, amelyen agyrázkódást szenvedtek, s ebből a nagy számból már arra a következtetésre lehetett jutni, hogy az agyrázkódás nem nagy ügy. Az NFL által megbízott kutatók ráadásul csak az aktív játékosok körében vizsgálódtak, tehát nem meglepő, hogy éppen ebben a körben nem találták jelét a potenciális agykárosodás hosszabb távon jelentkező hatásainak. „A tanulmány szerzői alaptalanul zárták ki az agyrázkódások krónikus következményeit, hiszen csupán egy nagyon szűk időintervallumot vizsgáltak” - fogalmazott éles kritikájában az egykori játékosok mentális hanyatlását vizsgáló Kevin Guskiewicz. Az NFL megállapításai  a kutató szerint ezért potenciálisan „nagyon veszélyes üzenetet küldtek a még aktív játékosoknak.”

 

A Bostoni Egyetem idegsebésze és agykutatója, dr. Robert Cantu reflexiójában, mely ugyanabban a tudományos folyóiratban jelent meg, amiben az NFL által szponzorált tanulmányok is napvilágot láttak, arra kérte a ligát, hogy nézzen szemben a CTE által jelzett problémával. „Hiszek abban, hogy az NFL végül fellebbenti a fátylat, amennyiben képes lesz közvetlenül és őszintén szembe nézni a problémával.”

 

 

Az NFL és „Dr. No”

 

A külsős szakértők aggályainak ellenére a liga saját kutatásának eredményeire alapozta új, agyrázkódásokkal kapcsolatos irányelveit. 2007 augusztusában, a játékosoknak kiosztott röpiratában az NFL ugyan elismerte, hogy az agyrázkódásokat komolyan kell venni, de megnyugtatásképpen kijelentette, hogy pár ilyen jellegű sérülés még nem vezet hosszú távú problémához, ha megfelelően kezelik. A röpirat nem tett említést sem a Bailes-Guskiewicz-féle kutatásról és annak konklúzióiról, sem a Bennet Omalu által feltárt CTE-esetekről. Ez utóbbi nem is csoda, hiszen az NFL saját bizottságának három vezető tagja időközben éles támadást intézett Omalu ellen.

 

Pellman, Casson és a Wayne State University orvosbiológiai mérnöke, David Viano azt állították, hogy a pittsburghi patológus teljesen hibás diagnózist állított fel az elhunyt focisták agyának vizsgálata nyomán. Azt állították, hogy az Omalu által kimutatott károsodás mintázata nem egyezett a korábban ökölvívók agyában talált károsodások mintázatával, s ennek az a magyarázata, hogy az ökölvívás során a fejre mért ütések eltérő jellegűek a futballozás közben a fejet érő ütésektől. Ezen túlmenően az NFL kutatói azt is kijelentették, hogy Omalu nem bizonyította be, hogy a halott focisták agyában talált károsodásokat nem más, agyrázkódásokon kívüli tényezők okozták – pl. alkoholfogyasztás, szteroidok vagy egyéb tiltott szerek használata. Omalu megállapításai „súlyosan hibásak” – írták az NFL kutatói azon orvosi szaklap szerkesztőjének címzett levelükben, amelyben saját tanulmányaikat is közzétették. Casson, Viano és Pellman azt is követelték Omalutól, hogy vonja vissza közlésre szánt írását. Omalu azonban visszautasította követelésüket. Az NFL kutatóinak törekvése, hogy elnyomják Omalu megállapításainak napvilágra kerülését, Julian Bailes szerint szokatlanul „harsány reakció volt”. Bailes később megismerkedett Omaluval és közös vizsgálataik során a CTE újabb eseteit regisztrálták hajdani NFL játékosokban és egyéb, agyi traumákat szenvedett sportolókban.

„Köztudott dolog, hogy az agyi traumák, különösen, ha ismétlődő jellegűek, hosszú távú agykárosodáshoz vezethetnek. Nehéz elképzelni, hogy egyesek szemében ez még vita tárgya.” – állítja Bailes. Különösen Casson hajtogatta csökönyösen és számos alkalommal, hogy semmiféle kapcsolat nincs a focisták körében kimutatott agybetegségek és a sorozatos fejsérülések között. Az HBO-n vetített „Real Sports” c. sorozat egyik adásában adott tömör, egyszavas tagadó válaszai miatt a kritikusai a Dr. No becenevet aggatták Cassonra.

 

Cassonnak az agyrázkódások kapcsán mutatott makacssága furcsának hatott, hiszen az 1980-as években ő maga folytatott az ökölvívás és az agykárok kapcsolatát igazoló kutatásokat – s ezek során akkor még kizárta az alkoholt vagy gyógyszereket, mint lehetséges kiváltó faktort. Több, a New York Times-ban és az ESPN-en közzétett oknyomozó riport ráadásul jelentős problémákat és érdekütközéseket tárt fel liga agyrázkódásokkal kapcsolatos kutatása kapcsán. Az NFL folyamatos ragaszkodása ahhoz a külsősök által rendre cáfolt tényhez, hogy az agyrázkódások relatíve jóindulatú sérülésnek számítanak azonban sokak szemében ismerős taktikának tűnt.

 

A civilben munkajogász kongresszusi képviselő, Linda Sanchez egy kétrészes, 2009 és 2010 fordulóján tartott kongresszusi meghallgatáson azt mondta Roger Goodellnek, hogy az NFL magatartása „a dohánygyártó cégek 1990 előtti hozzáállására emlékezteti, hiszen azok is váltig ragaszkodtak hozzá, hogy a dohányzás nem okoz egészségkárosodást.” Sanchez utalt arra a legnagyobb dohánygyártó cégek ellen indított szövetségi eljárásra is, amely során kiderült, hogy ezek a cégek olyan kutatásokat támogattak, amelyek bagatellizálni igyekeztek a dohányzás ártalmas hatásait. Amiként a dohánygyártók, úgy az NFL is „tökélyre vitte a halogatás és a tagadás technikáját.” – jelentette ki a kongresszusi bizottság előtt Bernie Parrish, a Browns 1964-es bajnokcsapatának tagja és az 1971-ben megjelent bestseller, a „They Call It a Game” (Játéknak mondják) szerzője. (A könyvben Parrish játékosai kizsákmányolásával vádolta a ligát.)

 

A kongresszusi bizottság 2009. október 28-án tartott ülésén Linda Sanchez lejátszotta azon HBO klippet, amely Casson vehemens tagadását tartalmazta és felolvastatta Goodellel a 2007-es röpiratnak azt a passzusát, amely arról biztosította a játékosokat, hogy nincs bizonyíték arra, hogy a többszörös agyrázkódások tartós agykárokat okozhatnak. Sanchez ezután azt kérdezte Roger Goodelltől, hogy nem volna-e a liga számára jogi szempontból is tanácsosabb, ha elfogadná agyrázkódások és agykárok kapcsolatának lehetőségét és ha arra törekedne, hogy csökkentse az ezzel kapcsolatos kockázatokat. A komisszár azonban egyelőre nem volt vevő erre. Goodell kijelentette, hogy a liga máris jelentős lépéseket tett a játékosok biztonságának fokozása érdekében, és „nagymértékben az NFL volt a vonatkozó kutatások motorja.” Goodell védelmébe vette és „nagyszerű szakembereknek” nevezte Cassont és társait, továbbá figyelmeztetőleg rámutatott arra, hogy jelentős vita folyik még a szakma berkeiben is az agyrázkódásoknak a focistákra gyakorolt hatásairól.

 

Kevesebb, mint egy hónappal később azonban Goodell pozíciói omladozni kezdtek. A visszakozás első jeleként Casson és Viano, az NFL agysérüléseket vizsgáló bizottságának társelnökei, s akiket Goodell nem oly rég még az egekig magasztalt, lemondtak a posztjukról. Hamarosan Pellmant is eltávolították a bizottságból, amelynek új vezetői nyomatékosan elhatárolódtak a korábbi kutatásoktól. Az NFL mindenféle kikötés nélkül 1 millió dollárt adományozott a Boston University CTE-t tanulmányozó kutatóinak, akik – Omaluhoz hasonlóan – számos focista, köztük az egykori Browns-os fullback, Lew Carpenter, esetében megerősítették az agyrázkódásokhoz kapcsolható agyi degeneráció jelenlétét.

 

Az NFL megtiltotta a jelentős agyrázkódásos tüneteket mutató játékosoknak, hogy már ugyanazon meccsen visszatérjenek, amelyen a sérülést elszenvedték. 2009. december 21-én az NFL egyik szóvivője első alkalommal ismerte el nyilvánosan a profi futball kockázatát az agysérülések vonatkozásában, kijelentvén, hogy „az orvosi kutatások alapján nyilvánvaló, hogy az agyrázkódások hosszú távon jelentkező problémákhoz vezethetnek.” A liga 2010 júliusában a 2007-esnél sokkal szigorúbb figyelmeztetést tett közzé. Az öltözőkben kitett posztereken és röpiratokon arra intette a játékosokat, hogy több agyrázkódás tartós agykárosodást, emlékezetromlást, személyiségzavart, depressziót és demenciát eredményezhet. A brosúra szavai szerint az agyrázkódások „örökre megváltoztathatják életed és családod életét.” Addigra azonban már néhány egykori játékos ügyvédje az első keresetlevelek összeállításán ügyködött, amelyek - egyebek mellett - az NFL-t a probléma eltussolásával vádolták. A hajdani focisták szerint az NFL figyelmeztetései rég esedékesek és megkésettek voltak.

 

 

A játékosok által az NFL ellen indított perek kezdete

 

A peres eljárásokat kezdeményező hajdani játékosok az NFL sajátos keresztmetszetét képviselik. Vannak köztük olyan Hall of Fame-be választott szupersztárok, mint Tony Dorsett, Bob Lilly, Lem Barney és Leroy Kelly, vannak közöttük olyan közismert veteránok, mint Dick Schafrath és Conrad Dobler, de olyan névtelenek is, akik csak egy-két szezont húztak le a ligában. Néhány felperes már 70-es, 80-as éveiben jár, mások, mint a Browns által az 1999-es draft első pickjével választott Tim Couch azonban még csak a 20-as, a 30-as éveiket tapossák. A felperesek kötött akadnak olyanok özvegyei és családtagjai is, akiknek agyában elhalálozásuk után CTE-t mutattatak ki. Az ex-játékosok különféle, agyrázkódásokkal kapcsolatos panaszokról adnak számot, úgymint makacs fejfájásról, szédülésről, zavartságról, depresszióról és súlyos demenciáról. „Számos olyan kliensem van, aki évek óta nem tudott egy huzamban 1-2 óránál többet aludni.” – állítja az atlantai ügyvéd, Mike McGlamry, akinek irodája Jamal Lewis-t és számos más játékost is képvisel. – „Egyikük egy fiatal srác, akinek igen komoly problémái vannak. Kábé 3-4 éve hagyta abba a focit és 6 évig játszott. Volt, hogy meztelenül ténfergett a háza előtt.”

 

A veteránok meghatározatlan összegű kártérítésben bíznak, mely orvosi költségeiket is fedezheti. Az NFL eddigi jogi lépései alapján úgy tűnik, hogy a liga – egyebek mellett – amellett fog érvelni, hogy az agyrázkódásokkal kapcsolatos vita elsősorban munkajogi vita és így a kollektív szerződés hatálya alá tartozik. Az NFL az ex-játékosok „konspirációs teóriáit” is megalapozatlannak tartja, mondván, hogy a felperesek eddig semmivel sem tudták bizonyítani, hogy a liga kollektíve félre akarta őket vezetni az agyrázkódások hosszú távú hatásainak kérdésében.

 

Lehetséges, érvelhet az NFL, amiként egykor Ira Casson is érvelt, hogy a szteroidok használta okozta vagy legalább is hozzájárult az érintettek agykárosodáshoz. Ugyanakkor ez a megközelítés kellemetlenné is válhat a liga számára, ha a korábbi doppingellenőrzési gyakorlat fogyatékosságainak feltárásához vezet. Egy, már az idén publikált kutatás egyébként is megkérdőjelezi a szteroidokon alapuló érvek erősségét. Kutatók kísérleti patkányoknak nagy mennyiségű szteroidot adtak, majd esetükben – bronzsúlyok segítségével – mesterséges agyrázkódást idéztek elő. Az utólagos agykárosodások azonban a bedrogozott patkányoknál nem bizonyultak súlyosabbnak, mint a szteroidmentes kontrollegyedeknél. Ez a tény dr. Bailes szerint, aki a tanulmány társszerzője, erősen arra utal, hogy a szteroidok nem jelentenek komoly tényezőt. Julian Bailes jelenleg a Chicago egyik külvárosában múködő Northshore Neurológiai Intézet társigazgatója és valószínűleg tanúként is számítanának majd a szakértelmére, ha tényleges perre kerülne sor. Bár egy peren kívüli egyezség költséges volna az NFL számára, ám a tanúk emelvényére lépő, megnyomorodott veteránok még rosszabb hírverést hordoznának. Néhány szakértő szerint azonban a felperesek dolga nehéznek ígérkezik. „Azt gondolom, hogy nagyon nehéz lesz bizonyítani azt, hogy az NFL aktívan és szándékosan tévesztette meg a ex-játékosokat” – véli Matthew Mitten, a Marquette University-n működő Nemzeti Sportjogi Intézet igazgatója. – „Nagyon nagy tehertétel lesz számukra az, hogy igazolják: az NFL tudott a hosszú távon jelentkező hatásokról, de megpróbálta eltussolni az ügyet.” „Szerintem az ügy sorsa azon múlik majd, hogy a liga egyáltalán mit tudhatott ezekről a dolgokról.” állítja Mitten. – „Az általános elv az, hogy a ligával kapcsolatban nem állhat fenn kötelességvállalás a játék járulékos kockázatai miatt. A játékosok ugyannakkor azt feltételezik, hogy az agyrázkódásokkal kapcsolatos hosszú távú következmények elkendőzésével az NFL effektíve megnövelte az említett kockázatokat.”

 

Akármi lesz is a peres eljárások végkimenetele, az agyrázkódások potenciálisan végzetes következményeire irányuló megnövekedett figyelem máris hatással van a futballvilágra. A hónap során a Bengals 31 éves támadófal-embere, Jacob Bell és az OSU korábbi linebackere, a szabadügynökként a Browns-szal aláíró Andrew Sweat jelentette be visszavonulását az agyrázkódással kapcsolatos aggodalmaikra hivatkozva. Richard Ellenbogen idegsebész, az NFL újjáalakult, fejsérülésekkel foglalkozó bizottságának társelnöke a kérdés további áttekintését ígérte a holtszezonra. A fejsérülések olyan szakértői, mint Bailes, Benson vagy a Boston University CTE kutatására szakosodott központjában dolgozó Robert Stern pedig a hárompontos beállás kiiktatását javasolják, mivel szerintük így csökkenteni lehetne a fejre mért ütések számát.

 

A foci „felhígításától” tartó dühöngőknek pedig Joe DeLamielleure a következőt üzeni: „Nem teszi tönkre a focit, ha a szerelő játékosoknak eztán nem azt tanítjuk majd, hogy fegyverként használják ellenfelükön a sisakjukat, hanem azt, hogy a labdát keressék a fejükkel. Nekünk ugyanis hajdanán gyerekként még jól tanították.”